Észak-Magyarország, 1993. május (49. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-08 / 106. szám

8 ÉSZAK-Magyarország I^-Hétvége / Vadászat 1993. Május 8., Szombat Tolcsvai trófeák Gyöngyösi Gábor Igazi vadászember valószínűleg nem aszerint jelöli a tró­feák származási helyét, ahol kifőzik, felakasztják, hanem ahol lövik. Mi, egyszerű, fegyvertelen és vaddal csak fagyasztott for­mában találkozó halandók viszont a trófeákat - amelyek mindig más ügyességét, jó szemét, biztos kezét dicsérik, s vadászberkekben dicsőségét hirdetik, odavalónak vél­jük, ahol találkozunk velük, s ahol alkalmunk nyílik ar­ra, hogy megbámuljuk őket. A trófea, mint afféle vadászjutalom, és kitüntetés, mindig nagy társalgási ösztönző, hangulatoldó és mesélésre okot adó látvány, amelyhez a természetet szerető, benne ma­gát jól érző ember roppant izgalmas történeteket tud fűzni. Dr. Pauleczki Ferenc nyugalmazott tanár lakását ál­talában azzal a céllal keresik fel - nyugdíjba vonulása óta az emberek, hogy Tolcsva helytörténete után érdeklőd­jenek, s megtudjanak valami érdekeset az ottani borter­melés múltjáról. Ebben Pauleczki Ferenc tanár úr mindig készségesen se­gít, de annak aki kíváncsi rá, trófeáinak származási he­lyét, az őzek, szarvasok, vadkanok elejtésének körülmé­nyeit is elmeséli. Persze, egy ilyen jól karbantartott tró­feagyűjtemény, önmagában is nemes lakásdísz, az élet nyugodt, napos pillanataira emlékeztető tárgyi bi­zonyság, amelyek között jó élni és lenni, különösen, ha a vendég alattuk még érdekes információkhoz is juthat Tolcsva, s az ott lakott nagy családok múltjáról. A legérdekesebb trófeát Tolcsván mégsem a tanár úrnál láttam, hanem az iskolában. Nem is a természetrajzi szer­tárban, hanem az iskola főbejáratának előterében, amely azonos a hajdani tolcsvai Waldbott kastély főbejáratával, mert hogy az iskola abban kapott helyet. A körben elhe­lyezkedő szarvasagancsok között van egy, melynek címer alakú aljzatán máig jól olvasható a felirat: Báró Wald­bott Kelemen, Szaláncz, KisKereKhegy, 1920, IX. 24. A trófea hajdani tulajdonosa, az első keresztes háborúk óta ismert, németből magyarrá lett Waldbott család egyik utolsó sarja, Waldbott Kelemen (1882-1945) aki - amint 1992-ben az Országos Erdészeti Egyesület által állított emléktáblán olvasható „neves agrárpolitikus és zempléni mintagazda” valamint az Országos Erdészeti Egyesület elnöke volt. Hagyott Tolcsvára egy kastélyt jelentős bir­tokot, kastélyában könyvtárat, nagyszalonjában tor­natermet, udvart, parkot és egy trófeát.- No, meg a most ismét önmagát kereső Tolcsván a szel­lemét. Repül a gyömbéres emu Canberra (MTI) — Rövidesen a fűszeres emuhúst is fel­veszik az ausztrál repülőgépek étlapjaira, mert huszad- annyi koleszterint tartalmaz, mint a marhahús, emellett „egzotikus és nagyon finom is” - jelentette be a Qantas légitársaság szóvivője Canberrában. A nagytestű, önerejéből egyébként repülni képtelen, a struccal távoli rokonságot ápoló madár húsát egyelőre fokhagymás és gyömbéres változatban ajánlják az uta­soknak, de csak az első és az üzleti osztályon. A Qantas szóvivője szükségesnek tartotta bejelenteni ugyanakkor, hogy a kengurut továbbra sem kívánják fel­venni a járatok menükínálatába. Az oldalt szerkesztette: Gyöngyösi Gábor Tanzániai vadászatok Saadaniban az Indiai-óceán partján III. A zsiráf, nem ok nélkül hordja olyan magasan az orrát, hiszen egyetlen rúgásával az oroszlánt is képes harcképtelenné ten­ni. No, meg aztán így függőlegesen is legelhet. Dr. Szigethy Jenő A délelőtti vadászatnak vége. Bemegyünk a kerületi főnök­höz („menedzserhez”), akit végre otthon találunk. Múlt­napi kétbalkezes vadőrünk rendesen viselkedik, mert sem a sebzésekről, sem a hibázá- sokról nem számol be. A főnök méltóan tisztségéhez nagy gigerli (bohócnak illő öltözékéről már írtam). Fon­toskodva átnézi a papírjain­kat, a köztársasági engedélyt ugyan fordítva olvassa, - de mindent rendbenlévőnek ta­lál. Kellő hangsúllyal jelenti be, hogy délután Ő kísér ben­nünket. Lelkesedésünk nem túl nagy, de utólag kellemesen csalódtunk. Igaz bevezetésül apró figyelmességünk jele­ként átadunk neki egy üveg whiskyt, amit azonnal az inge alá rejt. Mohamedán lévén mosolyogva mondja a szoká­sos refrént, hogy majd akkor issza meg ha alusznak az is­tenek. Elindulunk a rezervátumon eresztül engedélyünk szín- elyére a szabad vadászterü­letre. Néhány száz méter u- tán, még a védett terület lel­kében meglátunk néhány va- racskos disznót. Megállunk, megkóstáljuk a főnököt, céloz­gatjuk a disznókat, O nem til­takozik, sőt lövésre biztat. Mi­után a disznók fiatalok, eszünkben sincs lőni, de meg­nyugodtunk, hogy szabad pré­dánk a rezervátum. A nagy magányos Negyed órácskát kocsizunk, tőlünk nyolcszáz méterre megpillantunk egy magányos gnú bikát. Nagy izgalommal követjük, mert a magányos ál­latot nem nagyon kell bírál- gatni, általában kapitális jó­szág. Utólag kiderül, hogy nem csak öreg, hanem sérült is, egyik hátsó lábára sántít, biztosan lövést kapott. Nem tudjuk megközelíteni, félti a bőrét, rosszak a tapasztalatai. Magányos azért is mert a csa­pat a sérült és öreg bikát kiveri magából. Tovább kocsizunk, meglátunk egy kb. száz tagú csordát. Láttunk közöttük szép példányokat, de a szar­vuk vége hegyes, ez annyit je­lent, hogy fiatalok. Ezeknek a szaruanyaga még puha, főzés­kor megreped, feloldódik. 10- 20 percig tanakodunk, néze­getjük őket, majd közelebb csúszunk a csapathoz, de nem találunk köztük kilőhetőt. Nem szeretnénk gnú nélkül hazamenni, vészesen közeleg az este, félünk a hirtelen ránk szakadó sötétségtől. Úgy dön­tünk, hogy meglövöm a szélen álló hatalmas tehenet. A világ- ranglistán egy tehénszarv előkelő helyet foglal el. Szépen jelzi a lövést, azonnal össze­esett, majd megdöbbenve lát­juk, hogy felugrik és eltűnik a bozótban. Lám a gnú is szívós állat, pedig szép lövést kapott. Igaz az afrikaiak minden vadra azt mondják, hogy szí­vós, különösen ha elmegy a lö­véssel. Ezt talán csak a nagy­macskákról nem állítják. Fél­tünk, hogy a napkorong pilla­natok alatt lebukik, ezért mindannyian keresésére in­dultunk. Ötszáz méter után dögön találjuk (kétszer is el­mentem mellette). El kell mondanom, hogy napközben már többször találkoztunk többezres gnú csordával, de lö­véssel nem is próbálkoztunk. Az óriási tömeg körülvett né­hány ernyőakáciát, mindenol­dalról öt-hat tehén őrködött biztonságukról. A válogatás lehetetlen, a megközelítés re­ménytelen, pillanatok alatt megindul a gigantikus csorda, az antilopok Quasimodojától sötétlik a vidék. Csupán egy évtizede telepítették őket Saa- dániba, vadászati tilalmát is csak most oldották fel. A zeb­rák, a gnúk örökös kísérői itt még teljesen hiányoznak. Ránktört a sötétség. Pedáns vezetőnk a véres vadat nem te­szi a Landroverbe, elmennek egy teherkocsiért, magamra hagynak. Ez a magány nem a céltalanság kínzó gyötrelme. Sötétségben a fegyveremet a tetemre támasztom, lehevere- ■dek a gnú mellé. Pillanatokon belül halk zörejre figyelek, tőlem alig ötven méterre fan­tomként egy varacskos disznó körvonalait vélem megjelen­ni. Óvatosan kapaszkodók a fegyverem után és a sötét­ségbe olvadó varacskosra kül­döm a golyót. Tűzbe rogyott, zseblámpám fényénél konsta­tálom a nyaklövést, agyara 29 cm. Saadami viszonyok között elfogadható trófeának számít. Társaim a lövés hallatára ag­gódva érkeznek, nyugtalanul kérdik mit lőttél? Körmön- fontan felelek, hogy felállt a kadáver (a dög), magukban biztosan arra gondolnak, hogy félelmemben tettem. Közben az egyik fekete majdnem áte­sik a varacskosom tetemén. Önérzetesen jegyzem meg, hogy mi magyarok éjjel lőjük a disznót. Augusztus 14-én szép napra ébredtünk. Azzal a szándék­kal indultam a tengerpartra, hogy megmártózom benne. Itthon majd büszkén mesélem az unokáimnak, hogy nagya­pa fürdött az Indiai-óceánban. A víz még nagyon hideg, a hul­lámok hatalmasak, - a tenger nem más mint tenger. Le­mondtam a fürdőzésről, meg­elégedtem az 1977-es Csen­des-óceáni „hullámlovaglás­sal”. Ezen a napon „menedzse­rünk” kegyes volt hozzánk, a fehérvadász régi nyomveze­tőjét adta mellénk kísérőnek (noha fegyelmi büntetését töl­tötte). Csak magas szinten tu­dok Róla nyilatkozni, szeretet­reméltó, kedves ember, kiváló vadász, mindene van; esze, szeme, ereje, rendkívül rugal­mas. Kiváló gépkocsivezető - bár jogosítványa nincs. Pilla­natokon belül rávezet ben­nünket egy bokorugró (nádi) antilopra. Kénytelen vagyok - az itteni szokatlan - kapás­lövést leadni. „Kilátótornyok” Szép lövés, de úgy látszik ez is szívós állat, kegyelemlövésre ez is rászorul, agancsa 20 cm- ren felüli ritka példány. Fekete vezetőnk kocsistól eltüntet bennünket a hatal­mas elefántfűben, Steven bosszankodik, de a fiú úgy lát­szik tudja mit csinál. Meg­bűvölve látjuk, hogy minden­fele zsiráfok nyaka tornyosul, körülötte valóságos vadas­park. A vadak u.i. szívesen tartózkodnak ezen hatalmas „kilátótornyok” közelében, védelmében. A zsiráf egyetlen rúgásával harcképtelenné tesz egy oros­zlánt. Magasan hordott fejük vérellátásáról előzőleg már magyarázatot adtam. Rövidesen meglőjük az en­gedélyezett kongoninkat (az előző napi öt sebzés után). Kapitális példány, ölelkezés, fényképezés, nyúzás és ezek után jön a szívfájdalom. A fővárosban nem kértünk vízi­antilopra, oryxra és nagy- kudura kilövést, mondván, hogy ezek itt ritkaságszámba mennek. Ilyen a vadászsze­rencse, egymás után tartanak divatbemutatót, gyönyörkö­dünk bennük, feltűnik egy ha­talmas jávorantilop is (ez az antilopok legnagyobbja, bár trófeája jelentéktelen). Talán szebb is volt így. A mai napon vagy beleléptünk valamibe, de lehet, hogy, szerencsés égbolt alatt születtünk, a hatalmas fűben két csorda kafferbi- vallyal is találkoztunk. Ne le­gyen az ember telhetetlen, eb­ből meglőttem már a maga­mét, - nem is akármilyet. Elégedetten fejeztük be a sa- adani vadászatot, a vidék, a bush, a tenger örökre megfo­gott. A kedves fekete vadász­társunkkal könnyű volt az alku. A fekete főnök lerende­zése annál nehezebben ment, újabbnál újabb kérés, leadja a jövő évi megrendelését is... újabb ajándék. Sötét és eső Hirtelen besötétedik az ég - nem hiába aggodalommal jöt­tünk ide - kapkodjuk ma­gunkat, de már ömlik is az eső, hatalmas vízfüggöny ereszke­dik körénk, égzengés, villám­lás, meg minden. Valóságos fo­lyam állja utunkat, majd so­dor előre, az út csak volt, az a- gyagon mint a jégen korcso­lyázik a terepjáró. Próbáljuk nyugtatni magunkat, hogy tenger mellett amilyen gyor­san jön, úgy múlik is az eső. Mi lesz, ha elakadunk, 5-6 napig nincs segítség, lekésem a repülőgépem. Óriási megkönnyebbüléssel jutunk túl a már jövetelkor is jelzett kritikus szakaszon. Az eső ugyan elállt, de az út el­tűnt. Idegeink megpróbálta­tása után „hazaérkezünk” Darba. Katonai őrszemünk (fegyverét bevonták közben) mosolyogva, a pigmeus gond­nokunk füligérő szájjal fogad bennünket. Jól esik a fürdő, a fekete whisky-vei, letesszük a fejünket és azonnal mély álomban indul velünk az ágy. Mit álmodott a fehérvadász? Talányosán mondja, hogy ha már nem jutottunk el Arushá- ba, visszamegyünk Mikumiba (Morogorón át) és meglőjük az impalát. Örömömet nem tudom leplez­ni, ismét szívesen „elviselem” a cecelegyeket, felhúzom a sí­pulóveremet és jöhetnek. Nem gondoltam, hogy reményen fe­lüli meglepetést tartogat még számomra a rekkenő hőség. Nehezen múlik az afrikai nap, pedig rengeteg a teendőnk, éj­jel többször kinézek, a men­nyek sötét kárpitja alatt nem látom a Délkeresztjét. A lőtt vad is el tud tűnni a magas fűben. A vadász sokszor tálja meg, hogy szó szerint átesik rajta - különösen éj­úgy találjc jel. Az elefántfű kitűnő rejtekhely, vadnak és vadásznak, de ar­ra is alkalmas, hogy a felugró vadat puskavégre kaphassa a vadász. A szerző felvételei A tolcsvai Waldboft kastély - ma iskola - hajdani tró­feagyűjteményéből az egyetlen megmaradt Fotó: Fojtán László

Next

/
Thumbnails
Contents