Észak-Magyarország, 1993. május (49. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-08 / 106. szám
8 ÉSZAK-Magyarország I^-Hétvége / Vadászat 1993. Május 8., Szombat Tolcsvai trófeák Gyöngyösi Gábor Igazi vadászember valószínűleg nem aszerint jelöli a trófeák származási helyét, ahol kifőzik, felakasztják, hanem ahol lövik. Mi, egyszerű, fegyvertelen és vaddal csak fagyasztott formában találkozó halandók viszont a trófeákat - amelyek mindig más ügyességét, jó szemét, biztos kezét dicsérik, s vadászberkekben dicsőségét hirdetik, odavalónak véljük, ahol találkozunk velük, s ahol alkalmunk nyílik arra, hogy megbámuljuk őket. A trófea, mint afféle vadászjutalom, és kitüntetés, mindig nagy társalgási ösztönző, hangulatoldó és mesélésre okot adó látvány, amelyhez a természetet szerető, benne magát jól érző ember roppant izgalmas történeteket tud fűzni. Dr. Pauleczki Ferenc nyugalmazott tanár lakását általában azzal a céllal keresik fel - nyugdíjba vonulása óta az emberek, hogy Tolcsva helytörténete után érdeklődjenek, s megtudjanak valami érdekeset az ottani bortermelés múltjáról. Ebben Pauleczki Ferenc tanár úr mindig készségesen segít, de annak aki kíváncsi rá, trófeáinak származási helyét, az őzek, szarvasok, vadkanok elejtésének körülményeit is elmeséli. Persze, egy ilyen jól karbantartott trófeagyűjtemény, önmagában is nemes lakásdísz, az élet nyugodt, napos pillanataira emlékeztető tárgyi bizonyság, amelyek között jó élni és lenni, különösen, ha a vendég alattuk még érdekes információkhoz is juthat Tolcsva, s az ott lakott nagy családok múltjáról. A legérdekesebb trófeát Tolcsván mégsem a tanár úrnál láttam, hanem az iskolában. Nem is a természetrajzi szertárban, hanem az iskola főbejáratának előterében, amely azonos a hajdani tolcsvai Waldbott kastély főbejáratával, mert hogy az iskola abban kapott helyet. A körben elhelyezkedő szarvasagancsok között van egy, melynek címer alakú aljzatán máig jól olvasható a felirat: Báró Waldbott Kelemen, Szaláncz, KisKereKhegy, 1920, IX. 24. A trófea hajdani tulajdonosa, az első keresztes háborúk óta ismert, németből magyarrá lett Waldbott család egyik utolsó sarja, Waldbott Kelemen (1882-1945) aki - amint 1992-ben az Országos Erdészeti Egyesület által állított emléktáblán olvasható „neves agrárpolitikus és zempléni mintagazda” valamint az Országos Erdészeti Egyesület elnöke volt. Hagyott Tolcsvára egy kastélyt jelentős birtokot, kastélyában könyvtárat, nagyszalonjában tornatermet, udvart, parkot és egy trófeát.- No, meg a most ismét önmagát kereső Tolcsván a szellemét. Repül a gyömbéres emu Canberra (MTI) — Rövidesen a fűszeres emuhúst is felveszik az ausztrál repülőgépek étlapjaira, mert huszad- annyi koleszterint tartalmaz, mint a marhahús, emellett „egzotikus és nagyon finom is” - jelentette be a Qantas légitársaság szóvivője Canberrában. A nagytestű, önerejéből egyébként repülni képtelen, a struccal távoli rokonságot ápoló madár húsát egyelőre fokhagymás és gyömbéres változatban ajánlják az utasoknak, de csak az első és az üzleti osztályon. A Qantas szóvivője szükségesnek tartotta bejelenteni ugyanakkor, hogy a kengurut továbbra sem kívánják felvenni a járatok menükínálatába. Az oldalt szerkesztette: Gyöngyösi Gábor Tanzániai vadászatok Saadaniban az Indiai-óceán partján III. A zsiráf, nem ok nélkül hordja olyan magasan az orrát, hiszen egyetlen rúgásával az oroszlánt is képes harcképtelenné tenni. No, meg aztán így függőlegesen is legelhet. Dr. Szigethy Jenő A délelőtti vadászatnak vége. Bemegyünk a kerületi főnökhöz („menedzserhez”), akit végre otthon találunk. Múltnapi kétbalkezes vadőrünk rendesen viselkedik, mert sem a sebzésekről, sem a hibázá- sokról nem számol be. A főnök méltóan tisztségéhez nagy gigerli (bohócnak illő öltözékéről már írtam). Fontoskodva átnézi a papírjainkat, a köztársasági engedélyt ugyan fordítva olvassa, - de mindent rendbenlévőnek talál. Kellő hangsúllyal jelenti be, hogy délután Ő kísér bennünket. Lelkesedésünk nem túl nagy, de utólag kellemesen csalódtunk. Igaz bevezetésül apró figyelmességünk jeleként átadunk neki egy üveg whiskyt, amit azonnal az inge alá rejt. Mohamedán lévén mosolyogva mondja a szokásos refrént, hogy majd akkor issza meg ha alusznak az istenek. Elindulunk a rezervátumon eresztül engedélyünk szín- elyére a szabad vadászterületre. Néhány száz méter u- tán, még a védett terület lelkében meglátunk néhány va- racskos disznót. Megállunk, megkóstáljuk a főnököt, célozgatjuk a disznókat, O nem tiltakozik, sőt lövésre biztat. Miután a disznók fiatalok, eszünkben sincs lőni, de megnyugodtunk, hogy szabad prédánk a rezervátum. A nagy magányos Negyed órácskát kocsizunk, tőlünk nyolcszáz méterre megpillantunk egy magányos gnú bikát. Nagy izgalommal követjük, mert a magányos állatot nem nagyon kell bírál- gatni, általában kapitális jószág. Utólag kiderül, hogy nem csak öreg, hanem sérült is, egyik hátsó lábára sántít, biztosan lövést kapott. Nem tudjuk megközelíteni, félti a bőrét, rosszak a tapasztalatai. Magányos azért is mert a csapat a sérült és öreg bikát kiveri magából. Tovább kocsizunk, meglátunk egy kb. száz tagú csordát. Láttunk közöttük szép példányokat, de a szarvuk vége hegyes, ez annyit jelent, hogy fiatalok. Ezeknek a szaruanyaga még puha, főzéskor megreped, feloldódik. 10- 20 percig tanakodunk, nézegetjük őket, majd közelebb csúszunk a csapathoz, de nem találunk köztük kilőhetőt. Nem szeretnénk gnú nélkül hazamenni, vészesen közeleg az este, félünk a hirtelen ránk szakadó sötétségtől. Úgy döntünk, hogy meglövöm a szélen álló hatalmas tehenet. A világ- ranglistán egy tehénszarv előkelő helyet foglal el. Szépen jelzi a lövést, azonnal összeesett, majd megdöbbenve látjuk, hogy felugrik és eltűnik a bozótban. Lám a gnú is szívós állat, pedig szép lövést kapott. Igaz az afrikaiak minden vadra azt mondják, hogy szívós, különösen ha elmegy a lövéssel. Ezt talán csak a nagymacskákról nem állítják. Féltünk, hogy a napkorong pillanatok alatt lebukik, ezért mindannyian keresésére indultunk. Ötszáz méter után dögön találjuk (kétszer is elmentem mellette). El kell mondanom, hogy napközben már többször találkoztunk többezres gnú csordával, de lövéssel nem is próbálkoztunk. Az óriási tömeg körülvett néhány ernyőakáciát, mindenoldalról öt-hat tehén őrködött biztonságukról. A válogatás lehetetlen, a megközelítés reménytelen, pillanatok alatt megindul a gigantikus csorda, az antilopok Quasimodojától sötétlik a vidék. Csupán egy évtizede telepítették őket Saa- dániba, vadászati tilalmát is csak most oldották fel. A zebrák, a gnúk örökös kísérői itt még teljesen hiányoznak. Ránktört a sötétség. Pedáns vezetőnk a véres vadat nem teszi a Landroverbe, elmennek egy teherkocsiért, magamra hagynak. Ez a magány nem a céltalanság kínzó gyötrelme. Sötétségben a fegyveremet a tetemre támasztom, lehevere- ■dek a gnú mellé. Pillanatokon belül halk zörejre figyelek, tőlem alig ötven méterre fantomként egy varacskos disznó körvonalait vélem megjelenni. Óvatosan kapaszkodók a fegyverem után és a sötétségbe olvadó varacskosra küldöm a golyót. Tűzbe rogyott, zseblámpám fényénél konstatálom a nyaklövést, agyara 29 cm. Saadami viszonyok között elfogadható trófeának számít. Társaim a lövés hallatára aggódva érkeznek, nyugtalanul kérdik mit lőttél? Körmön- fontan felelek, hogy felállt a kadáver (a dög), magukban biztosan arra gondolnak, hogy félelmemben tettem. Közben az egyik fekete majdnem átesik a varacskosom tetemén. Önérzetesen jegyzem meg, hogy mi magyarok éjjel lőjük a disznót. Augusztus 14-én szép napra ébredtünk. Azzal a szándékkal indultam a tengerpartra, hogy megmártózom benne. Itthon majd büszkén mesélem az unokáimnak, hogy nagyapa fürdött az Indiai-óceánban. A víz még nagyon hideg, a hullámok hatalmasak, - a tenger nem más mint tenger. Lemondtam a fürdőzésről, megelégedtem az 1977-es Csendes-óceáni „hullámlovaglással”. Ezen a napon „menedzserünk” kegyes volt hozzánk, a fehérvadász régi nyomvezetőjét adta mellénk kísérőnek (noha fegyelmi büntetését töltötte). Csak magas szinten tudok Róla nyilatkozni, szeretetreméltó, kedves ember, kiváló vadász, mindene van; esze, szeme, ereje, rendkívül rugalmas. Kiváló gépkocsivezető - bár jogosítványa nincs. Pillanatokon belül rávezet bennünket egy bokorugró (nádi) antilopra. Kénytelen vagyok - az itteni szokatlan - kapáslövést leadni. „Kilátótornyok” Szép lövés, de úgy látszik ez is szívós állat, kegyelemlövésre ez is rászorul, agancsa 20 cm- ren felüli ritka példány. Fekete vezetőnk kocsistól eltüntet bennünket a hatalmas elefántfűben, Steven bosszankodik, de a fiú úgy látszik tudja mit csinál. Megbűvölve látjuk, hogy mindenfele zsiráfok nyaka tornyosul, körülötte valóságos vadaspark. A vadak u.i. szívesen tartózkodnak ezen hatalmas „kilátótornyok” közelében, védelmében. A zsiráf egyetlen rúgásával harcképtelenné tesz egy oroszlánt. Magasan hordott fejük vérellátásáról előzőleg már magyarázatot adtam. Rövidesen meglőjük az engedélyezett kongoninkat (az előző napi öt sebzés után). Kapitális példány, ölelkezés, fényképezés, nyúzás és ezek után jön a szívfájdalom. A fővárosban nem kértünk víziantilopra, oryxra és nagy- kudura kilövést, mondván, hogy ezek itt ritkaságszámba mennek. Ilyen a vadászszerencse, egymás után tartanak divatbemutatót, gyönyörködünk bennük, feltűnik egy hatalmas jávorantilop is (ez az antilopok legnagyobbja, bár trófeája jelentéktelen). Talán szebb is volt így. A mai napon vagy beleléptünk valamibe, de lehet, hogy, szerencsés égbolt alatt születtünk, a hatalmas fűben két csorda kafferbi- vallyal is találkoztunk. Ne legyen az ember telhetetlen, ebből meglőttem már a magamét, - nem is akármilyet. Elégedetten fejeztük be a sa- adani vadászatot, a vidék, a bush, a tenger örökre megfogott. A kedves fekete vadásztársunkkal könnyű volt az alku. A fekete főnök lerendezése annál nehezebben ment, újabbnál újabb kérés, leadja a jövő évi megrendelését is... újabb ajándék. Sötét és eső Hirtelen besötétedik az ég - nem hiába aggodalommal jöttünk ide - kapkodjuk magunkat, de már ömlik is az eső, hatalmas vízfüggöny ereszkedik körénk, égzengés, villámlás, meg minden. Valóságos folyam állja utunkat, majd sodor előre, az út csak volt, az a- gyagon mint a jégen korcsolyázik a terepjáró. Próbáljuk nyugtatni magunkat, hogy tenger mellett amilyen gyorsan jön, úgy múlik is az eső. Mi lesz, ha elakadunk, 5-6 napig nincs segítség, lekésem a repülőgépem. Óriási megkönnyebbüléssel jutunk túl a már jövetelkor is jelzett kritikus szakaszon. Az eső ugyan elállt, de az út eltűnt. Idegeink megpróbáltatása után „hazaérkezünk” Darba. Katonai őrszemünk (fegyverét bevonták közben) mosolyogva, a pigmeus gondnokunk füligérő szájjal fogad bennünket. Jól esik a fürdő, a fekete whisky-vei, letesszük a fejünket és azonnal mély álomban indul velünk az ágy. Mit álmodott a fehérvadász? Talányosán mondja, hogy ha már nem jutottunk el Arushá- ba, visszamegyünk Mikumiba (Morogorón át) és meglőjük az impalát. Örömömet nem tudom leplezni, ismét szívesen „elviselem” a cecelegyeket, felhúzom a sípulóveremet és jöhetnek. Nem gondoltam, hogy reményen felüli meglepetést tartogat még számomra a rekkenő hőség. Nehezen múlik az afrikai nap, pedig rengeteg a teendőnk, éjjel többször kinézek, a mennyek sötét kárpitja alatt nem látom a Délkeresztjét. A lőtt vad is el tud tűnni a magas fűben. A vadász sokszor tálja meg, hogy szó szerint átesik rajta - különösen éjúgy találjc jel. Az elefántfű kitűnő rejtekhely, vadnak és vadásznak, de arra is alkalmas, hogy a felugró vadat puskavégre kaphassa a vadász. A szerző felvételei A tolcsvai Waldboft kastély - ma iskola - hajdani trófeagyűjteményéből az egyetlen megmaradt Fotó: Fojtán László
