Észak-Magyarország, 1993. május (49. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-15 / 112. szám

1993. Május 15., Szombat 14 ESZAK-Magyarország Interjú Nemzeti értékeket védő gazdaságpolitika Miskolc (ÉM) — A közelmúltban szerkesz­tőségünkbe látogattak a Nemzeti Demokra­ta Szövetség (NDSZ) vezetői. Közöttük Gidai Erzsébet is, a szövetség választmányi tagja, ügyvivő, a Társadalomtudományi Kutatóintézet igazgatója. Vele beszélget­tünk az NDSZ gazdaságpolitikai elképzelé­seiről :- Ellentétben a mai, liberálisnak nevezett úttal, szövetségünk gazdaságpolitikai prog­ramja nemzeti utas gazdaságpolitikai kon­cepció - mondja Gidai Erzsébet. Ami any- nyit jelent, hogy a vagyont felélő, garázda módon gazdálkodó, a tőkét külföldre ára­moltató gazdaságpolitikával, szembe állí­tunk egy; a nemzeti értékeket védő, va­gyont kímélő programot. Amely a belső ke­resleti piacot élénkítő, vállalkozásbarát po­litika, de ugyanakkor a szociális konfliktu­sokat is megkísérli leépíteni.- A kidolgozott elképzelés szerint melyek a megvalósítás legfontosabb lépései?- Először is újra kell gondolni az egész tulaj­donreformot. Tehát a sokat vitatott társa­sági-, átalakulási törvényből adódóan a pri­vatizáció nagyon gyors felülvizsgálatra szo­rul és ahol jelentős volt a visszaélés, kor­rupció ott törvényes úton rendezni kell a problémát. Ez - mint említettem - a kiindu­lási pont, ezt követően pedig egyfajta ve­gyes tulajdonú megoldást vállalunk fel. Vagyis térségenként a legracionálisabban működtethető tulajdont kell „megtartani” legyen az magánkézben, vagy köztulajdon­ban. A tulajdonlás kérdésköréhez tartozik az ugyancsak vitákat kavaró külföldi tőke beáramlás. Az egyik oldalon, mivel szegény ország vagyunk ösztönözni kell a tőke bejö­vetelét, a másik oldalon viszont alacsony á- ron történő vagyonkiárusítás megy végbe. Ezt lehet szépíteni, ideologizálni, ám a té­nyek magukért beszélnek. Még akkor is, ha arányaiban nem olyan mennyiségű kül­földi tőke jött be, mint amennyit szerettünk volna. De meg kell nézni azokat az ágazato­kat amelyeket a külföldi befektetők megka­parintottak maguknak. Kiderül, hogy lé­nyegében a legversenyképesebb területek­re tették rá a kezüket. Ebből adódóan óri­ási károkat okoznak a belső vagyonnak, többek között a korszerűsítést, illetve a „kitörési” pontok erősítését illetően. Ez véleményünk szerint - például az élelmi­szeriparban - később a hazai élelmiszer el­látás gondjait is okozza majd. A feszültségi pont az, hogy nem egy stra­tégiában gondolkodó, modernizációt, kor­szerűsítést elősegítő, hanem az adott ked­vezmény időszakkal élő külföldi tőke jön be. A másik dolog, hogy nem is annyira a termelésre koncentrálnak, hanem inkább a saját termékekre, így a mi - korábban ver­senyképes - termékeinknek még a lehetősé­gét is megszüntetik. Versenyképtelenné te­szik az ágazatokat, tulajdonképen áruház­zá alakítják át az országot. Hosszú távon ez nagyon nagy ár.- Igen, de ahogy ön is említette, Magyaror­szág tőkeszegény, így tudomásul kell ven­nünk ezt a helyzetet.- Van tőkéje, vagy nincs tőkéje az ország­nak, ez megint egy gyakori vitaalap. Ma­gyarországon még most is - amikor óriási­ak a veszteségek a durva vagyonszétzilálás miatt - elegendő pénz van. Csak az a gond, hogy a bankokban levő pénzmennyiséget nem mobilizálják, nem működtetik. Néz­zük csak meg, eddig minden évben 25, 28, 30 százalékkal növekedett a bankokban el­helyezett pénzállomány. Mégpedig azért, mert spekulációs céllal dolgoztak, a kamat­részre játszottak rá. Ez következett az érvényesülő gazdaságpolitikából. Ez ellen a NDSZ programja kimondja többek között ennek a tőkének a működés­be hozatalát. Ehhez párosul a vállalkozók támogatása, adó- és egyéb kedvezmények­kel valamint a munkahelyteremtés ösztön­zésével. Ha, a már említett pénzmennyisé­get a fejlesztés érdekében működésbe hoz­nánk - állami koordinálással - akkor lénye­gében a regionális különbségeket is enyhí­teni tudnánk. Nem hiszek abban - programon kívül sem -, hogy ezek a segélyek, meg a rásegítő kis pénzek gazdasági fellendülést hozhatnak a rendkívül elmaradt területeken. Sajnos éppen ellenkezőleg. Mivel nem megy végbe egy gazdasági átalakulás, nem rendeződ­nek ezek a folyamatok, a támogatások to­vább fokozzák a vagyon felélését. Ezzel pe­dig nem lehet a gazdaságot „megváltani”. Ugyancsak összefügg a regionális kérdé­sekkel is, a nemzetközi és belső eladósodás. Közismert, hogy ez a kormányzat hatal­mas adósságállománnyal létezik, sőt tovább gyarapítja azt. A koncepció a régi: nevezete­sen, hogy a fizetőképesség minden áron va­ló megőrzése lévén törleszteni kell a külső adósságot. Ugyanez vonatkozik a belső a- dósságra is. Egy gazdaságilag tönkrement, leépült ország számára ez végrehajthatat­lan. Talán szóhoz juthat a szakértelem is Beszélgetés Szilágyi Adolffal, az Agrárszövetség megyei elnökével Szarvas Dezső Miskolc (ÉM) — Csend van a fal­vakban. A csalódottság, a várako­zás, a töprengés csendje. És van min töprengeni. A széteső téesze- ken, a munkanélküliségen, azon, mit hozhat a jövő azoknak, akik a közösben maradtak, s azoknak, akik az egyéni gazdálkodást vá­lasztották. Sokezer hektár föld maradt parlagon, s ahol vetettek, egyáltalán nem biztos, hogy arat­nak is majd. S ha aratnak, nem tudni, kinek. Válságban van egy nemrégen még jól működő ága­zat. Az irányításban cserélik a vezetőket. Miniszter minisztert, államtitkár államtitkárt követ a bársony székben. Múltról, jelen­ről, a személy- cserékről beszél­gettünk Szilágyi Adolffal, az agrárszövetség megyei elnökével, aki mellesleg már sok éve a bor- sodsziráki termelőszövetkezet el­nökhelyettese,így mindenekelőtt szakember és nem politikus. Kaotikus állapot • Nincsenek illúzióim. Nemrégi­ben megszólalt a Falurádióban az államtitkár úr, s úgy vélem, némi remény van rá, hogy végre a józan ész, és a szakmai szem­pontok is szóhoz juthatnak a mezőgazdaság kaotikus és kon­cepció nélküli irányításában, és visszavonul a politika. Ha ez nem következik be, nincs sok esé­lyünk, mert Magyarországon a válságból való kilábalás talán egyetlen lehetősége a jól működő mezőgazdaság. Ám az elmúlt két év ebben az ágazatban több kárt okozott, mint a tatárdúlás annak idején. Nem csak elvesztettük a világ élvonalában elért tisztelet­reméltó helyünket, de még a lehetőségét is szétverték annak, hogy újra számottevő tényezővé váljunk. □ Mi okozta mindezt? • Az, hogy a mezőgazdaságban, illetve a felső irányításban a poli­tika vette át a vezető szerepet és háttérbe szorult a szakértelem. Most már látható, hogy a koalíció agrárpolitikája megbukott. Ez önmagában még a kisebbik baj lenne, de a bukás árát a fo­gyasztók széles tábora fizeti meg. Ez a bukás benne van a mind ma­gasabbra emelkedő élelmiszer árakban. De a leginkább érdekel­tek, a termelők is duplán fizetik a számlát. Egyrészt, mint fo­gyasztók ők is magasabb áron vásárolnak, másrészt, mint ter­melők, az alacsony és bizonytalan felvásárlási árakkal tönkremen­nek. Nincs termelési biztonság. Enélkül pedig mind a kisüzemi, mind a nagyüzemi termelés jövő­je is kétséges. A termelők zöme felélte tartalékait, családjának megélhetése életkörülményeinek rovására folytatta a termelést. A nagyüzemekben folyik a kénysze­rű vagyonfelélés, hiszen nemhogy haszon nincs a termelésen, de még a költségek sem térülnek meg. □ Mi lenne a megoldás? • Addig, amíg nem lesz egyértel­mű, hogy a mezőgazdaságba ér­demes lesz befektetni, nem vár­ható fellendülés. Az pedig külö­nösen riasztó a befektetők szá­mára, hogy a szigorú gazdasági folyamatokba politikai indulatok­kal avatkoznak be. Mostanában már sorozatosan és egyre durváb­ban. Nem kellett volna szétverni a régi kereteket, amíg az új, a magántulajdonra alapozott ter­melés feltételei nem teremtődtek meg. Visszaesett a fogyasztás □ lgaz-e a politikusok szájából gyakorta hangoztatott állítás, hogy minden problémát a keleti piac összeomlása okozott? • Ez utóbbira a válasz egyértel­mű. Nem. A magyar mezőgazda­ságot leginkább a belső piac szűkülése és részben elvesztése sújtja. Ennek nem az az oka, hogy a magyar lakosság ne fo­gyasztana szívesen több húst, tejet, sajtot, zöldséget, de hát las­san a minimális fogyasztást sem képes megfizetni. A hazai fo­gyasztás több mint 30 száza­Szilágyi Adolf: „A rendszervái' tás árat a parasztság fizeti" lékkai esett vissza és ez a fő gond. A másik oldalról sem a piaci prob­lémák, az áruk elhelyezése okoz gondot. A közös piaci tárgyalások feltételeit, részleteit még ma is titkosan kezelik, pedig ezek a feltételek döntőek lennének a következő évek termelése szem­pontjából. Erre fel kell ugyanis készülniük a gazdálkodóknak. Mert jelenleg a közös piac, az Eu­rópai Közösség szigorú verseny- szabályainak úgy teszik ki a ter­melőket, hogy azok a feltételeit sem ismerik a versenynek, nem is szólva arról, hogy nálunk a pénz­ügyi, technikai háttér eddig is rosszabb volt, most pedig már tel­jesen bizonytalan, sőt összeom­lóban van ez is. Ezért - sajnos - már nem az a legnagyobb gon­dunk, hogy hol adjuk el a fölösle­ges élelmiszereket és mennyiért. Ellenkezőleg! Eljutottunk oda, hogy azt kell számolnunk, hon­nan tudunk beszerezni olcsób­ban. A húsimport után már a tej, sőt a búza importjára is rákény­szerültünk, s csaknem kétszer annyit fizetünk az import bú­záért, mint amennyiért a magyar búzát eladtuk. Más fölözi a hasznot □ Beszéljünk az EK kvótákról... • Magyarország az ezredforduló végéig csökkenő, de a korábbinál 10 százalékkal magasabb export kvótákat harcolt ki. Csakhogy most nem hogy többet, annyit sem tudunk exportálni, mint ko­rábban. Ezért nem tudunk élni a lehetőséggel. A keleti piacok nem vesznek el tulajdonképpen, de a magyar áruk osztrák,'holland és dán kereskedőkön keresztül jut­nak oda, természetesen 30 száza­lék körüli jövedelem lefölözés árán. Az áruk viszont közvetlenül ugyanúgy mennek Záhonyon ke­resztül, mint korábban. □ Mi. várható az új törvénymó­dosításoktól? • Az már eleve szomorú, hogy egy törvényt ennyiszer, ilyen sokszor kell módosítani. Ha szakem­bereket hallgattak volna meg az eredeti törvénytervezet alkotása­kor, nem kellene módosítani. Ám a szakértelmet „bolsevista trükknek” minősítették. A politi­kai előítéletek erősebbnek bizo­nyultak, a parlament pedig asz- szisztált. □ A törvénymódosítások jogbi­zonytalanságot sugallnak. Med­dig tartható ez az állapot? • A napokban az új államtitkár úr a működőképességet és a ter­melésbiztonságot hangsúlyozta. Igazán ideje, hogy erre rájöttek, valamint arra is, hogy a mezőgaz­daság nem tud átállni egy új struktúrára máról holnapra. Ez a realitás. De ennek felismerése már nem változtat azon, hogy az államtitkár úr elődje csupán átmenetinek, sőt időben is csak rövid távúnak mondotta az áta­lakult szövetkezeteket is mint termelőegységeket. Mindez ter­mészetesen nem hatott meg­nyugtatóan azoknak a százezrek­nek, akik eddig a szövetkezetben találtak munkát, s ha szerényen is, de biztonságosan megéltek. A mostani bizonytalan állapot tarthatatlan, mert főként a tá­masz nélküli, idős embereket sújtja a szövetkezetek által ko­rábban biztosított szociális jut­tatások és a háztáji elvesztése. Hol van már a biztonság? □ Biztonság, megélhetés. Az előb­bi illúziónak tűnik, a megéletés pedig százezrek számára egyre ne­hezebb. Például a mezőgazdaság­ban. • Korábban erre az ágazatra, mint húzó ágazatra építhettünk volna, de az elmúlt két esztendő talán ezt zilálta szét leginkább. A parasztság nagy része nem ezt várta. Most ismerik fel, hogy tévútra, a bizonytalanság útjára vezették őket a politikusok. A parasztság nagy többsége nem képes önálló gazdálkodásra, vagy pedig, ha gazdálkodik, kiszolgál­tatott helyzetbe kerül. Az eddigi szerény jövedelem is bizonyta­lanná válik, s megszűnik az a szo­ciális biztonság is, amit eddig a szövetkezetek nyújtottak. A nem­zetgazdaságban is súlyos gondok várhatók, hiszen a mezőgazdaság nettó exportja 2 milliárd dollár körüli volt évente, ami fedezte az adósságszolgálat terheit. Az ex­port most minimálisra csökkent, sőt élelmiszer importra szoru­lunk, amiért dollárral kell fizetni. A mezőgazdaság a most zajló folyamatok eredményeként nem az áhított európai színvonalra emelkedik, hanem a nyomor, a küszködés szintjére süllyed. Mai politikusaink az agrártörténet legsötétebb lapjait írják. Biztos vagyok abban, hogy a választók felteszik majd a honatyáknak a kérdést: ki, kik ezért a felelősek? Miért szavaztak meg olyan törvényeket, amelyek a mezőgaz­daság katasztrófájához vezettek. A kárpótlás, a tulajdonváltás ugyanis megoldható lett volna a katasztrofális következmények mellőzésével is, ha nem szűk poli­tikai pártérdekek, hanem szak­mai realitások alapján hajtják végre. Még azt sem lehet mon­dani, hogy nem akadt, aki figyel­meztessen! Az agrárszövetség eredeti programjában és később több alkalommal is előterjesztett javaslatában igyekezett megkí­mélni az országot, de javaslatait mellőzték. A kárpótlásra az ál­talunk kidolgozott program sze­rint egyszerűbben, kevesebb bü­rokráciával, készpénzben térítve, sorban állások és küldözgetések nélkül is lett volna megoldás. Úgy, hogy közben a mezőgaz­daság működőképessége is meg­maradt volna. Azok, akik most a mezőgazdaságban dolgoznak, érzik, hogy ez a kormány kihasz­nálta őket politikai céljaira, de sorsukkal, jövőjükkel nem törődik. Senki nem beszél nekik arról, hogy mint önálló gazdálko­dók mire számíthatnak, senki nem garantálja, hogy átveszik-e és milyen áron veszik át termé­keiket. Nem beszélnek arról, hogy adóik, és a növekvő gazdál­kodási költségeik mellett milyen további terheik lesznek, ha pél­dául nyugdíjat is szeretnének, vagy ingyenes orvosi ellátásban szeretnének részesülni. Ez utób­bi már ma is a legalacsonyabb szinten, havonta 4380 forint havi befizetést jelent, egy évben pedig több mint 50 ezer forintot. Lesz- e ennyi jövedelmük? Nem beszél­nek arról, hogy a szövetkezeti üzletrészek, a visszakapott, vagy kárpótlás útján megszerzett föld­tulajdonok után mennyi illetéket kell megfizetni generációként. Ez milliárdokkal sújtja majd a mező- gazdaságból élőket, s könnyen le­het, hogy rájuk, mint tulajdon­nal rendelkezőkre a legminimá­lisabb szociális juttatás sem ter­jed majd ki. Nemcsak lehetőség, de pénz is kell így valójában ők fizetik meg a rendszerváltást. Nem arról van szó, hogy a nagyüzemi gazdálko­dási formát konzerválni kell, hanem arról, hogy a vállalkozás­ra, a farmergazdálkodásra áttér­ni szándékozókat fel kell vilá­gosítani a lehetőségekről, és biz­tosítani kell számukra a gazdál­kodáshoz szükséges pénzügyi hátteret. A sok ígérgetés ellenére nem jutnak hitelhez a termelők, s ha kapnak is hitelt, azt olyan magas kamattal, amit a mezőgaz­dasági termelés nem visel el. A csalódott parasztság már nem bí­zik a politikusok ígéreteiben. Vz idős emberek szenvednek a leginkább szükséget Fotók: Szarvas Dezső

Next

/
Thumbnails
Contents