Észak-Magyarország, 1993. március (49. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-27 / 72. szám
1993. Március 27., Szombat Em Hétvége/Irodalomművészet Gondolatok a színházban Mementó: minden évben március 27-én színházi világnap Zay László Ment-e a színház által a világ elébb? Voltaképpen mi is a színház? Mállottfalú vagy épp csillogó épület, hol lom kínálkozik legelnünk rajta, vagy hol léha tudománytól zabáltan elhenyéljünk néhány órát egy estén? Hol erényről szól a szó, vagy zsiványnak ad ruhát? Boldog napok, dühösek búja, törvény, hamis bírák, zsarnokok? Mi mindent mondhatna, írhatna Vörösmarty Mihály, ha most, egy esztendő híján másfél század után egy színház-ünnepre fólfedné, mi gondolatok a színházban eszébe ötlenek. S kérdezhetné: Ment-e a színház által a világ elébb? Miért is ne ment volna? Hiszen a színházban az szólal meg, amit ezredek ész napvilága mellett dolgozának. Bölcsek s költők művei, s mit a tapasztalás arany bányáiból kifejtett az idő. Micsoda fölsorolás következhetnék még! Elszánt lelkek fáradalma, kis virány a puszta homokon, posvány i- szapja s lelkünk szárnya, mely ég felé viszen, legnemesbek s nemtelenek, mert itt, a színházban e kettő mindig ütközik, egyik győz vagy másik, egyre megy, mert nem itt ér véget a küzdelem, hanem bennünk: nézőkben, kik itt csakugyan nézzük csupán a rosszat s a jót, a rútat s a szépet, hogy aztán próbára tétessünk hétköznapjainkban. Hiszen a színház nem csak egy darab világ, hanem ennek sűrített változata, kicsinyített mása, hogy fólnagyítsa gondjaink s örömeink, tunyaságunk, jó s rossz cselekvésünk, föladatunk, kötelességünk, mulasztásunk és eredményünk; számon kérjen, tetemre hívjon, hogy benézzünk mennyek ajtaján s pokolnak ablakán, angyali zenét vagy földi - pokoli? - hangzavart, s vonzó harmóniát. Színház az egész világ, s színész benne minden férfi és nő. Volt idő, amikor a színház a nyelv, a tudás, a műveltség és a művelődés nemzeti eszközeként történelmi szerepet játszott: akkoriban, amikor versét írta Vörösmarty, Gondolatok a könyvtárban címmel, s amikor aktor volt Petőfi. Aztán volt újra idő, nem is olyan nagyon régen, amikor kapu, vagy legalábbis ablak lett a színház a világra, a világ kultúrájára, eleven történelmére, amikor a színház tájékoztatott arról, mi történt, s mi történik, mi több: mi történhet a világban. Akkor, három és fél évtizeddel ezelőtt élmény volt egy színházi este, esemény. S ma? Örvendetes, hogy gyarapodtak a színházak, több van talán, mint valaha is: van nagyobb, s van zsebkendónyi. Van hagyományos, és van avangard. Van könnyebb, s van nehezebb. Városok művelődésének központja, vonzója a környékről mindazoknak, akik szeretik a művészetet, és eleven kapcsolatot keresnek vele. Hiszen a színház minden művészetek között kiváltképpen a személyes találkozás alkalma mű, művész és műélvező között. A gondolat ember által szól az emberhez, élő, eleven ember, közvetlenül. S e kapcsolat olykor testközeli: a dobozszínpadok is leköltöznek néha a nézőtérre, vagy legalább ott, arrafelé megy a színész a színre. Ha nem így gondolta is Shakespeare,hogy minden ember színész: minden néző alkotótárs. Nélküle, jelenléte, közreműködése, együttműködése nélkül a gondolat nem fészkeli be magát az emberbe, ha leírták is, ha megjelenítik is, be kell fogadni, szívünkbe zárni, és tovább éltetni. De akkor, ha ez a találkozás létrejön, ha az élet sűrített ábrázolata megelevenedvén emberre, emberére talál, akkor igaz, hogy megy a színház által a világ elébb. Egy rózsafa virágzására várva Beszélgetés Antal Imrével, a Magyar Televízió főmunkatársával Budapest (MTI - M.G.) — Szokatlan rajta a sportruha, többen meg is fordulnak utána az újságíró-klubban, hiszen mindnyájan az öltönyösnyak kendós eleganciájú Antal Imréhez szoktunk hozzá a képernyőn. • Még a kollégáim is úgy néztek rám a tévében, mintha a Holdról érkeztem volna, pedig ez is én vagyok - bizonygatja, kedves, antalimrés mosolyát villogtatva meg, ami valóban összetéveszthetetlen. • □ Csak nem akar mostantól más lenni?-kérdezem némi aggodalommal. • Sokszor elegem van abból a képernyőn jópofáskodó fickóból. Kinőttem már belőle, unom, hogy csak ezt várják el tőlem. Valami mást kellene csinálni. □ Gondolom, Antal Imre, a televízió főmunkatársa aztán i- gazán válogathat a jó feladatok között, hiszen ha a három legnépszerűbb tévés személyiséget kellene felsorolni, ő biztosan közöttük lenne. Ráadásul kevesen ilyen sokoldalúak: otthon van a komolyzenében, hiszen zongoraművészként kezdte a pályát, sikeres filmszerepeire emlékszünk, bravúros idegennyelv-tudása jó néhány műsorban késztette ámulatra munkatársait és nézőit. • Ne higgye, hogy el vagyok kényeztetve. Ha valakinek szüksége van rám, csak leaAntal Imre ismert arca Fotó: Dolezsál László kaszt, mint egy kabátot a szögről. Azt nemigen kérdezik, én is szeretném-e csinálni. Kitaláltam például egy műsort, Gyerekszoba lehetne a címe, amely a polgári műveltség - ennek megszerzésére ugye sokaknak nem volt módja az elmúlt negyven évben - hiányait akarja pótolni szakértőkkel, játékkal, sok-sok izgalmas ismeretet átadva. Hogy meglegyen az a hiányzó „gyerekszobánk”. Egy éve hever ez a terv valakinek az asztalán a tévében. □ Úgy mesél, hogy már az egész műsort látom magam előtt. De azonnal egy másik is felidéző- dik bennem: egy vetélkedő-sorozat, amelyben az akkor már sztár-tévés Antal Imre megengedte magának, hogy kisiskolás gyerekek matematika-vetélkedőjét vezesse. • Imádtam, mert láttam, mennyire komolyan csinálják- emlékezik -, s olyan jólesett az a sok-sok levél, amit a kedves kis kelkáposztafülű nézőktől kaptam! □ Hogy a vetélkedőkre terelődött a szó, eszembe jutnak a karmesterversenyek, melyeknek Antal Imre éppen olyan vonzóereje volt, mint a zene és a fiatal művészek. • Most a karmesterversenynek a közelébe sem engednek- mondja szomorkás fintorral. De mikor arról kérdezem, mennyire vesz részt a tévén belüli vitákban, ismét felélénkül az arca: Mindenről mindent elolvasok, meghallgatok, véleményem van, és ezt hangoztatom is - legyen az politika, vagy a munkahelyem problémái. Ez rengeteg időmet elveszi, olyan, mint egy főállás. □ A sikeres embereket sokan i- rigylik, Önt is? • Sohasem törekedtem arra, hogy irigyeljenek, nincsenek is olyan javaim, amelyek szokásosan irigység tárgyai lehetnének. Belőlem pedig éppenséggel hiányzik ez az emberi tulajdonság: megcsodálom mások luxus házát, kocsiját, de eszembe sem jut irigyelni. □ Önnek is van egy kertje, ami állítólag irigylésreméltóan szép. • Megátalkodott városi vagyok, jól érzem magam a négy fal között. Amikor a hatvanas években, a Bors-sorozat (ezt sem igen vetítik már többé, pedig milyen jó kis film volt) gázsiját egyben kaptam meg, venni akartam belőle egy kocsit. Valaki azt mondta, miért nem veszek inkább telket, sok örömem lesz benne. Azt sem tudtam, honnan kell ilyesmit beszerezni, mennyit kell belőle venni... Aztán egyszer sétáltam a hegyen Szentendrén, és megláttam egy mezőt, telistele árvalányhajjal - beleszerettem, s most ez a kertem. Minden növényhez, mely benne van, személyes emlék fűz. Csak azt bánom, hogy az ár- valányhaj nincs többé. □ A beszélgetésünk elején elmondta, hogy változtatni szeretne, mást csinálni, mint a- mit Öntől az utóbbi években megszoktunk a képernyőn. • Nemsokára nyugdíjas korú leszek - és ott az a rengeteg könyv, alig férek tőlük a lakásomban, azt is el kellene valamikor olvasni. És képzelje - meséli felcsillanó szemmel -, egy holland virágkatalógusból megrendeltem egy rózsafát, mely az egyik oldalon vörös, a másikon sárga virágokat hoz. Most várok, és lesem, mikor virágzik majd. Riportfotó itthonról és a világból Budapest (MTI - Kádár) — Két fotótörténeti jelentőségű kiállítás hozza lázba ilyenkor tavasszal, immár évek óta a hivatásos és amatőr fényképészeket, a fotóművészeket és a sajtóban dolgozó fotóriportereket. Mindkét tárlat a Budapesti Tavaszi Fesztivál eseménye, s mindkettőnek a Leg- újabbkori Történeti Múzeum ad helyet a Budavári Palota A épületében április 18-ig. A fotó iránt érdeklődő olvasók bizonyára rájöttek már, hogy a World Press Photo és a Sajtófotó ’92 című kiállításokról van szó. S ami közös bennük, az nem más, mint a tulajdonképpeni műfaji összecsen- gés, maga a fotóriporter. Amelyet a világ 75 országában készített ezerhatszáz fotós, s a- melyet Magyarországról is 77 alkotó neve fémjelez. A World Press Photo kiállítás 175 színes fényképét éppen százszor Március 15-én rendőrkordon és indulatos tüntetők a Magyar Televízió előtt Fotó: Gy. Balázs Béla ekkora mezőnyből, azaz 17.887 pályázó mű közül választották ki. A Sajtófotó ’92 magyar kiállítói 1237 fotót küldtek be, s ezek közül 190 látható most a múzeum falai között. Míg a nemzetközi kiállítás 1991 eseményeit eleveníti fel, a hazai bemutató 1992-ról szól. A World Press Kolozsvári gyermekportré Fotó: Kiss Kuntler Árpád Photo kiállítás már bejárta a világot. Harminc ország közönsége láthatta a tartalmilag és technikailag magas szintű alkotásokat. ÉSZAK-Magyarország 9 A bajnok Drozsnyik István rajza Horváth Gyula A világ vállán Hiányzol, ritkább lesz nélküled a hóesés, soványan^állnak előttem a szelek, az ég arca is beteg színű lesz, szeméből zivatarok szöknek meg hozzám hírt hozni rólad. Hiányzol, párnám kiszáradt mezőjét könnyekkel záporozom, kezemből mint homok kiperegnek a napok, s rigókkal, kutyákkal csavarogva mehetek az ég alatt. Sírok érted sokat, s letörli arcomat egy záporokkal átitatott szél, s akkor világgá indul érted a szomorúságom, s elfeledem nevén nevezni a napokat, a neved, csak megyek, egy porszem leszek a világ vállán, mit könnyen kerget közeledbe a szomorú, síró szél, hiányzol, napról-napra sápadt levélarccal fordulnak felém a fák és szüntelenül könnyet iszik szememből a szomjas zsebkendő. Hiányzol, ritkább lesz nélküled a hóesés, soványan állnak előttem a szelek, az ég arca is beteg színű lesz, szeméből zivatarok szöknek meg hozzám hírt hozni rólad. Tatár Iván Alkony ablakából Pilinszky János emlékének Alkony ablakából int búcsút a Nap, fehér akácos zsongít, bólogat, pap sétál világok határain, töviskoszorúját keresi az Ember Fiának. (Sebesvíz, 1989. szeptember) Út (nyolcsoros) Út vezet a csöndbe, a csöndben az Isten, Istenben a világ, világban az ember, emberben a sorsa, sorsában az útja, útjában a csöndje, a csöndben az Isten. Elhangzott, Tatár Iván és Horváth Gyula költői estjén a Miskolci Egyetemen.
