Észak-Magyarország, 1993. március (49. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-11 / 59. szám
14 ÉSZAK-Magyaroeszág Emlékező 1993. Március 11., Csütörtök Mezey István rajza Ég Veled, jó gazda! Hajdú Imre Már nem látod, hogyan kap új erőre az őszi vetés, hogyan szökken szárba a gabona, s hogyan ölt újra üde zöld ruhát a Neked oly kedves Rakaca-völgyi táj. Itthagytad örökre a tájat, vidéket, a kis dombok között megbúvó sok kedves, de szegény falut: Rakacát, Viszlót, Debrétét, Meszest. S itthagytad őket, a táj népét, a fajtádat, a Hozzád hasonló, sok szerény, tisztességes, nagyszívű embereket. Mert Te is ilyen voltál János: szerény, kedves, nagyszívű, szóval, igazi barát. A falu fia, a falu erkölcseit, szokásait híven megtartó, tisztességes parasztember, a föld, a jószág szerelmese. Gyökeret ott eresztettél, mélyrenyúlót, erőset, ahol most befogad a sír. Tudom, nem önszántadból mentél el, hagytál itt bennünket, a gyilkos kórral régóta vívod gigászi harcod. Ezt is hatalmas emberi erővel, paraszti méltósággal, keménységgel tetted. S türelemmel, belátással. Igen, belátással: ha elrendeltetett, akkor elrendeltetett, akkor menni kell. Ég Veled, Csabay János! Ég Veled, jó gazda! Te a föld szeretetét, s minden titkát nem egyetemi katedrán tanultad. Mert ahogy Te szeretted a földet, a jószágot, azt semmiféle egyetem nem tudja megtanítani. A megye legrosszabb természeti, közgazda- sági adottságú termelőszövetkezetének, a rakacai Új Dolgozó Téesznek voltál sokáig elnöke. Úgy vezetted e kis téesz lélekvesz- tójét a hánykolódó viharban, sziklák, szir- tek, zátonyok között, hogy a kívülállónak káprázott a szeme az ámulattól. Ez a legrosszabb adottságú téesz vezetésed alatt soha nem volt veszteséges, mitöbb mindig nyereségesen gazdálkodott. János! Legnagyobb erőd, fegyvered a szavad volt és a tekinteted. Te fajra, nemre, beosztásra való tekintet nélkül mindenkivel, mindenkihez emberséges voltál. Szóval tudtál szót érteni mindenkivel. Sokan nem hiszik el, pedig ez de hatalmas erő. Viszontlátásra, János! így köszönök el, mert még szeretnék, mi több, akarok Veled találkozni. Meglátod: jó mezőgazdászokra odaát is nagy szükség van. S tavasz ott is van, úgy mint itt lent. Láss hát hozzá időben a vetéshez, aztán majd arass, szüretelj bőséggel. Mert - mint Berda József írja: „...feltámadáskor legyen mivel/ majd koccintani, ha a jókedvű Isten/ az asztalához ültetne netán.” Ég Veled, Csabay János! Fotó: Fojtán László A jegenyék nem nőnek az égig..«, Miskolc (ÉM - ha)—... ezek minden bizonnyal már nem nőnek! Miskolcon az MVSC pályán kivágták a sporttelepet övező gyönyörű jegenyefakaréjt. Épp a minap jelent meg kétrészes sorozatom Jegenyék a Kubikban címmel. A sportkör sok évtizedes történetének egy szeletét bemutató írásban a jegenyék afféle szimbólumként (is) szerepeltek. Mára oda a szimbólum, oda a valóság. Egy régi martintelepi osztálytársam járt nálam a szerkesztőségben. - Tudod, hogy vágják a jegenyéket? Megdöbbentem, s nem tagadom, szíven ütött a hír. Hívom Braskó Pétert, az MVSC elnökét. A hír igaz. Nekünk a MÁV Igazgatóság pályafenntartási osztálya bejelentette, hogy kivágják a jegenyéket, mert életveszélyesek, belesetet okozhatnak. Mi, az egyesület itt csak bérlők vagyunk. A sporttelep a MÁV-é, ők az üzemeltetők, ebben a kérdésben is ők döntenek. 1952-ben láttam először e jegenyéket. Már akkor is olyan fenségesek, hatalmasak voltak, mint tavaly ősszel. S közben eltelt 40 év. Meddig bírja egy jegenyenyár? Ezt kérdeztem Kelemen Zoltán erdőmérnöktől, a BEFAG erdő- művelési osztályvezetőjétől.- Harmincöt-negyven éves kortól lehet számítani tőkorhadásra, a fa geszt része elhal, belül üregessé válik a fa, csak a szijács része él. Ezek szerint a koruk alapján a martintelepi jegenyék vágásra érettek, jogosan járt el a MÁV. Kelemen Zoltán kérésünkre a helyszínre is kijött, s megnézte a kivágott fák törzsét.- Egy részüknél egyértelműen a korhadás, másik részüknél viszont még nem állt fenn közvetlen balesetveszély, gondolok arra, hogy rádőlt volna viharban a szomszédos Csokonai utca házaira. Viszont nagyon sok a száraz gally, még a viszonylag egészséges fákon is, ezek könnyen törnek. Az a személyes véleményem, hogy a fák egy részét esetleg meg lehetett volna még hagyni, s majd mondjuk, három-öt év múlva kivágni, de összességében azt kell mondanom, nem döntöttek helytelenül a MÁV-nál. Ebben a kérdésben vagyon- és életbiztonság szempontok miatt nem szabad a kockázatot vállalni. Megértem, hogy sokaknak hiányozni fog a jegenyekaréj, de az érzelmeket győzze le a józan ész: a fák sem élnek örökké. Énaztjavaslom,hogy az üzemelő a terep letakarítása után esetleg már most tavasszal telepítsen egy másik fasort. Esetleg hosszabb életű fákat, például tölgyet vagy ezüsthársat. Elfogytak a jegenyék a Kubikból. A fák is, a nagy játékosok is. Kockázatos lett volna tovább várni a vágás- Fotók: Laczó József sál - vallja a szakember, Kelemen Zoltán Petőfi képzőművészeti pályázat Kiskőrös (MTI) — Petőfi élet- útjai címmel országos képző- művészeti pályázatot hirdetett meg a Petőfi Sándor Társaság karöltve a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületével és Kiskőrös város önkormányzatával. A pályázaton a kiíró szervezetek által meghívott alkotókon kívül a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének, valamint a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagjai vehetnek részt új, máshol még nem szerepelt művekkel. A pályázat kiírói - műfaj i és stílus- irányzati megkötöttség nélkül - olyan alkotásokat várnak, a- melyek bármely Petőfi vers megjelenítésével érzékeltetik a költő líráját, életútjának állomásait, illetve olyan képzőművészeti munkákat, amelyek kifejezik mindazokat a történeteket, amelyeket a Petőfi-filológia feljegyzett a költőről. * A pályamunkákat országos zsűri bírálja el. A műveket a Petőfi Sándor Társaság címére (6200. Kiskőrös, Petőfi tér 5.) kell benyújtani, 1993. október 15-éig. A százezer forint értékű első díj, illetve a további díjak átadására Petőfi születésnapi évfordulóját is köszöntve ez év december 31- én kerül sor, Kiskőrösön, a beküldött pályamunkákból összeállított kiállítás keretében. A pályázattal a kiírók kettős célt kívánnak szolgálni: részben bővíteni a Petőfi Képtár kiállítási a- nyagát, főként pedig ébren tartani azt az alkotói tevékenységet, érdeklődést, amit a korábbi években kiírt hasonló pályázatok keltettek a képzőművészek körében Petőfi és költészete iránt. Reméljük megyénkből is többen jelentkeznek a pályázatra. Gyarmati Béla ... és mennek a katonák a hómezóben, nem éreznek már semmit, csak ólmos fáradtságot tagjaikban. Az éhség, a hideg? Csak egy ideig kínozza az embert, aztán már minden mindegy. De a láb még lép: egy, kettő - bal, jobb, ámbár a lépéseknek már nincs üteme. A lábnyomokat, vémyomokat, s a háború minden hordalékát belepi a hó. Aztán benövi a fű, később beburkolja a hallgatás... Az imakönyvekből néha előkerülnek a gyűrött baka-képek, meg az összefogdosott tábori lapok és megszólalnak az öregasszonyok: EZ VOLT A, FIAM, vagy: EZ VOLT AZ APÁD... És hajdanvolt menyasszonyok beszélnek (évtizedek múltán már összekeverve a valóságot a legendával) egy fiatal hadnagyról, aki elment a nagy orosz télbe. Mert a szerelmes katona a háború olcsó romantikája szerint leginkább hadnagy. És a valóságban? Most - ötven esztendő után - végre megismerhettük katonáinkat, akikről annyit hallgattunk, és akikről annyit hazudtak nekünk. Az első emberi bátorságnak Nemeskürty István adta tanújelét, aki már 1972-ben megírta történelmi esszéjét Requiem egy hadseregért cí mmel, de a hiteles krónika - mert minden tényt a résztvevők szavai, gesztusai, könnyei és megőrzött ceruzasorai igazolnak. - Sára Sándor érdeme. Mire ezek a sorok megjelennek, már elmennek a katonák, azaz „kifut” egy 25 részes sorozat. Vajon hányán látták? Vajon hányán nem láthatták már a résztvevők közül sem, merthogy véges az élet. Nekem - Sára Sándor és munkatársai jóvoltából - személyes ismerőseim lettek a 2. magyar hadsereg egykori katonái; a vezérkariak épp úgy, mint a csapattisztek (a század- és szakaszparancsnokok), a tábori lelkészek, orvosok, a megannyi tisztes és baka. Hétfőnként már vártam őket. Mondhatnám: „szolgálatba helyeztem magam” a képernyő előtt. S az éjszakában mindig megjelentek a katonák. Az éjszakában - mondom, mert nappal, mert főműsoridőben kell a hely a Dallasnak (hisz megannyi olajbáró ül a magyar tévé előtt), meg a Friderikusz-show- nak, ahol ugyancsak Jockyet láthatjuk. S míg az említett két műsort mindig megismétlik, addig a Krónika ismétlésére nem jutott hely. Miközben folyton-folyvást történelmi tudatról, önismeretről, meg patriotizmusról beszélünk. Az az érettségiző kislány, aki az összes pop- meg rocksztár nevét fújja, s a vitatható értékű tévésorozatok valamennyi szereplőjét ismeri, a közelmúltban odajött hozzám, s diszkréten megkérdezte: „az oroszok tényleg nem mellettünk harcoltak a második világháborúban?” Mikor elmondtam, hogyan s miként volt, a gyerek nevetve-bosszankodva mentegetőzött: „én egész életemben mindigcsak arról hallottam, hogy milyen nagy barátaink voltak.” Miközben nézem a Krónikát, erre a kislányra gondolok. Alszik, diszkózik, videózik? Mindenesetre nagyon kevés a valószínűsége annak, hogy a Krónikát nézi. Persze, hisz’ ez már a szüleinek is távoli történelem. Egyáltalán, hogyan lehet, hogy ezek közül az öregek közül -, akik ötven évvel ezelőtt megjárták a poklot - még annyian itt vannak közöttünk? Talán a Gondviselés, a MAGYAROK ISTENE... Miért ne mondanám ezt, hisz' annyi fölfoghatatlan dolog történt már velünk. Hogyan magyarázható az, hogy golyózáporban, pergőtűzben, negyven fokos fagyban, fedél nélkül egyáltalán életben maradhatnak emberek? (Mikor a mai sorkötelesek egyharmad része a katonai szolgálatra is alkalmatlan.) Van nekem a katonák között - a Krónika szereplői sorában - egy kedvelt emberem: egy tüzér. Rendfokozatot talán nem kapott, kitüntetéséül - másoknak meg tanulságul - szolgáljanak az alábbi sorok. Hogy miért az elismerés, a csodálat számba menő rokon- szenv? A TÚLÉLÉSÉRT! Nem sok volt bízva erre a katonára; talán csak egy fogat, na meg a saját élete. Ez a „nem sok” persze - az adott körülmények között - a legtöbb. Bárcsak minden parancsnok így ismerte volna a túlélés fortélyait! Ez a magyar közvitéz már nagyon öreg. Ott volt már Augsburgnál is, Muhinál és Mohácsnál, a nagy- majtényi síkon, Világosnál - ott volt minden győztes csatánkban és vesztes háborúnkban. Neki köszönhetjük, hogy fennmaradt a nevünk, a nemzetünk. Képzeljük el a hadseregparancsnokot, aki képzett katona, s nem tudja mitévőlegyen. Előszörarumos kulacsért nyúl, majd két gyertya között - szemét a feszületre függesztve - várja a megvilágosodást, s kacérkodik a megváltó halál gondolatával. S mit csinál a magyar közvitéz? Lehányja szekeréről a fölösleges kacatokat (mert itt és most már kacattá váltak a fegyverek is) s fólpakol annyi élelmet, amennyit csak lehet, majd a lovak közé vág. A katonák vékony köpenyben (mint tudjuk a raktárakból nem osztották ki a téli felszereléseket) emberünk köpenye alatt azonban elöl-hátul egy- egy kecskebőr. Nem járja azt át az orosz tél hidege sem. Hogy hol szerezte a bőröket? Jó emberektől - oroszoktól. Nem, nem rabolta; bizonyosan adott érte valamit. Talán egy orosz menyecske ajándékozta meg, egy futó ölelés után, a bőrökkel, talán féltett konzerv- jeiből áldozott fel néhányat a katona. Erről és sok minden másról szól a krónika. Vannak dolgok, amiket nem lehet elmondani, vagy nem lehet könnyek nélkül. Mikor az egykori századparancsnok (nagyon fiatal lehetett még a történés időpontjában) az utolsó rájuk kényszerített rohamról beszél - mely szakszerűen vezényelt, hősies volt, csak éppen felesleges - nem bír a könnyeivel. És sorolja a veszteséget, mintha csak most tért volna vissza az ütközetből, s mintha nem ötvenéves emlékeket elevenítene fel, hanem az Úristennek tenne jelentést. Látszik, hogy minden megszólalónak élete legnagyobb élménye ez a doni, ez az urivi katasztrófa. Pedig utána mennyi minden történt még velük. Hány szór és hány helyen kellett igazolni, hogy ők ott az orosz télben nem voltak gyávák, nem voltak gyilkosok - csak kiszolgáltatottak voltak. S miközben itthon hétről-hétre pergett a háborús filmhíradó manipulálván a közönséget, addig ők vívták a harcukat a hideggel, a tetvek- kel, a betegségekkel, s később (fegyver nélkül) szembefordították őket a fegyverekkel is. Lefutott a Krónika utolsó epizódja. Miért nem tud az ember ilyenkor elaludni?
