Észak-Magyarország, 1993. február (49. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-06 / 31. szám
1993. Február 6., Szombat Regélő ÉSZAK-Magyarország 9 Jegenyék a Kubikban n. Hajdú Imre Nézem ezt a hajdani fotót. Az előtérben, fehér mezben Buna Jancsi táncoltatja a labdát. S mindezt nem akármilyen ellenféllel szemben! A magyar labdarúgás akkori legnagyobb tehetsége Albert Flórián támadja. Történt mindez 1959. március 8-án vasárnap, amikor 18 ezer néző izgulta végig a Kubikban az MVSC-Ferenc- város mérkőzést. A Fradiban a sztárok sora: Mátrai, Dalnoki, Kertész, Rákosi, dr. Fenyvesi és persze Albert. Ennek ellenére a mérkőzés végén a Fradi örülhetett a 0:0-ás döntetlennek. Mint ahogy a krónikák azt is megőrizték, hogy azon az emlékezetes összecsapáson Buna Jancsi az MVSC középhátvédje volt a mezőny legjobbja. Ha egyszer valamikor, valaki létrehozza az MVSC múzeumát, benne a nagy egyéniségek portréit, mellszobrait, akkor Buna Jánosnak az elsők között kell bekerülnie. Egyszer, valamikor az 50-es években apám azt mondta nekem (fogalmam nincs kitől hallotta), hogy: Buna csak azért nem lehet magyar válogatott, mert egyszer egy nyilvános helyen keményen bírálta Rákosi Mátyást. Valóban így volt? Mindenesetre akár igaz, akár nem, fénykorában Buna valóban válogatott szintű játékos volt. Akár Károlyi Joci, aki korábban a Diósgyőrből és az Újpestből be is került a válogatottba, de aki épp az MVSC- nél élte harmadvirágzását. De sok meccsen védett Grosicsot megszégyenítő, válogatott formában! S ha már a nevek szóba kerültek, folytathatom a sort a csupaszív Csicsával, Zoller Jancsival, akinekszere- lőkészsége bámulatos volt, Nyíri Zolival, aki talán az egyik legnagyobb tehetség volt mindazok között, akik a Kubikban megfordultak, a nagy szívű és finom pengéjű Fekete Lacival, a Nyírihez hasonló rendkívüli tehetségű testvéröccsel Fekete Pityuval, a kemény, rendkívül technikás Kovács Öcsivel, aki bármelyik NB I-es csapatban helyet követelt volna magának. S a névsor korántsem teljes. Akik kimaradtak, azoktól elnézést kérek, de hál Istennek oldalszám írhatnám itt a neveket, s nem csak a labdarúgókét. Sót, ha nagyon kritikusok akarunk lenne az MVSC legismertebb sportolói inkább más sportágakból kerültek ki. A mai fiataloknak talán hihetetlen, hogy például 1958-ban a labdasportokban öt (!) NB I-es csapata volt a Vasútnak. Az első osztályban szerepelt a női és férfi röplabdacsapat, a női és férfi kézilabdacsapat, és hát a labdarúgók. Sőt az 1958-as női NB I-es kézilabda bajnokságot a Miskolci Vasutas Sport Club nyerte meg: Árpád Jenóné, Baluch Piroska, Bukta Anna, Csizmadia Júlia, Fazekas Margit, Furman Lászlóné, Kassai Lászlóné, Leskó Mária, Lövei Ilona, Novák Ibolya, Pajkosi Miklósné, Polgár Mariann. Közülük Fur- manné a magyar válogatottban is szerepelt, miként a férfi röplabdás Erdődi László, Jánosi Ferenc, Nagy Jenő, Ivan- csó Vilmos. Amikor még a torony állt... Nálam 1958 az MVSC aranyéve. Annak ellenére, hogy a későbbi időkből világsikerek sorát emelhetném ki, Hajtós Berci, Fürjész cselgáncs győzelmeit, Svidró és Hajdú Gyula kajak, kenu világsikereit, Bereczki Európa bajnoki címét a 800 méteres síkfutásban, az ifjúsági Európa bajnokságon, Gera olimpiai pontját kerékpáron, s biztos, hogy a lista nem teljes. Ennek ellenére nálam 1958 az MVSC aranyéve. Tisztelve minden egyéni sportágat, azok versenyzőit, azt kell mondanom, a sport varázsa, izgalma a csapatsportok versenyein, összecsapásain hozza igazán lázba az embert. Nem véletlen, hogy akkortájt a Vasút röplabda mérkőzésein (a férfiak az NB I-ben többször a 3. helyen végeztek) többen szurkoltak, mint ma jó néhány NB I-es labdarúgócsapat meccsén. (Valljuk be több is volt ott az izgalom). A kézilabda meccsekről nem is beszélve. Nemegyszer több ezren buzdították a csapatot, méghozzá olyan hangerővel, hogy pár kilométerrel arrább a Martintelep végén lakók azt hihették: kitört a forradalom. Hát igen, akkortájt még nem volt telek, televízió, kocsi, a hétvége egyik, ha éppen nem legfontosabb szórakoztató programja volt a sport. Jó tizenöt éve csak hébe-hóba tévedek be a Kubikba. Milyen furcsa, leginkább akkor szeretem, ha teljesen üres a sporttelep. Ilyenkor ha csak néhány percre is megállók, hallgatni a jegenyék zúgását, csodálni az üdezöld gyepszőnyeget, miközben felvillan egy-egy arc, helyzet, siker, gól. Ami volt, vissza nem tér. A sport ma már más, a sport ma mindinkább üzlet, s ebben azok, akik a sportért éltek elbuknak. Szemesnek, akarom mondani a sportból élőknek áll ma a világ. S ezek nem a Ku- bik táján ügyködnek. Hál’ Istennek? Nem is tudom. Ez a sport már nem az a sport, amely engem és oly sokunkat gyermekkorunkba rabul ejtett. Néha, évente kétszer-három- szor azért kilátogatok mérkőzésre is a Kubikba. Viszem a fiaimat is, úgy mint engemet apám annak idején. Sajnos őket már nem érinti meg a varázs. Csoda? Nincs is varazs. Az Eurosporton a Milant csodálhatják, vagy a német bajnokságra jellemző atletikus erőt, egy MVSC - Abaújszántó mérkőzés miért is hozná őket lázba? Legutóbb kora ősszel ültünk az állóhely 1958-ban lerakott betontalpfáin, törtük a szotyo- lát, miközben azon kaptam magamat, hogy a közönséget számolom. Voltunk 537-en. A nézők között ott volt Károlyi Jocó, Mihalovszki Jóska (a későbbi időszak bravúrokra is képes kapusa), külön ülve Kovács Öcsi, a jegypénztárban Zoller Csicsa. Nézték az NB III-as meccset, s ugyan mire gondoltak? A 600 percre, amikor se a Vasas, se a Fradi, se a BVSC, se a Salgótaiján, se a Győri ETO, se a Honvéd nem tudta bevenni Károlyi kapuját? Vagy Simon góljára, amellyel l:0-ra vertük a Bp. Honvédőt a Népstadionban? Vagy arra a két pontra, amely ha megvan, talán hosszú éveken át NB I-es a Vasút? Igen az a két pont nagyon hiányzik. Ha leadta volna a DVTK, ha Tatabányától itthon nem kaGyöngyösi Karcsi. Lövéseitől minden kézilabdakapus rét* tegett. punk ki 2:l-re, holott a 72. percben még mi vezettünk, ha azt a 0:0-ás Fradi meccset megnyertük volna, mert végig nekünk állt a zászló, ha az MTK ellen fent Pesten tartjuk a 2:2-öt az utolsó negyedórában is. Ezekre gondoltak-e ők ott, vagy másra nem tudom. Én magamban elképzeltem az MVSC általam látott, s általam legjobbnak vélt csapatát. A pályán körben 18-20 ezer néző, s zöld-fehérben kifut az „álomcsapat”: Károlyi - Ho- movic8, Buna, Vertig - Zoller, Kovács, Nyíri -, Fekete Pityu, Fekete Laci, Fekete Feri, Hernádi. Edző: Sztrányay József.- Apa, igyunk meg egy kólát, úgyis szünet van - riaszt visz- sza a mába legkisebbik fiam, s mi megyünk az MVSC büfébe, ahol most is jó hideg sört mérnek, de már nem bambi jáija, hanem kóla. Kellemes meleg van, jól esik a lelátó kövén ülni, s inni a hideg italt. Még mosoly is csúszik a szánk szögletébe, amikor egy rekedt hang bekiáltja az üresen tátongó zöld gyepre: Hajra Vasút! A magyar bajnok női kézilabdacsapat 1958-ban Fotók: archív Egy úriember a kispadon Buna Jánossal kapcsolatban már említettem, ha lenne egy MVSC relikvia gyűjtemény, ott elsők között lenne helye a ragyogó labdarúgónak. A szakvezetők közül pedig én elsőnek Gyórffy Endre szobrát faragtatnám ki. Előttem ő az az edző, akiben tudás, szakmai hivatás, szerénység, intelligencia együtt ötvöződött. Aki mint ember példa volt játékosnak, szurkolónak egyaránt. Jó értelembe véve úriember volt a pálya szélén, a legnagyobb izgalmak közepette sem ragadtatta el magát, s sportszerűségével mindenkinek példát mutatott. Gyórffy Endre, aki 1950-ben főkönyvelőnek került le Miskolcra a székesfővárosból maga is kiváló kézilabdás volt. A Budapesti Vasasban kezdett, majd Miskolcon a DVTK és a Munkás nagypályás illetve a Vörös Meteor kispályás csapatában játszott. Edzőként - mindig mellékállásban, társadalmi munkásként- 33 évet töltött el az MVSC-nél, miközben a Bükkvidéki Vendéglátóipari Vállalatnál illetve annak jogelődjénél a főkönyvelői posztot töltötte be. Legnagyobb sportsikerét 1958-ban érte el, amikor az NB I-ben az akkor újonc MVSC női csapatával megnyerték a magyar női kézilabdabajnokságot. Győrffy Endre- Mit jelentett Önnek a Vasút?- Imádtam ezt az egyesületet. Igaz, az utolsó évemben én is megkaptam valakitől azt a bizonyos pofont, amely úgy látszik oly sok edzőnek „kijár” pályafutása végén, hogy „a múltból már nem lehet megélni”. Ám ez a pofon nem tudta elvenni tőlem, nem tudta elfeledtetni velem azt a sok szép emléket, amit én a Vasúttól és azoktól a nagyszerű játékosoktól, akikkel együtt dolgoztam, kaptam. Apropó! Győrffy Endre az „MVSC örökös tagja” cím büszke tulajdonosa. Ha valaki, akkor ő igazán rászolgált erre a címre, sót azt kell mondanom: milyen kevés ez mindazért, amit ő adott szeretett egyesületének! Az első nagy női röplabdacsapat. Balról jobbra: Smilyák Lajos szakosztályvezető, Homola György edző, Homoláné, Egerszegi, Lévai, dr. Szilágyiné, Ferenczi, Kissné, Takács, Perlaki, Kiss I. A mór, aki megtette kötelességét... Fehér András nevét és munkásságát már az előző részben is megemlítettem dicsérőleg, igaz akkor csupán néhány sor erejéig. Ő volt ugyanis 1957- 58-ban az NB-I-be jutott labdarúgó csapat szakosztályvezetője. Bandi bácsit - aki ma 76 éves - ezer szál köti a vasúthoz, s az MVSC-hez. 1943- ban végezte el a vasúttiszti iskolát, tehát foglalkozását tekintve is vasutas volt, a sport pedig fiatal korától kapcsolja a vasutasok sportegyesületéhez. Atlétizált, futballozott, sőt a lövész szakosztályban is tevékenykedett. Majd pedig sportvezetőként - először - 1951-ben vette át a labdarúgó szakosztály irányítását.- Első ízben 1954-ig voltam szakosztályvezető, másodszor 1957-1958 között (amikor bajnokságot nyertünk, s legvégül 1961-64 között. Mindig akkor hívtak vissza, amikor baj volt- meséli. - Sajnos amikor már jóra fordultak a dolgok, akkor az egyesület vezetői úgy bántak velem, mint azzal a bizonyos mórral: vagyis a mór megtette kötelességét, tehát a mór elmehet. Legfájóbb tüske az bennem, hogy 1958-ban a bajnokság megnyerése után egyedül engem nem hívtak meg a vezetők közül a bajnoki vacsorára.- Bandi bácsi, öreg vasutasok ma is taglalják, vitatják az NB I-ból való kiesés okait. Azt mondják azért esett ki a Vasút, mert pont’ az átigazoFehér Bandi bácsi lás időszakában szovjet túrán volt kint a csapat és minden vezető.- Ez nem igaz. Minden vezető nem volt kint a Szovjetunióban, ahová a csapatnak legfelsőbb SZOT utasításra, parancsra ki kellett mennie egy tornára. Hogy miért nem tudtunk jobban igazolni akkor? Hogy miért nem lett miénk Szkladán, Szedunka, Tóth (Szolnok) Göncz (Pécs)? Mert nem volt több pénzünk, s nem tudtunk lakást adni. Jellemző példa: amikor megnyertük az NB Il-t, behívatott Kukucska János az akkori megyei első titkár. - Fehér elvtárs gratulálok Önöknek, de nagy támogatásban ne reménykedjenek. Vegyék tudomásul Borsodban három csapat van csupán, s ez a Diósgyőr, a DVTK, és a Kohász. Szóval sok egyéb mellett, akkor elsősorban ezért buktunk el.
