Észak-Magyarország, 1993. február (49. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-04 / 29. szám
1993. Február 4., Csütörtök Regélő É SZAK-Mag yarország 9 Jegenyék a Kubikban Fotó: Fojtán László Hajdú Imre Tudom, a világban - ezerfelé - akad sok híres aréna. Hatalmas, félelmetes, lenyűgöző küzdőterek. Ez itt, e képen látható nem az. Nem hatalmas, nem félelmetes, viszont - legalábbis nekem - lenyűgöző, mind a mai napig. Ami a madridi gyerekeknek a Bemabeu, a milánóiaknak a San Siró, a londoniaknak a Wembley, a bécsieknek a Práter, a rióiaknak a Maracana, az én gyermekkorom, ifjúságom küzdőtere, grundja, „stadionja”, szerelme ez a képen látható, jegenyefák ölelte sporttelep, a Kubik. Ötéves voltam, s 1952-őt írtak akkor, amikor a bogácsi Pást után beléphettem életem második, s oly hatalmasnak tűnő, számomra az idő tájt tényleg stadionnak számító sportpályára, az akkori Miskolci Lokomotív otthonába. S mivel az embert élete első tizenöt esztendejében éri a maradandó emlékek döntő hányada, így nekem a találkozás e pályával, az e pályán történt, látott, átélt sok-sok ezer felejthetetlen izgalommal, a sok-sok ezer Hajrá Vasútl-at harsogó szurkolóval és a zöld-fehér mezt büszkén viselőjátékosokkal - akik közül sokan tudásukkal, sportszeretetükkel és klubhűségükkel az én szememben oly nagyra nőttek, mint a pályát ó- vón karéjozó jegenyék -, szóval ők így együtt: pálya, események, szurkolók és játékosok bennem örök, kitörölhetetlen s legfőképpen gyönyörű emlékek maradtak, maradnak. Gyerekként az ember sok gyönyörűt, s tegyük hozzá naivat álmodik. Én például de sokszor játszadoztam el a gondolattal, hogy milyen nagyszerű is lenne, ha a Kubik környékén, a Martintelepen, a MÁV-telepen olyan tehetségek születnének, mint abban az időben Puskás Öcsi, Bozsik Cucu vagy Kocsis Sanyi voltak, de akiket semmi pénz, rang, hírnév nem tudna elcsábítani a Vasúttól, s ezáltal lenne itt egy nagy csapat, melynek nevét ismerné, tisztelné az egész világ. Az álom - régóta tudom - mosolyog- tatóan naiv volt. A világsora mindig az, hogy voltak, vannak szerencsésebb csillagzat alatt születettek, vagyis gazdagabb, hatalmasabb, mai divatos szóval élve jobban szponzorált egyesületek, s voltak, vannak olyanok akiknek csak a felnevelés, a felfedezés fáradtságából, verejtékéből jutott ki bőven, ám a dicsfényből, legfeljebb morzsányi. A Miskolci Vasutas Sport Clubnak (amelyet az ötvenes években egy- időben Miskolci Lokomotívra, majd Miskolci Törekvésre is átkereszteltek) soha nem adatott kivételezett helyzet. Soha nem volt gazdag ez az egyesület, soha nem voltak pénzes patrónusai, de éppen ezért tiszteletre méltó mindaz, amit ez az egyesület fennállása alatt - szinte csak az önerejéből - elért. Sok híres, patinás egyesület volt, van Magyarországon, nehéz közöttük valamiféle rangsort összeállítani, ám minden részrehajlás nélkül ki merem jelenteni: ez a négy betű^\ MVSC, múltjával, eredményeivel az első huszonöt egyesület sorában helyet követel magának. S ezért szomorú az a tény, amit minap olvastam az újságban: a MAV-nak - már ami az anyagi támogatás mértékét illeti - „mostohagyermeke” lett az MVSC, s a Vasútnak csupán ez év nyaráig futj a a pénzéből. Hogy utána mi lesz a labdarúgókkal, kézi- labdásokkal, röplabdásokkal, csel- gáncsozókkal, kajakosokkal, a jó ég tudja. Erre mondom én: szégyen. A magyar sport szégyene. De leginkább azok szégyene, akik erről tehetnek. Csak hát ki tudja, ők szégyellik e magukat? Jó volna, ha az a gyerekkori gyönyörű, de naiv álom megvalósulna. Annyiban módosulva, hogy milyen jó lenne, ha akadnának a világban valakik, akiknek pénzük van, s ez a négy betű MVSC, jelent érzelmi kötődést. Sajnos tudom, a mai világ nem az érzelgősök, a szentimenta- listák kora. Sokkal inkább attól félek, hogy maholnap már csak mi, kifelé készülők tudjuk, értjük, hogy mi is volt az a Kubik. Adhattam volna azt a címet is: Requiem egy egyesületért. De nem adtam! Akinek van mivel büszkén előhozakodnia, az a „végveszélyben” sem óhajtja a szánalmat. Ezért hát ezen írás szubjektív emlékek, epizódok felidézése egy sportegyesület, sok-sok nagyszerű játékos és sportvezető dicsérete. Itt is a futball volt a minden, számomra is az első számú élményt a foci jelentette. Az első mérkőzés, amelyen ötévesen apámmal ki martintelepi vasutas volt ott szurkolhattam, 1952. június 30-án zajlott a Kubikban. Akkor tavaszi-őszi rendszerű volt a bajnokság, a Vasút ellenfele az NB II. Keleti csoportjában az a Miskolci Honvéd volt, amelyik végül is abban az évben megnyerte a bajnokságot, s a decemberi osztályozókon csak nagy küzdelem után szorult a Sztálin Vasmű, a Vörös LoboA tudás és a klubhűség példája: Fekete Laci gó Sortex és a Vasas Izzó mögé, nem kerülve be ezzel az NB I.-be. Nos ez a Honvéd jött június 30-án a Kubikba, ahol 5 ezer néző láthatta, hogy ott és akkor jobb a Vasút. Miskolci Lokomotív - Miskolci Honvéd 3:0. A gólokat Regóczy, Zenzov és Bóta rúgták. Azon a mérkőzésen kiemelkedőt nyújtott a csapatból Siklósi I., Farkas, Kovács és Fekete Laci. S rajtuk kívül ebben az évben ismertem meg Kassait, Szekerest, Várhegyit, Csabait, Rad- ványit, Rozgovát, Oránszkyt. A bevezetőben megemlítettem a világ néhány nagy stadionját. Azokban az országokban, városokban lakók természetesen szerencsésebbek, mint mi, hisz napjainkban is a világ leghíresebb labdarúgóit láthatják. Azért ez a Kubik sem volt ám világvégi libalegelő! Megfordult itt is sok nagy világsztár, akiket szerte a világban megcsodáltak. Jó magam is ott voltam például 1955. február 20-án vasárnap azon a mérkőzésen, amelyen a világ akkori legjobb klubcsapata a Budapesti Honvéd lépett a Kubik salakjára, íme az akkori mérkőzés rövid krónikája:” Magyar Népköz- társasági Kupa - Budapesti Honvéd - Miskolci Lokomotív 5:2 (3:1) Miskolc, 9 e- zer néző, Vezette: Somodi. Bp. Honvéd: Henrich - Pa- licskó, Lóránt, Bányai, - Bozsik, Kotász - Budai II, Kocsis, Tichy, Puskás, Babolcsay. Miskolci Lokomotív: Be- rényi - Buna, Siklósi, Budavári - Antal, Oránszky - Vasvári, Bóta, Szarnák, Fekete II, Dudás. Meglehetősen jó talajú pályán a Honvéd tetszetős támadásaival kezdődött a mérkőzés. Nehezen bontakozott ki a Lokomotív csatársora, mégis ók szerezhették volna meg a vezető gólt. Szarnák a jobbösszekötő helyén kitört, középre húzódott, már csak Henrichkel állt szemben, de elhamarkodottan kitűnő helyzetben a vetődő kapusba lőtte a labdát. Nem sokkal később a 16. percben Tichy jó labdát kapott a kaputól 18-20 méterre. Várakozás nélkül lőtt, s a labda a későn vetődő Berényi mellett a hálóba került. 1:0. A 22. percben Berényiról a labda kipattant és Kocsis megszerezte a Honvéd második gólját. Szép támadásokkal közelítették meg a pestiek a miskolci kaput, a szoros védekezésre berendezkedett miskolci csapat azonban, nem engedte lövéshez Puskásékat. A 36. percben jobboldali támadás után Budai Tichyhez akarta adni a labdát, a középcsatárt megelőzve Siklósi érte el előbb, menteni akart, de rosszul találta el a labdát és az akadálytalanul jutott a kapu bal sarkába. 3:0. Lassan játékba lendült a hazai csapat is és a rajtaütés szerű támadásai végén néhány jó helyzetet is teremtett a Honvéd kapuja előtt, ezekből a- zonban csak a 45. percben Fekete II. (Pityu) révén sikerült gól elérni. Szünet után feljött a Lokomotív, de támadásai erőtlenek voltak, Dudás és Fekete II. megmozdulásai jelentettek csak veszélyt a Honvéd kapujára. A 8. percben Budai elfutott a jobbszélen, beívelte a labdát Kocsishoz, az összekötő fejjel Tichy elé tette, s ó megszerezte a budapestiek negyedik gólját. A 26. percben Budai lövése jutott a hálóba. 5:1. Egy perc múlva Fekete II. Dudáshoz adta a labdát, a szélső elfutott és a kapujából kiinduló Henrich mellett az ötös sarkáról 5:2 -re szépítette az eredményt. A Budapesti Honvéd bizonyos mértékig csalódást keltett, s bár a fedezetek nagy segítséget nyújtottak a csatársornak, azok a labdát sokáigtart- va, nem eléggé gólra törően építették fel a támadásokat. A Lokomotív csapatát dicséret illeti lelkes játékáért. Jók: Palicskó, Lóránt, Bozsik, Kotász, Budai II, Kocsis illetve, Buna, Siklósi, Antal, Oránszky, Fekete II., Dudás.” Járt a Kubikban egy másik nagy csapat is 1959. április 5- én az akkori, az aranycsapat után, újra reményteljesen formálódó magyar válogatott. Tízezren voltunk kint akkor a jegenyék övezte lelátón, s a következők játékába gyönyörködhettünk. Magyar válogatott: Grosics - Mátrai, Sipos, Sárosi, Bund- zsák, Kotász - Sándor, Göröcs, Tichy, Pál (Csepel), Fenyvesi dr. (Játszott még Ilku, Be- rendi, Budai). MVSC: Károlyi - Honovics, Buna, Péter - Zoller, Nyíri - Palatics, Dobó, Tiba, Kovács, Gyetván. E meccs legszebb epizódjának közvetlenül a kezdés után örülhettünk. Szögletet ért el a Vasút, minek után Kovácshoz került a labda, aki 20 méterről óriási gólt ragasztott Grosics kapujába. Amérkőzés végül Budai, Göröcs, Göröcs, Tichy góljaival 4:l-re nyerte a válogatott, de az a Kovács gól örökre felejthetetlen marad. Mint, ahogy fél évvel korábban Csorba gólja is az MVSC - Tatabánya NB I-es mérkőzésen. 0:0-ás állásnál az I. félidő 44. percében Nyírit buktatták a Tatabányai védők mintegy 18 méterre a kaputól. A szabadrúgást Csorba Jancsi hajtotta végre, s óriási gólt rúgott. Ugyancsak Grosicsnak. Ma amikor egy BVSC, MTK, Veszprém mérkőzésen 2 ezer nézőt sem nagyon lehet megszámolni, hiszik-e a mai fiatalok, hogy a Kubikban az 1958/59-es bajnokság nem egy mérkőzésén 18 ezren szorongtunk. Például az első mérkőzésen 1958. augusztus 31-én amikor Kallus és Nyíri két góljával 3:0-ra vertük azt a Szombathelyi Haladást, a- melyben ott játszott a válogatott Novák Dezső. Igaz számára az a mérkőzés nagyon rossz emlék, mert amit akkor Kallus csinált vele azt az ellenségének sem kívánja az ember. Szó szerint bolondot csinált Novákból, aki a labdával bizony csak nagy ritkán találkozott. Abban az évben készült el a Kubik füves pályája, amelyet 1958. augusztus 17-én a szovjet Szpartak Sztaniszláv vendégjátékával avattak. Az eredmény 1:1 volt. Azóta sok víz lefolyt a Szinván, azokat a szép napokat hasonlók már nem követték, ám a pálya máig a megye legjobb talajú gyepszőnyege maradt. Az MVSC labdarúgói szakosztálya életében valóban a csúcs az NB II. 1957/58-as bajnokságának megnyerése, és az 1958/59-es NB I-es szereplés volt. Az NB II-ben úgy lett bajnok a Vasút, hogy a tavaszi idény valamennyi, mind a 18 mérkőzésén veretlen maradt. S a bajnoki címet idegenben, a Munkás népkerti pályáján vívta ki, ugyanis abban az évben történt a Kubik füvesítése. Több mint 3 évtizede már ennek, idézzük fel hát a bajnokságot nyert csapat teljesítményét. A legjobb átlagot (7,65) Kovács László (Öcsi) érte el, őt követte Károlyi és Siklósi (7,55), majd Zoller és Buna (7,50), Péter (7,45), Gyetván és Tiba (6,90), Csorba (6,85), Nyíri és Simon (6,70)-es átlaggal. Rajtuk kívül játszott még Radványi, Palatics, Oránszky, Szarnák, Mencsik, Béki, Asztalos, Kiss, Hollman és Tóth. A rúgott 63 gólon Tiba 24, Csorba 17, Gyetván 13, Nyíri 3, Kovács, Oránszky, Béki, Palatics, Radványi 1-1, és Futó IV. (Pe- recs) öngól osztoztak. A csapat edzője az örök vasutas, csupaszív Sztrányay József volt. S a felsorolásból nem maradhat ki Fehér András szakosztályvezető és Dobos Sándor intéző sem. Az akkori sajtót idézve: „Mindketten fáradságot nem kímélve, minden lehetőséget megragadva végezték munkájukat.” Mi pedig srácok akkortájt fabrikáltuk azt a felejthetetlen ritmust, hogy: „Buna, Zoller, Károlyi/ Nem kapunk mi soha ki!” (folytatjuk) E hónapban lesz 38 éve. Puskásék a Kubikban Fotók: archív
