Észak-Magyarország, 1993. január (49. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-26 / 21. szám

1993. Január 26., Kedd Faluriport így élnek az Alacska két partján Lévay Györgyi A Kutyás és az Agyagos alatt becsorog a faluba az Alacska patak, átbújik egypár út alatt és irányt vesz a Sajó felé. Arra voltunk kiváncsiak, hogyan élnek jobb és bal partján, a 918 lelkes Alacskán az emberek. Miből élnek? A köztudatban még bányászfaluként él a te­lepülés. De lehet-e ma-napság bányászfalut emlegetni? Ba­rátságtalan, jeges-ködös reg­gelen érünk a faluba, még an­nyi időre sem süt ki a nap, hogy tisztességesen lefotóz­hatnánk a községházát a jel­legzetes kerekeskúttal és a hősök emlékművével. Dr. Si­mon László polgármester úr is csak a ködöt szurkába, ami­kor bemutatná Alacskát. Arra van a Cinegés, mögötte a Hár- sas-alja, a Kerek erdő alatt a kastély, benne az iskola: higgyük el, csodaszép itt min­den: az Isten is üdülőfalunak teremtette. A képviselő iránytűje — Amikor 1975-ben befordult Alacskára a farmotoros busz, szinte elállt a lélegzetem. Akkor is január volt, de rengeteg hó és Jeszenszky László szikrázó napsütés. Megpillan­tottam a hegyek között a magas templomtornyot és az apró háza­kat... Gyönyörű volt és én tudtam, hosszan tartó lesz vele a kapcso­latom - meséli Jeszenszky László önkormányzati képviselő. A dunakeszi fiatalember pehely­súlyú bokszolóként került a Borsodi Bányász SC-hez, aztán alacskai kislányt vett feleségül. Azóta házat építettek a szülők telkén, Norbert fiuk 13 éves, Beatrix 8, és mellesleg most ké­szül letenni a manökenvizsgát. Jeszenszky Lászlót sokáig úgy emlegették a faluban, hogy a Ka- kucsi Giziké férje, de nem kellett sok idő a „sajátjogú” falupolgár­ság megszerzéséhez. — Vállalkozók vagyunk a felesé­gemmel, élelmiszerrel, vegyes iparcikkel látjuk el a községet. Most egy betéti társaság létreho­zásán munkálkodunk. A nagy- és kiskereskedés mellett szórakoztató iparra gondolunk (nem elsősorban Alacskán) és egy szitakészítő és filmnyomó üzem­re. Ezt Alacskán képzeljük el, azt remélve, hogy munkát tudunk ad­ni egypár embernek. A múlt rendszerben tanácstag volt, most képviselő, ami azt je­lenti bíznak benne az emberek. — Sosem vártuk a sült galambot. Itt már akkor makadámutak voltak, amikor Sajószentpéter némely utcájában még a sarat kellett taposni. Most a gázt akarjuk bevezetni, hogy könnyebb legyen az élet. És támogatom azt az elképzelést is, hogy üdülőfaluvá váljék Alacska. Itt az út véget ér, a meszesnek is vissza kell fordulnia. Nincs át­menő forgalom, friss, tiszta a leve­gő, öröm a hegyekben kocogni, kirándulni. Ha nem volnék képviselő, akkor is a falu jövójén törném a fejem, így meg köte­lességem is. Alacskainak érzem már magam, csak reggelente nem tudom még betájolni magam. A szüleim dunakeszi házának az aj­taja délre nyílt, a Dunára, az én alacskai házamé pedig északra. Lulu néni panasza a széthúzás Vasas Jánosné, akit kedveskedve Lulu néninek becéznek az alacs­A községháza a háborús emlékművel és a kerekes kúHal Mezei Attila az óvodásokkal Fotók: Farkas Maya gozik itt. Hát hogyne! Rádió adóvevőt szerel, kimegy a kert végébe, oda ahol már nem is lát­ni, aztán kezdődhet az MZ/X je­lentkezz. — Tanítói oklevelem van, de voltam már gépkezelő, sofőr, nép­művelő. Most végre csodálatosan érzem magam. Az óvói munka a nekem való - mondja a 27 éves Mezei Attila. Biztonságot és vidámságot A nyilvános telefont rendszere­sen szétverik. A ravatalozó mellől ellopták a kis fenyőket. És ami legcsúfosabb: tönkrezúz­ták a falu karácsonyfáját. Dr. Simon László A kastélyparkban állt a hat­méteres, gyönyörűen feldíszített karácsonyfa. Őrült, aki ránézett nappal és éj szaka, amikor ragyog­tak rajta a lámpafüzérek. Nem érte meg a szentestét. Szét­cincálták, megtaposták. Tudják ám az alacskaiak, hogy kik ezek a primitív emberek, akik előtt semmi sem szent. Tudják, de senki sem meri a nevét adni a feljelentéshez. Félnek. A közülük való elhajlot­taktól. Senki se gondoljon cigá­nyokra. Fehérbőrű fiatalok ők, akik nem­rég még aranyos kissrácokként futkostak a faluban. Ki tudja miért vált belőlük bitang? — Próbálkozunk, hogy újra költözzék egy kis vidámság a falu­ba. Meghívtuk a miskolci szín­művészeket, de mindössze két fi­zető nézőjük volt. Inkább otthon videóztak az em­berek. Kísérletezünk a bányász­ünnepségek felelevenítésével is. Kicsit nosztalgiáztunk, magam is vettem egy órát egy vietnamitól. Az én gyerekkoromban fonók voltak, kukoricafosztások, szü­reti mulatságok. Jó volt élni Alacskán. Én bízom abban, hogy ha nekünk már nem is sikerül, a mostani óvodások, kisiskolások szép életet teremtenek majd itt. Volt idő, hogy harminc tanácstag volt, de megértettük egymást. Most meg hallani, hogy a hét kép­viselő sem tart össze. Válasz­tottunk egy művelt, dolgos, jó- akaratú polgármestert, annak az iskolaigazgatónak a fiát, aki 1944-tól 1977-ig tanította a gye­rekeket, és vannak, akik máris tá­madják. Nem tudom, miért lett divat mostanság a békétlenség? Attila óvó bácsi rádiózik Az egykori Miklós-kastélyban lévő iskolában 59 gyerek tanul. Az alsó tagozatosok. A múlt tanév óta hattal nőtt a létszám. A felsősök régóta '77-tól járnak Sajószentpéterre, de mint Liszkai Gyuláné iskolavezető mondja, a téma folyton a felszínen van. Közeli esélye nincs a „visszakör- zetesítésnek”, iskolát kellene épí­teni. Az alsósok kis létszámú osz­tályokban tanulnak, tanulmányi eredményeiket megtartják Pé­teren is. Mostanában a Commodore szá­mítógép a gyerekek nagy ked­vence. Kitüntetettnek érzi magát, aki játszhat vele. A hatalmas telken három éve épült óvodába 48 gyerek jár. Azelőtt nem volt óvoda Alacskán, igaz, régen aratás idejére mindig szerveztek pár hetes gyerek- megőrzőt. Az óvoda nagy kony­hájának köszönhető, hogy ebédet kapnak az iskolások és az idős em­berek is. Mindennap száz adagot főznek. Az óvodásoknak arany életük van, millió ötlet teszi érdekessé a napokat. Mivel Belme Józsefné vezető óvónőtől tudjuk, biztosan nem sértődik meg a másik két óvó néni sem, azóta olyan izgalmasak a programok, mióta óvó bácsi dol­kaiak, 31 évig volt tanácselnök. Hatvankét éves korában, 1980 végén ment nyugdíjba. —Patakot szabályoztunk, utakat építettünk, iskolát alakítottunk ki a kastélyban. Ha volt egy kis pénzünk, azt megtoldottuk tár­sadalmi munkával. Nagy élet volt régen itt. A bányászok szépen ke­restek. Volt úgy, hogy az iskolába 160 gyerek is járt a körzetesítés előtt. Mindig sokat adtunk a kul- turálódásra, no és a szórakozás­ra is. Volt színjátszókor, tánckar, rendszeresen rendeztünk kiállí­tásokat, hol néprajzit, hol egész­ségügyit... Rendszeresen írt rólunk a Nők Lapja. Vasas Jánosné — Úgy tetszik, Lulu néni nem túl elégedett a mai élettel. — A munkanélküliség nagy baj. Elszegényednek az emberek. És elkedvetlenednek. Ez fájdalmas dolog. De ami legalább ennyire fáj nekem, az az összetartás hiánya. E SZAK-MAGYARORSZÁG 9 Tomapáiya az erdőben Hála Istennek gyerekkultusz van Alacskán. Lám, óvodát építettek, az önkormányzat ál­tal elnyert pályázat összegéből pedig a nyá­ron mobil úszómedence kerül a játszókertbe. Kissé távolabb pedig felépül az erdei tor­napálya. — Amit remélhetőleg az itt nyaraló gyerekek is használnak majd - mondja Dr. Simon László polgármester. — Szeretnénk bekap­csolódni a falusi turizmusba. Öt család vál­lalkozott eddig ven-dégfogadásra, egy pá­lyázat jóvoltából 20 ezer forint vissza nem térítendő kölcsönt kapnak erre ágyanként. A környék alkalmas a pihenésre. Van egy dédel­getett tervünk arra, hogy halastavat alakí­tunk ki a patak felső folyásánál. A terv kész, pénz azonban most nincs rá. Az idén 18 millió forint a község költségve­tése, helyi adót csak a vállalkozók fizetnek. A néhány kereskedő, a fodrász. Kandó Kálmán idejében élt Alacskán egy mérnök, Szalai Lászlónak hívták. Szénlepárlással benzint állított elő. Bányászfalu volt ez bi­zony, annak ellenére, hogy megtermett a búza, a kukorica, a szőlő és a gyümölcs. (Most is van vagy 15 tehén, de a földekjó része parla­gon és ellopták az összes diófát.) Az alacskai férfiak a sajószentpéteri III. És IV. aknára jártak gyalog és fakaruszon, míg a 60-as évek végén be nem zárták a bányákat. Az első hullámban. Akkor még találtak ma­guknak más munkát a vegyikombinátban, az üveggyárban... Lyukóba járnak még vagy negyvenen, de azt mondják, nem túl jók a kilátások. — Ötvenhárom új munkanélküli van és 191 nyugdíjas család. Közülük sokan rokkant- nyugdíjas bányász. A műszaki doktorátussal rendelkező pol­gármester is a bányától került decemberben — az utcára. Mert mivel tiszteletdíjas polgár- mester és van 12 ezer forint jövedelme, nem kaphat munkanélküli járadékot. Negyven- nyolc éves, két egyetemista gyermeke vám — Mindenképpen munkát kell találnom. És a választásokig polgármester maradok. Nagy Krisztina és Mászáros Gábor a Commodore-ral Sorscsapások - több generáción — Édesanyám hat gyerekkel maradt özve­gyen, nekem már egészen pici korban pénzt kellett keresnem. Emlékszem, 320 libát őriztem Csobajon - emlékezik Bartus Pálné. -Kosztot, ruhát és egy kis búzát kaptam érte. A felnőtt életem sem lett sokkal könnyebb. Alacskára jöttem férjhez, három gyermekünk volt, amikor meghalt a férjem. A negyedik, Erzsiké az édesapja halála után két héttel született. Iszonyú nehéz volt fölnevelni őket, végig kapáltam én az egész határt. Később erdei munkát vállaltam. Rajtam kívül még Szűcs Ferencné bírta a férfiakat is próbára tevő munkát. Rengeteget dolgoztam, az igaz, de sok szeretetet is kaptam. Simon István igazgató úr felesége - Isten nyugtassa, nem­rég temettük - varrogatott, alakítgatott ruhákat az árváimnak. Úgy látszik, a sorscsa­pások a mi családunkat több generáción át sújtják. Lédi lányom is özvegy, Margit is egyedül maradt négy gyerekkel. Pali fiam Tengizbe kényszerült, hogy el tud­ja tartani a családját. Erzsiké áruval járja a vidéket. * Én nagyon szolidan élek a nyugdíjamból, gon­dot okoz a téli tüzelő is. Most, hogy téesz feloszlott, a terményjuttatás is elmarad. A magamfajta öreg asszony kevéssel is beéri. Esténként a családért és a békéért imádko­zom. Bartus Pálné

Next

/
Thumbnails
Contents