Észak-Magyarország, 1993. január (49. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-13 / 10. szám
14 ÉSZAK-Magyarország Tényképek 1993. Január 13., Szerda Az erőmű hősi halóit hdt dolgozóinak emlékoszlopa Fotók: Szathmáry-Király Adámné Őrizzük meg emlékeinket! Ennyi maradt a hősök emlékművéből Kazincbarcika (ÉM - Bínó Imre) — A hősök hónapja — október —, barangolásainkon egy idős, lelkes öregcserkész barátunk, Nagy Lajos hívta fel csapatunk figyelmét, hogy Sajókazinc területén hogyan megy feledésbe a múlt, de szűkebb pátriánk hőseinek emléke. * Az ő segítségéveljutottunk el a „Hősök kertjébe”. Mind hősök Ók, mind férfiak, mind hú és hazafi” hirdeti a maradék emlékmű egyik oldali táblája. A másik oldal tábláján a Magyar hiszekegy olvasható „Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában, hiszek Magyarország feltámadásában.” Az emlékmű köré 29 gesztenyefát ültettek 1933 körül Sajókazinc fiataljai Bőhm Emil és Göóz Béla iskolaigazgatók vezetésével. A 29 fa jelképezte a község hősi halottait, akik az első világháború során estek el a csatamezőkön. A község leányai a fák tövében elhelyezett, névvel ellátott személyi emlékmű köré virágoskertet készítettek és ápolták a környéket, példát adva a hősök tiszteletéből. A 29 fából még 21 áll, gyökereik körülfonták az emlékoszlopokat, egyeseket azonban vandál kezek törték ki, a bronz névtábláknak csak nyomai látszanak. Az emlékmű, melyen zászlótartó lehetett ledöntve, töredezetten ma így néz ki, feliratai részben olvashatók. A temető szélén van ma ezen emlékoszlop maradványa. Valaha a sajókazinci kiserőmű főbejárata előtt állt a Kerekes Géza bácsi által kivitelezett oszlop, hirdetve a n. világháborúban hősi halált halt erőműves dolgozók emlékét. A kis töredezett márványtáblán a nevek, foglalkozások még részben olvashatók. Megcsonkították és így vitték ki 1949 körül a temetőbe, nem engedelmeskedve az akkori nagyságoknak, kik az emlékmű összetörését kezdeményezték. Ma a nagy feliratos táblának csak kerete van. Törekvésünk mindkét emlékmű múltját, történetét, a hozzátartozók emlékeit megörökíteni. Mindent meg kívánunk tenni az emlékhely és emlékművek megőrzése érdekében. Méltó helyre kívánnánk juttatni az erőmű miiltját is őrző és hirdető em- lékmúvet.Kéijük azokat, akik e két emlék hiteles történetét még ismerik, esetleg hozzátartozójuk nevéhez fűződő emlékfát meg tudják jelölni, az eróművi emlékműre vésett hősök hozzátartozóit, hogy segítsék gyűjtőmunkánkat és törekvésünket elsősorban az adatok összegyűjtésében. Jelentkezésüket előre is köszönve: 165. sz. Jókai IWór Cserkészcsapat Kazincbarcika Mátyás király út 77.3/3. Telefon: 48/10-128 „Nem a magyarok, az erdélyiek barátja vagyok!” Síké Lajos Eleddig nem töprengtem azon, hogy a kisebbségi sorsnak nem csak hátrányai, de előnyei is vannak. Egy japán kellett erről meggyőzzön. Azaz nem is meggyőzzön, hanem megfogalmazza számomra azt, amit lényegében magam is tudtam, de a gyakori sérelmek miatt nem akartam kimondani, még suttogva se. S mióta Kazival találkoztam, azóta csakugyan úgy látom: mi úgy vagyunk kisebbségi magyarok Erdélyben, Vajdaságban, Kárpátalján, Felvidéken, hogy egyúttal többek is vagyunk a többségnél és az anyaországi magyaroknál! ...Szatmár megye észak-keleti csücskében, a szilágysági részekhez tartozó Bogándon 1990 óta minden nyáron megrendezzük a Kisebbségi Folklórfesztivált (először a megye három jelentős román folklórünnepségét szerettük volna ellensúlyozni egy magyarral, de végül úgy döntöttünk — akik az ötlettel előálltunk —, hívjuk meg rendszeresen az összejövetelre három megye, Szatmár, Máramaros, Szilágyság svábsá- gát, cigányságát, sőt az ukránokat és szlovákokat is). Hiába mennek el a meghívók a legkülönbözőbb helyekre, mármint itt a közelben, pár száz kilométerre, eddig se az MTV, se az MR nem vett tudomást a bogdándi dal- és néptánc-seregszemléről, mely egy gyepes futballpályán, ma is élő folklór-környezetben zajlik. Az anyaországi médiák továbbra is a Székelyföldre, Kolozsvárra, Nagyváradra, esetleg Temesvárra futnak. A szórványra alig figyelnek, holott a kétmilliós erdélyi magyarságnak immár közel fele szórványban él. S néha a szórványban — már a kölcsönhatások miatt is — érdekesebb dolgokat lehet találni, mint a tömbmagyarságban. A japánok dinamizmusa és az európai kultúrához való felzárkózása nem kis mértékben azzal függ össze, hogy remek szimatuk van: mindenütt ott vannak, ha kell a világ olyan eldugott táján is, mint Bogdánd, ahol tanulni lehet valamit, ahol valami érdekeset láthatnak. Rejtély, miből érzikmeg olyan jól, hogy egy adott időben nekik pontosan egy adott helyen, eseményen kell lenniük, bármilyen rosszak is az utazási, elszállásolási vagy étke-zési feltételek? Kazi, vagyis most már teljes nevén Wakabayashi Kazuhiro már a második rendezvényen ott volt és szorgalmasan fényképezett, filmezett, jegyzetelt. Ekkor ismerkedtem meg vele. Elmondta, hogy Tokióban végezte az egyetemet, a néprajz szakot, ezen belül is a népi színjátszást. Nem sokra rá Nyugat-Európába ment, ahol Németországban találkozott először vendégegyüttesek révén a magyar folklórral. Egészen másnak találta, mint mindazt, amit eddig látott és ismert. Persze, az ázsiai származás jutott eszébe, arra is gondolva, hogy országában olyasmikről is olvasott, mintha a két nép között rokonság volna. Tény: ettől kezdve elsősorban Magyarország érdekelte! Harmadik éve ösztöndíjas az ELTE néprajzi karán, közben, amikor csak teheti, átrándul Erdélybe. Mint bevallotta, most már nem is annyira csak a magyar folklór szerelmese, hanem mindazé, ami a magyar körül van, különösen itt Erdélyben. Román, szász, ukrán, szlovák, cigány.-A kultúrák együttélése és állandó kölcsönhatása révén még az ember mentalitása is megváltozik, s mondhatom, előnyükre! - így Kazi, aki talán a világ egyik legcsöndesebb embere, aki ritkán nyilatkozik, de akkor oda kell ám figyelni. — Ezt már a magyar- országi sváboknál tapasztaltam. Minden bizonnyal a magyarokkal való hosszú együttélés eredménye, hogy jóval közvetlenebbek, kevésbé tartózkodóbbak, vendégszeretőbbek, mint a németországi németek. Ugyanez érvényes az erdélyi magyarokra. Közvetlenebbek, mint az anyaországiak, akik a nyugatiaktól olyasmit is kezdenek átvenni, ami nem mindig válik előnyükre. Rendszerint a szatmárnémeti MADISZ-nál (Magyar Demokrata Ifjak Szövetsége) szoktam vele találkozni. Innen indulnak útjai Erdély belsejébe, legutóbb Csíkszeredába, ahonnan a Borszék környéki székelyek és románok népi kultúrájának egymásraha- tását tanulmányozza, elsősorban azt, ami a betlehemes játékokban tetten érhető. Egy ilyen találkozás alkalmával hosszan elbeszélgettem Kazival az erdélyi kisebbségi sors néha nagyon is húsba vágó kérdéseiről. Mondhatom, remekül ismeri helyzetünket, igazi kutatóhoz méltóan, belülről. Keserű dolgokról beszélgettünk, Kazi igyekezett megvigasztalni. Szavaiból kiérződött, hogy nem a puszta udvariasság okán, hanem bízik abban, hogy még jóra fordulhat sorsunk és lesz még harmonikus az együttélés. Ekkor mondta: — A kisebbségi sors nehéz és szomorú! De vigasztalja magukat az a tudat, hogy ugyanakkor gazdagít is! Maguk a mások nyelve és kultúrája megismerése révén egy olyan plusz értékre tesznek szert, ami bizonyos többletet ad az embernek másokkal szemben! Bízzanak ebben a többletben és egyúttal abban, hogy a transzilvanizmus európai érték. Mióta kezdem megismerni, magam is nagy tisztelője vagyok ennek az értéknek. Olyannyira, hogy bár magyar barátként és a magyar kultúra nagy tiszteló- jeként jöttem ide, ma mégis azt mondom: nem vagyok magyarbarát, az erdélyiek barátja vagyok! S hogy Kazi ezt mennyire komolyan gondolja, bizonyítékként mindjárt sorra veszi az erdélyi népi élet betlehemes játékait. Ugyanolyan elragadtatással beszél a románok, szászok betlehe- mezéséről, mint a székelyekéről, magyarokéról, cigányokéról. Mindben kimutatható a kölcsönhatás, de ugyanakkor mindegyik más is. A székely és magyar is más? Amennyire a népszokások tájegységeként, s a külső ráhatások révén, a másokkal való együttélés eredményeként változnak! A székely betlehemesek általában a szállást kereső Máriát és Józsefet jelenítik meg, az erdélyi magyarok a pásztorokat, miként az is különbség, hogy a székelyek maszkot viselnek játék közben, miként a románok és a szlávok — fejti ki Kazi, aki miközben folklórunkat tanulmányozza, bennünket is hozzásegít, hogy jobban megismerjük önmagunkat. Sfá’éféiMmb Gyarmati Béla Éppen Podolinban járok, amikor Vladimír Meciar szlovák miniszterelnök kardcsörtetó nyilatkozatot tesz Trencsénben, az elrettentésben jelölve meg a szlovák hadsereg célját. Megigazítom fejem alatt a párnát, s tovább olvasom Krúdyt. Merthogy fizikai valóságomban dehogyis vagyok én a lengyel határ melléki városkában, (bár abból a nehéz lengyel pálinkából szívesen meginnék egy-két pohárkával, amelyet kis fonott fűzfavesszőből való takaróban szállítottak annak idején) itt vagyok a saját kanapémon — nem kisebb kényelemben, mint Krúdy hőse Ka- vaczky—, de a világon senki nem tud megakadályozni abban, hogy ne röppenjen át a lelkem akárhány határt. (Egyébként éppen most jöttem vissza Hamburgból, mert a második félévben majd Lessing mester dramaturgiájával foglalkozunk a leendő színi kritikusokkal, s voltam egy kicsit Goethénél is. Valamelyik éjszaka pedig Bethlen Miklóst látogattam meg, aki töviról-hegyire elmesélte nekem, hogy miként esett a költő Zrínyi halála...) Erős a gyanúm, hogy a politikusok keveset olvasnak, mert, ha nem így volna, akkor tudnák, amit Karinthy Frigyes ekképpen fogalmazott meg 1934-ben: „...az irodalomtörténetnek lényegében semmi köze nincs az úgynevezett világtörténelemhez.” Amiből az következik, hogy a sok és sokféle ország (unió, szövetség) fölött van egy SZELLEMBIRO- DALOM is, melynek egészen más a fejlődési rendje, mások a törvényei, mint a politikai határok közé szorított országoknak. Egyszóval én — mint ennek a szellembirodalomnak polgára — már régen elfoglaltam Podolint, Lublót, Késmárkot, Pozsonyt; otthon vagyok Erdélyben, Ausztriában. Ceske-Budejovicét úgy ismerem, mint a tenyeremet, mert összebarátkoztam Hasekkel; Hraballal pedig együtt stemp- liztük ama ifjú hölgy fenekét. És Bártán és Fiúmében... Párizsban — még Villonnal! Később pedig együtt bontottuk fel Voltaire-rel II. Frigyes leveleit (arról már nem is beszélve, hogy Frigyes válla fölött bepillanthattam az Anti- machiavellibe is.) Vagy dicsekedjek azzal, hogy egy havas téli éjszakán felolvasta nekem Puskin az Anyegint? Netán mondjam el, hogy gyerekkori fertőző betegségeim idején és felnőttként is (ha valami nagyon letört) hányszor látogatott meg Swift Jonathán... Nem folytatom, hiszen így is világos, hogy a szellembirodalom polgárait nem köti sem a tér, sem az idő. Amikor akarnak és ahol akarnak ott lehetnek együtt Leondar- do da Vincivel, Beethovennel és -Tolsztojjal, és mindazokkal, akik ezt a szellembirodalmat létrehozták és gyarapították az utóbbi pár ezer évben—s persze nemcsak Európában. Elrettentés? Ezt mindig megpróbálják. Rengeteg véráldozat- tal, szenvedéssel jár. De azt hiszem voltaképpen mindig csak a különböző politikai (ideológiai) vezetők, vezérek rettegnek egymástól. Az embereket—akármennyire is különböznek egymástól fajtában, vallásban, bőrük színében—csak ideig-óráig lehet elrettenteni. Pedig mi minden van bedobva elrettentésül! És — a történelem folyamán — tényleg égtek a máglyák és működtek a hóhérok és volt spanyolcsizma és kerékbetörés és forró szurok, meg ki tudja még mi. Hogy pedig a modernebb időkben mi volt és mi van, azt nagyon jól tudjuk. Most mikor a 2. magyar hadsereg — ötven évvel ezelőtti — kataszt-rófájára emlékezünk, eszembe jut Örkény Voronyezs című drámája. Ez lehetett volna a háború utáni Magyarország ősbemutatója, de nem lett. Mert olyan nincs, hogy egy szovjet tanítónő beleszeressen egy ellensé-ges katonába— mondták a főideológusok. A kérdésről már az antikvitásban is elég sokat tudtak, a II. világháború után pedig az utolsó közkatona is tudta (bármilyen egyenruhába bújtatták), hogy a világégés közepette nemcsak erőszak volt, hanem szerelmek is születtek. Ellenségek között? Akkor már nem voltak ellenségek. Különben a szerelem hatalmától fél a politikai hatalom. Gondoljunk csak A csodálatos mandarin elleni offenzívára! Milyen jól elvitatkozgattak rajta az És hasábjain, hogy ki és mikor tiltatta be a mű operaházi előadásait. Görgey Gábor Furcevát említette, ami a konkrét személyt illetően tévedés volt ugyan, de művészileg nem tévedett az író. Miért? Mert Lengyel Menyhért és Bartók Béla 1919-ben született remekét valóban „egy furceva” — azaz egy pártkurva tiltatta be. Hogy a valóságban hímnemű volt és úgy hívták, hogy Csulaki, ez mit sem számít; éppen olyan prostituáltja volt a hatalomnak, mint Zsdánov, Furceva, vagy a mi Révaink, aki tulajdonképpen az ő Révaijuk volt! Ma már csak a legnagyobb inkvizítorokra emlékszünk — egyébként összekeverjük a neveket. Göbbels könyvmáglyái még kísértenek, ámbár azt is tudjuk (s milyen megnyugtató ez!), hogy a könyvek elégetése még nem válasz azok tartalmára. Nos, az elégetett könyvek főnixként újjászülettek, a Harmadik Birodalom pedig elporladt, s úgy vélem a Mein Kampf-ot valamivel kevesebben olvassák, mint a Varázshegyet. Persze nemcsak harcolni lehet a szellembirodalom jelesei ellen, magunkhoz is lehet édesgetni azokat. A hatalom ezzel is szokott próbálkozni. Hosszú távon azonban ez is sikertelen. Mert Illyés Gyula — a Kádár invitálására — beült ugyan a pártkongresszus díszvendégei közé, de jóval előtte (sőt jóval 1956 előtt) megírta Az egy mondat a zsarnokságnak című poémáját. Na most, a pártkongresszusok anyagát hatalmas példányszámban és nagyon gyorsan kiadták, Illyés verse pedig évtizedekig nem kaphatott nyomdafestéket. A verset mégis ismerték, ami pedig a kongresszusok jegyzőkönyveit, határozatait illeti... De hisz erre még emlékezhetünk. Csakhogy az emlékezet is milyen furcsa dolog. A volgai németek például—valahol Szibériában — máig is gyönyörűen éneklik népdalaikat, pedig, nemzedékek nőttek fel és múltak el úgy, hogy közelébe se kerülhettek eredeti hazájuknak. Hogy lehet az, hogy a daloktól nem lehetett őket elrettenteni? Krúdytól várom a szellembirodalom csodáinak megfejtését (ha már itt vagyok Podolinban), de ő is csak ennyit mond: „A derék Zsigmond zálogba vetette Podolint tizenkét másik várossal együtt, és hosszú száz esztendőkig el volt szakítva a hazától a kis középkori város. Lengyel urak mulatoztak benne és lengyel kapitányok parancsoltak a népességnek. De akármilyen soká tartott a podoliniak számkivetettsége... Magyarországot sohasem felejtették el teljesen...” A valóságban is jártam Podolinban; a régi iskolán ott van a Krúdy emléktábla, s a temetőben a hajdani paptanárok. Mikor a Dunajecen szlovák meg lengyel tutajosokkal utaztam, teljesen illuzórikusnak tűntek az országhatárok. Azokban a határmelléki kocsmákban négy náció is ivott egyszerre. Soha nem akartuk elrettenteni egymást. Mert kedves Meciar úr, ha 1993- ban valaki ökölbe szorított kezét elórenyújtja, az nem biztos, hogy ütni akar. Ez a kéztartás — a jószándékú emberek között, mindenütt a világon — azt jelenti: DÓ! Hogy is mondják az iskolában? Keressük meg a DÓ-t!
