Észak-Magyarország, 1992. december (48. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-29 / 305. szám
12 ESZAK-Magyarország Mindenes 1992. December 29., Kedd Whisky - rekordárért Milánó (MTI) - Rekordáron kelt el egy palack 50 esztendős whisky egy Milánóban rendezett jótékonysági árverésen. Az ismeretlen olasz vásárló 69 830 dollárt fizetett az 1942-es évjáratú Glenfiddich márkájú italért, amelyből egyébként abban az évben mindössze 500 üvegnyit állítottak elő. Az italt a múlt évig tölgyfa hordóban érlelték. A Reuter beszámolója idézi a Scotsman című lap whisky rovatának szerzőjét, aki némi csodálkozásának adott hangot az árral kapcsolatban. Véleménye szerint ugyanis ennek az évjáratnak az íze leginkább a fához hasonlít és a londoni whisky szaküzletekben 5320 dollárért bárki beszerezheti. A szakíró elmondta: a lényegesen jobb minőségű, 25 éves Glenfiddich whisky egyik flaskája a múlt hónapban egy glasgo- wi árverésen 600 dollárért kelt el. Bili! Ne egyél sok hamburgert! Washington (MTI) - Egy amerikai gyermekszervezet véleménye szerint Bili Clinton megválasztott amerikai elnök túl sok hamburgert fogyaszt, s ezért korlátoznia kellene ezt a szokását. Az AFP francia hírügynökség szerint „A gyermekek a rossz táplálkozás ellen” nevű egyesület ezt a véleményét levélben hozta tudomására a demokrata párti politikusnak. Miként Washingtonban ismeretessé vált, a gyermekek felszólították Clintont, hogy kocogása után ne térjen be mindennap a Mc'Donald gyorsétkeztetési lánc valamelyik büféjébe.- Már amúgy is elég sajnálatos az a tény, hogy a még hivatalban lévő George Bush elnök nem foglalt állást a jobb táplálkozás mellett. Sót, közölte, ki nem állhatja a brokkolit és a finomfőzeléket. Clintonnak jobb példát kellene mutatnia, mint hivatali elődjének - olvasható a gyermekszervezet levelében. Tűnődések rövid pórázon E.Kovács Kálmán aforizmáiból Kételkedem, tehát gondolkodom. * A szúnyog addig szívja a véred, míg agyon nem csapod. * A hazug politikust utóbb csak az árnyéka követi. * A hit nem bizonyít, a hitetlenség nem cáfol. * A költő arra szerződik az élettel, hogy a szépért és igazért háborítást szenvedjen. * A gyávák leggyakoribb vétke a hazugság. * Volt olyan vérpad, ahol történelmi hőssé avatták azt, akinek fejét vették. * Nem biztos, hogy az sarkigazság, amit az utcasarkon „sarkunkra állva” hirdetünk. * Nem az a baj, hogy a lehetetlent nem kísérled meg, hanem az, hogy a lehetségest sem. A barguzini legenda kritikája A Petőfí-legenda receptje - Szent- ágothai János professzor szerint - aránylag egyszerű: csak három hatóanyagot tartalmaz. Végy két érvénysóvár pszichopatát; a hazai tömegkommunikáció nem kisszámú művelőjét, akik számára a hír annál értékesebb és használhatóbb, minél abszurdabb és irracionálisabb; és végül egy már azelőtt is Európától elmaradt társadalmat, amelyet az elmúlt 45-50 év történelme előbb alattvalóvá, majd gyermekdeddé, végül remény- és hitevesztetté, majd teljesen frusztrálttá és alkalmasint irracionális dühkitörések potenciális áldozatává tett. A barguzini sír, most már bizonyos, hogy nem Petőfi csontjait rejtette! Ez derül ki abból a tanulmánykötetből, melyet az Akadémiai Kiadó publikál. Ebből közlünk részletet Petőfi Sándor születésének 170. évfordulójára emlékezve. Miért nem azonosítható a barguzini lelet Petőfi Sándor csontvázával? Farkas Gyula, Dezső Gyula és Oláh Sándor tanulmánya. Előzmény: Petőfi Sándor, nagy magyar költőnkről a segesvári csatát követően, 1849. július 31. óta nincs semmilyen pontos információnk. Az eltűnéséről elterjedt legendákat 1910-ben Fe- renczi Zoltán foglalta össze,majd ezt követően a Petőfi Társaság Közlönyében, a Koszorúban Kor- nis Gyula, Voinovich Géza és Gáspár Jenő foglalt állást feltételezett szibériai fogságával kapcsolatban. Utóbbi közleményben a Petőfiről ismert legendákat Ferenczi nyomán három szakaszra osztották: Az első az 1849-1861 közötti időszakra esik, s az ide sorolható adatok mind megegyeznek abban, hogy Petőfi a segesvári csatában meghalt. A második csoportba sorolt legendáknál (1962-1876) már távolabbi tájak, Erdély, Dunántúl is előfordul olyan területként, ahol Petőfi a segesvári csata után felbukkant. Ezekben már kétségtelenül megmutatkoznak a népköltés első jelei. A legendák harmadik csoportjába tartozó meseszövések között, 1877 után merül fel Petőfi szibériai raboskodásának motívuma. 1940-ben a Magyarság című napilapban Abonyi Ernő egy cikksorozatot írt, s ebben Svigel Ferenc nyomdász adatait hozta nyilvánosságra Petőfi állítólagos szi-bériai fogságáról és haláláról. Ezt a feltételezést, valamint a hadifogsággal összefüggő híreszteléseket vizsgálta meg a Petőfi Társaság. Beszámolójukban utaltak arra, hogy Ferenczi Zoltán két érdekes Petőfi sírja Barguzinban. Hogy miért díszesebb,' mint a többi, s miért nyugszanak körülötte magyarok, azt nyilván azok tudják, akik az egész elméletet kétségbe vonják. megjegyzést fűzött a Petőfi- mondákhoz: 1. Ezek a mondák mindig olyankor bukkantak fel, amikor Petófi-évforduló, vagy ünnep megbolygatta a népi fantáziát, 2. A népmese örök törvénye szerint egyik változat szüli a másikat. Ezeket a legendákat a Petőfi Társaság nem találta kellően megalapozottaknak. Végül is úgy foglalt állást, hogy: „Ezzel a Petőfi Társaság ebben a kérdésben kimondta az utolsó szót minden eddigi és egész biztosan még elkövetkező Petófi- legendával szemben.” Mindezek ellenére az 1980-as évek végén ismét felbukkant a szibériai fogság legendája. Figyelembe véve Ferenczi megjegyzéseit, ebben minden valószínűség szerint szerepet játszottak a hazai társadalmi változások, s nem utolsósorban néhány, a nemzeti történelem szempontjából fontos személyiség (Bartók Béla, Nagy Imre és sorstársai) exhumálásával kapcsolatos események. Ezt még fokozta az is, hogy a kárpátaljai sajtóban is hasonló cikkek jelentek meg. A korábbi és a történeti háttér elemzésére vonatkozó irodalom kellő mértékű tanulmányozásának hiányában az események eredőjeként került sor arra, hogy egy magyar magánvállalkozó (Morvái Ferenc) 1989 júliusában expedíciót szervezett Petőfi feltételezett szibériai síijának felkutatására. Az ásatás helyének kijelöléséhez gyakorlatilag csak egy állítólagos szemtanú, J.D. Vinokur 75 éves moszkvai mérnök elbeszélése szolgált alapul. Az ásatást a Szovjetunió területén, a Buiját Köztársaságban, az 53,7. szélességi és 109. hosszúsági fokon levő Barguzin település temetőjében végezték. A 23 tagú expedícióban két magyar gégész (Szabó Géza és Varga Béla), egy magyar (Kiszely István), két amerikai 1 Bruce Latimer és Clyde Simpson), valamint egy szovjet (Alekszej Ignatjevics Burajev) antropológus vett részt. A többiek elsősorban szimpatizánsok vagy amatőr Petófi-kutatók voltak. Az 1989. július 17-én feltárt 7. sír felső csontvázáról július 23- án kiadott kétoldalas „szakértői nyilatkozatában a következő olvasható:,,...Felelősségünk tudatában kijelentjük, hogy az 1989. július 17-én a barguzini 7- es számú sírban talált csontváz azonos Petőfi Sándoréval”. (A 7. sírban két csontváz volt, a másikat, az alsót 28. sírként jelezték a feltárók.) Meg kell azonban jegyezni, hogy az 1990. január 5-én kézhez kapott és a két amerikai antropológus aláírásával ellátott angol nyelvű kézirat közel sem ilyen egyértelműen foglal állást ebben a kérdésben: „Habár ez a kutatás |n| fftvapOKttt«* »»««*** Wb+dot* h§mi9i - C«»“■•wMa nrmx*>n<s imhm •ftpmiiNO'On í HU ••») A KCtpeP Odfnotu 7 Hu/míau Mmlvo*) Aowm Sándor Petefi, mai 1856 god, írja a 3. számú sír felirata. Az 5. számú sírban egv József Varga, a 6-ban egy Károly Farkas, a 7-ben egy István(Stefan) Domorot (ezt bizonyára elírták) nyugodna a feliratok szerint, ha egyáltalán vittek volna magyar hamfogIvókat Bar- guzinba. Kérdés marad, hogy arrafelé honnan találták ki ezeket a neveket. Fotók: Repró csak előzetes jellegűnek tekinthető, és nem kíván semmiféle konkrét megállapítást tenni, úgy érezzük, hogy jelenleg semmiféle elemzés nem záija ki, hogy a 7-e8 sírból származó csontváz Petőfié lenne.” Nagyon fontos a „nem zárja” ki fogalmazás óvatos használata, ugyanis könnyebb lenne említeni olyan tényezőket, amelyek arra utalnak, hogy a csontváz nem Petőfié, mint azt állítani, hogy az egy megadott személyhez tartozik. Ez különösen igaz akkor, amikor egy 150 éves csontvázat vizsgálunk, melyet illetően igen kevés történeti feljegyzéssel rendelkezünk. Ugyancsak megjegyzendő, hogy A.I. Burajev személyes közlése szerint (Moszkva, 1990. január 8-án) ő sem állította azt, hogy a barguzini 7. sír felső lelete azonos lenne a költő csontvázával. Megítélésünk szerint tehát a határozott kijelentés és a három és a három külföldi antropológusra való hivatkozás megalapozatlan volt. A magyar sajtóban kellő kritika nélkül megjelent több mint 300 közlemény nagy polémiát váltott ki. Az irodalomtörténettel foglalkozó kutatókon kívül a természettudományok képviselői is kezdték kétségbe vonni az állítást. Végül is Németh Miklós magyar miniszterelnök felkérése alapján a Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége 1989 októberében egy természet- tudományi és egy társadalomtudományi bizottságot bízott meg a MTA két alelnökének (Tigyi József és Újfalu8sy József) vezetésével a probléma megvizsgálására. A természettudományi bizottság szakértői bizottságot jelölt ki, amelyben a következők vettek részt: Harsányi László igazságügyi orvosszakértő, egyetemi tanár, Farkas Gyula antropológus, egyetemi tanár, Szabó Árpád igazságügyi szakértő, igazgató főorvos, Dezső Gyula antropológus, MTA Bioi.Tud. Osztálya, Kovács László régész kandidátus, Odze György, a MTA sajtóirodájának vezetője. Ez a team 1989. december 27- én megfogalmazta a teendőket, majd 1990 január 5-11. között a Szovjetunióba utazva közvetlenül is tanulmányozta a leletet. A MTA felkérésére a Szovjetunió Tudományos Akadémiája is létrehozta megfelelő bizottságát V.P. Alekszejev akadémikus, antropológus professzor vezetésével. Ebben részt vett I.I. Gohman leningrádi antropológus professzor, A.P.Gromov és V.N. Zvjagin orvosszakértő professzorok, G.V. Lebegyinkszkaja arcrekonstrukcióval foglalkozó antropológus és több irodalomtörténész, régész és más szakember is. A moszkvai Régészeti Intézetben 1990 január 8-án lezajlott vita eredményeként Alekszejev akadémikus megállapította, hogy: Egyelőre nincs semmilyen történeti adat, ami százszázalékig bizonyítaná, hogy Petőfi Szibériában volt. Semmilyen régészeti vagy néprajzi (szájhagyomány) adat nincs, ami száz százalékkal tanúsítaná, hogy a barguzini 7. sír Petőfi sírhelye és nem másé. Honfoglalás előtt Benedek Elek Ha beköltöztünk egy házba, melynek nem mi vagyunk első lakói, nem támad-e önkéntelen az a'kérdés bennünk: vajon ki s miféle emberek laktak itt előttünk? Járván-kelvén hazánk rónáin, hegyei közt, nem támad- e fel lelkűnkben a kíváncsi kérdés: miféle népek éltek itt? Miféle népek sírja fölött járunk? Kiknek vére s verejtéke áztatta, termékenyítette a földet, melynek minden rögéhez változatlan szeretettel tapad a lelkünk; melyen kívül a nagy világon nincsen számunkra hely: vessen a végzet bárhová, visszasír hozzá a szívünk. Az első, e földön lakó nép, melynek neve megmaradt, a kelta nép volt, mely Krisztus születése előtt 5-6 száz esztendővel rajzott ki Ázsiából ez a nép már ismerte a kőnél, bronznál tökéletesebb vasat. Ez már vasból kovácsolt fegyverrel foglalta el a földet, lett ura ennek a hazának. Művelte a földet, foglalkozott állattenyésztéssel, űzte a kereskedést, s ennek révén érintkezésbe lépett a világhódító Rómával, hogy aztán meghódoljon a nála erősebbnek, műveltebbnek. Vagy száz évi vi- askodás után hódította meg a hatalmas Róma a kelta népet s Krisztus születésének első százada végén a kelták földje, túl a Dunán s a Dráva-Száva közén Pannónia névvel római tartomány lett. De laktak ez időben mai hazánk földjén más népek is. A mai Erdély földjén a dákok, a Tisza mentén s a Temesközben a géták. Amint Róma szomszédságba jutott a dákok földjével, meg is kívánta a természeti kincsekben gazdag tartományt, s hosszú harc után Traján császár leverte a dákok vitéz fejedelmét, Decebált: római tartománnyá lett a mai Erdély földje is. Ahol csak Róma megvetette lábát, új, a régitől elütő élet kezdődött mindenütt. Hasznát akarta látni foglalásainak, s ahol Róma volt az úr, fészket vert a műveltség s a jólét is vele. Sorban emelkedtek a városok s e városokat nagy gonddal épített műutak kötötték össze. Szemrevaló magánházak, nagyobb szabású középületek emelkedtek a városokban: templomok, fürdőépületek, színházak, szobrok. E nagyszabású építkezések emlékeit mind e napig megőrizték az óbudai Aquincum romjai: templomokról, palotákról s nagyméretű színházról tanúskodnak e romok. De amily gyors volt a fejlődés a római uralom idejében, oly hirtelen támadtak a minden szépet pusztulással fenyegető fellegek is. Megindul a népek vándorlása, megkezdi romboló munkáját a nyers tömegek mindent elsöprő fergetege. Már a második évszáz vége táján, észak felől megjelennek a gótok s a nyers erő lassanként elnyomja, kiszorítja az erkölcseiben megfogyatkozott rómait. A harmadik évszáz végén Dácia már a gótoké, s a negyedik évszáz végén Pannónia is. A magyarföldi tartományokból kihúzódnak a római légiók; mindenféle népek lepik el a földet, s amerre elvonulnak, pusztulás jelzi kezük s lábuk nyomát. A barbár népek valóságos keveréke kavargott e földön, melyen a római ész és kéz annyi szépet alkotott. Gótok, vandalok, alánok, szittyaszarmaták, kvádok rombolták a római kéz alkotásait, minden jele nélkül annak, hogy a romok fölé mást, újat építsenek, tartósabb állami életnek alapjait megvessék. Ebben a nagy kavarodásban, ebben a nagy összevisszaságban jelennek meg a hunok, erőben, vitézségben, szervezettségben mind e vándor népek felett állók: ez a nép látszott hivatva lenni arra, hogy a romok felett új világot teremtsen, magának s a neki meghódolt népeknek állandó hazát adjon a mai magyar földön. Ez nem történt meg ugyan, de maradt utánuk egy nagyértékű örökség: a honkereső útjára induló magyar nép azt a földet kereste, amely egykor Attila földje volt, s honfoglaló munkájában nagy erőssége volt a hagyomány táplálta büszke tudat, hogy ezt a földet a véréből való vér, a vele atyafi hunok vére áztatta egykoron s voltaképpen a testvér örökét foglalja el.
