Észak-Magyarország, 1992. október (48. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-27 / 253. szám

1992. Október 27., Kedd Közművelődés/Szólástér Néhány gondolat az abortuszról Manapság „útón-útfélen” beszélnek az abortusz problémájáról, nem is ok nélkül. Az abortusz káros volta meg­jelenik úgy is, mint közvetlen veszély vagy későbbi problémák okozója, másrészről pedig nemzetsorvasztó, sőt gyilkos cselekedet is egyben, mint azt láthattuk a pár évvel ezelőtt a tévében bemutatott megrázó amerikai filmkockákon. Persze azonnal azt is meg kell jegyeznem, hogy az abortusz teljes eltiltása is értelmetlen, sőt veszélyes cselekedet lenne, ugyanis számos egészségügyi probléma ezt megkövetelheti, beleértve a nők elleni brutális erőszakot. Én nem is holmi rendszabályokban látnám a kérdés megoldását. Maguk­nak a nőknek, családoknak kellene er­ről önszántukból lemondaniuk. Le­hetetlen ezt még elképzelni is? Meg­cáfolom. Itt a kormányzatnak kellene nagy fába vágni fejszéjét, Érdekeltté kellene tenni a családokat abban, hogy nagyobb családok megteremtésére tö­rekedjenek. Régebben, ugyebár, nem voltak ritkák a 6-10 gyermekes csalá­dok és számos kiváló egyéniségek is születtek az ilyen nagy családokban. Hallom, hallom már a zajos ellenve­téseket is: súlyos gazdasági helyzet, egyre rosszabb megélhetési lehető­ségek, munkanélküliség, stb., stb. Ha ezt a kormányzat is látja (mert látnia kell!) és azt is, hogy hazánk népessége már évek óta egyre csak fogy, akkor, mint egykor a tbc vagy paralizis ellen, tennie is kellene valamit az említett je­lenség megállításáért, megjavításáért, méghozzá nagyon is sürgősen! Lehet, hogy sokan megmosolyogják, amit most javasolnék a kormányzat­nak. Olyan társadalmi törvényt hoz­nék - függetlenül attól, hogy létezik-e ilyen Európában vagy sem -, mely ki­mondaná a nők nemzetmentő szerepét egy ország életében. 1 la ugyanis a fia­tal házaspárok azt látnák, hogy gyer­mekáldással a haza javát is szolgálják, mely részéről kézzel fogható megbe­csülésben részesülnek (lakásmeg­oldás, elhelyezkedési könnyebbség, a több gyermekes családok gyerekeinek olcsóbb taníttatási lehetőségek min­den iskolafajtában, utazási kedvezmé­nyek, stb.) vagyis a nagyobb családok nagyobb társadalmi megbecsülésben részesülnének, mint a gyermektelenek vagy egy gyermekesek, szerintem ö- römmel vállalnának több gyermeket. Ott, ahol a családban ilyen vagy olyan egészségügyi okok miatt nem lehet gyermekáldás, ezt is figyelembe ven­né n törvény. Csak például említem meg, hogy a második világháború után mind a len­gyelek, mind a németek, hogy gyorsan pótolhassák a nagy vérveszteséget, számos előnyben részesítették a nagy­családokat. Meglepődtünk egykor azon, hogy amikor a berlini állat­kertbe mentünk, a három gyermekes német család ingyen ment be előttünk. Mussolini (tekintsünk most el poli­tikus voltától), amikor hadseregével 1936-ban szörnyű erőfölényével térd­re kényszerítette Abesszíniát, ugyan­csak hatalmas előnyöket biztosított a sok gyermekes családoknak, hogy mielőbb benépesíthesse az elfoglalt országot. Az efféle szociális politika minden erőszak, rábeszélés stb. nélkül elin­díthatna hazánkban egy olyan társa­dalmi növekedési folyamatot, mely automatikusan nemzetgyarapodást és löbb okos főt, meg dolgos kezet adna az országnak. Szerintem az abortuszra várakozók nem is gondolnak arra, hány olyan életre keltett, apró emberi csemetét gyilkoltálnak le - orvosi se­gédlettel -, akikre esetleg egy egész ország büszke lehetne a későbbiek során... Nem kell hozzá különleges tá- lcntum, hogy mindenkiben felmerül­hessen az az egyszerű számvetés, hogy a gyermektelen vagy egy gyer­mekes családok a nemzet kihalását, a két gyermekesek fennmaradását, a három és több gyermekesek pedig gyarapodását idézik elő. Ez lehetne a kormányzat számára a kiinduló pont, eszerint kellene felépíteni, megszer­keszteni az új szociáis törvényt. Én előnyöket biztosítanék azoknak a családoknak is, amelyek össze tudják tartani a családot, amelyek nem dob­ják cl maguktól gyermekeiket vagy nem küldik őket állami nevelőott­honokba. Deme Dezső Miskolc A vidék művelődési központjai A kultúrházak szerepe a népművelésben Tar Károly „Már a múlt század harmincas és negyvenes éveinek szabadelvű poli­tikusai elvül vallották, a modern és demokratikus alapon megszervezendő magyar államnak elsőrendű köte­lessége, hogy a nép nagy tömegét egy általános nemzeti és népműveltség minden áldásában részesítse” - írja Károlyi Sándor 1914-ben megjelent könyvében. „Valóban, a reformkor valamennyi jelentős személyisége nagy fontosságot tulajdonított annak, hogy állandóan gyarapodjék a „kimű­velt emberfők” sokasága. De nemcsak írtak, szóltak a műveltségről, hanem az ismeretnyújtás formáit is kimun­kálták. így jött létre 1830-ban a Nóg- rád-megyei Nemzeti Intézet, majd a negyvenes években a Természettudo­mányi Társulat, a Magyar Gazdasági Egyesület és a Magyar Iparegylet. A fentiekhez kapcsolódtak a nemesi kaszinók is, ahol az 1840-es években a reformeszméket vitatta meg a bir­tokos nemesség a városi és megyei urakkal, ahol tudomást szerezhetett a világ sorjáról, tárgyalhatta a közü- gyeket, elolvashatták a hazai és külföldi tudósításokat, megkaphatták kölcsönbe a legújabb könyveket.” Népnevelés, népoktatás A reformkor a műveltség terjesztés szükségességét hangsúlyozta és for­máit alakította ki, az első felelős ma­gyar kormány pedig negyvennyolcas törvényeivel már a jogi kereteit is megteremtette a népnevelés ügyének. A szabadságharc bukása miatt azon­ban a szervezet kiépítésére, intézmé­nyek létrehozására nem volt lehe­tőség. Két évtizedet kellett várni, hogy a '48-ban megindított folyamat újra erőre kapjon. De a népműveltség fon­tosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a kiegyezéssel hatalom­ra került Andrássy-kormány legfőbb teendőjének tekintette a népoktatási törvény megalkotását. Igaz, hogy ez az 1868-es törvény elsősorban az iskolai oktatást szabályozza, de ked­vező hatással volt az iskolán kívüli népnevelésre is. A társadalom, a gaz­daság fejlődésével, a demokratikus jo­gok kiszélesedésével párhuzamosan ugyanis erősödött az a vélemény is, hogy az iskola önmagában nem tudja mindenkinek megadni azt a művelt­séget, amelyre a változó körülmények között szükség van. Ezért állami gyá- molítással, de elsősorban társadalmi szervezkedés révén szélesebb körben megindul a felnőttek nevelése, műve­lése. Népnevelési egyletek, népokta­tási körök jönnek létre, amelyek u- gyan még laza szervezeti és formát al­kalmaztak, ezért talán a népoktatási köröket tekinthetjük a sajátosan nép­művelési intézmények egyik ősének. Szabadtanítás Jelentős változást és fejlődést az iskolán kívüli népművelés és így a népművelési intézmények létrejöt­téten is a századfordulón tapasztal­hatunk. Elsősorban a polgári radiká­lisok érdeme, hogy újra a művelődésre fordították a közvélemény figyelmét. Kongresszusokat, országos tanácsko­zásokat szerveztek, hogy hatékonyab­bá tegyék a szabadtanítás eszméit, hogy koordinálják az akkor már sok­féle szervezetben, intézményben fo­lyó munkát. Különösen az 1907-es pé­csi szabadtanítási kongresszus volt hatással a népművelésre. Bár az isme­retterjesztés még az 1910-es évek sza­badoktatási intézményeiben is meg­határozó, egyik-másiknál szinte kizá­rólagos is, a sokféle szervezetten, tár­saságban mégis színesebb és sok­rétűbb a népnevelési munka, mint ko­rábban. De nemcsak változatosabb, hanem hatóköre is nagyobb a század- forduló szabadoktatásának. A szerve­zetek, intézmények többsége ugyan egy-egy társadalmi csoportra, rétegre irányul, együttesen azonban széles kört fognak át. Elég, ha itt csak a kor­szak legismertebb szabadoktatási in­tézményeire: a Szabad Lyceumra, az Erzsébet Népakadémiára, a Népszerű Főiskolai Tanfolyamra, a Munkás­képző Országos Bizottságra, az Urá­nia Munkás Gimnáziumaira, a Ma­gyar Gazdaszövetség tanfolyamaira, a Társadalomtudományok Szabad Is­kolájára, a Galilei Körre, az Úttörő Társaságra és a közművelődési egye­sületekre utalunk. Talán a felsorolás­ból kitűnik, hogy ezek az intézmények civil szervezetek voltak, kötetlen, sza­bad programmal dolgoztak. Dési Gyu­la, a korszak egyik ismert kutatója szerint e különféle intézményeknek meghatározó, közös vonásuk az volt, hogy valamennyien a tudomány ter­jesztésére, az ismeretterjesztésre vál­lalkoztak. Olvasókörök, egyletek A népművelési intézményeknek ez a jellege a Horthy-korszakban is meg­maradt. Az ismeretterjesztés népsze­rűsége elsősorban abból eredt, hogy ez a forma volt a legolcsóbb, ez kívánta a legegyszerűbb feltételeket. De sze­repet játszott az is, hogy a szóbeli is­meretterjesztés reagált leggyorsabban és legközvetlenebb módon a társadal­mi viszonyokra és a napi politika érde­keire. Ez magyarázza a Népszerű Fő­iskolai Tanfolyamok továbbképzését, olvasókörök, egyletek, klubok, társa­ságok, népfőiskolák, munkásotthonok sokaságának megalakulását. Az is­kolán kívüli népművelésnek ezek a szerveződései azonban még ekkor sem voltak azonosak a mai értelemben vett közművelődési intézményekkel. Időszakos tevékenységük, kötetlen és esetleges programjuk, változó mű­ködési feltételeik inkább társadalmi jellegüket erősítette, ami persze nem mindenben jelentett hátrányt» Sőt, a társadalmi öntevékenység felkarolása „különösen a szabadművelődés ko­rában” éltető forrása volt a műve­lődésnek. Ezekben a szervezetekben folyó népművelés sem volt azonban teljesen spontán, hiszen a kultuszkor­mányzat már 1925-ben rendelettel szabályozta a népművelés tananyagát. Mai értelemben vett intézményi i- génnyel, jelleggel és gazdasági háttér­rel ekkor elsősorban a könyvtárak és a múzeumok működtek. A későbbi kul- túrházi tevékenység és szervezeti struktúra pedig az 1920-as években kialakuló munkásotthonokban for­málódott. A munkásotthonoktól a kultúrházig Nyilván ezzel is magyarázható, hogy a kommunista párt már 1947-ten a hároméves tervjavaslatában is az ilyen típusú intézményeknek szánta a leg­fontosabb szerepet. Úgy vélték ugyan­is, hogy a „kultúrházak központjai lesznek a vidék kultúréletének, közön­séget fognak teremteni a művészet és a tudomány minden ága számára.” Nem véletlen és előzmények nélküli tehát, amikor Békésben 1949 nyarán állami kezdeményezésre és szervezés­sel létrehozzák az első művelődési házal. A korabeli művelődéspolitika ebben az intézménytípusban látta leginkább megvalósíthatónak a szo­cialista kultúra terjesztését, a külön­féle tevékenységi körök koordinálását és központi irányítását. Néhány év alatt több ezerre nőtt a művelődési otthonok, házak száma és falvakat, városokat átfogó hálózattá fejlődött. A művelődési házaktól a művelődési központokig, az amatőr- centrikusságtól a közösségteremtésig sokféle elv és módszer érvényesült e hálózaton telül. Ennek elemző érté­kelése azonban már a következő írás dolga. Amerikai-magyar családi fényképek Ezt olvastam a Néprajzi Látóhatárban Eszenyi Miklós Nem az elfogultság mondatja velem, de megyénk szép helyet foglal el a könyv- és folyóiratkiadás területén. Megemlíthetem a múzeum, a levéltár, a Megyei Könyvtár, a Bölcsész Egyesület, és még ki tudja, hány cég, intézet produktumait. Egy-egy újabb kiadvány megjelenése mindig örömmel tölt el, ezt éreztem idén tavasszal, amikor Viga Gyula szerkesztésében megjelent a szép kiál­lítású Néprajzi Látóhatár, a Györffy István Néprajzi Egyesület folyóirata. Ennek összevont, 3-4. száma látott napvilágot a napokban. A sok tanulmány közül néhányat ki­mazsoláztam. Hoppál Mihály: Ame­rikai magyar családi fényképek c. írá­sa a címben ígértnél jóval többet ad. A szerző szerint századunkban a fotó az etnográfia egyik legfontosabb segítője lett. A fotók az un. családi folklór részét alkotják. Hoppál Mihály egy amerikai kisváros magyar etniku­mában végzett vizsgálatokat, megál­lapítása, hogy a fotók témája megle­hetősen korlátozott, az élet „nagy pil­lanatait” örökítik meg. Érdekes, hogy az ötvenes évekbeli fotókon a pózok merevedése látható (ez a hidegháború korszaka), később lazul a „beállás". Fontos megállapítás, hogy az amerikai magyarok életében a fényképnek még egy funkciója van: kapcsolattartás az óhazában maradottakkal. Földes László (1934-1980) három rövid, posztumusz megjelent írását is itt olvashatjuk. Alapcikkek, nemcsak a néprajzos, de a történész számára is. Az egyik a 14-15. századi ma­gyarországi kenézségckről, a második a soltészokról szól. A harmadik írás címe Kárpáti elemek a magyar juhá­szok építményeiben, ebből olyan - laikus számára ismeretlen - szavak je­lentését is megtudhatjuk, mint az esz- Icna, csztrenga, dranka. Érdeklődéssel olvastam Kőhegyi Mi­hály - Merk Zsuzsa: A székelyek kiu­tasítása Jugoszláviából (1945) tanul­mányát, mely bemutatja az öt buko­vinai székely falu lakóinak hányat­tatását. Eredeti lakóhelyükről 1941 júliusában telepítették a Bácskába a bukovinai székelyeket, valójában jó szándékkal. De mikor a háború Bácskát is elérte, a falvak népe menekült, kit elfogtak és Szabadkára került, ki Szegedre menekült. Több éves hányattatásuk 1945-ben ért véget. Két halászattal foglalkozó cikket is olvashatunk (Kovács Endre: A mosz- tongai halászat emlékei Doroszlón, ill. Halász Albert: A csík fogása a Lcnd- va-vidék Mura menti magyar fal­vaiban. Ez utóbbiból még azt is meg­tudhatjuk, hogy a csík a sütőben addig mozog fej nélkül is, míg meg nem sül.) Viga Gyula nem kevésbé érdekes írása (A szinyéri „nyírók") a bir- kanyírásról szól, mármint ahogy a szinyéri nyírók csinálták. Számomra ezek voltak a legérdeke­sebbek. De emellett még 16 más tanulmányt is olvashatunk. ÉSZAK-Magyarország 9 Ivóvíz és szemét egymással meg nem fér! A miskolci ivóvízzel kapcsolatban az egyszerű városi polgárt inkább csak a díjemelések tartják iz­galomban. Érdekes volt az éles polémia ami a Miskolci Vízmű Igazgatója és a Regionális Vízmű Főmérnöke között ezzel kapcsolatban az Észak- Magyarország hasábjain is teret kapott. Pedig a vízdíj mögött igen fontos víztisztasági, technikai és szervezési kérdések állnak. Mögötte áll - mindenek előtt - az a fontos kérdés, hogy az ivóvizet hol és hogyan gyűjtsük? És máris elérkez­tünk a másik nagy kérdés, a szemét, a városi hulla­dék gyűjtésének és elhelyezésének a kérdéséhez. Ugyanis nyilvánvaló, hogy ha a vízgyűjtő terüle­teinket elszennyezzük, a hulladék megfelelő gyűj­téséről és tárolásáról időben nem gondoskodunk, úgy annak előbb vagy utóbb a víztisztaság és a víz­díj látja a kárát. Igen figyelemre méltó volt ezzel kapcsolatban az Észak-Magyarország 1992. június 13-i számában „A hulladék ártalmatlanítá­sára figyelve" címen megjelent interjú, amelyet a lap munkatársa Bán Istvánnal, a témakör régi is­merőjével, szakértőjével készített. Bán úr - aki nyugállományba vonulása előtt több mint húsz é- ven át szaktervezőként foglalkozott ezzel a terület­tel - elmondta, hogy Miskolc város hulladék elhe­lyezésének problémáját Császártetőn lehetne megoldani, ám ez az önkormányzati tárgyalások után végül is meghiúsult. Az Észak-Magyarország 1992. július 20-i számá­ban az önkormányzat részéről önmagát illetékes­nek érző Petrasovszky István, Miskolc város al­polgármestere „Ezzel szemben nézzük a té­nyeket!” címen igen bő és részletes választ adott. Előadta, hogy a miskolci hulladék elhelyezésére valóban a Sajóbábonyhoz tartozó Császártető a legalkalmasabb, de a hulladék itteni elhelyezésétől mind a vegyiművek, mind a település elzárkózott. Kihagyta a nyilvános válaszból Petrasovszky alpolgármester úr azonban azt, hogy ezen tár­gyalásokra Miskolc város nevében éppen szemé­lyesen Ó vonult fel, szakmai és egyéb meggyőző érvanyag helyett „a nagy testvérváros” tekintélyét villogtatva. Tekintély alapon pedig a rendszer- váltás óta sokra nem megyünk, így az Alpol­gármester úr sikertelenül térhetett haza. Ezt követően, azaz 1991 novemberében jelölte ki a miskolci közgyűlés mint „a város közigazgatási határán belüli egyetlen lehetséges helyet” a szemét, hulladék elhelyezésére Darvas-völgyet. Jelen sorok írója határozottan azt állítja, hogy a miskolci közgyűlés félretájékozottan, megfelelő előkészület hiányában jelölte ki az oly’ alkalmas Császártetővel szemben a sokszorosan előnyte­lenebb Darvas-völgyet. 1991. október 7-i határidővel ugyanis a Miskolci polgármesteri Hivatal Város-ílzemeltetési Osz­tálya nyilvános pályázatot írt ki a Miskolci Vízművek tevékenységének javítására. Azonban csak a pályázat kiírása volt nyilvános, a pályáza­tok beérkeztetése és elbírálása egyre homályosabb lett, az 1991. október 18-ra ígért eredményhirdetés pedig a mai napig sem következett be. így fordul­hatott elő az, hogy - a helyi adottságokat és vi­szonyokat jól ismerő, miskolci szakemberekből álló csapatunk pályázata - amelyik 200 000 forin­tért á vízművek átvilágításán túl a vízdíj minimali­zálását és a Sajóbábonynak kedvező császártetői hulladékelhelyezést is meg kívánta oldani a pá­lyázat keretében, nem lett elfogadva. (Ez a pá­lyázat ígérte a legkisebb árért a legtöbb feladat megoldását.) Ezzel szemben el lett fogadva - a helyi viszonyokat egyáltalán nem ismerő, idegen város pályázóitól - olyan pályázat, amely az em­lített feladatok harmadára sem kínált megoldást több mint kétszeres díjazásért. Kértük a Polgármester urat, hogy a dolgot a városi közgyűlés elé szíveskedjék vinni. Válaszul a Pol­gármester úr azt ígérte - a közmeghallgatás nyil­vánossága előtt-, hogy a panaszt az illetékes szak- bizottság előtt előadhatjuk. Ez a mai napig nem történt meg. Ellenben a Közgyűlés elé beterjesz­tették Darvas-völgyet, mint egyedül lehetséges megoldást - és ha igaz - már külföldi vállalkozók felé pályázatot is kiírtak ezen előnytelen megoldás megvalósítására. A közigazgatóságilag Sajóbá­bonyhoz tartozó Császártető térségében KXM50 éves távon meg lehet oldani Miskolc hulladékának elhelyezését olyan módon, hogy a keletkező bio­gáz hasznosításával ingyen megoldjuk Sajóbá- bony kommunális és ipari fűtését. Vagyis az ottani lakosság ingyenesen juthat hozzá a fűtési ener­giához, Miskolc lakosságát pedig nem fenyegeti az a veszély, hogy a hulladék elhelyezés előnyte- lensége miatt elszennyeződik a jövő ivóvize. Na­gyobb nyíltságra lenne szükség a miskolci önkor­mányzat személyeinek és testületéinek a működé­sében! Jó lenne, ha végre például Csoba Tamás polgármester úr is a nyilvánosság elé állna a gilisz­tatenyésztési ügyével, nem egy fővárosi kiadású laptel, az Új-Magyarországból kellene kiolvas­nunk ezzel kapcsolatos híreket. Kétes hírek terjen- genek arról is, hogy felvetődött a miskolci hul­ladéknak Lyukó-bánya felhagyott illetve fel­hagyásra kerülő tárnáiba történő betöltése. Jelen sorok írója pedig egyre türelmetlenebbül várja az illetékes szakbizottság előtti meghallgatá­sát azért, hogy 2000 után is olcsó és tiszta vizet önthessünk a miskolciak poharába. Dr. Tóth József Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents