Észak-Magyarország, 1992. október (48. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-13 / 242. szám

1992. Október 13., Kedd Magazin ESZAK-Magyarország 9 Az én lakásom Bemutatja Dr. Dobos Krisztina (MTI - J.A.) - Nagyon szerencsések vagyunk, meri ugyanabban a házban lakunk, ahol a szüleim. Emeletráépí­téssel jutottunk otthonhoz. így nekünk nem kellett úgy megküzdeni a la­kásért, mint sokaknak. Amíg édesa­nyám élt, különösen érezhettem azt a segítséget, amit az otthon nyújthat. Édesapám egyetemen, édesanyám ál­talános iskolában tanított, de bátyám­nak és nekem mindenünk megvolt. Az egyetem elvégzése után, mint ma­tematikus, én kutatóintézetbe kerül­tem, közben tanítottam a Közgazdasá­gi Egyetemen, aztán elvégeztem a vál- lalatszervező szakmérnökit. Először Gödöllőn, az egyetemen, majd ezzel párhuzamosan az István Gimnázium­ban kezdtem tanítani és az foglalkoz­tatott, hogy a gyerekek sok tanulással miért kerülnek felkészületlenül az egyetemekre. Tanítottam és tanultam. Taníthattam és tanulhattam, mert a szüleim segítettek az otthon bizton­ságával. A férjemmel huszonkét éve házasok vagyunk. O teljesen más ter­mészet mint én, nyugodt, higgadt, voltaképpen kiegészítjük egymást. A fiúnk már tizennyolc éves. Óriási segítség volt a család, mindig érezhet­tem, ő sosincs egyedül, míg dolgoz­tam, tanultam. Ennek az igazi otthon­nak köszönhetjük, hogy fenn tudtuk tartani baráti kapcsolatainkat, hogy hozzánk is jöhettek, hogy mi is elme­hettünk, színházba, moziba, táncolni járhattunk, vitatkoztunk, politizál­tunk. Szeretem, ha sokan vannak kö­rülöttem, igénylem a társaságot, a gondolatcserét. A barátok ötleteket adnak, lelkierőt, feldühösítenek vagy felfrissítenek, megtanítanak arra, hogy figyeljek rájuk, a másikra, hogy igyekezzem megérteni, miért is gon­dolkodnak másként. Nálunk éjszaka is csüngnek a telefonok. Szerencsénk volt, hogy mindig volt olyan lakásunk, ahova aki akart, eljöhetett. Három nagy szobánk van. Az egyik a férjem birodalma, aki programszerve­ző matematikus és otthon is dolgozik. Arra törekedtem, hogy mindenki szá­mára legyen egy külön zug, ahol saját elképzeléseit megvalósíthatja, s u- gyanakkor legyen olyan tér is, ahol valamennyien - a két kutyát, Topit és Bubut, a tacskót és a snaucert is bele­értve - együtt lehetünk. Szeretem a rendet, de azt a rendet, amelyben élet van. Az utóbbi időben egy kicsit pezs­gőbb lett az élet. Voltak olyan perió­dusaim, amikor átrendeztem a lakást, hátha máshogy jobb, kényelmesebb. A lakással kapcsolatban egyetlen dol­got éltem meg hiányként. Azt, hogy sohasem volt annyi pénzünk, hogy egyszerre rendezzünk be egy helyi­séget. A pedagógusfizetésből csak annyira futotta, hogy darabonként, e- gyenként vásároltunk. De talán opti­mista szemléletemnek köszönhető, hogy tudtam örülni egy szép lábosnak, egy térítőnek... A lakás szerintem arra való, hogy jól érezzük magunkat benne. Megfordultam már sok helyen, láttam sokfélét, elegánsát, gazdagot, szépet...ezzel kapcsolatban vá­gyam?... álmom?... egyetlen dolog volt, van - és ahogy magatn ismerem - lesz, szeretnék egy olyan dolgozószo­bát; amelyben elférek. Egy íróasztalt, ahol szisztematikus rendben tárolni lehet. Legyen benne ágy - én mindig ágy mellé kucorodva, guggolva vagy térdepelve tanultam -, s a köny­vespolc, ahol a könyvek olyan magas­ságban vannak, hogy nekem ne kell­jen nyújtózkodnom, székre állítom, ágaskodnom, amíg ez nincs, addig marad az eddigi, a megszokott. Orvosi Nobel-díj Stockholm (MTI) - A Seattle-ben működő Washington Egyetem két biokémikus kutatója közösen kapta hétfőn az idei Orvosi Nobel-díjat. A 72 éves Edwin Krcbsnek és a 74 éves Edmond Fischernek ítélték oda Stock­holmban a 6,5 millió svéd koronával (1,2 millió dollárral) jutalmazott kitüntetést - közölték hétfőn a svéd fővárosban. A két tudós fedezte fel a reverzibilis protein foszforilációt, mint biológiai szabályzórendszert - hangzott el a svéd intézet hivatalos indoklásában a tekintélyes tudományos díj odaíté­lésekor. Fél évszázad szinhaztörtenelem Beszélgetés Inke Lászlóval Egy jellegzetes Inke-mozdulat Fotó: Dolezsál László (MTI - B.T.) - Hatvannyolcadik évében járva, az utóbbi időben beteg­ségekkel, operációkkal viaskodva Inke László nemrég nyugdíjba vonult. Alkotó embernél azonban a nyugdíj nem jelent igazi életforma váltást. Inke nem tétlenkedő típus, s ha most már nem is az Arizona Színház folyó­sítja havi illetményét, ez nem jelenti azt, hogy vége a pályának.- Lélekben semmiképp! - mondja Inke László - délután hat óra körül ma is el­fog a harctéri idegesség és nyugtala­nul kérdezem magamtól: miért nem vagy már az öltözőben, nem késel el? Bizsereg bennem minden és máris in­dulnék, mit indulnék, rohannék a szín­házba... Pillanatnyi szünet után folytatja:- Szerencsére lesz rá alkalmam az új szezonban is. Igazgatóm, Mikó Pisti (Istvánt illenék talán mondanom, de nekem, sőt valamennyiünknek Pisti ő, amióta elkezdte és ebben a színházban kezdte el, még Thália korában, a pá­lyát), jelentősen megemelte a fize­tésemet, hogy magasabb alappal men­jek nyugdíjba, és megígérte, hogy évente két produkcióban továbbra is számít rám.- Ez az év nemcsak a nyugdíjazás éve, de a jubileumé is.- Igen. Éppen ötven évvel ezelőtt léptem e pályára.- Hol kezdődött és mivel?- Debrecenben indultam, akkoriban a vidéki színházak közül a legjobbak közé tartozott. S hogy mivel? Hát azt nem lehet elfelejteni! Adámmal! E- gyébként azóta is Madách rajongója, híve vagyok. Négy nap alatt nyolc előadást játszottunk, délutánonkint az ifjúság, a diákság számára mutattuk be Az ember tragédiáját.- Nem mondom, hogy ez kevés, a napi két Tragédia, dehát ifjú színész sokat kibír!- Szószerint ezt mondta a direktorom is. Kőszegi Géza, amikor panaszkod­tam neki, hogy ez egy kicsit sok. Hiszen az Évák például ketten voltak. Az más, felelte Géza bácsi, azok höl­gyek és nem is olyan fiatalok, mint maga, fiam.- Induláskor két Éva, az életben pedig legalább négy vagy öt, feleség, ez is szép teljesítmény.- A feleségeim közül egy régebbitől két fiam, a jelenlegitől pedig két lá­nyom van, úgy látszik, mindig dupláz­tam. Visszatérve a debreceni kez­désre: egy idősebb pályatársam, Tu- róczy Géza figyelmeztetett, hogy az egyik Éva kissé „tapadós”, játék köz­ben izgalmában, vagy ki tudja, miért, egyre közelebb megy a partneréhez, a ruháját cibálja, a parókáját rángatja... Színigazgató (Inke Rezső) fia voltam, tudtam, mi a színházi ugratás, ezt is annak véltem. A házi főpróbán aztán rémülten láttam, hogy „az én Évám” egyre közelebb kerül, hiába hátrálok, szorosan követ, holott a jelenet nem is így volt rendezve, s a végén beszorul­tam két bokor közé. Kétségbeesésem­ben, nemhiába a Paradicsomban jár­tam éppen, isteni sugallatra én kezd­tem el húzkodni az ő gyönyörű, szőke parókáját. Az meg jött is lefelé a fe­jéről, kitört a botrány, Éva hisztérikus sírógörcsben tört ki és kirohant a szín­padról. Nyugalom, mondta a rendező, ez még csak próba és a próbát azért hívják próbának, hogy itt minden hi­bát kijavítsunk és az előadás mindettől mentes legyen. S elrendelt tíz perc szünetet.- Szóval már a pályakezdő színész is feltalálta magát, no igen, ez nyilván a génekben jött át, apai örökség.- Annyira, hogy már említett idősebb kollégám, Turóczy Gyula, aki ezt megelőzően így szólt hozzám: „Néz­tem a próbákat, ügyes vagy fiam, talán még színész is lesz belőled!”, ezt kö­vetően így fordult hozzám: „Az anyád hétszentségit, te nagy csibész, hát te már most színész vagy!” Adám nemsokára Miskolcra szer­ződik, a színházak államosítása ott éri. Békés István a pesti Vidám Színpad­hoz szerződteti, ott nagy csapat tagja lehet (Kiss Manyi, Komlós Juci, Rá­day Imre, a fiatal Lorán Lenke), de a teátrum, nevéhez híven csak vidámsá­gokat ad és Inkének egy idő után hon­vágya lesz Shakespeare, Csehov után, ennek kedvéért inkább otthagyja is­mét Pestet és Szegedre szerződik.- Szép évek voltak, hat évad Shakes- peare-rcl, Illyéssel és más óriásokkal - folytatja - bár Illyés Fáklyalángja kis gikszert okozott nekem. Csak Kossuth ne lettem volna az ő drámájában! Mert azt bizony elbuktam, aminek sok oka volt, érdektelen lenne itt most fel­sorolni, miért. Mégis ezt a produkciót hoztuk fel a vidéki színházak fővárosi fesztiváljára. Akkoriban minden elő­adást szigorú kiértékelés követett és az értékelőktől függően hol a művészi, hol a pártszempontok tolultak elő­térbe. A Fáklyaláng értékelésekor egy pártközpontbeli hölgy, vagyis elv­társnő kijelentette: meg kell vizsgálni, hogy nem direkt rontottam-e el nagy forradalmár hősünk, Kossuth alakját, hátha szabotálni akartam ezzel! Akko­riban ez félig-meddig halálos ítéletet jelentett, ha elfogadják, ám szeren­csémre mérgesen felugrott a zseniális Gellért Endre, a Nemzeti főrendezője, a Fáklyaláng fővárosi színre vivője és valósággal ordított: „Vegye tudomá­sul az elvtársnő, olyan művész nincs a földkerekségen, aki szándékosan el­ront valamit!” Az ő tekintélyével megúsztam, de meleg helyzet volt. Inke tele van ilyen színházon belüli és kívüli történetekkel, szívesen hallgat­nám napestig.- Szeretném elmondani az ötven évemet. Bemutatni pályám emlé­kezetét, seregnyi fényképet szere­peimből, s a hozzájuk fűződő történe­teket. Szeretnék mesélni nagyszerű partnereimről, Dajka Margitról, Dóm­ján Editről, Sulyok Máriáról, Somlay Artúrról, Szemes Mariról, Bessenyei Ferencről, Latinovits Zoltánról, Hon- thy Hannáról, hogy csak néhány na­gyot említsek. Egy Honthy sztori: Szegedre jött vendégszerepelni a Csárdáskirály­nőben, én voltam mellette Kerekes Ferkó, de először nem akart elfogadni, annyira fiatal voltam még, ám ezután csináltam magamnak egy olyan Móricz Zsigmond maszkot, hogy a művésznő először fel sem ismert benne! Szóval szívesen szó­rakoztatnám e félékkel is a közönsé­get, mint néhány éve önálló Madách- estemmel, amivel bejártam az orszá­got. Mert bár nyugdíjas vagyok im­már, de nyugodtan otthon üldögélni nem tudok. Tompa Mihály emlékezete (MTI - V.G.) - Petőfi, Arany, Tom­pa... A triumvirátus! De szépen hang­zott ez a múlt század közepén, s később is, a századfordulóig. Aztán a hármak valamiképp csak ketten maradtak: a huszadik század inkább csak Petőfit és Aranyt olvasott, Tom­pát csak emlegették, meg tanították a gimnáziumban, aztán a tankönyvek­ből is kikopott, épp csak neve, cgy-két verse maradt ott, mintegy mellékesen, kegyeleti aktusként, irodalomtörténeti nagylelkűségből. Kegyetlenek lettek volna a Nyugat írói és esztétái, s mind az utódaik? Inkább csak realisták voltak. A múlt század közepének kor­hangulata megemelte Tompa Mihály rangját, s nem is oktalanul, hiszen egy új irodalmi iránynak volt feltűnően tehetséges képviselője. Nem volt zseni, mint Petőfi és Arany, de mellet­tük jó költőnek lenni sem utolsó dolog. S az ötvenes és hatvanas évek­ben Arany mellett ma csupán Tompa Mihályt és Vajda Jánost tartjuk szá­mon: két évtized lírájának egyik vezéregyénisége tehát Tompa. S hogy Vajdához képest miért szorult hátrébb az e századi értékítélet alapján, az is könnyen megérhető. Tompa volt az idősebb, ő még a Pető- ~fi előtti költészethez is ezer szállal kötődött, s a népnemzeti irányzat stíluseszményén túllépni semmivel sem tudott, nem is akart. Nem irányzatformáló, úttörő egyéniség volt, bár kora jórészt annak látta, csak rendkívül jó érzékkel a korszerűt fölismerő: egyszer, a negyvenes évek derekán. Később már nem tudott igazán változtatni: a megtalált hangot megőrizte és formálgatta, ellentétben az idős Arannyal, vagy Vajdával, aki­ben már a századvég életérzése is megszólal. Ne legyünk azonban igazságtalanok Tompa Mihállyal. Bár 1817-től 1868- ig tartó életideje a magyar költősor­sokhoz képest nem mondható túl rövidnek, ifjúságától kezdve súlyos betegségek terhelték életét. S az apró kis falvakban való megbújás, a refor­mátus parókiák világa sem csak védel­met jelentett az önkényuralom komor esztendeiben, hanem gátoltságot is: az eleven szellemi élet, a folyamatos művelődés lehetőségeit illetően. A bezártság olykor előny is lehet, s bi­zonyos, hogy Tompát kiegyensúlyo­zott, szép házassága, hivatásszcrctcte is őrizte az élet és az irodalom számára: se a költészettel nem hagyott fel, se öngyilkos nem lett. De e bezárt­ság elvonta meghatározó szellemi ka­landoktól is. Két kisfiának halála periig csak önemésztő kínlódásait növelte. Alkotótársaival a kapcsolatot leg­inkább levelekben tarthatta, s a Tom­pa-levelezés gazdag anyaga sok kin­cset rejt, az ő korában azonban a levél már nem tölthette be azt a szerepet, mint Kazinczynál, hiszen már létezett valóságos irodalmi élet. Elsősorban mégiscsak költő Tompa Mihály, s nemcsak annak a két vers­nek a szerzője, amelyek ma is állandó antológiadarabok. A gólyához, A madár, fiaihoz persze méltán jelképei e lírának is, meg az 1850-es évek világának is, de több tucatnyit lehetne melléjük állítani. E kissé talán túlsá­gosan bőbeszédű életmű szigorú ros­táján fennmarad a java, s az ma is méltó a szeretetünkre és folyamatos figyelmünkre: a népdalok is, a 48-as versek is, meg a későbbiek legszebb­jei is. S ma is igaz szállóigévé vált gondolata: „Szívet cseréljen az, aki hazát cserél!” r /Ímmc a 6utat Brackó István Ha az ember kutat ás, akkor föntről kezdi. Először a füvet fordítja ki a szerszám, aztán a tavaly elveszett gyerekjátékot. Később előke­rül a nagypapa pipája, s nicsak, ott egy rozs­dásfegyver is, már mélyebben, talán valame­lyik ősé lehetett. Vagy valamelyik ős eshetett el általa. Mert kíváncsi vagyok, s szomjúhozom, a senki földjén ások, a nemzetiségi puszta egy nemzethez sem tartozó ingoványán. Régi-új elhagyott holmikat találok. Sok-sok sár, jelző ragad csizmámra. Lenyúlok, ha már nem tu­dom mozdítani lábamat. Lepucolom, ami rám ragadt. Igyekszem szabadulni a mocsoktól. Furcsa ez a gyűjtemény. Vajon mit kezd vele egy felkészült muzeológus, vagy egy vehe­mens politikus? Én csak sorolom. De nem kommentálok, mert ez érdeket, érzelmet sért. Gondoljanak csak arra, hogy milyen hatást váltana ki, ha Pozsonyban (ala Bratislava) elénekelném az ottani himnuszt, magyarul, hangsúlyozván azt, hogy ,,madzag a húzója". Maradok a tárgyilagos számbavételnél ezen a világi szemétdombon ásás közben. Kezdem az albán szamárral, amelynek úgy hiányoz­nak a balkáni állapotok, mint az ablakos tót­nak a hanyattesés. A zsidók huncut jelzőjével rengeteg könyvet teleírtak (elég csak a Mein Kampft-ra utalnom, amely magyarul is meg­jelent, s amelyet ugyan Hess írt, de szerzőként Hitler jegyzett), ám maradjunk a szolidabb, népies verziónál, miszerint egy otthonról kényszerből hazatérő,.hiába máshová induló mádi zsidóról szól. Továbbá: a skót fösvény, az angol hűvös, a kínai ferde szemmel néz, az oroszok pedig olyan sokan vannak, mint az... Az arab jelzője a bazári, a pigmeusé a kicsi. A belga unalmas, a cigány hazudós, az amerikai hőbörgős. A német precíz, a francia pajzán, az olasz macskaevő. A szerb kutya, a lengyel melankolikus, a román szőröstalpú, a svéd acél, a svájci pontos, mint az óra. A görög táncol, a spanyol bikát hajszol, a tu- areg tevcgcl, az eszkimó a beteg nagymamát a jeges medvével eteti meg, a kannibál embert eszik. Istenem (Isten, Jahve, Allah, Budha, Devla, Jupiter, Mammon, I. István, Cs. István, Joszif V. Sz., A. József, T. József). Milyen színes a paletta?! Nélkülük szürke lenne a világ, nélkülük egyenruhában, és egy templomba járhatnánk. Hála az égnek, nagy az isten ál­latkertje. A tigris és a szelíd őz egyaránt elidőz, megél, megfér benne. Nem az a kérdés, hogy ki, kit fal fel. Néha inni is kell. Egy kútra járni. S megesik, hogy a víztelen pusztában a szomjúhozók - vitát, előítéletet, pártállást félre téve - csak innivalót keres­nek. Szomjasak. Mert vagy nincs semmi a gyomorban, vagy telezabálták magukat, vagy a sok szövegtől kiszáradt a szájuk. Vagy ég a bőrük a sebektől, vagy sajog a tenyerük a fegyverforgatás miatt. Nincs mese. Bizony néha pihenni, inni kell. Ezért ásom, ássuk ezt a kutat. A múlt hordalékait talán eltünteti a frissen kihányt föld halmaza. Talán jut mindenkinek egy korty szomjat, sebet oltó, életet adó víz. Ez is elég a túléléshez. Egy kanállal is elég, de egy kanál vízben ölni, fojtani is lehet. Csak fohászkodom, s csak a tenyeremet köp- dösöm. Imádkozom, hogy ne béklyózza a kezet bilincs, görcs és egy másik kéz. Kommandósok sikere Varsó (MTI) - Az antiterrorista brigád segítségé­vel Wroclawban elfogták Lengyelország egyik legveszélyesebb bűnözőjét, egy elsősorban autólopásra szakosodott banda vezérét. Jurand Nagorskira olyan gyorsan csaptak le, hogy nem volt ideje fegyverrel ellenállni - pedig volt nála elég. A bandavezér ugyanis nem először van rendőrkézen. A múlt évben egy Németországban lopott gépkocsival próbálta átlépni a határt, s amikor fel akarták tartóztatni, az autóval áttörte a sorompót és elmenekült, de nem sokkal később Gdyniában elfogták. A börtönben felvágta ereit, így - két őr kíséretében - a helyi kórházba került, amelynek kapujában már várták emberei egy fehér Mercedessel. A szöktetéskor mindkét őrt súlyosan megsebesítették a támadók, s Nagorskival együtt eltűntek, s csak most kerültek rendőrkézre.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents