Észak-Magyarország, 1992. szeptember (48. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-19 / 222. szám

1992. Szeptember 19-, Szombat EM Hétvége/Vadászat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 Bükkszentkereszttől Parádsasvárig Silvanus papjával, Áldozóban... Pataky Dezső Silvanus az erdők, szántók, lege­lőmezők és nyájak római istene. Neki volt áldozói papja, erdésze Ormosi Béla. Áldozóban szövődött barátságunk, húsz éve. Áldozó - jókedvű ámulatban ejtem ki ezt a nevet. Mátrai ormok között fészkelő völgyben bújik meg, zöld lángú, megejtő pokol, ékszer az erdő foglalatában. Pa- rádsasvárhoz esik legközelébb, a topográfia turpisságai okán mégis Bodony határrészeinek lajstro­mában jegyzik. Vádászgattam Áldozóban, és ezt vadásznaplómban így örökítettem meg: „..Hunok áldozóhelye lehe­tett valamikor itten, most pedig szép erdészház rejtekezik égbe nyújtózó jegenyék, százados öreg tölgyek, sudaras fenyők és ezüst­fényű tavacskák mellett”... Re­meteként, elbújva, egyedül éltem az erdészházban. A közeli cse­metekertből be-belátogatott hoz­zám egy sűrű termetű, piros arcú, ősz hajú erdész. Ormosi Béla bá­csi. Hamar összebarátkoztunk, s nemcsak az otthonról hozott túrós-citromos palacsintákkal, hanem kedves történeteivel is édesítgette ottani napjaimat. Már legelső nap elmondta, hogy több éven át lakott az erdészlakban és itt született a három gyermeke is. Erdész volt őseinek több ága, s cr- dészlányt választott feleségül is, aki itt született a hegyre épült szomszédos Fényespusztán. Fia erdésztechnikus, kisebbik lánya erdőmérnöknek tanul a soproni egyetemen, és a nagyobbik lány is az erdészetnél dolgozik...” Húsz éve nem láthattam öreg er­dész barátomat, arra gondoltam, éppen ideje, hogy felkeressem és hosszút, jó ízűt beszélgessünk ar­ról, hogyan él, mi minden történt vele az elszállt időben... Parádsasvárott, az Ybl Miklós tervezte keleti (kínai, japán?) stílű „parádi víz” vagyis a csevice ivócsarnokától, a dombnak ka­paszkodó Rákóczi utca derekán, jobb kézről a harmadik ház Or~ mosiéké. Hangos „adjonistenes” köszönésem már a veranda küszöbéről előre küldöm, még nem látjuk egymást, de a ház mé­lyéről hangzó ujjongás érezteti, felismerte a hangomat.- Megjöttem öreg testvér... Húsz év után - motyogom szabódva és restelkedő zavartsággal.- Nyavalyás kutya! - helyzethez illő a fogadtatás, de mosolyos a folytatás: — Máskor a láncát szaggatva acsarog, úgy jelzi az idegent. Most meg mégcsak egy nyikkantást se hallat...! Emlékezéseinket Áldozó indítja:- Csak oda ne menj, meg ne néz­zed. Akkoriban „mátrai Szalajká- nak” mondták a szépsége miatt. Mostanra lerongyult, lepusztult, tönkrement ott minden. Ramaty és trutymó ez egész. Ki is törődnék manapság az erdő szépészetével, esztétikumával?! - szomorúság remegteti a hangját. És nem a nosztalgia okán. Ormosi Bélának nagyon is kemény, határozott és tárgyszerű indoka van a szomorúságra. Áldozó jelentős darabja életének, munkaterülete volt ez az erdővidék, erdei szol­gálatának utolsó állomása és gyer­mekeinek is a szülőhelye. Mustrálgatom öreg barátom: ugyanaz a sűrű termet, ugyanaz a piros, árkolatlan sima arc, a sze­mek tágra nyílt kéksége is a régi, tán csak szemöldöke ezüst mohá­ja, amit újnak látok. Nahát, ez az ember húsz éve is olyan volt, mint a behavazott erős fa, szinte sem­mit nem rontott rajta az elszállt idő...!- De bizony, bizony! Nagyon megsokasodtak az évek, mint öreg fának az ágai, gallyai. 70 esz­tendősen léptem nyugdíjba nyolc évvel ezelőtt. És 78 év nem sem­miség ám! 45 évet adtam ebből az erdőnek. Ormosi Béla negyvenöt éve - tisz­ta és teljes, szép, értelmes élet. Új erdőket jelent, megújuló és nö­vekedő fák erdejét a Mátrában, a Blikkben. Még évtizedek múltán is Ormosi Béla erdei lesznek ezek, mert a fák életkora, vágásérettsége 80 és 100 év közötti. Előkerül a családi fényképalbum. Több kötetnyit megtöltenek a va­lóban népes erdészdinasztia szí­nes fotói. Unokákkal együtt 13 ta­gú a nagy család.- Ez meg itt az én aranydip­lomám! Tavaly szeptemberben a soproni egyetemen adták nekem ezt a díszes okmányt. Állomáshe­lyeit sorolja, fatornyos szülőfalu­jától, Bükkszentkereszttől Parád­sasvárig. Közben a Sály melletti Be- kénypusztán, Mocsolyáson meg Biikkzsércen is szolgált. A verandán mindenütt trófeák, egy vadászélet múzeumának erek­lyéi. Egy mátrai agancsár „gyertyás” díszű fejékét mutatja és harma- tozik a szeme, amikor azt mondja: „- Ez volt az én búcsú-bikám, amit utolsóként felravatalozhattam...”- Felirat rajta' Áldozó, 1975... Özugrás Őszi erdők magányos kóbora Fotó: Laczó József Mészáros István Esténként jobb, ha vigyáz az em­ber fia az országúton. Hol egy ki- világítatlan kerékpáros, hol egy az úttest közepe felé „húzó” egyé- n/iség/ imbolyog a sötétben, hol pedig, - mint a minap Tárcái és Tokaj között, - egy gyanútlan őzi­ke sétálgat az aszfalton. Az autós számára a végkimenetel mindhárom esetben kiszámítha­tatlan. Az említett őzike ugyanis az egyik kanyarban álldogált éppen, szépen keresztben a záróvonalon, - a lehető legkisebb esélyt hagyva magának az életbenmaradásra. - Nagyon el lehetett „gondolkod­va”, mert a hirtelenjében majd szívbajt kapott sofőr a dudára tapadt, ám a szegény pára csak nem akart elmozdulni. így a sofőr nem tehetett mást, mint hogy utol­só pillanatban az útpadkára kor­mányozta autóját. Csak ekkor iramodott el nagyot szökellve a jámbor. Szerencséje volt, hogy ezt a másik irányba tette, mert így megúszta. Persze lehet, hogy nem sokáig maradt a gyanútlan életben, mert lehet, hogy egy vadász - még épp azon az estén elejtette... Sadaaniban az Indiai-óceán partján Tanzániai naplótöredék Dr. Szigethy Jenő Kié ez a föld? - Az afrikai ezt a kérdést nem érti, - hát hogyan lehet a föld valakié? Az európai fogalmakat otthon kell hagyni, más itt a dolgok értelme. Mást je­lent a föld tulajdona, mást az, hogy paraszt, mást a család, a testvér. A földtulajdon ugyan olyan megfoghatatlan, mint az hogy kié a levegő. Dívik a többne- jűség, ha feltesszük a kérdést, hány gyermeke van? - negyven vagy száznegyven. A sok feleség és gyermek több munkaerő, de sok éhes száj is. A család fogalma igen bonyolult, mindenki rokon. Az országút a falu közepén piaccá terebélyesedik, itt a földre, vá­szondarabra, esetleg asztalra te­rítik áruikat. Mindig azon törtem a fejem, hogy ki a vevő? Egyesek úgy mondják, hogy a fejlődés ke­reke Fekete-Afrikában csak akkor kezdett el forogni, amikor az első fehér ember erre a földre lépett, pedig valójában ekkor állt meg. A fajgyűlölők viszont azt állítják, hogy amikor az utolsó fehér em­ber kiteszi innen a lábát, a feketék visszamászhatnak a fára. Az idő az örökkévalóság tempójához iga­zodik. Afrikában a sietség ártal­mas az egészségre. Dar es Salaamból (székhe­lyünkről) Bagomolyón keresztül Sadaaniba indulunk, abban re­ménykedve, hogy a monszun még nem ér el bennünket, - tévedtünk. Bagomolyón áthaladva arra a százmillióra becsült elhurcolt teketére gondoltam, akiknek itt volt a gyűjtőtábora és Zanzibár- ban rakták őket hajóra. Előző héten Kilomberóban vadásztam, mikor hazajöttem véletlenül buk­kantam rá az irodalomban, hogy ez a név szuahéliül szökevényt je­lent. A kilomberói mocsarakban buj­dostak a szökött afrikaiak. Még a múlt században megszüntették a rabszolga kereskedelmet, ők lényegében mégis rabszolgák maradtak. Tiszteld a földet, mint tiszteled anyádat (földanya), az Dr. Szigethy Jenő afrikai trófái ember nem adja-veszi az anyját, így a földet sem. Ősi afrikai bölcsességet takar ez a mondás, de a föld vajon eltartja-e az em­bert? Afrika-szerte magasra lob­bannak a lángok. Most nem allegórikusan ér­telmezve, ezen a földrészen a tűz az ősi ellenség. Új és új területeket hódít el az élet­től. Csak a gyorslábú állatok menekülnek meg a tűz elől. A tűz a föld tápértékét is csökkenti. Ugyanakkor életet is oszt, mert így ifjodik meg az életet jelentő fű. Amikor cihán vad a tűz, az em­beré lesz a táj, de ehhez miért kell égetni, van föld elég, mindenki választhat ott ahol akar, ma mind­össze be kell jelenteni. A vadász is gyújtogató, így tisztítja meg a terepet a megsebzett vagy rejtőző állat keresésére, felfedezésére. Ki a természet, az élettér legna­gyobb pusztítója? Azt írják Af­rikában sivataggá változtatta a tér­séget az elefánt, Ausztráliában a kenguru pusztította a növényi kul­túrát. Ezért kell irtani az elefántot vagy a kengurut? Fotó: ÉM objektív Minden Afrika-könyv beveze­tőjében a számtalan leselkedő veszélyre hívja fel a figyelmet. Taglalják, hogy öt nagy vad közül melyik a veszélyesebb. Hátbor­zongató történeteket írnak a víziló támadásokról, a krokodil veszély­ről, a kígyókról. Ugyanakkor kevesebbet írnak a közúti és vadászterepen történő bale­setekről. A gyógyszeres preven­ció ellenére a malária ma is nagy veszély. Az előttem vadászó né­met állampolgár egy hét után 40 fokos lázzal, kiszáradva került a Dar es Salaam-i kórházba. Itt ma­gam kerestem támogatót számára a hazánkban tanult Micol Sarungi kórházigazgató személyében. Nem jártam messze Richard E. Leakey kutatási területétől a Rift Valley nyugati partján lévő Oldu- vai szurdoktól. Itt fedezte fel a nagy-zápfogú „Diótörő Ember” koponyáját /Australopitheus boi- sei/, - ez oldalág az emberi evolú­ció történetében. Eddig 60-80 ezer évvel ezelőtt élt neander­völgyi embert tartották közvetlen elődünknek. Az omoi kövületek fontos cáfolatként szolgálnak ez ellen. ■A fosszilia maradványok tanulsá­ga szerint nagytestű állatokra való vadászat csak az elmúlt egymillió évben vált az emberi magatartás jellemző vonásává. Elődei talán rovarevőkre vagy hüllőkre vadásztak. A Homonidák más ra­gadozók prédáját dézsmálták. Érdekes lenne megtudni, hogy mikor kezdtek el félni a Homo sapienstől az állatok. Térjünk vissza a mába, amikor a vadászat vadban gazdag vidé­keken folyik. Egyre kevesebb az a táj, ahol áthatolhatatlan őserdő, mocsár, cecelégy nehezíti a vadászatot, ahol kilométert kell gyalogolni. Engem a szerencse a hátára vett, jártam Kilomberóban, kenuzhattam három folyóján és a mocsarakban, ahol a gyerekek még nem láttak fehérembert. Csodálhattam a romlatlan őster­mészetet. No de most Sadaaniban járunk, ahol a levegő páratartalma 89-100 %-os, igaz a hőmérséklet „csak” 35 fokos, de ez nehezebben visel­hető el mint a sivatagi száraz 45 fokos hőség. Itt még találhatók kiterjedtebb galériaerdők. A lakosság több mint 95 %-a bantu és szinte. 100 %-ig muzulmán. A bantu törzsek közül azokat akik nem tértek át a muzulmán hitre „kaffereknek”, hitetleneknek nevezik. A nehéz munkát ma is az asszonyok végzik. A „kúltúra” ide már betört, a fekete menedzser /minden hnrinadik ember ezt a ti­tulust viseli/ fehér nadrágban, mesztelen testén csíkos zakóban, mezítláb fogadott. A felajánlott „Hotel” helyett a sátraink mellett döntöttünk. „Sadaani vízmű” mellett sátoroztunk le és csodáltuk narancs vörös-sárga, változatos színeivel a napnyugtát. Azt, hogy milyen volt a tengerparti vadászatom, milyen öröm és üröm kísérte, valamint hogyan vált órák alatt mocsárrá a repedezett sza­vanna, a következő alkalommal írom le. Maci Gyöngyösi Gábor A kisgyerek egyik legkedvesebb állata a maci. A felnőttek meg hol veszélyesneki tartják, hol jámbor méz- meg málnaevőnek, - attól függően, hogy milyen viszonyba keveredtek őkclmével. Különben az őkelme megszólítás kijár neki, ezt minden havasjáró ember tudja, aki ott él, ahol a medvék. - A Máramaros-i havasokban, a Retezáton, vagy valahol a Görgényi Havasok lankásabb lejtőin, esetleg éppen a Hargitán, ahol a lomberdők övezete a fenyvesekkel ölelkezik, s ahol ilyenkor, augusztusban, szeptem­berben áfonya, gomba, meg sze­der, sőt éppen úgynevezett med- veszeder gyűjtők kurjantgatá- saitól, énekétől, vedercsöröm­pölésétől hangos a környék. Akik hangoskodnak, csörömpölnek a természet lágy ölén, különben nem valami megveszekedett bar­bárok, csak havasiak, akik ismerik a medvét és nem akarnak medve- marta emberekről szóló históriák szereplőivé válni. Mert most, az arról jövő hírek sze­rint, rendkívül elszaporodtak a medvék, nemcsak a jámbor gyümölcsevő fajta, de a vérmed­vék is, amelyek azzal érdemelték ki ezt a kissé vagy nem is kissé ijesztő nevet, hogy már ló, marha, birka vért kóstoltak, s nem aján­latos kipróbálni, meg tudja e különböztetni őkelme az embert az előbb említett állatoktól. Az, ugyanis, hogy ez néha még az em­bernek is gondot okoz, a medvét egyáltalán nem érdekli. Már, ha olyan szokása alakult ki, közeledik, ha vérszagot érez, s ehhez elegendő ha a szederszedő tüskekarcolástól származó vér- nyomokat hagy a bokrokon. Különben a medvék ilyen szokat­lan elszaporodását is, mint annyi mindent Romániában a kerti törpe termetű Ceausescu idézte elő. Kedvenc vadászállata volt a maci, amelynek vadászatát majd két év­tizede mindenki számára betiltot­ta, még akkor is, ha történetesen a fél falu állatállományát meg­pocsékolta egy-egy telhetetlenebb vérmedve. Most már, mint hírlik igen sok van ilyen, s bizony nagy gondot okoz, hogy csak a né­gylábú marhákat hordja el a fal­vakból. Rosszmájú emberek ál­lítják csak, s ezek persze mind Erdélyt elszakítani akaró mag­yarok, hogy a kétlábú marhákhoz (értsd szekuritátésok), besúgók, pártaktivisták- azért nem nyúl, mert azok vagy velejükig romlot­tak, vagy ismeri őket a medve még abból az időből amikor az oldalát vakarták, hogy ne mozogjon, ameddig Ceausescu céloz rájuk. Csóka-kár Miskolc (ÉM - GyG) - Erről sem készült még igazából felmérés, csak becslés, akár az aszálykárról, de máris elképzelhető, hogy az át­lagostól amúgy is elmaradó kuko­ricatermést jócskán csökkenteni fogják a csókák. Gépkocsiból, vonatból egyaránt látható, amint nagy csapatokban köröznek a kukoricatáblák felett, majd mint nagy fekete bojtok a csöveken kapaszkodva gyorsan csipkedik ki a korán beszáradt szemeket a már könnyen bomló suskából. Ernőd, Mezőkövesd környékén néhány figyelmesebb gazda már madárijesztőket is el­helyezett kukoricaföldjén, de máris többmázsás veszteségre számít. Sajnos, a csóka okozta kár nem olyan mint a vadkár így még arra sincs remény, hogy a biztosító megtérít valamit a veszteségből. Persze az ilyen veszteséget felmérni is nehezebb, mint azt, amit a nagytestű vadak okoznak.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents