Észak-Magyarország, 1992. július (48. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-11 / 163. szám

ESZAK-MAGYARORSZAG 12 1992. július 11., szombat 100 éve nyílt meg a MÁV Miskolci Igazgatósága III. Püspöki bérpalota — üzletvezetöségi épület Ann hívott és én mentem. Nem lehetett ellenállni hí­vásának, kedvesen és inger- kedően kért, hogy 02:után — néhány perces késés esetén — gúnyosan odaköhögje az embernek: „Magáról sem le­hetne megmintázni o pon­tosság szobrát." Rexi, a korcs kuvasz dör- gölőzött térdemhez, szájában az elmaradhatatlan követ tartotta, s oly szende ábrá- zattal pislogott rám. hogy elnevettem magam . . . — Még maga nevet? Na­hát! Talán, ha erre nézne, ide, ide, maga bánattömeg, még mindig nem lát? Igaz, ebben a korban ... A hang Anné volt. Kicsi és törékeny alakja két kerti szék mögött bukkant elő. vörös feltűzött haján meg­csillant a napfény. — Most azt mondja: nem vett észre, de ki hiszi el ma­gának? Én nem, annyi bizo­nyos. Vagy ismét az alig 160 centiméteremet kifogásolja? — Talán paprikát uzson­názott, miss Vipera, vagy ... — Fél pohár kávét és egy szelet kenyeret uzsonnáztam! — A kávéjába úgy látszik, viperamérget csöpögtettek, legalábbis a magáéba. Ap­ropó . . . Miért kell nekünk ezen az istentelen kaptatón menni? — Ha nem tudná, az em­ber először mindig fölfelé indul, hogy elmondhassa: voltam a csúcson, megér- demlem a leereszkedés örö­mét. Persze, ez a leereszke­dés egyesek számára keser­ves csömör. Különben ne ringassa magát abban az il­lúzióban, hogy felfelé megy. Maga már akkor is lefelé bandukol, ha történetesen hegyet mászik. ­— Nézze, milyen csodála­tos a Nap. Ott ül a hegyge­rincen . .. — Ne áradozzon, s főként ne felfelé menet, egy kilo­méterre elhallatszik a lihe- gése. Na, itt megállunk. — Ha mondaná sem men­nék tovább. Nincs nekem semmi • keresnivalóm a Ka­mara-hegy tetején. Én ... Rám nézett. Szemüvegén átnevettek a szemei, szem­öldöke magasra húzódott. Úristen! Ez a nő örök tá­madás. Az elmúlt nyolc nap alatt több gorombasággal tűzdelt igazságot vagdosott a fejemhez, mint halk szavú főnököm és örökké kotyogó kollégáim húsz év alatt. Mégsem lehet haragudni rá, mint ahogy szűkebb társa­ságunk sem tud megsértőd­ni. Négyen tartozunk hozzá, négy komoly, meglett férfi, akikkel úgy bánik, ahogy éppen kedve tartja. Ann, egy alig 160 centi magas, vörös hajú és helyenként szeplős nőördög, akit azért szabadítottak á világra, hogy láthatatlan szarvaival meg­öklelje az embereket. A hallban a szokásos he­lyen ülünk, vacsora után. Ann a sarokban. Kicsi, töré­keny, kissé hajlott alakja belevész a fotel négyszögé­be, vörös, kötött ruhájának sárga fémövén csillog a ne­onfény. Cigarettázik és na­gyokat köhög. Homlokát ösz- szeráncolja, lehúzza szem­üvegét, nyomkodja a sze­mét. — Fáradt, Ann? — a hat­van év körüli pesti aggle­gény osztályvezető kérdi. — Ann sosem fáradt — mondom —, különösen a nyelve nem. — Tíz perc múlva lefek­szem — jelenti ki Ann —, de hogy megnyugtassam magu­kat, nem vagyok fáradt. Nem vagyok fáradt, nincsenek kü­lönösebb gondjaim. A fér­jemmel jól élek, kitűnően megértjük egymást. Nincse­nek komplexusaim, fixa ide­ám, általában kiegyensúlyo­zott életet élek. Nem úgy, mint Önök, tisztelt asztaltár­saim . — ... bánattömegek — mondom. — Én nem szoktam pa­naszkodni — mondja az agg­legény. — Nem? Tegnap egy óra­hosszáig egyebet sem tett, mint az apja malmát és ven­déglőjét emlegette. Persze, nem panaszkodott, csupán arról beszélt: mennyi pén­zük volt. Most már ne zo­kogjon, kárpótlást fog kap­ni ! — Jólesik elmondani .. . — Majd holnap folytatjuk — mondja Ann — letelt a tíz perc. Jó éjszakát. Magá­val, maga bánattömeg, hol­nap benézünk a Gemence presszóba. A Gemence presszó felé menet Ann belehunyorog a délelőtti napba és kézzel- iábbal igyekszik lépést tar­tani velem. Ann csattog mel­lettem, köhög és verejtéke­zik a homloka, de nem szól, előrelendült testtel lohol, mig csak a Gemence presz- szó elé nem érünk. — Egy fekete, kicsi Ann? A kávé jó és erős. Ann elégedetten gubbaszt a szé­ken. — Ann, még három na­punk van. Remélem, a há­rom napok egyikén az enyém lesz. — Jé, de érdekeset mon­dott! Könyörgöm, ismételje el... Vagy mégsem... Tud­ja mit? Nem leszek a ma­gáé! Megitta a kávéját, neve­tett, rám nézett: — Rögtön sírni fogok, oda­borulok a mellére és kérem, vigasztaljon. Aztán kiballa­gunk valahová a Gemence- patak partjára, elsuttogom: a férjem nem ért meg, és hagyom, hogy magáévá te­gyen. Körülöttünk az ara­nyat csurgató Bakony, zöld falevelek, bús madárfütty, harkály kopog, és én, a cse­kély negyven évemmel igyek­szem minél jobban mozogni, hogy magának örömet okoz­zak. Nem. Ezt másnak talál­ták ki. Látja, az üdülőben majd mindenki megtalálta a párját. Maga rossz lóra tett. — Esküszöm, most jutott eszembe. — Na, látja. Közel tíz na­pig észre sem vette, hogy nő van maga mellett. És ami­kor észreveszi, máris azt kí­vánja: vágjam hanyatt ma­gam. Elfecsérelt tíz napot, ahelyett, hogy a fafaragókat kereste volna fel, vagy itt a szabadtéri múzeum, a teme­tő, ahol közel száz apáca alussza örök álmát, nem volt a templomban . .. — Téved, kicsi Ann. Min­denütt voltam. Az első két napon összejártam az emlí­tett helyeket, amikor még csak köszöngettünk egymás­nak. Tudom, hogy I. István király a bencéseknek elő­ször itt épített kolostort 1018 táján. A fafaragókat is ke­restem, beszéltem öregekkel, a nagyapjuk még fejszével dolgozott, veUát, talicskát, kenyérsütőlapátokat készítet­tek. Ma is foglalkoznak ilye­nekkel, de gépekkel csinál­ják. Vége az ősi munkának. Hiába fintorog, ez tény. A templomban pedig láttam Derfmeister István: Szent csa­lád festményét. — Kihagyta a temetőt. — Hiába kajánkodik, ott is voltam. Méghozzá késő este. A Hold is világított, így mindent láttam. — Szellemeket is? — Ne csacsiskodjon. A ha­lottak nem bántanak, az apácák pedig élőként sem. Tisztes öregkort értek el. A sírjuk gondozott és ápolt. — Ajánlom, menjünk — sürget Ann —, mert lekéssük az ebédet. A portán levelet kapott Ann. Rápillantott, megnézte a feladót, nem bontotta fel. Jött le az alagsorba ebédel­ni. Délután apró kavics kop- pant ablakomon. Ann állt lent, hívott és én mentem. — Meg akarom nézni a Borostyán-forrást. Azt mond­ják, valamikor Szent Gellért püspök élt ott, azóta csoda­tévő ereje van a forrás vi­zének. — Rendben van, kicsi Ann. Szívesen elkísérem. Ott mentünk fel a kolostor nagy parkja mellett. Ann szótlanul, fáradtan hunyor­gott az út porára. Rosszked­vűnek látszott. — Ann, valami rossz hír? — Ugyan, milyen rossz hír érhet engem? — Ann, mindenkit érhet rossz hír. Nem válaszolt. Cseppet sem nőies, hosszú lépteit még inkább megnyújtotta, vállait szinte előredobva ment, mint aki óriási terhet cipel. — Ann, a Borostyán-forrás­hoz miért hívott? — Mert nő vagyok és egyedül mégsem mehetek oda. Ha erősebb lennék, le­gyen nyugodt, nem szólok. Megértheti, az alig százhat­van centiméteremmel nem vagyok fizikailag elrettentő jelenség. — Miért éppen ma dél­után kellett idejönnünk? — Mert holnap reggel el­utazom. — De.. . — Tudom, még három na­pom lenne. Dacosan beletúrt vöröses kontyába, vizsgálódva járta körül a forrás köré épített széles kőkutat. Aztán feljebb mentünk a kápolnát elhagy­va, oda, ahol a stációk kez­dődnek, kíváncsian állt meg az elsőnél. — Mindenki mossa a ke­zeit — mondta —, lám Pilá­tus is. Ezt jól tudják az em­berek. Mindig akad kibúvó. — Ann, hadd csókoljam meg .. . — Mondtam már, hogy .. . Remegett a hangja és hir­telen felszaladt a keskeny, köves úton a hatodik stá­cióig. Bűnbánó Magdolnát nézte mereven, azután szó nélkül visszaindult. — Ann, ha akarja . . . — Azt akarom, hogy reg­gel ne kísérjen ki a busz­hoz. Mégis ott voltam. Reggel fél hétkor már a hallban ültem. Hét óra negyvenkor indul a busz, hét óránál előbb nem jön Ann, hiszen tíz perc járás a megálló. Felálltam. Friss levegőre vágytam. Az üdülő előtt Re­xi, a kuvasz ténfergett, a fénylő ablakokra pislogott. A Szőlőgyöp hegygerincén már ragyogott a nap. Sűrű, bő harmat remegett a fák levelein, az arasznyi gyepen, most valóban úgy tetszett, aranyat csurgat a Bakony. Hátam mögött megzörrent a lengőajtó. Ann volt, zöld nad­rágkosztümben. Kezében koc­kás huzatú bőrönd. — Helló, Ann! Megyünk? Kivettem kezéből a táskát. — Maga mikor utazik? — kérdezte Ann . .. — Ha letelik a két hét. Szerdán délben egy órakor. A különbusszal megyek Pes­tig — feleltem. Ahogy én magát isme­rem, még akkor sem megy. Magát ki fogják hajítani egy sziklára, olyan jól érzi itt magát! — Örülök, hogy jókedvű, Ann! — Mikor voltam én rossz­kedvű? — Tegnap. — Régen voit. Különben nincs semmi okom a szo­morúságra. Minden a leg­nagyobb rendben. — És a levél, a váratlan utazás? — Semmi. — Nem is nehéz ez a tás­ka. — Én mindig annyit válla­lok, amennyit elbírok. Nem várok mások segítségére. A megállóban cigarettára gyújtottunk. Már hallatszott a busz zúgása. Ann a kezét nyújtotta. — Ann, kicsi Ann, talán sosem látjuk egymást. Ugye, baj van? Felsegítettem az üres busz­ra. Utánanyújtottam a bő­röndjét. Ott állt az ajtóban, meghajlott háttal, alakjában valami megnevezhetetlen te­her sűrűsödött. — Ann, tudni akarom! Szemöldökei felszaladtak a homlokára, nevetett: — Százszor mondtam, sem­mi baj. És különben is, ma­ga bánattömeg, tudhatná, én sosem panaszkodom . .. — Ann, kicsi Ann, ne men­jen. Talán segíthetek . . . — Ugyan, nahát, maguk férfiak! Lám, milyen segítő­készek, önzetlenek! Nevetett. Soha nem hallott érdes, harsány hangon ne­vetett, és könnyek bújtak elő szemüvege mögül. Ez a ne­vetés harsogott bennem még akkor is, amikor az ebédlő­ben odatipegett hozzám Ilon­ka néni, Ann szobatársa. — Nézze csak, Ann itt fe­lejtett egy felbontott levelet — mondta. — Miért éppen nekem tet­szik ideadni és mit csináljak a levéllel? — Csak tegye el. Maga úgyis előbb találkozik vele, mint én. Biztosra veszem . . . Csupán délután szántam rá magam a levél elolvasá­sára. Ahogy olvastam a fér­je levelét, úgy lett egyre ha­talmasabb előttem a kicsi Ann . .. ,,.. . tudod, hogy szerette­lek, azt is, hogy egy éve mást szeretek. A két hét, amit a végleges döntésre hagytál, még nem telt el, de már döntöttem . . . Megyek Bernadettel. A válópert hűt­len elhagyás címén add be . ..” A társalgó zsúfolt, s a csa­ládias zsongásból mintha Ann hangját hallanám: „...tud­hatná, én soha nem panasz­kodom . . * (Emez írásával szeretet­tel Icöszöntjük a 70. szüle­tésnapján Holdi Jánost.. . A hetvenedik? Kérdi hi­tetlenkedve egyikünk. Ho­gyan is lehetne már eny- nyi! Biztos, hogy átdob bennünket! Utánanéztünk. A tények makacs dolgok, így hát Kedves Barátunk: Éltessen az Isten! Vesze­kedjünk még együtt né­hány évtizedig! Vagy to­vább .. .) Miskolc város keleti kapu­ján belül, ott ahol Mindszent község a várossal érintkezik, volt a XVIII. század eleje óta egy fogadó, mely a Mindszent nevet viselte, az onnan kiinduló Mindszent utcáról. A fogadó melletti másik telek a serfőzőé volt. Mindkét ingatlan a tapolcai apátsághoz tartozott, azon keresztül a munkácsi püs­pökhöz. A fogadó később „Bárány korcsma”, majd Bá- ránka, vagy Kisbáránka né­ven vált a lakosság körében közkedveltté és az 1780-as évek végén a munkácsi püs­pökség kocsmáltatott benne. Ennek a kocsmának és a mellette lévő serháznak a helyén áll a mai üzletveze- zetőségi palota. Az épületlétesítésről több történet van közszájon. Az egyik szerint eredetileg pap­növendékek számára építtet­te a munkácsi püspök, más forrás szerint bérpalotának. Leghihetőbb az a kis törté­net, amely Baross Gábor halála után kelt szárnyra és amelyet a Borsodmegyei Lapok 1892. május 20-i szá­ma közölt. Eszerint az üz­letvezetőség épületének a létrehozása Baross Gábortól származik: — Baross egy alkalommal felkereste Firczák Gyula munkácsi püspököt, akinek ezt mondta: „Én Miskolcon üzletvezetőséget helyezek el, szeretem Miskolcot, óhajtom annak emelkedését, mert életrevaló, élénkforgalmú város, összekötőkapocs a Felvidék és az Alföld kö­zött. Mivel a város elhelye­zési nehézségekkel küzd és amennyiben tudomásomra jutott, hogy neked a város területén és pedig alkalmas helyen telkeid vannak, úgy a város, mint az ügy érde­kében felkérlek, építtess Miskolcon egy üzletvezetőség céljaira szolgáló palotát, megígérem, hogy az építke­zésnél a tisztesség határáig elmenő mindennemű ked­vezményben részesíteni fog­lak”. — így mesélte el a történetet maga Firczák püspök. Az üzletvezetőség részére épülő palota leendő bérbea­dására vonatkozóan meg­kezdték a tárgyalásokat az illetékes minisztériummal. A száznegyven ablakos épü­let 9,780 Ft évi bérért kerül kiadásra. Ha a megegyezés létrejön, az építésre megté­tetnek az intézkedések. A tervező és az építész Blau Gyula lesz. Miközben a közvélemény az üzletvezetőségi épület sorsával foglalkozott, a va­sutasok felkészültek a kije­lölt és elfogadott lakások el­foglalására. 1892. április 26- án arról számol be a lap, hogy: „az üzletvezetőség hiva­talnoki kara és családtagjaik holnap érkeznek meg Mis­kolcra. A hivatalnokok egy része a hivatalok berendezé­se érdekében tegnapelőtt már Miskolcra érkezett. Az előzetes intézkedések céljá­ból megjött Görgey László főfelügyelő is és a Mind­szent utcai Czakó-féle ház­ban vett ki állandó lakást.” A hivatali munka előké­szítése zökkenőmentesen ment és 1892. május 2-án a miskolci üzletvezetőség a Pollák-Friedman-féle házban megkezdte működését. Sze­mélyzete 119 főből állt. Üz­letvezető: Görgey László fő­felügyelő, üzletvezető-helyet­tes: Góth Lajos főfelügyelő. A város képviselő-testüle­té úgy érezte, hogy köteles­sége köszönetét mondani Ba­ross Gábor miniszternek, akiről az a hír terjedt el, hogy súlyos beteg. Ezért nem személyesen keresték fel, hanem Dioszeghv György városi főjegyző által szépen megfogalmazott köszönő le­velet írtak, kifejezve benne a város háláját, köszönetét azért, hogy a város érdeke­it magáévá téve Miskolcon létesítette az egyik új üzlet­vezetőséget. A mielőbbi gyó­gyulás reményében kifejez­ték jókívánságukat. Aznap rövid tájékoztatót is közölt a lap, A püspöki bérház címmel az építkezés­sel kapcsolatban, mely sze­rint az építési terveket Blau Gyula építész készítette, az épület kétemeletes lesz, és amint írta — kivitele egy­szerű, de nagyon díszes, íz­léses kivitelű, elkészítésének a határideje még nincs ki­tűzve. 1892. május 9-én, délelőtt 11 órakor Baross Gábor, a vasminiszter, évtizedének egyik legaktívabb politikusa meghalt. Az országos lapok megható nekrológban mél­tatták tevékenységét, a vas­út, posta, hajózás, távközlés érdekében kifejtett korszak- alkotó munkáját: — fényes csillag, alkotó nagy szellem váratlanul távozott, halála gyászba borította a nemze­tet. A Borsodmegyei Lapok május. 13-án nagy vezércikk­ben búcsúzott a nagy ha­lottól, ismertette pályafutá­sát, elért kimagasló eredmé­nyeit, fájlalta elvesztését. A temetésen a városból népes küldöttség vett részt, mely a ravatalra „Hálája jeléül Miskolc városa” felirattal pompás koszorút helyezett. Az üzletvezetőségtől Görgey László igazgató, Góth Lajos igazgatóhelyettes, valamint Heverle, Sztankóczy, Giaro- ,ne, Zsifkovics és Faragó osztályfőnökök vettek részt. A fővárosi gyászszertartás után a temetés az illavai családi sírboltban történt. Az üzletvezetőség dolgozói­nak dolgos hétköznapjait vi­dám órák itették változatos­sá. Örömünnep volt 1892. augusztus 6., egy meleg szombati nap, amikor fedél került az épülő palotára, megünnepelték az építők tervszerű, gyors munkáját, mely ha így halad továbbra is, az üzletvezeitőség szám­vevősége — mely a legna­gyobb létszámú osztály volt, az ősz végére átköltözhet a Pollák-féle épületből az új­ba. Az igazgatósági palota használatbavétele — a bér­leti költségek megtakarítása érdekében is — 1893-ban fo­kozatosan történt. Ezekről a lap nem hozott híreket, mert már más, új, időszerű témával, a törvényszéki pa­lota építésével kapcsolatos tárgyalásokkal volt elfoglal­va. Dr. Kamody Miklós Holdi János:

Next

/
Thumbnails
Contents