Észak-Magyarország, 1992. július (48. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-11 / 163. szám

1992. július 11., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3

Akkor újra szövetkezzünk?

Igen,

ez a tagok véleménye

A hetvenedik szövetkezeti nap margójára

Sokszor meginog az ember, sokszor elbizonytalanodik. Ilyen ez a mostani helyzet, ilyen ez a mostani világ. Mert hallottuk sokszor, hogy ezeket a szövetkezeteket meg kell szüntetni, szét keil osztani, mert olyan kollhoztípu- súak.

Igazságtalan lenne azt mondani, ihogy mindenütt repestek az örömtől, amikor meghallották, a szövetkezetek jövőjéről mi a véleménye a kormánynak, egyes pártoknak, egyes pártveze- tőkne'k.

Mert kezdetben mégiscsak az volt a siker, ha valaki a szövetkezetek (haláláról, kényszerű megszüntetéséről, szétveréséről beszélt. Igen tetszett az akkori feltörekvő politikusoknak. Meg az ellendrukkereknek.

Csakhogy! A több milliós (milliárdos) vagyon felhalmozódása bizony az emberek zömét arra kényszerítette, hogy — ha nehezen megszerzett vagyonúikkal is, — de együtt maradjanak, hiszen mihez kezdene egy-két ember a több száz lóerős traktorral., a több száz tonna kapacitású szárítóval, a mérhetetlen nagyságú határ szántóterületével, a milliószómra csirkét kibocsátó baromfiteleppel', a harminc tehergépkocsit számláló üzlet, ággal, a földek mélyébe süllyesztett több millió forintos öntözőberendezéssel ...

Mihez kezdenének külön- külön? Mihez kezdenének a fogyasztási szövetkezetek, az általános fogyasztási és értékesítési szövetkezetek, — vagy ahogyan mi nevezzük őket, az áfészek — hatalmas vagyonaikkal, melyekkel meghatározzák, megoldják egy-egy vidék értékesítési gondjait?

Sárospatakon a 70. nemzetközi szövetkezeti napon a kétkedők választ kaphatlak Fehér Miklósnak, a Borsod megyei Ipari Szövetkezetek Szövetsége elnökének ünnepi beszédéből. A szakember ugyanis igen őszintén szólt a szövetkezés előnyeiről, buktatóiról. Bebizonyított, hogy a mezőgazdasági, ipari, fogyasztási. takarékszövetkezetek, a lakásszövetkezetek, vagy az újból szerveződő hangya-szövetkezetek nélkül ma már elképzelhetetlen a magyar emberek élete. Ha tetszik, ha nem, az ország tízmilliós lakosságának mintegy fele valamilyen .kapcsolatban áll a szövetkezetekkel.

A szövetkezetek mintegy 150 éves múltja biztosítja a túlélést. A fogyasztási szövetkezetektől átvett üzletekből hozták létre a Közérthálózatot, államosították a

tej-szövetkezetek területi és országos feldolgozó egységeit, a mezőgazdasági terményértékesítési futárának nevezett hálózatából hozták létre a növény- és állatforgalmi vállalatok hálózatát, állami célra foglalták le a szövetkezeti központok épületeit, a szövetkezeti segélyezést megmegoldani hivatott vagyon egy része a KSZKBI-hez került.

Jelenleg is széleskörű nyugtalanságot vált ki a szövetkezők között, hogy az állam nem vállal felelősséget a saját tulajdonáért, kivonul az állami vállalatok fizetés- képtelenségéből adódó csődeljárásokból, pedig nem egy szövetkezetét az állami vállalatok juttattak a csőd, vagy a felszámolás szélére.

A szövetkezeti mozgalom nem igényel reprivatizációt, azt azonban jogosan elvárja, hogy a törvény alapján átalakításra kerülő nagykereskedelmi terményértékesítő- és termény feldolgozó állami vállalatok privatizációjában a szövetkezetek a birtokukba jutó kárpótlási jegyek fel- használásával is résztvehes- senek.

Az elszenvedett sérelmeinket minden fórumon szóvá tesszük, de emellett a szövetkezeti törvények végrehajtása részünkről nem vitatott.

Január óta minden szövetkezeti ágazatban jelentős energiát fektettek a törvény végrehajtására és országos szinten is elmondható, hogy ezek a munkák jól haladnak. Legelői — sajátosságaiból kifolyólag — a háromezer fogyasztási típusú szövetkezet halad. Megtartott közgyűléseiken tagjaik 60—80 százalékos részvétele mellett döntöttek a jövőjükről, új alapszabályukat, megalkották, vezetőségüket újraválasztották.

Az ipari szövetkezetek a gazdasági racionalitás szem előtt tartásával igyekeznek tartani az átmeneti törvényben előírt feladataikat. A vagyonnevesítő közgyűlések témakörében hozott határozataikban messzemenően törekedtek a törvényesség betartására.

A mezőgazdasági szövetkezetekben is megtörtént a

vagyonnevesítés és a földkijelölés. Itt jelentős feszültségeket jelent a kárpótlási törvények végrehajtásának mindennapi egyeztetése és ösz- szehangolása a különböző, sokszor egymástól nagyban eltérő érdekekkel. Szűkebb pátriánkban, megyénkben is hasonlóan halad ez a munka. Itt is talán legelöl az áfészek járnak.

Az lipari szövetkezetekben a napokban jár le ia 15 + 60 napos kiválási határidő, most történik meg a további lépéssel (kapcsolatos elképzelések kialakítása.

A megye mezőgazdasági szövetkezeteinél az üzletrészekből az aktív tagok mintegy 40 százalékos arányban részesültek. A nyugdíjasok úgyszintén 40 (százalékos arányban, a külső tulajdonosok pedig 18 százalékos arányban. Megtörtént a föld- kijelölés, ennek alapján 'a földterület 54 százaléka lett kárpótlásra kijelölve.

A mezőgazdasága szövetkezetek — az áfészekhez hasonlóan — a megújult szövetkezeti forrna mellett foglaltak állást.

Így indulnak a tsz-ek az évi aratásnak, így folytatják munkájukat a fogyasztási szövetkezetek.

(bckeesi)

A kastély a beteg gyermekeké!

Zichy grófnő Boldogköváralján

— A gyermekkoromat szinte minden nyáron itt töltöttem felváltva az anyai nagyapám balatonszemesi és sáripusztai birtokával. Amikor nagyanyám meghalt az utolsó négy évet itt töltöttük nyáron. Ezek voltak a legszebb emlékeim. Akkoriban .lovakat tartottunk, és én mint gyerek kisasszony kilo- vago'lhattam a pónimon ,és akkor vágtattam és vágtattam itt ezen a réten. Csodálatos volt...

— Ez oz állatszeretet öröklődött, a mai gyermek-egészségügyi intézet is tart állatokat, tehát az ősi park, az ősi kastély mai lakói is növény- és állatbarát környezetben élnek.

— Az anyám nagyon értett a lovakhoz. A családban a ló (szeretetére jellemző, hogy a nagyapja hozta be az első arab lovat az országba, a Kajárt. Saját tenyésztés is volt Somogy megyében. Gyönyörű lovak voltak.

— Ismét a múltról. .. Mióta volt a családé ez a terület?

— Nagyon régóta. Itt a Zichy-házban volt egy nagy kép, még emlékszem rá: lovas férfi nyújt át egy levelet egy sebesültnek. A lovas IV. Béla király volt, aki ennek a sebesült ősömnek szimbolikusan nyújtja át a nemesi levelet, mert lovát adta a menekülő királynak. A családi krónika szerint a király nyújtotta a levelet és kérdezte a sebesültet: — Fáj? Innen a családnév Fáy. A nemesi levél 800 évig volt családunk birtokában.

Apám hihetetlen szépen vezette naplóit. Leírta: milyen boldog gyermekkoruk volt. hogy az angol tanár inkább a sportra nézett és nem a nyelvre. Anyáméknál viszont rettentően szigorúan vették a tanulást. O periektől beszélt franciául és angolul. Ez jól jött a kivándorlása után, mert az amerikaiak tapasztalták, hogy jobban beszéli az angolt, mint ők. A végén orvosi fordító volt és jól keresett, .sőt szakmai kitüntetést is kapott.

A parikra és a kastélyra visszatérve ... Jacquelin dédanyám örökölte. Azt tudom, hogy a dédanyám apja romként vette meg a boldogkői várat, mert a császáriak felrobbantották, mint RákocziA látogatónak csupán idegenforgalmi látványosság Boldogköváralján a szépen karbantartott Zichy-kastély és az azt körülövezö park. A bentlakó beteg, fogyatékos, egészségileg károsult gyermekeknek életlehetőség. A minap nevezetes vendég, az egykori tulajdonos család most Ausztriában élő leszármazottja látogatott régi otthonába, a mai gyermekegészségügyi intézetbe. Gróf Zichy Magdolnával (teljes nevén: Gróf Magdolna Steeb-Zichy) a csodálatos parkban a múltat idézzük.

birtokot. Tehát a kastély is vagy kétszáz éve tulajdona a családnak. Egyébként a Habsburg-ellenesség nálunk hagyományozódott. Például amikor Ferenc József hadgyakorlatot látogatott meg a Kassa menti Enyickén, — itt is volt egy birtokunk — az akkor ott élő nagymama nem fogadta és amikor fiaival udvariassági látogatást tett Bécsben az udvarnál, arra a kérdésre, hogy milyen pártiak, azt válaszolta: magyarok vagyunk. Szóval Széchenyi-pártiak — mondjuk így —. A családban állandó törekvés volt: tanulni a külföldtől, felemelni az ország gazdaságát.

— Zichy Magdolna nem először jár Magyarországon és Boldogköváralján. Egyébként Grúzban él.

— Most azért jöttem, hogy a mauzóleumot, ahol őseim nyugszanak rendbehozzam, mert romos. Zichy, Péchy, Almási, Forgách csa_ Iád tagjainak nyugvóhelye ez itt a templom mellett, nagyon elhanyagolt állapotban. Nem műemlék, de egy új gótikus építmény. Szégyen. hogy a holtak' a mauzóleum mögé kerültek, e°v közös sírban vannak. Á so- mogyi sírokat már rendbehoztam, ott egy kripta van, az anyai ágról elholtak nyugvóhelye. Az is borzasztón nézett ki. Az évek múlnak, már én sem vagyok fiatal. Még .ki akarom használni az energiámat.

— Itt vagyunk ebben a kastélyban, a parkban. Erről miként gondolkodik?

— Megmondom őszintén én nem akartam ide visszajönni. Nekem elég volt, amit Somogybán láttam, a vandalizmus nyomait a kripta körül. De a főorvos úr. dr. Rozim János, a Boldogkőváraljai Gyermekegészségügyi Intézet igazgató főorvosa jött Grázba kérni: jöjjek segíteni. Mivel a család még mindig fenntartja a tulajdonjogát, gondoltam, ha ez a kastély már így is kórház, humán célokat szolgál, maradjon ez így. Milyen joga volna a minisztériumnak eladni ezt egy japánnak, és ahogy hallottam vadászkastélynak. Akkor hová kerülnének ezek a beteg gyerekek? Nem beszélve az itt foglalkoztatott alkalmazottakról. Mindezt leírtam egy levélben dr. Surján László miniszter úrnak, érzékeltetve határozott álláspontomat.

Senki sem akar már kastélyban élni. Ez a váraljai épület gyönyörűen van tartva. Jó helyütt vannak itt a gyerekek. Én boldog vagyok, hogy a családból mindenki elért valamit. A .bátyám Amerikában él, én mint említettem Ausztriában. Mi szívesen segítünk -az' országnak, de én csak a szegényeknek és az elhagyatottaknak.

A családnak volt egy kastélya Burgenlandban is. Ott találtak egy nekrológot a pincében, a dédnagymamáról. Péchy Jacquelinról, aki negyven évig vak volt. Egy hölgy írta: ismerte a nagymamát mint fiatal házast, boldog családanyát, és ismerte vak emberként is. O Kassán alapított egy házat, az

erkölcsileg veszélyeztetett lányoknak. Naponta hatezer kenyeret osztott szét a szegényeknek. Segítette .az árvákat. A püspök írta róla: Nem volt neki szüksége látásra. vakként többet látott, mint a látók. Ez valaha az ő birtoka volt, ki tudja, talán fentről lemoso'lyog most ránk, amiért ilyen nemes célokat szolgál a boldogkő- váraljai kastély.

A történelem kereke mindig fordult, ha az ember elért egy bizonyos kort, látja, hegy mi az élet. Tartalmasán kell élni. Nem tudok mást mondani . . .

— Végül az obiigát kérdés: Egy magyar grófnő, aki itt született, itt volt fiatal, hogyan él jelenleg, miként gondol Magyarországra?

— Én mindig segítettem a magyarokat. Akkor is, amikor még szegény voltam. Például az 56-os forradalom után harminc magyar egyetemista került a közelünkbe, egy cserkésztáborba. Én akkor a mosásban, varrásban segédkeztem. Ezen kívül a felkelés idején szerveztük a segítséget a Vöröskereszttel és más szervekkel.

Aztán amikor megnyitották a magyar határt, barátaink körében gyakori beszédtéma volt Magyarország. Én nagyon keményen felháborodtam, ha netán bántóan szóltak a magyarokról. Szóval soha sem hagytam bántani a magyart. Főleg külföldön nem.

Én mindig keményen dolgoztam. Amikor külföldre kerültünk, egy darab ékszert sem adtunk el, annak maradnia kellett családi emlékként. A családról? Egy fiam és egy lányom van. Büszkék rá, hogy én magyar vagyok.

*

Az estébe hajló beszélgetést dr. Rozim János, az egykori Zichy-kastélvban otthonra talált boldogkőváraljai gyermekegészségügyi intézet igazgató főorvosa zárja.

— Fantasztikus a grófnő! dinamizmusa, a megalkuvást nem tűrő emberszeretete. Hihetetlen energiával tud dolgozni, tevékenvkedni egy- egy cél megvalósításáért. Köszönet neki ezért a mentalitásért, a segítőkészségéért.

Nagy Zoltán

Végül is mi a zavaró . . . ? Kezet fogtunk, elhangzottak a szokványos kérdések, hogy s mint, mi újság, mivel foglalatoskodsz mostanában, satöbbi, miként szokás az évek, vagy inkább már évtizedek óta tartó ismeretség után, mely ismeretség viszont meg is maradt azon a bizonyos szinten, nem alakult ki belőle közelebbi kapcsolat, barátság. Rendes embereknek ismerjük egymást, és semmi több.

Valami mégis itt mocorog belül. Most mocorog, holott eddigi találkozásaink során sohasem. Most vajon miért? Mi az oka? Hiszen ugyanolyan jólöltözött, friss, nett, mint eddig is volt, könnyed, vidám, udvarias. Hogy férfi létére is szereti a hatalmas aranygyűrűket, a vastag aranyláncot. . . Hadd szeresse! Ha neki ez a szép, ez tetszik, miért ne? Az aranyláncon is mindig fityeg . . . Állj! Most nem az fityeg, ami eddig ... A csillagot most fölváltotta a kereszt... Hát eny- nyi. Ennyi?

De hát miért lenne ez baj?

Dehogy baj! Egyáltalán nem baj. Csakhát többféleképpen lehet mutatni hovatartozásunkat. Állásfoglalásunkat. Lehet csendesen, szerényen, valahol magunkba elzárva és lehet látványosan, mondhatni hivalkodóan. Főként azoknál, kik úgy érzik: most aztán meg kell

mutatni hovatartozásukat.

Fontos: úgy érzik, hogy kell! Hogy amit eddig mutattak, az nem érvényes. Ez sem baj, a damaszkuszi út felmentést ad erre is. Sőt! Biztat a megtisztulásra, a megigazulásra. De hát ezt is lehet viselni méltósággal, szerényen, és lehet kiabálva, melldöngetve közzétenni.

Talán éppen ez utóbbi zavaró az ismerősnél. Valami fennhéjázás érződik a kirakott, új jelvényben. Mert az ember rögtön arra is gondol: lehetséges, hogy csupán új jelvényként rakja ki feltűnően a jelképet: lássák! Pedig a szerénységre intő, a fennhéjázást elkerülendő örök érvényű, csodás mondatok, tanítások majd’ kétezer éve olvashatók. Például: „Mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, kik örömest imádkoznak fennállva gyülekezetekben és utcáknak szegletin, hogy emberektől láttassanak.” Tetszenek figyelni? „Hogy emberektől láttassanak”. Vagy: ...mikor alamizsnát osztogatsz, ne tégy annak cégért sípolással, azmint az képmutatók cselekszenek a zsinagógákban és az utcákon, hogy az emberektől dicsértet nyerjenek.” A hegyi beszédből valók az idézetek, Máté lejegyzéseiként. Az meg Lukácstól, hogy „Minden fa az ö tulajdon gyümölcséről es- mértetik meg.”

Nem sok mostanában az új jelvényekkel díszes ember? Kiknek termő gyümölcsét még nem ismerjük? Nem túl sokan verik-döngetik mellüket, hogy ugyan ki, ha nem én? Én már akkor is... én majd megmutatom ... Én mindig is tudtam, mondtam ... A hegyi beszédből, ismét Mátétól: Őrizzétek magatokat a hamis prófétáktól, kik tihozzátok jönnek juhok ruhájában, de belül ragadozó farkasok ...” És lassan, nyugodtan, többször is érdemes elolvasni az alábbi mondatokat ugyaninnen: „Nem minden, azki azt mondja nékem: Uram, Uram, megyen bé mennyországba, hanem az ki cselekszi az én mennyei atyámnak akaratját. Sokan mondják nekem amaz napon: Uram, Uram nemde nem az te nevedben tanitottunk-é, és az te nevedben űztünk-é ördögöket, és az te nevedben sok hatalmas dolgokat cseleked- tünk-é? Akkoron pedig vallást fészek nekiek, soha nem es- mértelek titeket, távozzatok el éntőlem, álnokságnak csele- kedöi."

A te nevedben sok, hatalmas dolgokat. . . távozzatok álnokságnak cselekedői ... A jelvényeket, jelképeket persze könnyű cserélni. Cserélik is sokan, mióta világ a világ, ámbár ugyancsak írva van: „Senki nem szolgálhat két urat.”

írva van sokminden egyéb is, csupán magában A hegyi beszédben, például az a néhány mondat is, mely arra készteti e sorok rovóját, hogy most már hagyja abba és kicsinység gondolkodjék el magáról. íme: „Miért nézed pedig az szálkát az te felebarátod szemében, az gerendát pedig, mely a te szemedben vagyon, nem veszed eszedbe? Vagy mi módon mondhatod a te atyádfiának, hadd veszem ki az szálkát az te szemedből, ha az te szemedben gerenda vagyon?”

Jó, jó, azért mégis hadd álljon itt a végén annyi, hogy ama ismerősnél(söknél) a jelkép ugyan kicserélődött, ellenben: a lánc maradt. A lánc: ugyanaz.

Priska Tibor