Észak-Magyarország, 1992. június (48. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-03 / 130. szám

1992. június 3., szerda ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 A tekintélyelvűség Közel egy éve annak, hogy Mezőkövesden összefutottam Takács Péterrel, az újpesti Család- segítő Központ vezetőjével. Arról kezdtünk be­szélgetni, hogy a szervezetfejlesztés micsoda egy remek dolog, de igen hamar a pedagógiánál, az oktatásnál találtuk magunkat. Valahogy mindket­ten azon a véleményen voltunk, hogy az az egyik legfőbb baj, hogy az iskolákban igen erős a hie­rarchia, ami nem is lenne önmagában baj. ha min­den esetben adott lenne hozzá az alap. Az még elfogadtatható, hogy a tanár az tanár, a diák pedig diák, csak az előbbiek igen sok időt és fáradtságot szentelnek arra, hogy ezt a tételt az utóbbiakban tudatosítsák. Még ez sem lenne olyan igazán nagy baj, ha sok esetben nem arról lenne szó, hogy a tanár azért igyekszik előtérbe tolni státuszát, mert ezzel is próbálja leplezni el­méleti, gyakorlati felkészültségének „fehér foltja­it”, emberi gyarlóságait. A gyerek szép lassan el­hiszi, hogy szép lehet, de okos nem, legalábbis annyira nem. mint a tanár néni, vagy bácsi, leszo­kik a kérdezősködésről, és elfogadja, hogy nem minden esetben kapja az általa és szerinte megér­demelt osztályzatot. Megoldás tehát az lenne, ha megszűnne tanár és diák között a fölé-, alárendeltségi viszony, ha mindenki csak tudomásul venné saját státuszát, és nem törődne vele a szükségesnél többet, ha egész­séges, egymást serkentő, hadd ne tűnjön pate- tikusnak, alkotó szellemben csordogálna az okta­tásnak folyamata. Mindezt szépen, lelkesen elterveztük, majd né­miképp lehiggadva számba vettük a realitásokat, és ebben a hótreál stílben reménykedni kezdtünk, talán a mi fiaink, lányaink már... esetleg... neta­lán... A követelmények Nemrégiben járt Miskolcon Smuel Michaeli, az izraeli Judice Agency pedagógiai osztályvezetője. A protokolláris beszélgetést követően sort kerítet­tünk az ottani és az itteni oktatási rendszer össze­hasonlítására. Néhány perc múltán szinte gyanú­san kezdett rózsaszínülni a hangulat. Michaeli úr kifejtette, odakint nemcsak, hogy rájöttek már arra, hogy egyrészt a gyermekek ké­pességei különbözőek, hogy érdeklődésük sem egyforma, de tettek is azért, hogy ehhez igazodja­nak. Alaptanterv az van, az adott, de minden más szabadon választható. Szíve joga a nebulónak, hogy jobban érdekelje az irodalom, a történelem, mint a matek vagy a Fizika, és fordítva. Éppen ezért a reál-beállítottságú eszemadta tanulja a tör­ténelmet alapfokon, a matekot meg emelt szinten, humán érdeklődésűek pedig megfordítva. Az egész rendszer így épül fel egészen az érettségiig, és a felsőfokú intézmények felvételi rendszeréig. Izraelben a tanuló tudja, hogy nem kell minden­áron mindent megtanulnia, aminek javarésze fe­leslegessé válik, soha nem lesz rá szüksége, csak felesleges időt és energiát venne el azon terüle­tektől, ami őt igazán érdekli, mert ebben a szel­lemben nő fel. Magyarországon sem olyan bu- gyuták a diákok, hogy mindezt ne tudnák, csak nem értik hogy akkor miért kell mégis... Michaeli úr, aki tulajdonképpen ezt a rendszert kitalálta, és véghez is vitte Izraelben, azt is el­mondta, hogy ez egyrészt rengeteg pénzbe kerül, másrészt a megfelelő képzettségű tanerőt is sike­rült kinevelni. Ezen a ponton Gyárfás Ágnes, a Bölcsész Egyesület vezetője végképp meggyő­ződtetett a hasznosságáról ennek a rendszernek és nem értette, ez eddig nálunk miért nem jutott eszébe senkinek, hiszen a rendszer jó, és a ma­gyar gyerekek se buták. Ebben egyet is értettünk, mint ahogy abban is, hogy a gyerekanyagon kívül egyelőre más feltétel - sajnos, és tisztelet a kivé­teleknek - még nem adatott meg nekünk itt, Euró­pának közepén... Az oktatók oktatottsága Nem oly’ rég, de még az „átkosban” történt, hogy oktatásra jogosító oklevelet szereztem, azó­ta névváltoztatáson átesett felsőfokú intézmény­ben, ennek okán belülről, amúgy közvetlen közel­ről volt alkalmam ismerkedni az akkori jövő, mostani jelen tanáraival. Tapasztalat egy: kollegina izzad. Chopin a tétel. El is kezdi szépen, miszerint Chopin, a nagy fran­cia zeneszerző igen sanyarú sorban tengette nyo­morúságos hétköznapjait, satöbbi. Tanár rezze­néstelen arccal hallgatja, majd öt perc után leállít­ja a feleletet, és közli, hogy mindabból, ami eddig elhangzott, annyi igaz, hogy Chopin. Ez. okból meg is kéri tisztelt kolleginát, legalább írja már le a zeneszerző nevét egy darab papirosra. Mű meg is születik, ilyeténképp: Sopen. Kollegina azóta hivatalos dokumentum birtokában éneket, mellék- jövedelem szerzése érdekében zongorázást tanít felnövekvő nemzedéknek. Tapasztalat kettő: kollegina vizsgatanít történe­lemből. Honfoglalás. Hálás téma. Kérdés: Ki tud­ná felsorolni a hét honfoglaló törzs nevét? Kéz a magasban, jön a válasz: Álmos, Előd. és a többi, ahelyett, hogy felsoroltatnék a hét vezér helyett tényleg a hét törzs, Mogyeri, Nyék, Tarján... Kol­legára megdicséri nebulót, felügyelő „pajdago- gosznak” szeme se rebben. Csoporttársak érdek­lődnek tanítás után, ugyan bizony miért fogadta el ezt a választ, amikor a hét vezér sorolódott fel. Kollegina szemrebbenés nélkül kész a felelettel: Hát a hét törzs neve egyben a hét vezér neve! Tapasztalat három: Tétel, Juhász Ferenc. Kolle­gina neki is lendül, sorolja ám kegyetlenül, min­dent tud. Szó szerint, ahogy az a jegyzetben írva vagyon. Ott tart szünetet, ahol a könyvben is la­pozni kell. Tanár kérdé a szuper felelet után, hogy fel tudná-e sorolni most csak és kizárólag a kötet­címeket és a megjelenés évszámait? Kollegina megretten, lesápad, lázasan lapoz a memóriájá­ban, holott már egyszer mindet elmondta pontos évszámmal. Nagy nehezen kinyög vagy hármat, évszám még csak nem is közelít. Ötöst kap. Tapasztalat négy: tanítási gyakorlat. Kollegina egyszerűen zseniális, még a levegőben lóg a vö­rös diploma. Szédületesen felépített óraterv, gyö­nyörű, csupa szín vázlat, fejben minden elmélet a gyakorlatról. Csillog-villog, egy másodperc sem marad kihasználatlanul, megérte a sok hajnalba nyúló tanulás. Néha megdöbbenten nézünk össze, mert nem egyedül érzem úgy az órája közben, hogy kollegina elfeledkezett valamiről. Arról, hogy nem a gyerekek vannak őérte, hanem vala­hogy fordítva kellene. Meg is bűnhődött keserve­sen: a diploma „csak” jeles lett, nem veresedett, a kollegina szeme annál inkább, talán még sorsiil- dözöttnek is tekintette magát. Tapasztalat hat: közel húszán végeztünk akkor egy csoportban. Talán egy kezem is sok lenne ah­hoz, hogy így, három év elteltével megszámol­jam, hányán keresik még ma is gyermekek okta­tásával kenyerük javát... Bánhegyi Gábor Elárverezik a „Dallas’’-farmot (MTI-Panoráma) - Southfork eladó. A világhírű texasi farm - ahol a filmsorozat szerint az Ewing-család élt - kalapács alá kerül. Az árverés szervezője a Prog­ressive Auctions Inc. 2()(X) bros- súrát küldött szét, de a licitálás zárt körben történik. - Ilyen nagyságrendű üzletnél nem vá­rok 20-nál több komoly érdek­lődőt, mondotta Tray Trammel, az árverező társaság igazgatója. - Mielőtt bárki beléphetne a farmra, már a kapunál hitelleve­let kell felmutatnia, amely sze­rint rendelkezik a felajánlandó összeg tíz százalékával. A legtöbb vásárolni szándéko­zó üzleti célokra akarja felhasz­nálni a farmot: filmforgatásra és konferenciákra kívánja bérbe adni. De minden tizedik poten­ciális vevő egyszerűen csak ott akar élni, úgy mint J. R. Nem J. R. Ewing, hanem J. R. Duncan. Duncan építette a házat 1970- ben - írja az AP amerikai hír- ügynökség tudósítója. A farmon gabonát és gyapotot termeltek, és állattenyésztést is folytattak egészen 1978-ig, amikor is Lo- rimar, a Productions társaság vezetője kopogtatott az ajtón. Mindenki tudja, mi történt az­után. A „Dallas” című tv-sorozat forgatása 1978. április 2-ikán kezdődött. A 'sorozat 1980-tól 1984-ig óriási sikert aratott az Egyesült Államokban. A belső felvételeket Hollywood-ban for­gatták, de a külső felvételek a farmon készüllek, amíg Duncan ott lakott. Duncan 1984-ben eladta Southfork-ot, s azóta turista att­rakcióként szerepelt, egészen 1990-ig. Hiába verték félre a harangokat... Zudor János: beszélgetés Szilá­gyi Aladárral, a Királyhágómellé- ki Református Egyházkerület fő­gondnokával, a Varadinum Kura­tóriumának titkárával.- Az ünnepi hét közepe táján kérdezem: mi az, amivel meg van elégedve? — Nagyon jól indult 10-én a Va- radinum-ünnepségsorozat, hiszen jelképszerű eseménnyel kezdő­dött. A Vártemplom újraszcntelé- séről van szó, ez szimbolizálja múltbeli értékeink visszanyerését, megmentését, továbbőrzését. Olyan templom ez, amelyet hosz- szú évtizedeken át nem a „rendel­tetése” szerint használtak, katonai raktár, később valóságos szemét­telep volt. Nemcsak újjászületett templommal, hanem értékes mű­alkotásokkal is gyarapodott váro­sunk: Morvay László budapesti képzőművész tűzzománc oltárá­val és stációival. A várakozáson felüli hatalmas tömeg, amely nemhogy a templomban, de még a várudvaron sem fért el, jelezte, hogy valóban az egész város fel­fogta az esemény kivételes jelen­tőségét. A másik alkalom, amely kiemelkedett ennek a napnak a rendezvényei közül, a Rogériusz- negyedi új református templom ünnepélyes alapkőletétele volt, melyen - szintén felekezeti és nyelvi különbség nélkül - Várad több ezer lakosa vett részt. Ez az esemény már a jövő felé mutat, ahogy Demény Lajos szenátor mondotta: „Az a nép, amely' templomokat és iskolákat épít, nem ellensége senkinek”. Mint minden rendezvény, a Varadinum is szolgált meglepetésekkel: a vá­radiak és más helységből érkezeti érdeklődők mellett nyitó napun­kon részt vett az egyesült álla­mokbeli presbiteriánus egyház negyven tagú küldöttsége is.- Mennyire református ünnep a Varadinum, nem nyomja-e el a re­formátus rendezvények sorozata a katolikus jelleget?- Szó sincs erről, csak a felso­rolás miatt tűnik így, ugyanis a templomban mindennapos szent­misékkel ünnepelnek, a reformá­tus gyülekezetek viszont az isten­tiszteletek mellett kulturális ren­dezvényeket is tartanak, irodalmi, történelmi, zenei jelleggel, melye­ket tételesen felsoroltunk a Vara­dinum műsorfüzetében. Ezért tű­nik „túl protestánsnak” az ünnep­ségsorozat nyolc napja. Ugyanak­kor legjelentősebb zenei esemé­nyekre naponta a római katolikus Bazilikában kerül sor, ahol a vára- di, az országunkbeli művészek mellett magyarországi és angliai művészek is fellépnek.- Milyen volt a Varadinum elő­zetes fogadtatása a román sajtó­ban?- Igen vegyes. Voltak, akik örömmel üdvözölték, voltak olya­nok, akik tudomást sem vettek ró­la. de főleg a szélsőséges irányza­tokat képviselő kiadványok már a szándék bejelentésekor, egy évvel ezelőtt igen éles hangnemben tá­madták. A román nép elleni össze­esküvésnek, provokációnak, a ju­goszláviai helyzethez hasonló fe­szültségforrásnak jósolták a Vara- dinumot. Egyrészt számonkérték, hogy miért „hagyjuk ki” a román­ságot az ünneplésből, másrészt igyekeztek minimalizálni a két történelmi évforduló jelentőségét, mert, úgymond, I. László király szentté avatásának nyolcszázadik évfordulója a katolikus egyház „belügye”, amihez más vallásúak- nak semmi közük. Nagyvárad tö­rök iga alóli felszabadulásának háromszázadik évfordulója pedig nem ünnep, hanem „gyásznap”, mert a török faiga helyett az oszt­rák vasiga szakadt a román nép nyakába. Eme skizoid viszonyu­lás ellenére, mely egyrészt meg­semmisíteni és betiltani akarta ün­nepeinket, másrészt részvételt kö­vetelt, a toleráns, jóérzésű váradi románok valójában nem „rekesz- tődtek ki” a Varadinum-ünnepség- sorozatából. Az előkészítő mun­kában több román szakember... je­lentősen hozzájárult a rendezvé­nyeink sikeréhez. Városunk pol­gármestere. Petru Filip felajánlot­ta a városháza dísztermét a törté­nészek találkozójára, a Nagyvárad jövőjével foglalkozó tanácskozás pedig úgyszintén a helyi önkor­mányzat védnöksége alatt zajlik. Egyetlen dolog, amiben jelentős ellenállásba ütköztünk, az a diá­kok számára szervezett helytörté­neti vetélkedő volt. amelyről a megyei tanfelügyelőség és egyes városatyák vehemens tiltakozása miatt kénytelenek voltunk lemon­dani. Mindenesetre megnyugtathat­juk mindazokat, akik félreverik a harangokat, „újabb Jugoszláviát” emlegetve, hogy sem a templom­szentelés, sem Bach muzsikája, sem hét ország közel száz képző­művésze a jelen pillanatig nem robbantott ki háborút Nagyvára­don... Kelnek a túzokcsibék A madárvilág „ritka egyedei” kö­zött tartják számon megyénkben is hazánk legnagyobb testű madarát, a túzokot. Testméretei miatt - kiter­jesztett számyszélessége megközelí­ti a 2 métert - „magyar stmccnak” is nevezték. A nagy kitcijedésű legelőket, fü­ves-szavanna jellegű vidéket kedve­lő állat valamikor - főként a Dunán­túlon - nagy számban élt, amim ar­ról Széchenyi Zsigmond a nagy va­dász könyvében is beszámolt. Szá­muk azonban, különösen a második világháború után, erősen megfo­gyatkozott. Olyannyira, hogy szigo­rú védelem alá helyezték. Így aztán számuk ismét növekedésnek indult, a megyénkben is 40-50 között tart­ják számon azokat. Ám, hogy sza­porodásukat elősegítsék, nem csak vadászatukat tilalmazzák, hanem Dévaványa határában túzok-rezer­vátumot is létesítettek, amely mint­egy gén-bankként is működik. Megyénk déli, a Hortobágyhoz hasonló adottságú, azért Kis-Horto- bágynak nevezett részén találhatók a túzokok fészkelőhelyei. A színpom- pás látványt nyújtó túzokkakasok április végi, május eleji dürgésc után, mikor szinte „bchízclgi ma­gát” a tyúkok „kegyeibe”. A túzok­tyúk a sík helyeken lévő fészkébe 1-3 tojást rak le, amelyet 27 nap alatt költ ki. Ez alatt az idő alatt a túzokkakas „vigyázza” a kotló tyú­kot. A túzokcsibék kelése már meg­kezdődött. Ezeket a kis jószágokat 2 hétig az anyjuk táplálja, majd „szárnyra” eresztve azokat, anyjukat követve keresik meg táplálékukat, ezek a fürgén szaladó, nagy testű madarak. „A tudomány Megváltója” című könyv az Ecclesia kiadó gondozásá­ban még 1990-ben kerüli a hazai könyvpiacra. Szerzője P. dr. Jáki Sza- niszló, aki 1942-ben lett Pannonhalmán bencés szerzetes. Teológiai ta­nulmányait Rómában végezte és a doktori cím elnyerésével fejezte be. Ezután New Yorkban tanult és 1957-ben fizikából doktorált. Munkássá­gáért 1987-ben kapta meg a Templeton-díjat. A híres tudománytörté­nész és filozófus szerző számos egyetem vendégprofesszora. A könyv magyar fordításának előszavában a szerző Reagan elnök 1989. június 13-án tartott beszédének egy metaforáját is idézi: „A tota- litarianizmus Góliátját a mikrochip Dávidja győzi le.” Ez a metafora 1989 óta robbanásszerű gyorsasággal valósult meg az ún. szocialista ál­lamok széthullásával, amely szakasz voltaképpen 1985-ben kezdődött meg. Gorbacsov izlandi útjával. Amíg, az általunk is jól ismert erőfeszí­tésekkel, a Kelet 1945 után, acéltermelésre koncentrálva akarta beérni Nyugatot, addig ott már a műanyagokra és félvezetőkre tértek át. A szerző e sokak által ismert események után a 74. zsoltárral arra fi­gyelmeztet, hogy a megváltás „nem jön sem keletről, sem nyugatról. Manapság - írja - a Nyugatnak éppúgy szüksége van a megváltásra, mint Keletnek. Ott az Egyház megtanulta az. elmúlt négy évtized alatt, hogy estik saját természetfeletti erőforrásaira támaszkodhat. A keresz­tényeknek a kapitalizmussal kötött szövetsége spirituális hanyatlás for­rása volt éppúgy, mint a marxizmussal kötött kompromisszumok.” A neves tudománytörténész és filozófus szerző ebben a könyvében gondosan megfogalmazott tételeivel cáfolja a tudománytörténet téves nézeteit, közhelyeit. A könyvben igazolja a célszerűség elvét, amelyet a materialista fejlődéselméletek leromboltak. Szilárd etikai irányelveket biztosít a tudományos szakismerettel történő visszaélésekkel szemben. E könyv lehetőséget kínál arra, hogy az érdeklődők közelebbről vizs­gálhassák meg a tudománytörténet „tudománytalanságait”, termé­szetesen Krisztus lényével a középpontban, amennyiben valóban ez a legjelentősebb esemény a történelemben. Iglói Gyula Az oktatás rákfenéi (?) H bUUurilainy banUoaya tvr sztus me etc 'Í,í "> ••■■' ■•' V •>' , 'V-'.5V! ' 5* ' ' •' í ' ''i '•

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents