Észak-Magyarország, 1992. június (48. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-15 / 140. szám

1992. június 15., hétfő Négy év a halál árnyékában ESZAK-MAGYARORSZAG 12 Magánrendelőt nyitott az ITC Vélemények egészségügyről, magánellátásról, biztosításról Lévai Kálmán: 12. A megmaradtak szabadulása Pénzt befektetni, vállalkozáso­kat felkarolni, támogatni, vállalko­zókat „összeboronálni” - nemcsak hazaiakat, hanem külföldieket is - mindez ma már nem szokatlan do­log. Az viszont még igen, ha egy, a fenti szándékkal alapított cég a té­rítéses egészségügyi szolgáltatás biztosításában is „fantáziát” lát. A nem mindennapi vállalkozó Miskolcon a Nemzetközi Kereske­delmi Központ, az ITC. A mellék­állásban ott tevékenykedő dr. Sü- tóczki Zoltán fogszakorvossal és a két belgyógyásszal, dr. Illyés Lászlóval és Losonczi Istvánnal (főállásban mindketten a vasgyári kórházban dolgoznak) beszélget­tünk.- Kinek a fejéből pattant ki eme, ma még szokatlan vállalkozásnak az ötlete? I. L.: - Az ITC ügyvezető igaz­gatója, Kertész Béla keresett meg bennünket. Itt, a volt pártházban korábban is üzemelt ez a rendelő. Ezt bővítették, gazdagították, szer­veztek benne fogászati ellátást, majd belgyógyászatot. Először fordul elő, hogy egy egyébként gazdasági tevékenységet folytató cég egészségügyi szolgáltatásnak a beindításával és finanszírozásá­val foglalkozik, ebbe „beszáll”. S. Z.: - Afogászati szakrendelés indult meg először 1991 októberé­től. Kezdetben félállásban, majd- tekintettel a megnövekedett igé­nyekre- 1992 márciusától főállás­ban dolgoznak itt heti 5 alkalom­mal. Az itteni fogászati szakrende­lés modellül szolgálhat a TB szá­mára is, miután nálunk minden kezelésnek megfelelő tarifája van. így ellenőrizni lehet, hogy bizo­nyos számú betegforgalom mellett milyen jövedelemre tehet szert a fogorvos. A beavatkozás árai kö­zépárasak, és a betegek számlát, il­letve garanciát kapnak az elvégzett munkáról. A rendelő nyitott, gyer­mekek és felnőttek számára egya­ránt. Rendelkezünk a Magyaror­szágon forgalomban lévő összes korszerű anyagokkal.- Megalakulásuk óta mi való­sult meg terveikből? I. L: - Rendelőnk közvetlen kö­zelében nagyon sok jól prosperáló cég üzemel. Tervünk szerint ezek dolgozóit „futtattuk” volna keresz­tül egy szép szűrővizsgálati prog­ramon. Sajnos, voltak vezetők, akik kerek perec megmondták: őket abszolút módon nem érdekli a dolgozók egészségi állapota. Ha valaki kihullik, majd jön más a he­lyére. Nyitott belgyógyászati, kar­diológiai rendelést is akartunk, ahová az utcáról bárki bejöhet. Csak hát az emberek anyagi hely­zete az utóbbi hónapokban drámai módon leromlott. Végül is több cég dolgozóit vizsgáljuk, kezel­jük, erre vannak szerződéseink. Szolgáltatásunk egyrészt egy heveny betegellátást jelent. Tehát, ha iksz dolgozó valamilyen prob­lémával bejön, megvizsgáljuk, gyógyszert írunk, tanácsot adunk, kiegészítő vizsgálatot javasolunk. Másrészt, ha a cégtől három-négy héten keresztül senki nem jön, ak­kor jelezzük, kérjük, hogy az egyébként egészséges, de potenci­álisan veszélyeztetett dolgozókat küldjék be.- Ha az utcáról bejön egy beteg, mennyi pénzt kérnek tőle? I. L.: — A bejárati ajtóra kifüg­gesztettük az árlistát. Ilyen, hogy vérnyomásmérés vagy receptírás a mi fogalmainkban nem létezik. Ugyanis ez egy áruházi, piaci egészségügyi ellátási mód. Hoz­zánk, ha bejön a beteg és nem is­merjük, akkor legelőször egy min­denre kiterjedő előzményt, úgyne­vezett anamnézist veszünk fel. Ez­után mindenkit tetőtől talpig megvizsgálunk. Ha szükséges, ha olyan jellegűek a panaszai, akkor EKG-t, kiegészítő laboratóriumi vizsgálatokat végzünk. Nálunk egy előzményfelvétel és egy komplex belgyógyászati vizsgálat 600 forintba kerül. Arainkat a maj­dan országosan bevezetésre kerü­lő, a TB által tervezett díjszabások alapján alakítottuk ki.- Van-e már az önökéhez hason­ló próbálkozás ismereteik szerint a megyében, az országban? L. I.: - Országos viszonylatban van. Számunkra ez olyan kaland­keresés, ami egyelőre nem történ­hetett anyagi okokból. Az elkese­redett orvosok egyelőre nem sztrájkban gondolkodnak, hanem megpróbálnak mintákat keresni olyan őserdőben, amelynek a dzsungelét sokszor mesterségesen tenyésztették.- Az egészségügyi őserdő dzsungelében, melyek az önök előtt álló legnagyobb akadályok? I. L.: — Nagyon sok gondot okoz a kártyák rendszere, még inkább az esélyegyenlőség hiánya. Az egészségügyi hálózatot még min­dig társadalombiztosítási szinten és csakis társadalombiztosítási szinten kívánják preferálni. A ma­gánszférának a bekapcsolódását a ’93-as évben fogják engedélyezni, amikorra a betegkártyák már szét lesznek osztva, vagyis az állami egészségügyi szolgálat keretében le lesz osztva a terep. L. I.: - Esélyegyenlőség nin­csen. A hírek szerint a társa­dalombiztosítás engedélyezi majd az úgynevezett magánorvoslást, de minden támogatás nélkül. Atár­sadalombiztosításnak, a kormány­zatnak nagy valószínűség szerint jelenleg nem érdeke itt bármilyen kreatív intézkedést tenni. Nekünk akkor volna esélyünk, ha a biztosítási rendszer megvál­tozna. A társadalombiztosítás je­lenleg az egészségügy címén az emberek fizetésének a nagy száza­lékát elveszi. Közgazdászok bizo­nyították be, hogy ez a pénz az egészségügybe nem kerül be, vagy legalábbis nem olyan százalékban. Változást több biztosító egész­ségügyi szolgálatainak a beindítá­sa hozna. A társadalombiztosítás - és nyilvánvaló, hogy itt a kor­mánnyal való szoros összefüggést hangsúlyozni kell - mindent meg­tesz, hogy megakadályozza ezek­nek a biztosítóknak az elindulását. I. L.: - Ha itt egy picikét a ma­gánellátási szféra nagyobb hang­súlyt kapna, ha esélyegyenlőséget biztosítanának az állami és a ma­gán között, akkor a mi egész­ségügyünk egy nagyon sokszínű és a betegnek az érdekeit maximá­lisan figyelembe vevő lenne. Ak­kor az emberek oda mehetnének, ahol érzésük szerint a legtöbbet, a legjobbat kapják. — A felsorolt gondok ellenére is látnak perspektívát a magánellátás területén? L. I.: - Az a cél, hogy az egész­ségügyi ellátás egy társadalomban működjön. Ez nyilván működő társadalmat feltételez. Vélemé­nyünk szerint a mai magyar társa­dalom nem működik, mert az egészségügy - de idevehetjük pél­dául a kultúrát is - finanszírozás nélkül nem megy. Ezen változtatni kell! Visszatérve a szakmára: az or­vosok 99 százaléka nem üzletem­ber. Nem érdeklik a befektetések, nem érdeklik a heroikus jövedel­mek. Egyszerűen létezni akarnak. Ez a létezés „pusztán” annyit fog­lal magába, hogy nyugodt körül­mények között dolgozhassanak, és tudják biztosítani azokat a feltéte­leket, amelyek között munkájukat elvégezhetik, s arra koncentrál has­sanak. Itt az orvosok és a betegek érdekei teljes mértékben fedik egymást. (Faragó - Laczó) Lassan elmúlt felettük a nyár is, és félő volt, hogy az ötödik telet is itt kell töltenünk, hisz 1948 októ­berében jártunk, amikor az egyik reggel nem szólaltak meg az éb­resztőt jelző kolompok. Megjelent viszont szobáinkban a századpa­rancsnokunk (Horti nevezetű volt, de keresztnevére nem emlék­szem), aki artikulátlan hangon ki­áltozott, hogy nem kell menni dol­gozni, hanem megyünk haza. Leírhatatlan zűrzavar keletke­zett a hihetetlennek tűnő kijelenté­se nyomán. Volt, aki azt mondta: ne higgyetek neki, mert ez is be­zsongott, mint a többi. Honnan vették ezt a marhaságot, te hülye. A válogatott trágár megjegyzése­ket az váltotta ki, hogy a hírt hozó magánkívüli állapotban adta elő mindennapi álmunkat. Én, az erdélyi bevonulás alkal­mával, és itt láttam először SÍRVA NEVETNI embereket. Én is ekkor tanultam meg, ezt a fenséges ér­zést, mert azt kívülállónak elma­gyarázni lehetetlenség. A bábeli zűrzavarban az embe­rek csoportokra verődve hol a HIMNUSZT, hol a templomi éne­keket énekelték, csukladozó han­gon, mások magyar nótára fakad­tak. Volt olyan is, aki zokogás köz­ben már gyermekeit, feleségét névről szólítgatta. Lélekben már mindannyian otthon voltunk, mi­kor bekövetkezett az újabb lélek­ölő meglepetés. A sorakozót jelző kolompok új­ra megszólaltak. Fellázadt az egész láger! Nem dolgozunk tovább! Az orosz lágerparancsnokság leváltotta az egész hadifoglyokból álló táborparancsnokságot azzal az indokkal, hogy nem tudnak fe­gyelmet tartani. Súlyos letargia váltotta fel a né­hány órával korábbi örömmámort. Az orosz lágerparancsnok ingerült hangon tudtunkra adta, hogy a Szovjetunióban, aki nem dolgo­zik, az nem is eszik. Amennyiben pedig a következő váltás nem megy ki a gyárba dolgozni, úgy az egész lágert büntető lágerré nyil­váníttatja. Befejezésül szavát adta, hogy ha továbbra is jól dolgozunk, úgy rövidesen haza fogunk menni. Erre a kijelentésre hangos, gú­nyos nevetésbe tört ki az egész tö­meg. Mit nevetnek? - kérdezte a tol­mácstól. - Azt nevetik, felelte, hogy becsület szava ellenére sem hiszik a foglyok, hogy rövidesen haza fognak menni. Nem több, mint három héttel később, de még október hónapban, megismétlődött a csaknem tragé­diát okozó reggeli jelenet. Fürdés, teljes szőrtelenítés, új alsó- és felsőruhaváltás, evőesz- közosztás, orvosi vizsgálat, egy­más után következett. Fegyelmezett, katonás csend fo­gadta a láthatóan büszke, orosz lágeiparancsnokunk és kísérete megjelenését. ígéretének beváltá­sával kezdte rövid beszédét és ki­jelentette, hogy még a mai napon a láger hadifoglyai hazaszállításra kerülnek. Precízen időzítette be­szédét a körülményekhez, mert miközben még beszélt, addig a lá­ger előtt húzódó iparvágányra egy hosszú teherszerelvény érkezett. Háromnapos nevelési kon­ferenciát rendez Miskolcon a Borsod-Abaúj-Zemplén Me­gyei Pedagógiai és Közmű­velődési Intézet június 22. és 24. között. Amint a tanácskozás címe, „Erkölcs és nevelés” is mu­S íri csendben kezdődött el a név szerinti szólítás. Egész fogsági időnk alatt csak a fogolyszámunk szerint kezeltek bennünket, így most kimondhatatlan szorongással várta mindenki nevének elhangzá­sát. Az orosz abc sorrendjében egy- szercsak elhangzott az én nevem is: KALOMAN LÉVAI. Nevem hallatára a szívem a torkomban éreztem. A névsorolvasás befejeződött. Két sorstársunk az eredeti felállás helyén maradt, mivel őket nem szólították. Mint hamarosan kide­rült, mindketten krumplit loptak, ezért nem jöhettek velünk haza, hanem büntetőlágerbekerültek. Végre megnyílt előttünk a „MENNYORSZÁG” kapuja és fegyelmezett rendben foglaltuk el helyünket a fapriccsekkel és ivó­vízzel ellátott marhavagonokban. A hatalmas láger kiürült, csak a két eszétvesztett szerencsétlen ember nem szűnő, észbontó ordí­tását hallottuk, mélységes együtt­érzéssel. Tisztelt olvasó! Szerény képes­ségemmel alkalmatlan vagyok ar­ra, hogy ennek a vonatnak az elin­dulását hűen ecsetelni tudnám. A sok-sok embertpróbáló testi, lelki szenvedések múló emlékét felejtve, lassan Istennel is megbé­kélni látszott a tömeg, mert a nótá­kat mindinkább, szűnni nem akaró egyházi énekek váltották fel, a nyi­tottan robogó vagonokban. Mert a robogó vonat minden megtett kilo­métere azt jelentette számunkra, hogy SZABADOK LESZÜNK. Megfelelő, de szerény ellátás­sal, így utaztunk két napig, szinte megállás nélkül, megnyugtatóan nyugati irányba Máramarosszige- tig. Éppen delet harangoztak a ma Romániához tartozó magyar vá­rosban. Négy év óta nem hallot­tunk harangszót sem. A mélységes meghatódottság, sokunkat térdre kényszerített, vezényszó nélkül, az anyaföld tiszteletére. Innen még aznap továbbszállí­tottak bennünket, kiindulási he­lyünkre, Debrecenbe. Harmadna­pon az orvosi vizsgálatok után, négy év elteltével, 1948. novem­ber 4-én mindenki megkapta azt a „dokumentet”, melyet fogságba esésünk, elhurcolásunk alkalmá­val fogvatartóink olyan gyakran ígérgettek. Az orvosok pedig nyomatéko­san figyelmeztettek bennünket, hogy hazaérve a legnagyobb mér­téktartással étkezzünk, mert az ed­dig hazatértekkel kapcsolatban igen szomorú tapasztalatok van­nak. Több esetben előfordult, hogy a nagy eszem-iszom után a kedves hazatérő temetése követke­zett. Fojtogató érzések kavarogtak bennem, mikor leléptem a vonat­ról Nyékládházán. Féltem, nem igaz, hogy itthon vagyok, és feléb­redve rá kell döbbennem arra, hogy csupán egy szép álom a haza­térésem. Jól emlékszem arra is, hogy haj­nali négy órát mutatott a gyéren megvilágított vasútállomás órája. Rajtam kívül senkit sem láttam le- szállni a szerelvényről. Tétova léptekkel indultam el fa­talpú cipőmben az állomás peronja felé, mikor három várakozó sze­tatja, e két terület lehetséges kapcsolatait elemzik majd a résztvevők különféle szem­pontokból. A meghívottak között sze­repel Ancsel Éva filozófus, Dávid Imre pszichológus, Mészáros István református mélyt láttam meg a-félhomályban. Közelebb érve felismertem édes­apámat, Géza és Gyula bátyámat. Kővé meredten álltunk néhány másodpercig, majd sírva, szótlanul indultunkéi hazafelé. Régi kényelmes fekhelyemen, sokáig nem tudtam elaludni. Reggeli ébredésem végérvénye­sen meggyőzött arról, hogy meg­szűntek a csalóka lidércálmaim; a valóságban is itthon vagyok. A sors által megviselt édesapám mosolyogva kívánt jóreggelt. Régi ruháimat kértem. Hozott is apám, amit talált a magáéból, mert az én elásott teljes ruhakészletemtől a „dicsőséges” felszabadítók meg­szabadítottak. Korábban elhatározott szándé­kom volt, hogy hazatérésem után felkeresem azt a Bényi Józsefnét, aki a fagyhaláltól mentette meg az életemet, az utánam hozott postás­kabáttal, és élelemmel. Sajnos, időközben bekövetkezett halála miatt erre már nem kerülhetett sor. Mély lélegzetvételek közepette első utam a volt jövendőbelimék- hez vezetett, aki időközben férjhez ment. Az egész család a régi szere­tettel fogadott. Tőlük hurcoltak el civilben a megszálló oroszok. Volt jövendőbelim kissé megil- letődötten bemutatta a férjét, akit korábban sohasem láttam. A kellemetlenül feszélyezett helyzetet a karján lévő kicsinyé­nek sírása oszlatta el. A bekövetke­zett helyzetről egyetlen szót sem ejtettünk, mivel mindannyian tisz­tában voltunk a négy év történései­vel. Munkára jelentkezésemkor az igazolóbizottság előtt meg kellett állapítanom, hogy a közvélemény mennyire tájékozatlan az elhurcol­tak és hadifoglyok sorsát illetően. íme két példa: Először is pozitívan értékelték, hogy nem nyugati fogságból tér­tem haza, mintha én magam befo­lyásolhattam volna, hogy melyiket választom. Azt a tényt ezek után nem is mertem kifejteni, hogy la­kásomról, civilben hurcoltak el az „elvtársak”. Erkölcsi támogatásukról bizto­sítottak az „elvtársak”, ha propa­gandát fejtek ki munkatársaim kö­zött, hogy mit tapasztaltam a Szovjetunióban. Végül melegen ajánlották, hogy lépjek be a pártba, majd szabadság köszöntéssel és meleg kézszorítással „igazoltnak” minősítettek. Ennyire naivak vol­tak. Tisztelt Olvasó! Ha figyelmesen olvasta végig tényeken alapuló szerény íráso­mat; akkor némi információt sze­rezhetett a háború okozta viszon­tagságokról, és a Szovjetunióba el­hurcoltak és a hadifoglyok sorsá­ról. Ezeket a szomorú tényeket nem lehet, és senki nem is tudja megcá­folni, mert még élnek - ha erősen fogyóban is -, az áldozatok, a ko­ronatanúk, akik egyszer még ta­núskodhatnak a történelem ítélő­széke előtt. Az általam közreadottak - biz­tos vagyok benne -, csak egy csepp abban a tengernyi szenve­désben, melyet sok százezer ma­gyar honfitársam átélt. Bízom ab­ban, hogy az eddig tabutémának kezelt visszaemlékezéseket jobb tollú írók bővebb terjedelemmel tollhegyre fogják tűzni. püspök, dr. Borbély Sándor, a Móra Ferenc Könyvkiadó irodalmi felelőse, és dr. Bá- bosik István egyetemi tanár. Előadásaik után konzultá­ciókat tartanak, és az egész rendezvénysorozatot kerek- asztal-beszélgetéssel zárják. Erkölcs és nevelés

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents