Észak-Magyarország, 1992. június (48. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-01 / 128. szám
ÉSZAK-MAG YARORSZÁG 12 1992. június 1., hétfő A Parlament jegyzőkönyvéből DEMOKRÁCIA, VAGY OSZTÁLYHATALOM G. Nagy né dr. Maczó Ágnes legutóbbi parlamenti beszéde, amelyet a rádióról és tévéről szóló törvényjavaslat során a független képviselőcsoport vezérszónokaként mondott el a Parlamentben május 13-án. Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Mondandómat egy neves televíziós személyiség gondolataival kezdtem. Az illető 1985- ben nyilatkozta a következőket: „Itt nincs létszámcsökkentés azon az alapon, hogy kedves barátom, barátnőm, ne haragudj, itt van három hónap, keress valamilyen helyet magadnak. Hát, mi ahányan vagyunk, itt minden talpalatnyi hely be van töltve. Ennek egy jelentős része, nem tudom, mi az a jelentős része, de elég sokan vannak, alkalmatlanok. Ezt egyszer ki kell mondani.” Ezek — tisztelt Ház - Vitray Tamás szavai. Most fel kell tennünk a kérdést, vajon elérkezett-e az idő, hogy Vitray Tamás óhaja teljesüljön végre? Az előttünk levő törvényjavaslat döntő fontosságú a Parlament történetében, mert ennek kapcsán rávilágíthatunk a demokrácia összes torzulásaira. A legnagyobb kérdés az, hogy több évtizedes kisajátítás után a nemzet szolgálatába állítható-e a rádió és a televízió? Tudjuk mindannyian, hogy akik az ellenőrzést gyakorolják a rádió és a tévé fölött, azoké a hatalom. Hogy kiké volt eddig, nem szorul magyarázatra. Ám, amikor a nagy hazugságot már azok sem hitték el, akik azt sulykolták, hogy az élcsapat révén a dolgozó népé minden hatalom, újabb hazugsággal kellett előállni, hogy folytatódhassák minden tovább. Mielőtt a félrevezetett magyar Parlament és a társadalom felocsúdna, mert miért ne lenne félrevezetve az a Parlament, amelyik ugyanazokat a tüneteket mutatja, mint a társadalom? Ugyanúgy agyonhajszolt, lefárasztott és rászedett, mint a nemzet. Egy kontraszelektált elit, miközben demokráciáról és közös európai házról papol állandóan, hatalomra törekszik a néppel szemben. E törvényjavaslat az újabb bizonyíték. Miközben vaktöltényes, sztá- linorgonás álháborúsdit játszanak és koncnak a lakitelkes Gombár Csabát is odavetik, mint a Justitia-tervet egykor, szóval eközben a törvényjavaslatban az áll, hogy szépen megosztoznak a rádión és a televízión. Csak egyetlen példát mondanék erre, a többit a részletes vitában szeretném kifejteni. Az ellenzék és a kormánypártok képviselőcsoportjai egy-egy tagot delegálnak a rádiót és a tévét irányító kuratóriumba. Függetlenül a társadalom politikai tagolódásától, s attól, hogy a választók hogyan döntöttek. Egyetértek itt az előbbiekben a Tóth Sándor, KDNP képviselője által elmondottakkal, ezért nem mondanám el részletesebben az ezzel kapcsolatos gondolataimat, csak annyit, hogy a kuratóriumban most még csak a demokrácia jelenleg konstatált erőviszonyai sem érvényesülnek. Hiszen itt a pártoktól is elszakadt hatpárti vezérkar akarata egy-egy alapon érvényesül, s a hat párt delegált emberei választanak még az általa ismertetett módon öt személyt. A hat parlamenti párt vezérkara így egyenlő arányú és döntő befolyást szerezne a rádió és a tévé fölött az egész társadalommal szemben. Ha ebből a szemszögből vizsgáljuk meg a kérdést, amíg a hat parlamenti párt össztaglét- száma talán százezer, ezzel szemben a társadalom többmilliós lakossága egyértelműen tapasztalható, hogy nem sorakozik fel a pártok mögött. Ez is magyarázata annak, hogy a törvényjavaslat a magyar társadalmat kirekeszti és ugyanígy figyelemre sem méltatja az egyre növekvő független képviselő- csoport ellenőrzési jogát. Az időközi választások mutatják meg szemléletesen, hogy a pártoktól, többek között a paktum miatt, a konstruktív bizalmatlansági indítvány miatt, az állampolgárok a bizalmat egyre inkább megvonják, és a bizalmat elvesztő pártok vezetői akarják ezzel a törvényjavaslattal hatalmukat megerősíteni, s a társadalom fölé emelkedve hosszú távú döntő befolyásra szert tenni, még a saját parlamenti párttagjaikkal szemben is. Tisztelt Ház! A paktumcsapda működik. A hatalmat mindenáron megtartani akaró hatpárti központi bizottság a televízió és a rádió fölötti totális befolyást megszerezve fölfelé törekszik az egyre inkább hangoztatott felsőházba, vagyis nem demokráciát akar, hanem kontraszelektált osztályhatalmat a magyar dolgozók millióival szemben. Kénytelen vagyok itt Konrád György és Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvéből csupán egyetlen mondatot idézni: „A központi bizottság és a Parlament viszonya némi analógiát mutat az angol alsóház és a felsőház viszonyával.” Hangsúlyozom, a könyv címe nem az, hogy az értelmiség útja a demokráciához, hanem az, hogy az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Csak meg kell nézni, tisztelt Ház, hogy kik akarnak most Magyarországon kétkamarás Parlamentet, kik akarnak a választópolgárok elől fölfelé menekülni, miközben eszköznek használják a Parlamentet, a párttagokat és a demokráciát. Mivel osztályhatalmi törekvésekkel állunk szemben, egyáltalán nem várható, hogy ezzel a törvényjavaslattal a televízió szellemisége és társadalomra gyakorolt hatása jelentősen változna. Mert mit látunk most? A közös kommunista ház ideológiája után totálisan megjelenik a közös kapitalista ház ideológiája, szinte ugyanazoktól. Láthatjuk, hogy eljött a toa- lettkacsás televíziózás ideje. Az ember bekapcsolja a televíziót és azt hiszi, hogy külföldön van. Képzeljék el azt a helyzetet, hogy amikor mondjuk Angliában bekapcsolja a televíziót az egyszeri állampolgár és azt látja, hogy kezdődik az adás, magyaros hangsúlyozású reklámokkal, ezután következik Toldi Miklós, majd a Helység kalapácsa, aztán egy sorozat a Kos- suth-családról, délután Jókai regények megfilmesítve, este magyar népzene és ez így menne nap mint nap. Az egyszeri angolnak csak feltűnne valamikor, hogy valami nincs rendben. És váratlanul az az óhaja támadna: nem lehetne valami Shakespeare-szonett? És amikor meghallja az angol sajtó az egyszeri angol óhaját, azonnal lenacionalistázza, leso- vinisztázza. Azt a politikust, aki a védelmére kelne, populistának és demagógnak bélyegzi. A műsorszerkesztők adagolják az ópiumot, és ha hirtelen elvonás következményében a hiány tünetei mutatkoznak, egyszerre ordítanak fel: Na ugye, hogy ez kell a népnek! E janicsámevelés után, ami sajnos itt is mutatkozik a Parlamentben, nem csodálkozhatnánk azon sem, ha a saját édesanyját sem ismerné fel az ember. ha váratlanul megmutatnák. A rendszerváltás pillanatában mutatkozott egy kis zavar, de hamar helyreállt a rend, mindenki kontraszclektálhat most újra a saját elképzelése szerint. De csak szigorúan kétpólusosan és diréktben! Ha valaki ezeket akarja szidni, mehet a 168 órához, ha a másikat, mehet a Vasárnapi Újsághoz. De ha valaki, bárki nem szid, csak kritika alá vonja őket, és elfogulatlanul értelmezi, nem kell a véleménye. Persze azt sem viselik el, ha az ember saját választókörzetétől nem akar elszakadni, főleg akkor, ha náluk igen kevés ilyen ember van, ha saját közössége kultúrája szerint akar egyéniség lenni, nem pedig az ő osztályhatalmi, elitista kultúrértékeik szerint. Ebben érdekeik teljesen megegyeznek, ezért akarnak hatpárli központi bizottsági hatalmat a tv és a rádió felett. Persze, nekünk azt mondják itt, ez az igazi demokrácia. De milyen demokrácia az, ahol nem tűnik fel a kulturális bizottság egy if; pólusának sem például, hogy ezer település gondját, baját többször kicenzúrázzák a Híradóból, és még csak fel sem szisszen az új magyar önépítés szerzője, hogy itt súlyosan megsértették a tájékoztatást, a demokratikus tájékoztatást, hogy kirekesztenek félmillió embert érintő problémát a nyilvánosságból. Ha egy politikus alkotmány- ellenes doktrínáról beszél, a Híradó kicenzúrázza a Fideszt bíráló véleményeket. Egyformán cenzúráznak ugyanabban a műhelyben liberális és nemzeti oldalról, s ez az igazi konszenzus, a kontraszelektáltak konszenzusa. így válik érthetővé, hogy miért lett rövid időn belül az Össztűzből össz- nyalás, s hogy aki a múlt rendszerben is vezető volt a tv-nél és most is vezető, azt a múlt rendszerben is üldözték, és most is üldözik. Szégyenkezve kérdezem, hogy akkor milyen besorolást kaphat vajon őszerintük Latino- vits Zoltán, Sinka.‘István, hogy csak kellőt említsek. A nagy konszenzus persze érthető a MÚOSZ és a MÚK problémájában. Kell nektek pluralizmus? Osztódunk, mint az amőba. A magyar társadalom széles rétegei és az új nemzedék ebből a konszenzusból kimarad. Osztályhatalom készül itt - tisztelt uraim -, nem demokrácia. S ez a kontraszelektált osztály meg akarja szerezni a rádiót és a tévét a néppel szemben, hogy a társadalmat és a társadalommal elkötelezett magyar Parlamentet egymással szemben kijátszhassák és manipulálhassák. Csak az juthat el a híradásokon keresztül a néphez, amit ők akarnak, konszenzusosán megszűrve. Ezt a kontraszelektált osztályhatalmat egyetlen dologra alapozzák, a megszokásra. Hogy megszokta ez a nép a zsarnokságot. Van benne valami, mert Montaigne szerint is: „Akik egyeduralom alatt éltek, és a jószerencse változtat sorsukon, és nagy harcok árán megszabadultak zsarnokuktól, ugyanilyen körülményesen sietnek majd nyakukba venni a zsarnokságot, ahelyett, hogy magát a zsarnokságot gyűlölnék meg végre”. A magyar társadalom megmutatta megint, hogy milyen lényeges különbség van a tv-propagan- da, az Ipsos és a népiélek között. Az 53 százalékosnak kikiáltott fiatalok, a legnépszerűbb Ipsos- párt a negyedik helyet szerezte meg úgy, hogy az összes pártra nem szavaztak annyian, hogy a szavazás érvényes legyen. Ennyit a néplélek és a tömegtájékoztatás kapcsolatáról. A kontraszelektált értelmiség osztálytörekvéseit csak úgy kontrollálhatjuk, ha a társadalom tudja, hogy nem demokrácia készülődik, és minden szinten megszervezi saját érdekképviseletét, hogy ne legyen kirekeszthető soha semmiből, a saját demokráciájából, a saját tévéjéből, rádiójából sem. A CSONTBETEG CSONTVÁZ (MTl-Panoráma) - Harry Eastlack Philadelphiából már életében tudta, hogy halála után csontváza érdeklődésre tart majd számot városának orvosai körében. Eastlack ugyanis egy egészen ritka csontbetegségben szenvedett, amelynek következtében mellkasának csontjai sajátos összenövéseket képeztek, s amely 1973-ban végül is halálához vezetett. Eastlack még életében úgy rendelkezett, hogy ritka betegségének fennmaradó példájával, a csontvázával az orvostudományt kívánja szolgálni: ezért azt egy philadelphiai orvosi múzeumnak ajándékozta, ahol azóta a csontbetegségekkel foglalkozó kutatók tanulmányozhatják ritka összenövéseket produkáló betegségét. A múzeumban csontváza egyébként olyan orvostörténeti érdekességek között foglal helyet, mint a Grover Cleveland elnök állkapcsából kioperált tumor, amelyet 1893-ban, egy titokban tartott műtét során távolítottak el, vagy Chang és Eng, egy sziámi ikerpár összenőtt mája. TARTAS- Ne haragudj pajtás, ki tudnál segíteni egy húszassal? Munkanélküli vagyok.- Parancsolj! Itt egy tízes.- Ne vedd rossz néven, de mint mondám, egy húszasra lenne szükségem. És restellem is ezt a munka- nélküliséget, dehát ugye...- Ne restellő pajtás. Itt a húszas. Maholnap én is munkanélküli leszek, ma jd akkor visszakérem.- Pillanat, pillanat... Már ne vedd rossz néven pajtás, de, ha lehetséges, ne tőlem kérj, mert én mindenféle ismeretleneknek nem szoktam adni... (priska) Ugyanúgy május volt, ugyanúgy fájó, szépséges, és ugyanúgy csendes, magányos, miként a mostani. Ma is hasonlít az akkori Hernádhoz a mai... Most is ugyanúgy gyors, zavaros, pihenni nem akaró, mindig szaladó, futó, mint a mai emberek. Csak nézem, nézem az apró örvényeket, csak nézem a kapásjelzőt, a reménytelent, a szélben himbálódzót. A száraz melegben nem történik itt már semmi. Hiába hoztam kenyeret, szalonnát, inkább fejfájósan éhezek, mint e hőségben keresgéljem a bicskát, a nejlon- zacskó párájában puhuló, savanyodó kenyeret, a nyúlós, rágós szalonnát. Majd csak történik valami, majd csak eltelik már a délelőtt, és mehetek a vonathoz. A csendes édes-bús délelőtti meleget hangoskodó jövevények feledtetik el velem. Micsoda zajjal, röhögéssel közelednek itt ezek, nyomukban egy pörgős kutya, állandóan hol egyik, hol másik lába botlik meg benne. Ilyenkor rúgnak egyet a túlzott hűségű jószágon, az nyüszít egyet, de génjeiben hordozott hűsége feledteti a csizma, a félcipő nyomát. A szilvás végében meg is állnak öten, tőlem tán húsz méterre, és egyikük hívja, édesgeti magához a kutyát, de az valami rosszat sejtve, az istennek sem közelít, sőt lelapul a fűben, onnan lesi, mi is készül itt. A leghangosabb megunja a kutya kérlelését, közelebb megy a lapuló jószághoz, tenné nyakára az örvet, de az hátrál, menekül egészen a Hcrnád mélyre mosott partjáig. Itt aztán érzi, nincs tovább, nem ugorhat a vízbe, ösztöne is tiltakozik az ellen. Ekkor egy vehemensebb kísérletező - már nem kérlelő hangon - sőt káromkodások közepette a kutyára veti magát, az vakkant egyet, de nem támad. Hisz’ miért is támadna, ismeri ő mindegyiket, barátként, társként kísérte őket hajnali csalitban, esti hazatérésben, eddig soha nem támadt így rá egyik sem. Nem tudja mire vélni ezt a hurkot, ezt a nyakát szorító szíjat, eddig sose erőltették rá ilyen parancsolóan. S a kutya a nyakára húzott szíjjal hadakozva, harapdálva követi izmos gazdáját, aki húzza-vonszolja a szilvafa alá. Ott aztán hamar hurok kerül a póráz végére is, gyorsan „szakszerűen” lebunkózzák a szegény jószágot, majd a mozdulatlan tetemről lehúzzák a halálos béklyót, és a kutyát mellettem a vízbe dobják. Se maradni, se menni nem tudok. A látvány torkomat fojtogatja, én még soha nem láttam így visszaélni a hűséggel. Szédülök, hánynom kell, lüktet az agyam a gyönyörű május ilyen pusztítást hozó vasárnapján. Ezzel a pár perccel életem végéig nem tudok mit kezdeni. Nem látok se horgot, se vizet, se a víz örvényét, csak menekülni szeretnék innen a Hemád-partról. E hóhérmunka lidérce sose tűnik cl belőlem, soha többé ide nem jövök, megfogadtam, meg is tartottam. Mostanában sikeres horgászokról hallani ezen a vízen. Úgy látszik, a maiakhoz kegyesebb már az ég, nem bünteti őket mások bűneiért, mostanában unszolnak barátaim is, meg kéne próbálni ezt a vizet, hol ez, hol az a halfajta megy éppen. Én csak a zavaros, sűrű, kávészínű folyó sebes, habarékos-örvé- nyes vi^ct látom. Emlékeimben ott kavarog a hűséges kutyaszemek látványa, a pörgős puli, a kibékíthetetlen teher, amit a sintérek helyett magammal cipelek. Ilyenkor gondolatban megsimogatom az én Tomi kutyám hattyúfehér szőrét, az én aranyos kutyámét, aki végigkísérte gyerekkoromat, akit minden vizekre magammal vittem, aki egyszercsak csendesen kiöregedve örökre itthagyott, s aki nélkül a horgászat már nem is olyan, mint AKKOR, amikor együtt bámultuk a tűnő víztükör fényeit... (bekecsi) SIMOGASSAM MEG BUDDHA HASÁT? Se szeri, se száma az olyan nyomtatott és hangos reklámoknak, amelyekből valósággal kiabál, hogy az emberek loholnak a pénz után, szeretnének mennél előbb és mennél könnyebben meggazdagodni. Ebben természetesen nincs semmi kivetnivaló. Tehetsége, szorgalma, becsületes munkája alapján erre manapság nálunk mindenkinek joga és lehetősége van. A minap azonban - enyhén szólva - furcsa „ajánlatról” szóló reklám került a kezembe. Fogalmazás, nyelvhelyesség, helyesírás, nyomdatechnikai kivitelezés tekintetében szinte hibátlan a szöveg. Ami pedig a „rámenősséget” illeti, igazán ügyes a maga „műfajában”. Nem kevesebbel biztat, mint azzal, hogy ha „egy főállásban végzett munka béréből élő rabszolgának” érzem magam, azon könnyen lehet változtatni. Elegendő, ha írni, olvasni tudok. Ugyanis nem kell mást tennem, csak töltsem ki, küldjem el a mellékelt „megrendelőkupont” . a megadott címre, és utánvéttel - mintegy kétezer forint ellenében - kapok egy „csodálatos Buddha- szobrot”. „Öné lesz Buddha az ő teljes ragyogásában, aranyozott kivitelezésben” — ígéri az értékesítési iroda igazgatója. Aztán így folytatja: „Ön lesz az ő misztikus hatalmának élő bizonyítéka, hogy úgy hull önnek a pénz, akár az eső...” És mit kellene nekem tenni - természetesen a szobor árának kifizetésén kívül -, hogy milliókat kaphassak Buddhától? Semmi mást, csak „fogjam meg jobb kezemmel Buddhát, bal kezemmel pedig simogassam lágyan az ő varázslatos hasát. Ilyen egyszerű az egész!” — állítja a szobrot kínáló iroda névtelen igazgatója. Valahányszor „nyakig ülök az adósságban, ha házat, autót, esetleg vitorlást akarok vásárolni, vagy bármi mást, amire kedvem szoty- tyan” - csak simogassam meg gyöngéden Buddha hasát, és „ő csodálatos módon temérdek pénzzel nehezíti meg zsebeimet”. Simogassam, csak simogassam Buddha hasát kereken 30 napig, és ha mégsem hullana rám az égből a pénzeső, akkor küldjem vissza az iroda címére a szobrot, s ők visszafizetik a teljes összeget. Nyilván az egy hónap után a pénzem megérkezéséig is eltelik még valamennyi idő, esetleg egy újabb hónap, s így a szobor ára talán két hónapig is kamatozik az „irodának” valamelyik bankban, esetleg forgatódik valamilyen vállalkozásban. Aztán az is lehet, hogy nem mindenki bajlódik a szobor becsomagolásával, postázásával, hanem - ha morogva is - megtartja magának a „csodálatos, szinte élő Buddhát, akinek látásától eláll majd a boldog tulajdonosnak a lélegzete is”. így aztán valóban megtörténhet, hogy hull a pénzeső, no nem az égből, hanem a hiszékeny emberektől a fifikás ötlet kiagyalóinak a zsebébe. De mit szólnak nagy vallásalapítójuk nevének ilyen profán üzletelésre való felhasználásához - maguk a buddhisták? (h.j.)
