Észak-Magyarország, 1992. május (48. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-18 / 116. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1992. május 18., hétfő Ki tetszenek-é találni, mi történik a képen? Ugye, hogy nem! Nos, tegnap berontott szerkesztőségünkbe Vandálné született Spicc S. Teréz, mondván, hogy reklamálás esetét fogja fennforgatni, mert az a nagy igazság, hogy ő az édes kis Odönkéjére pontosan huszonharmincezer-ötszázhathetvennégyötkiienc szavazatot küldött be, és alig akart hinni a szemének, amikor az jelent meg, hogy csak huszonharmincezer-ötszázhathetven- négyötnyolc szavazata van a tündér kis magzatnak. A szemfüles fotóriporter éppen azt a pillanatot kapta lencsevégre, amikor a szavazatszámláló hölgyek rálelnek a több mint másfél milliós halmazban a hiányzó egy szavazatra. Spicc S. Teréz a meghatottságtól éppen a szavazathalmaz innenső oldalán küzd a meghatottság és megkönnyebbülés könnyeivel (ezért igyekszik láthatatlanná válni). Fotó: Laczó József Tréfásan elmélkedve Utoljára a gyermekszépségversenyről Tagadhatatlan! Ahogyan múlik az ember felett az idő, egyre csikorgóbban mozog az esze kereke. Erre most döbbentem rá, amikor lapunkban befejeződött a gyermekszépségverseny. Megkésve, csak tegnap ugrott be. miért is spekulálták ki ezt a vetélkedőt szerkesztőségünk vezetői. No de nem beszélek - mit nem beszélek, nem írok - talányokban. Hogy tisztelt olvasóink pontosan tudják, miről is van szó, felhomályosítom önöket. Szerkesztőségünkben két műszakban, felváltva két kézbesítő dolgozik. „Egyebek’" mellett az a dolguk, hogy reggelente elhozzák a nagypostáról a leveleket. Nem jelent ez általában nagy csomagot. „Mindössze” a napi sajtót - több példányban -, meg az olvasók leveleit. Ugyancsak nem egy-kettőt. Hál’ istennek. Nem kell ezek elhozatalához csak két kéz, meg két szatyor. És a megérkezéskor egy-két percnyi idő. Szusszanásnyi! Le kell ülniük, hogy levegőhöz jussanak. Le bizony, mert - az ökölvívásban honos besorolás szerint - kézbesítőink a pehely-, illetve a könnyűsúlyba tartoznak. Felvételük esetén a személyzetis bizonyára nem állt feladata magaslatán, hiszen figyelmen kívül hagyta kicsinyke testsúlyukat. Egy-egy kis szellő - újság- és levélküldeményekkel leterhel ve-nem jelent ugyan veszélyt a számukra, de a szél, az már igen. A viharról már nem is beszélve. Nos, ezt a veszélyt felismerve lépett a ring sarkába a szerkesztőség vezetése. Összedugták a fejüket - az aggodalomtól vezérelve, kétségbe esve -, hogy megoldást találjanak. Megnyerték a nemes ügy támogatásához a kft. vezetését. Felzárkóztatták maguk mögé a szakszervezetet, a MUOSZ és a MŰK minden tagját. Kitalálták a gyermekszépségversenyt. Az első' gyermekfotók közlése után láttuk, nem volt hiábavaló az álmatlan éjszakák alatt kiötölt, kihatolt gyermekszépségverseny megrendezése. A pehely- és könnyűsúlyú kézbesítőket már az első forduló után nem a szellő, hanem a szél, a szélvihar, de még a zivatar sem tudta kilendíteni egyenes lépéseik ritmusából. Mármint a szavazócéduláktól megrakott asszonyokat. Sőt! Mit ad Isten! A két asszony kezdetben izomlázra panaszkodott. Ám az akarat és a gyakorlat, a fokozatosan megnövekvő megterhelés meghozta az ő gyümölcsét. A kézbesítők izmosodtak. Már hazafelé is két szatyorral mentek. Otthon a veteményeskertben kezükbe kapát vettek, hátukra gereblyét kötöttek, így érezték jól magukat. A konyhában egy fakanál helyett már kettővel verték a rakoncátlankodó gyereket. Ha meg férjuram valami rossz fát tett a tűzre, jött a korábban soha nem tapasztalt haddelhadd. Az asszonyok csak megmutatták a muszklijukat, máris szaladt mindenki a helyére, mint rémült egér a lyukba. A szavazatokat-a gépelés mellett - két adminisztrátor számlálta össze. Kezdetben naponta „csak” hétezret, a végén naponta több mint 78 ezer darabot. Nagy örömükre nekik is tág lehetőséget kínált a szerkesztőség és a versenyben részt vevők nagy tömege személyiségük további kibontakoztatására. Mára versenyszerűen képesek átszámolni a naponta érkező szavazócédulákat. Majdnem úgy, mint egy pénzszámláló gép. Csak azt sajnálják, hogy nem pénzt kell számlálniuk. Beérnék a mostani idő szerint, akár papír tízforintosok szám- lálgatásával is. Máraz sem „zavarja” munkájukban őket, ha a mellettük, felettük toporgó újságírók kéziratuk legépelésére kémék őket. Szóval szép volt ez á szépségverseny. Szép az is, hogy harminc díjat ajánlottak fel a szponzorok a legszebb gyerekeknek. Mondom, írom, mindez nagyon szép. De azért én nem vagyok mindennel megelégedve. Kérem, a gyermekszépségver- seny szavazói díjazzák már a kézbesítőket is. Ismerjék el valamilyen formában a szavazócédulákat számlálók munkáját is. Azt gondolom, ha fizetésemelést nem is, de egy-egy oklevelet legalább megérdemelnének. Már csak a negyvcnvalahány év gyakorlata szerint is. Egyébként felhívom a szerkesztőség vezetőinek figyelmét, sürgősen találjanak ki egy újabb, hasonló népszerűséget kiváltó játékot. Egyébként nem őrizhető meg a kézbesítők kondíciója. Márpedig ha ennyire megnőtt a muszklijuk és nem lesz munkájuk, akkor a szerkesztőségben csinálnak rendet. Akkor pedig jaj lesz nekünk! Faragó Lajos Mint minden évben, az idén is mint a megváltást, úgy várták az áradást a tiszai halászok. Úgy április közepe táján meg is mozdult a víz, szép lassan emelkedett, hogy aztán a kifolyókon át az élő vízből átcsorogjon az árterületre. Ha csak helyenként is, de víz alá kerültek az ártéri erdők, bozótosok, s a megtelt kubikgödrökben verdes, pocsol a hal, minek következtében megjelentek a tapogatóval működő orvhalászok is. Mert tisztességes halász ilyen helyekre varsát, hálót, egyéb halfogó szerszámot soha nem rak; annál inkább az áradáskor rohanó, élő Tiszára, ahol ilyenkor ki tudja miért, de szépen adja magát a víz, s esetenként tekintélyes a zsákmány. Nem is halász az, ki ilyenkor nem old ladikot, persze helye, vidéke válogatja, mert vannak folyószakaszok, ahol a vizet járó ember csak legyint a Tiszára, mondván: lesz jobb, csak álljon be a víz. De nem így Ároktőnél, ahol néhány embernek megélhetést, kenyeret ad még ez az ősi mesterség, habár év- ről-évre egyre vékonyabbat, kevesebbet. Ami azért érthetetlen, hiszen amint azt a halászok állítják: a Tisza az utóbbi években olyan szőke, mint apáink, vagy inkább nagyapáink idejében volt. És ez a szőkeség azt jelenti, hogy a Tisza vize tiszta. Hová tűnt hát belőle a hal? Mert igaz, ami igaz, a zsákmány azért kevesebb, mint hajdanában volt. Deltát aki a vízből él, annak a vízre, illetve csónakba kell szállni, nap mint nap kora hajnalban, hogy átnézzen varsái, hálót, csónakba szedje, amit benne talál, s ha szükséges, javítsaés kötözze, „foltozza” a szakadt készséget, vagy mérgelődve sajnálja azt, amit a benne lévő zsákmánnyal együtt eloroztak. Mert ragadozó, rablóhal kevesebb van ugyan a Tiszában, ám a vizet járó zsiványok ugyancsak megszaporodtak. Pótolni kell hát, amit elloptak, javítani, kötni, ólmozni azt, amit megrongált, megszakított a víz. Fotó: Szarvas Dezső Könyvnosztalgia Szereti Ön Arany Jánost? A könyv, az olvasás szeretete generációk óta öröklődött családunkban. Nem voltak módos emberek, de már a szülői házban, kisgyermek koruktól kezdődően szinte cseppenként adagolták számukra a versek, a szép írások, az igazi irodalmi érték becsülését. Örököltük azután azt a tulajdonságot is, hogy - ha csak tehettük — kuncogó kis forintjainkból egy-egy szép könyvre kuporgattunk. Amíg olcsó és hozzáférhető volt az értékes mű, az irodalmi alkotás az ember számára. Arra a kérdésre, hogy: szereti Ön Arany Jánost? - remélem, még mindig sokan mondanának igenlő választ. Emlékeznek-e még az iskolás időkből a Toldi soraira? Felülik-e néha a verseskötetét, s elolvassák-e a Családi kört? És megdobban-e a szívük, ha időnként - a rádióban vagy egy irodalmi műsorban-meghallják mondjuk, a Szondy két apródja vagy A walesi bárdok csodálatos sorait? Ismerik-e a magyar színpadon máig élő Hamlet-fordítását Aranynak? Mindezek a gondolatok akkor jutottak eszembe, midőn nem is olyan régen a miskolci Antikváriumban böngésztem, s Arany János összes balladáinak 1932-es kiadására leltem. A könyv külsején semmi cso- dálnivaló nincsen: puha a fedele, szerény piros-kék színekkel pingált illusztráció díszíti. Ami az értékét növeli, az a dicséretes törekvés volt immár egy fél évszázada, hogy olcsón juttatták el minél több emberhez, a szerény jövedelmű családok könyvespolcára a klasszikus szerző világirodalmi szinten is szinte egyedülálló balladagyűjteményét. A ’32- es kiadás nemcsak a könyvnap alkalmából történt, hanem ily módon tisztelegtek Arany János halálának tikkor fél évszázados évfordulója előtt. ...Még olvasni sem tudtam, amikor apám esténként ölbe vett, s a korábbi mesemondás helyett Aranyt olvasta nekem, legtöbbször - kívánságomra - az V. Lászlót. Az évtizedek távolából is jól emlékszem a vers soraira: „Sűrű, sötét az éj, / Dühöng a déli szél, / Jó Budavár magas / Tornyán az érckakas / Csikorog élesen.” ...Lévén vagy 5 éves, a tartalmát persze nemigen értettem, de a lüktető verssorok, a hangutánzó szavak, a vihart szinte láthatóvá tevő szóképek mindig is megható és örökké élő emlékké teszik számomra azokat az estéket. Nézem ezt a félévszázada kiadott balladáskönyvet. Figyelmeztető lehet ma is a belső oldalon olvasható ajánlás: „E könyv megjelenését a Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet, az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt., a Diósgyőri Papírgyár Rt. és a Hazai Papírgyár Rt. áldozat- készsége tette lehetővé”. S a jó öreg diósgyőri papíron sorakoznak a balladák, segít az olvasónak többel megtudni Arany Jánosról Beöthy Zsolt tanulmánya, s - ha fekete-fehéren is — láthatjuk Zichy Mihály csodálatos versillusztrációinak, festményeinek reprodukcióit. Az Arany-balladák ’32-cs kiadásának árát nem tüntették fel a könyvön (gondolom, hogy célját elérhesse, nem kértek érte sokat). Jómagam nemrég 80 forintot adtam érte.-fáska-
