Észak-Magyarország, 1992. május (48. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-16 / 115. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 12 1992. május 16., szombat Randevúhely a Zsolcai kapuban Miskolc meglehetősen szürke negyedében kicsi, ám igen reprezentatív vendéglátóhely nyílt aminap. A vendégeket egészen különleges enteriőr fogadja selyemvirágokkal, fehér asztalkákkal, színes blúzos hostessekkel. Igen, a hely jellege azt diktálja, hogy itt nem felszolgálónők, hanem kellemes modorú hostessek álljanak a vendégek rendelkezésére. A Zsolcai kapu 7. sz. persze nem ismeretlen a miskolciak körében: tavaly még húst, hentesárut lehetett itt vásárolni. A Miskolci Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat a privatizáció során csillaggal jelölje meg ezt az üzletet, amely any- nyit jelentett, hogy az átalakulás során ajánlatos a helyiséget egyéb módon hasznosítani. Mit tehetett mást az üzlet hús- és hentesáru eladói szakmával rendelkező vezetője-profilt váltott, második szakmát tanult: meglehetős intenzitással. Nyitrai György Anno ’91 néven betéti társaságot alakított - és megnyitotta a randevúhelyet. Hajnali 5 órától hajnali 4 óráig várja a vendégeket üzleti megbeszélésre, baráti találkozóra, vagy éppen klasszikus randevúra. Hogy kik térnek be zöld hajnalon egy-egy csésze Edu- schora,^nég nem tudni. A nonstop nyitvatartás kísérlet, majd az élet dönti el, szükség van-e rá. A bt. vállalkozása egészen merész, hiszen a kopott kis húsbolt átalakítása és pazar berendezése tetemes összegbe került, csakis banki támogatással lehetett megvalósítani. A vállalkozónak az Agrobank volt segítségére, mindkét fél szálfára előnyös kamatfeltételekkel. A .bt. ügyvezetője érthetően nagyon büszke ékszerdoboznyi üzletére, de azt mondja, akkor lesz igazán boldog, ha a miskolciak pénztárcája újra megengedi, hogy kávé helyett jó magyarosan, amolyan nyitraiasan fűszerezett hurkát és kolbászt vásároljanak - ugyanitt. Nádassy József Sziiy Nóra kezeihez lovaim rákaptak a levegőre nem bírok velük más igavonók békésen tűrik a hámot lepereg róluk a verés az enyémek nem ismerik az ostort mégis elégedetlenek ellenző nélküli lovakra pedig semmi szükség szól a törvény a szabadon élők lasszóval elfogandók végső esetben halálra sebezhetők lovaim pedig egyre inkább rákapnak a levegőre s már előre félek hogyan is nézek a kitágult szemökbe A kutya - burzsoá csökevény A legyek és a verebek után kutya idők járnak a pekingi ebekre is. Ä vész kampány formájában szakadt rájuk, s ehhez a jelet a kormánylap adta meg azzal, hogy vezércikkben taglalta „e költséges nyugati szokással való szakítás” szükséges voltát. Mi tagadás, az ember leghűségesebbnek mondott barátja, a kutya, már-már azon a szinten él, mint a gazdája - mutatott rá az újság. És ezt a népjóléti szempontból korántsem elhanyagolható véleményt adatokkal is alátámasztja: a kutyák száma meghaladja a 100 milliót - más összevetésben minden 11 kínaira jut legalább egy kutya-, de amíg egy átlag kínai fél kiló gabonát fogyaszt naponta, egy átlagkutya ennek a kétszeresét is felzabálhatja. Éves vonatkozásban a nemzeti termék 7 százaléka válik ebek martalékává. Mi a teendő? - tette fel a kérdést a vezércikkíró közgazda, s meg is válaszolta. Le kell számolni a kutyákkal, mégpedig a következőképpen: a városokban szigorúan be kell vezetni az ebtar- tási tilalmat, ott pedig, ahol már vannak kutyák, ki kell irtani a jószágokat, „mert költségesek, sokat zabáinak, és ráadásul a burzsoá életmód csökevényei”. (MTI- Press) Például... Hát ez hogy’ találta meg az utat? Ily aprócska, csenevész létére miként bírt áttörni a kövirózsák kemény, hajlíthatatlan - számára mindenképpen hajlíthatatlan - levelei között? A kövi rózsák si ncse- nek bizony elkényeztetve. Ott szorongnak az ablakpárkányra tett láda egyik sarkában, a ládács- ka túloldala kell a snid- lingnek, a közepe pedig vagy hagymának, vagy pedig és leginkább violának. Bizonyos, hogy a violáé lesz a hely, ő vívta ki magának, azáltal, hogy a múlt évben valami mód' oda került egyetlen szálja nemhogy a nyarat, de valójában még a telet, legalábbis annak derekát átvirította, bírta erővel, kicsit más illattal is. Legyen hát az övék a láda legfőbb helye! De mi lehet ez az aprócska, vékonyka akár- mi?-Ő, aki itt nyomakszik föl vékonyan, semminek sem látszóan a kövirózsák levelei között? Jól látszik, hogy nem a rózsákhoz tartozik. Valami földecske is szorul rá, olyan, mintha ezt a rö- göcskét próbálná fölemelni, magasba tolni... Majd holnap. Majd akkor jobban látjuk. Vagy holnapután .. . És most már tényleg látni. A vékonyka száron két apró levélke, összecsukódva, de csak azért becsukódva, mert nem tudnak szétnyílni. A rög miatt... Azaz, nem is rög az, hanem héj... Napraforgó héja! Emeljük hát le róluk, mintegy kis sapkát... Lassan, óvatosan... megvan! A két levélke szétnyílik megkönnyebbülten, picit még lebegnek is, mintha búcsút intenének bölcsőjüknek, miből vétettek. A most már üres héjnak, mely betöltötte szerepét, végrehajtotta feladatát, mi miatt megtermett... De hát miként került ide ez a napraforgómag? Megvan! A madáretető! Hát persze, télen itt hívogatta a cinkéket és minden arra érdemes madarat, hogy csak tessenek fogyasztani, ha már lehullott ez a szép, vastag hótakaró, ha már megérkezett a csípős, sokmínu- szos hideg is, szóval ha már egyszer úgy jelentkezett a tél, ahogyan illik. Hát csak tessenek, itt csüng a szalonna, a tartóban várja a kosztosokat a dió, a napraforgó. Onnan esett ki hát ez a mag... Rá a fagyott földre... Semmi betakarás... Víz sehol egy csepp sem... Ráhullott a fagyott földre és várt... Arra várt, hogy majd eljön az ideje. De miből tartalékolt? Honnan volt ehhez ereje? Az a vékonyka, piciny héj miként tudta megvédeni a sokfokú mínuszoktól? Ott kinn a föld tetején, hiszen nem védte őt egy centicske föld sem! Sokan felfigyeltek már arra a csodára, amit napraforgónak, tányérrózsának nevezünk. Hogy mégsem ámuldozunk tőle, érthető. Hiszen „közönséges”, „mindennapos” itt a mi környezetünkben. Pedig ugye adott egy jókora virág, akkora, mint egy tányér. Gyönyörűséges, sárga szirmokkal körítve. Bévül pedig ott a rengeteg termés, a mag, és minden magon még egy-egy külön kis virág! Egy hatalmas virág belsejében a magokon külön-külön még egy kis virág! Nem mindennapi ez bizony! És az egésznek akkora szára is lehetséges, hogy csak baltával vágható ki. Ha otthagyjuk, a madarak étterme akár egész télen. De leginkább nem hagyjuk ott, hiszen mi magunknak is fontos eledelt ad, oly kiváló olajat, hogy külön is jelzik a flakonon. Hát még ha az igazi „ütőkön" préselik ki ezt az olajat! Napraforgó. Mondjuk. Mert tényleg a Nap felé fordul az egész hatalmas tábla! Tes^enek csak megfigyelni! Szirmai pedig lehetséges, éppen a Naptól kapják meg azt a csodás aranysárga színt, amit oly sok festő próbál megjeleníteni... Van Gogh napraforgóinak csodáját hányán próbálják azóta is megmutatni! De nem kell olyan messzire menni. Szűkebb körünkben Ma- zsaroff Miklós napraforgóit is csodálhatjuk. Kiállításokon, szerencsésebb vásárlók otthonában... Saját lakásomban jómagam is napraforgóról készült festményt nézegetek már sok éve. Bár eme kép nem tartozik a hírességek közé, nálam, ha szabad így mondani, a fal fő helyén színesedik. Rimányi Jenő úr festette, ki Tapolcán élt, és minden nap alig várta, hogy közhivatali munkájának befejeztével hóna alá kaphassa festőállványát, ecsetjeit és induljon a hegy-völgyekbe. Csak úgy magának, passzióból. Nemigen törődött ő a képeivel, megfestette, és letette. Egyik napraforgósa viszont most itt szépíti a lakást... Az új napraforgó pedig most igyekszik kibújni a kövirózsa kemény levelei közül, sőt, már ki is bújt. Madarak eledeléül került a tartóba, hiszen úgy véltük, nincs már más szerepe... Ez a sorsa. Hogy megegyék. Lehullott a fagyott földre. Takaratlanul, meleg és víz nélkül vészelte át a telet, kivárta a tavaszt. Lefele gyökeret eresztett, fölfele szárat növesztett, igyekezve a fény felé. Most pedig itt van. Él. Priska Tibor A költő - aki büszkén nevezi magát független embernek - életéről, élményeiről, törekvéseiről, törvényeinkről beszél. Nem is annyira beszél, mint inkább vall. Mert a költők vallani szoktak ugyebár. (Legalábbis az irodalomtörténészek szerint.) Tehát vall a költő és én örömmel hallgatnám, de van a dologban valami fonákság, talán úgy is mondhatnám, hogy valami kis szépséghiba. A vallomás ugyanis rács mögött hangzik el (a közelben biztosan ott a porkoláb is), mert a költő most éppen fegyház- ban ül. Nahát ez már más polgárjogi harcosokkal is előfordult, hogy a különböző korszakok státusfoglyairól ne is beszéljek. Aztán ítéltek már el költőket blaszfé- miáért, s felsorolni is nehéz lenne azokat a sajtóvétségeket, melyeket sohasem hagytak megtorlatlanul az ügyészségek, bíróságok. Csakhogy itt nem sajtóvétségről van szó, hanem betöréses lopásról, csalásról, miegymás. „Tiszta szívvel betörök, ha kell embert is ölök.” Nem lehetetlen, hogy a József Attila-i lázadás is inspirálta költőnket. A riporter erről nem kérdezett a Gondolat - jel-ben. Ha netán inspirálta, akkor a sátoraljaújhelyi rab éppen úgy nem értette meg József Attilát, mint Horger profesz- szor. Mert ugyebár más a költői lázadás és más egy konkrét bűntény. S a költőkkel talán mégiscsak to- leránsabbak a társadalmak, mint a bűnözőkkel. (Legalábbis haláluk után...) Na már most a rádióriport hallgatása közben engem igazából két dolog érdekelt. Az egyik, hogy - tételes törvényeink szerint - mennyiben bűnös a poéta, a másik pedig, hogy tényleg költő-e az az ember, ott túl a rácson? Az első kérdésre nem olyan nehéz a válasz. Részint azért, mert ma már nincsenek koncepciós perek. Részint pedig azért, mert a köztörvényesek (rablók, csalók és egyéb gazemberek) a törvénysértések idején sem törvény- sértő módon ítéltettek el. Magyarán: a tolvaj - az osztályharc pillanatnyi állásától függetlenül! - tolvajnak minősíttetett. Nehezebb - néhány mikrofonba mondott verssor birtokában - arra válaszolni, hogy emberünk tényleg költő-e? Vagy másként: rendelke- zik-e ama villoni talentummal, mely költővé teszi a költőt? Nos erős a gyanúm, hogy itt nem is sátoraljaújhelyi, hanem csupán egy mucsai Villonnal állunk szemben. De ha netán tévedek, annyit mégis szabadjon megjegyeznem, hogy Villon egyáltalán nem volt arra büszke, hogy lopott és késeit. Mint ahogyan Christopher Mar- lowe-t sem azért szeretjük, mert késre ment egy lotyó- ért, s csapszékben lelte halálát. Sokkal inkább azért, mert korának tudós költője - nagy stílusművésze - volt, s mert elsőként írta meg Doktor Faustus tragikus históriáját. A mi emberünk életében a „nagy mű” még nem született meg, viszont született már több - őt sújtó - ítélet. Költőnk tudniillik visszaeső bűnös. Világos hát, hogy nagyon foglalkoztatja a visszaesők helyzete. „Harcolni kell a visszaesők problémájának rendezése ügyében is - mondja. Az előélet miatt ugyanis nem magát a tettet veszik figyelembe, hanem annak súlyát megtöbbszörözik... Mert ugyanezért a cselekményért egy elsőbűnté- nyes kap, mondjuk, egy évet. Ezzel szemben én hármat kaptam. Csak azért, mert visszaeső vagyok.” Szegény ember, CSAK AZÉRT, MERT VISSZAESŐ! Es ezt úgy mondja, mint aki nem tehet arról, hogy ismételten, hogy újra és újra lop, csal, betör, meg mit tudom én... Arról tényleg nem tehetünk, hogy milyen közegbe születünk, hogy milyen a bőrünk színe, hogy mi mindent hordunk génjeinkben, de hát azért mégiscsak van valami- nevezzük talán SZABAD AKARATNAK -, ami igenis minden körülmények között lehetővé teszi az ember (a lelkes lény) számára a VÁLASZTÁST! A költő nem a tiszta és tisztes munkás életet választotta... Túl szigorú vagyok? A fogékony lelkű bölcsészlányok- akikkel most éppen a rádiós műfajok leckéinél tartunk - nagy empátiával viseltetnek a költő iránt. - De hát ez az ember - magyarázzák nekem - a Szigorított Őrizetes Internáltak polgárjogi szervezetének volt a vezetője! Nem a maga számára lopta el a videó-készülékeket, hanem azért, hogy a szervezetet pénzhez juttassa. Ez egy nemes cél! A következőkben azt javaslom, hogy kis szemináriumunk azonnal alakuljon át a SZÉPREMÉNYŰ PUBLICISTÁK polgárjogi szervezetévé, s miután egy fillérünk sincs a működéshez - raboljuk ki a zálogházat. Az ifjú hölgyek nem hajlandók meghozni - még a nemes cél érdekében sem! - ezt az áldozatot, inkább bölcsészbabérokra pályáznak, mint börtönkarrierre. Perszej mert nem lakozik bennük költői lélek. Akiben viszont lakozik, az bátran mondja a mikrofonba: „...lopni fogok: elmegyek egy üzletbe, ellopom azt a kon- zervet, szalámit, akármit, ami a megélhetésemhez szükséges. Lopok, mert rákényszerülök. Meg kell, hogy tegyem, mert azt nem fogom megvárni, hogy felforduljak az utcán.” Idézzük még egyszer József Attilát: „Tiszta szívvel betörök, / ha kell embert is ölök...” De nagy költőnk nemcsak ezt írta, hanem - már túl az ifjonti lázadáson - ezt is: ....mai magyarok! / ...Én dolgozni akarok.” F urcsa, hogy a sátoraljaújhelyi Villonnak ez valahogy nem jut eszébe...
