Észak-Magyarország, 1992. február (48. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-12 / 36. szám

1992. február 12., szerda

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5

Rovatunk számos véleményt kapott a február 3-i számunkban megjelent Véleménykülönbségek Herman-ügyben című összeállításra, majd azt követően a február 6-án közreadott Szólástér véleményekre. Bár közben a miskolci önkormányzat döntött a Herman ügyében — remélhető leg ennek nyomán „mindkét" oldalon megnyugodhatnak a kedélyek - az egyházak által visszaigényelt, avagy visszavárt iskolák körül tovább zajlanak a viták, ütköznek a vélemények.

A magunk részéről független voltunkból következően igyekszünk helyt adni a legkülönbözőbb véleményeknek, figyelemmel viszont a vitakultúra bizonyos demokratikus játékszabályaira. Nézetük szerint, aki komolyan gondolja demokrata voltát, képes elviselni a másik véleményét is, s nem kéri fel vezeklésre annak kinyilvánítóját. A vita legyen bár mégoly harcos, jó volna elkerülni a militáns hangvételt balról és jobbról egyaránt.

Van, aki a független lap szemére veti az MSZMP helyi szerv közleményének megjelentetését. Ehhez azt tehetjük hozzá: tudomásunk szerint a Munkáspárt törvényesen bejegyzett szervezet, így alkotmányos joga a véleményformálás, és annak nyilvánosság elé tárása is.

Végül levélíróink szives megértését kérjük, de a terjedelmi lehetőségek korlátái ezúttal is tömörítésre szoritottak bennünket, úgyszintén az ismétlődések kiiktatására.

És Őket ki kérdezte 1948-ban?!

A lap február 3-i számában a korábban egyházi iskolák vis?- szaigénylése tárgyában megjelent. teljes oldalt kitevő két levélből csak úgy sugárzik az egyház ellen irányuló, perzselő ellenszenv. Olyan hangulatot keltenek e sorok, mintha az egyházak valamiféle diktatórikus szervezetek lennének, melyek akaratuk ellenére próbálják a „szegény, védtelen” diákokra és szüleikre ráerőltetni szellemiségüket. E levelek írói nem vették figyelembe dr. Kovács Endre püspök úr nyilatkozatát. melyre azért nem térek ki, mert az az újság ugyanezen számában olvasható. Az egyház részéről olyan kompromisszumkészség mutatkozik, melynek ilyen durva semmibevevése teljes egészében az elmúlt diktatórikus rendszert idézi.

Nem tudom, a cikkírók és a velük azonosuló szülők mitől féltik gyermekeiket? A szeretettől, mellyel nevelni akarják? Vagy attól, hogy erkölcsös, fegyelmezett. a nehéz időkben is helytálló, becsületes magyar állampolgárt akarnak adni c sokat szenvedett hazának? Azt senki sem állítja, hogy a jelenlegi iskolák tanárai nem tisztességes embert akartak-akarnak nevelni, mint ahogy ezt N. L. sértődötten felveti. A tízparancsolatot szem előtt tartó nevelő azonban mindenképpen több lelki tartalmat fog sugározni, mint az, akit csak az evilági materiális szemlélet vezet.

Ami a színvonalat illeti, az egyházi iskolák a történelemben mindig úttörő szerepet játszottak a műveltség és kultúra fejlesztésében és terjesztésében, s a megelőző negyven év előtt, de a kommunista rendszerben meghagyott néhány intézetben is nemcsak elérték, de túlszárnyalták az állami iskolák színvonalát. Nos, ezt az iskolarendszert rombolták le teljes önkénnyel 1948-ban. rákényszerítve az egyházat a szellemi és fizikai visszavonulásra. Ki kérdezte akkor a szerzetes-tanárok százait: ott akarja-e hagyni egész életre vállalt hivatását? Senki! Megtiporták és földönfutókká tették őket. Érthetetlen tehát ilyen jogalap mellett miért kéne éppen a diákokat megkérdezni ez ügyben, akik önhibájukon kívül még a magyar történelmet sem ismerik a maga

valóságában. Az országos iskolarendszer is átalakulóban van, hála Istennek, de ebbe a jóindulatú szakembereknek van joga beleszólni és nem a diákoknak.

Végül pedig, ami az Észak- Magyarország vitaindító fejlécében leírt pártatlanságot illeti, ezzel kapcsolatban azért vannak kétségeim. mert ugyanezen szám 6. oldalán közzé teszi az MSZMP Miskolc városi koordinációs bizottságának vastag betűvel szedett felhívását, melyben javasolja az önkormányzatnak, hogy az egyházak kérését utasítsa cl. Ennek a szélsőbal- oldali pártnak, miután lelkileg, szellemileg, gazdaságilag a csőd szélére vitte az országot, semmi joga nincs ahhoz, hogy még most is az egyházak ellen szítson. felhasználva egyúttal cikkét a kormány elleni hangulat- keltésre is. Végezetül szeretném remélni, hogy az egyházi iskolák mostani ellenzői a később nyert tapasztalatok során megváltoztatják véleményüket.

Tóth Józsefné Miskolc Erdélyi u. 14.

Gyermekeinkről van szó

Öregek makacssága, fiatalok csalódása?

Az Észak-Magyarország február 1-jei számában jó volt olvasni Csoba Tamás polgármester bizalommal teli, nyugodt hangvételű szavait: „Olyan testület élére kerültem, amely a város problémáira érzékeny, és i, alá tudja rendelni a pártérdekeket a város érdekeidnek ... minden frakciónak, a frakciók minden tagjának a város sorsáért érzett felelőssége határozza meg a magatartását. Ennek köszönhető, hogy Miskolcon él és működik a városüzemeltetés, ha ezernyi gond közepette is”.

Azt hiszem, mi miskolciak nem értékeljük kellően ezt a helyzetet. Nem vesz- szük észre, hogy az 1990 őszén választott önkormányzati képviselők és a város új vezetői a térség nehéz helyzete, és akut problémái ellenére sem süllyedtek a .klSBK^es pártharcok lingo- ványába. Mindezt annak tükrében kell látni, hogy több településen működés- képtelen az önkormányzat, vagy képtelen a polgármesterrel együttműködni.

Félő azonban, hogy a közelmúltban fellángolt lisko- laügyü vita felbillenti ezt a törékeny egyensúlyt. A problémát nem az jelenti., hogy vita támadt a középiskolák körül, hanem az, hogy a vita kilépett a tárgyilagosság és a józanság medréből, és félő, hogy egyre inkább a szélsőségek irányába tart.

Ha nem érzelmi oldalról közelítjük a kérdést, az alábbi tényeket vehetjük számba. A vita tárgyát képező iskolák egyházi tulajdonban voltak és azokat aa államosítás idején térítés nélkül, teljes fölszereléssel elvették tőlük. Az elmúlt 40 évben az állam szerepe arra korlátozódott, hogy fenntartotta ezeket az iskolákat, úe újakat nem épített a városban. Az egyházi ingatlanok visszaadásáról szóló törvény a közelmúltban az egyházak számára lehetőséget adott ezeknek az iskoláiknak a visszaigénylésére. A visszaigénylés azonban új (konfliktus) helyzetet teremtett. Bonyolítja a helyzetet, hogy a volt egyházi iskolákban végzettek éppúgy magukénak vallják ezeket az intézményeket, érzelmileg éppúgy kötődnek hozzájuk, mint az elmúlt 40 évben végzett diákok.

Tényként kell elfogadni azt a strukturális átalakulást is, amely ma csaknem minden területen folyamatban van, az ipartól az egészségügyen keresztül az oktatásig;. Természetes dolog, hogy ezzel általában egyetértünk mindaddig, amíg nem a mi munkahelyünkről, nyugdíjunkról vagy gyermekünk tanulásáról van szó. Örülünk annak, hogy kárpótlást kapunk szüléink elvett földjeiért, boltjaiért, pedig ez is súlyosan, esetenként egzisztenciálisan érint másokat. Minél többet szeretnénk nyerni az átalakuláson, de a környezetünkben minden eszközzel meg akarjuk akadályozni ezeket.

A vita kiéleződéséhez bizonyára a tapasztalatlanság is hozzájárult. Az érintettek nem tekintették helyi politikai kérdésnek, és nem politikai eszközökkel kezdtek a megoldásához. Az egyik tábor passzív módon, törvényes jogai mögé bástyázta el magát. A másik tábor viszont lélektani hadviselésbe kezdett, és elsősorban hangerejében bízott.

Az előzőek ellenére bizalomra ad okot az a tény, hogy mindkét tábor jószándéka nyilvánvaló, mindketten a város jóhírű iskoláinak érdekében tevékenykednek.

Érthető a szülők és a tantestület aggodalma, de elhibázott dolog abból az alapállásból közelíteni a kérdést, hogy a másik félnek nincsenek jogai és rombolni akar. Ugyancsak rossz megközelítése a problémának a „statisztika háború”, mert a

nemzetiségi vagy kisebbségi kérdésekhez hasonlóan ezt a kérdést sem lehet csupán számarányok alapján eldönteni. Ezt a liberalizmus talaján álló szülőknek is tudniuk kellene. Tudomásul kell venni, nincs más lehetőség, mint előítéletek nélkül, kölcsönös bizalommal tárgyaló- asztalhoz ülni és megoldani a helyzetet. Ezt kívánja mindannyiumk érdeke. Ezeknek a kérdéseknek nem az utcán, és nem is a sajtó hasábjain kell eldőlniük. Nem kétséges, a látszólagos patthelyzet miatt ezek a tárgyalások nehezek lesznek, de ez önmagában még nem baj. A baj az, hogy az elmúlt 40 évben elszoktunk az érdekegyeztetés tárgyalásos formájától, és nem ismerjük a módszertanát. Viitás kérdéseknél az ellentáborban rögtön az ellenfelet látjuk és tüzelni akarunk. Jó lenne, ha nem azon vitatkoznánk, hogy állami vagy egyházi iskolán keresztül ve- zet-e az út Európába, hanem alkalmaznánk a lltonf- Mktushelyzet megoldásának tárgyalásos, európai módját.

Nehezíti a tárgyalásos rendezést, hogy nem tisztázottak a tárgyaló felek kompetenciái. Nem képezheti vita tárgyát, hogy az egyházaknak, az önkormányzatnak és az iskola képviselőinek kell tárgyalniuk. Ugyanakkor — ebben az átmeneti időszakban — nehéz megmondani, hogy miiben kompetens az önkormányzat és miben az iskola. A tárgyaló felek kompromisszumos

készsége esetén azonban ez nem okozhat gondot.

Szeretném remélni, hogy az önkormányzati testületnek és a város vezetőinek eddigi józan és mértéktartó lépései pozitív példát jelentenék és jó (irányba fogja kimozdítani az iskolaügyet a patthelyzetből.

Dr. Tihanyi László egyetemi adjunktus

Válasz a „Kényszer, nincs

Az egyházaik saját iskolájukat visszaigénylő törekvéseire igen „furcsa” hangvételű hozzászólások láttak napvilágot az Észak-Ma- gyarország február 3-i szánjában. Kísértetiesen emlékeztetnek az ötvenes év ék erős, de később is folyamatosan működő vallásellenes Propagandájára. Ennek alapján évtizedeken keresztül folyamatos volt az állampolgárok, egyháztagok, ifjúság, gyermekek elidegenítése az' egyházaktól, a lelkészektől, a templomtól. Az úgynevezett „tudományos világnézeti felfogás” alapján állóik nevetségessé tették, ki gúnyolták, lenézték iaz egyházhoz tartozókat, évtizedékig másodrangú állampolgárok voltak' saját hazájukban.

Igen tisztelt N. L. monogrammal jelölt szülő — aki bár nem tudom milyen megbízatás alapján, de sokak nevében félti az ifjúságot és a gyermekeket — tudja-e, hogy mitől félti és akik állítólag féltik gyermeküket miitől félthetik az egyházi iskolákban ? Attól, hogy „megmételyezik” őket hittel, szeretettel, reménységgel? Attól félti, hogy igyekeznek megtanítani őket Isten és ember iránti tiszteletre és megbecsülésre? — Ne ettől féltse aggódó N. L. szülő fiát, vagy lányát, hanem inkább az AIDS-től, az alkoholtól, a nikotintól, a oarkótól. Mert az évtizedek óta a magyarságra is rákénysze- rített ideológia juttatta az országot az első helyekre az

alkoholfogyasztásban, a válásokban, a művi abortuszban, az öngyilkosságokban. Ezért nem férnek el ma már a börtönökben, ezért rossz a közbiztonság. Tele vannak a gyermökotthonök eldobott gyermekékkel, a szodiális otthonok megutált és semmibenézett szülőkkel.

Nos, tisztelt gyermekét féltő N. L. szülő, ne az egyházi iskolától féltse gyermekét, hanem a sötétségtől, a tudatlanságtól, hitetlenségtől és szeretetlenségtől.

— n — n —

(Móra Ferenc írja az Aranykoporsó című regényében, hogy Diocletianus római császár a birodalom jövőjét féltve új törvények kidolgozását rendelte el. A törvénytudó tanácsadók

(kollégiuma munkához látott, kemény törvényeket alkotott, de eredménytelenségük miatt csak 10 évig maradtak érvényben. Miért voltak rosszaik ezek a törvényék? Móra szavait idézem: mert az alkotók „Nem a változott embert nézték, hanem a változatlan törvényt, amelyet már a régi nagy császárok meghoztak.”

A parlament sem a mai változó és megváltozott emberre 'hozott törvényt, hanem Ikét emberöltővel ezelőtti állapotra, amit esetleg a nagyszülők tudnak megérteni és az azonosulás •szintjén elfogadni. A törvény egy időponthoz, akikor létező anyagi helyzetre, tulajdonjoghoz kötődik. Ez a termőföld esetében még elfogadható, mert a törvénykezés tárgya tisztán anyagi. De messzemenően hibás az iskolák esetében.

Az alapvető gondot az okozza, hogy a parlamentben az igennel szavazók csak épületékre gondoltak. Azt nem vették kellően figyelembe, hogy az iskolák esetében az épület csak egy burok, amelyben 40 vagy 60 tanár vezetésével, 600 vagy 800 tanuló készül az életre, egy a miénknél nyugodtabb- nak, békésebbnek, biztosabbnak remélt jövőre. Egy-egy iskolában tehát vagy ezer

ember nem azonos 1947-es önmagunkkal, mást akar, mint mi akartunk akkor.

A parlament elvégezte a magáét, most az egyházakon, az önkormányzatokon és a közéjük szorult tanulókon, tanárokon, szülőkön a sor.

Meggyőződésem, hogy van közbeeső, megegyezéses megoldás ás, de csak az

érintett tanulók, tanárok és szülők bevonásával. Nekik kell lehetőséget biztosítani a választásra, hogy segíthessék a hivatalos szerveket a döntés meghozatalában.

Higgyék el az egyházi és a városi vezetők, hogy ők képesek és érdemesek erre a feladatra.

Benke Mátyás nyugdíjas

„Igen!!”

Mély felháborodással olvastuk az MSZMP Miskolc Városi Koordinációs Bizottsága által a megye napilapjaiban közreadott újságcikkeket, melyekben megkérdőjelezik az egyházi iskolák jelen- és jövőbeni szerepét.

Sajnos, éppen az az MSZMP tette fel a kérdést, amely felelős a múlt örökségéért, amely előidézte a többség sanyarú sorsának alakulását.

Egyszerűen hihetetlen, hogyan is mert az MSZMP magának olyan bátorságot venni, hogy kritikát gyakoroljon az egyházi ingatlanok visszaigénylése, s nem pedig „visszakövetelése” terén. A szerintük igaztaíanul „bemocskolt” szocialista társadalmi rendszerük megbukott. Megbukott még akkor is, ha ezt a rendszerváltást közülük egyesek nem akarták, nem támogatták, sőt ellenezték.

Mindent összegezve, az MSZMP kérdésére csakis igennel lehet válaszolni: tehát az egyházi iskolákkal simább az út Európába. Európa több nyugati országában az egyházi gimnáziumok magas színvonalon oktatnak, s jól beilleszkednek az adott ország társadalmi rendszerébe.

Az újságcikk tartalma egyoldalú, nem tesz említést az előzetes tárgyalások és felmérések eredményeiről, a Herman Ottó Gimnáziumban, amikor is inkorrekt módszerrel, nevezetesen névvel ellátott szavazócédulákat osztottak ki a gyerekek között a félévi osztályzatok és érettségi előtt, így értek el „ilyen eredményeket”.

A tantestület körében pedig, tartva a munkáltató retorziójától, pár százalékra csökkent a pedagógusok szavazati aránya a felmérés után. A tények teljes ismertetése esetén az újságcikk nem keltett volna negatív tartalmú visszhangot, hanem inkább a kompromisszumos megoldás irányába terelte volna az olvasók és az érintettek figyelmét.

A keresztény szülők nevében: Dr. Matolai Györgyné, Miskolc, Csajkovszkij u. 46.

„Tegyenek egy nagy alapítványt”

Figyelem a heves csinnadrattát, ami akörül zajlik, hogy az egyházak visszakövetelik az egykor tőlük elkobzott iskoláikat, egyházi intézményeiket. Kedves Uraim (ha szabad így megszólítanom önöket), hát olyan nagy bűn az, ha valaki visszaköveteli azt, amit 1948-ban egy tollvonással elvettek tőle? Szándékosan megfeledkeznek arról, hogy a visszakövetelt egyházi intézményeket, iskolákat — nemcsak Miskolcon, hanem mindenütt az országban is — nem az állam, nem valamely város vagy község, önkormányzat hozta létre, hanem a hívek, a vallásos emberek itthoni, vagy külföldről támogatott nagy serege? Es ugye, milyen egyszerű volt ezekbe az intézményekbe, iskolákba kakukk, vagy szarka módjára egyszerűen csak beülni és most meg vicsorítani azokra, akik jogos tulajdonjai- kat — s ezt általában a visz- szaadni nem akarók is elismerik — visszakérni merészelik. Sőt, az egykori állampárt finoman még utasítást is küld a városi önkormányzat rímére (mint 40 éven keresztül!), hogy

.......... a miskolci önkormányzat

a

z egyházak kérését utasítsa el”.

Hát ez az „utasítás” indította el az íráskényszeremet. Nem hittem a szememnek . ..

Mondok valamit. Van nekem egy korszakalkotó és mindenkit kielégíthető javaslatom, amely

gyönyörű megoldáshoz vezethet. Nemcsak Miskolcon, hanem országos tekintetben is. Ügy, mint azt régebben, egykor és manapság is teszik a hívő, vallásos emberek, hogy áldozatokat hoztak és hoznak egyházi intézményeik létesítésére és fenntartására is(!). nosza fogjanak össze az egyházkerülők, ateisták, „modern” és „felvilágosult" emberek is, és az MSZMP és MSZP vezetésével üljenek össze, tegyenek egy nagy alapítványt és hozzanak létre ugyancsak olyan intézményeket, amelyek versenyre kelhetnének az egyházi intézményekkel. Bizony, ha meglenne az a másfél milliárd forint, ami csak az eocén-programra párolgott el, no meg "a sok millió Bősre meg Nagymarosra, nem lenne most gond a volt egyházi intézmények visz- szaadása Írörül. Igen, ezen pénzek elherdálását a 40 év alatt kikerült értelmiségiek „hozzáértése” okozta. Beszervezhetik nyugodtan azokat a hivalkodó milliomosokat is, akik bevallják az újságokban, hogy nem is ’ kereskedő az, aki nem tud magának és családjának külön repülőgépet rendelni egy hawaii kiruccanásra .. .

Magam is egyházi iskolában rajztanárként kezdtem pályafutásomat és amikor 1948-ban a párt kihúzta lábam alól a talajt, nem estem úgy kétségbe sokadmagammal, mint manapság sok kartárs. vagy számos

munkahely átképzésre ajánlott munkása. Rövid idő alatt átképeztem magamat orosz nyelvtanárnak, amit ma sem sajnálok, mert nemcsak a pap, hanem a vérbeli pedagógus is „holtig tanul”. Ne féljen senki az egyházi iskolák megjelenésétől. Az azokban maradó kartársaktó] senki sem fogja követelni, hogy csuhában járjanak.

Végezetül: csodálkozom azokon. akik még manapság sem veszik tekintetbe István királyunk „intelmeit” és bölcs iránymutatását a magyarság jövőbe vezető útját illetően. Bírálni, kedves Uraim, akkor, amikor százezrek, sőt milliók nyújtogatják kezüket kárpótlásért és az államkassza kong az ürességtől, amit ugyancsak az „utasítóknak” köszönhetünk, meg a „vidám barakkosoknak’ és szemüket lesütve hallgató társaiknak — könnyű, de dicstelen dolog is egyben! Olyasmi ez, mint amikor a rabló „fogd- meget” kiabál. . .

Várom, Uraim, mikor hirdetik ki a gyűjtésre kiadott csekkszámla számát, hogy én, mint most is párton kívüli — mivel egy modern nevelési intézményről lenne szó (a gazdag emberek nem filléreket fognak adományozni . . .) — szerény nyugdíjamhoz képest csekély hozzájárulásomat pénzben kifejezhessem!

Deme Dezső Miskolc