Észak-Magyarország, 1992. január (48. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-04 / 3. szám
1992. január 4., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 15 Síversenyek - futószalagon Az elkövetkezendő napokban, hetekben egymást érik majd a síversenyek a Bükkben. A kínálat: Január 4—5.: Országos rangsoroló és minősítő viadal. Bükkszentkereszt, Kis- Dél. Január 11—12.: Borsod megye 1992. évi alpesi bajnoksága. Lillafüred, Jávorhegyi lesiklópálya. Január 18—19.: Országos serdülő rangsoroló és minősítő alpesi verseny. Lillafüred, Jávor-hegyi lesiklópálya. Január 25—26.: Lillafü- red-bajnokság — A-kategó- riás országos rangsoroló és minősítő alpesi verseny. Lillafüred, Jávor-hegyi pálya. Február 22—23.: Bükk Kupa örökös vándordíj, A- kategóriás országos rangsoroló és minősítő alpesi verseny. Bánkút, II. számú pálya. Temesvári: vereség Az ausztrál városban zajló, 150 ezer dollár összdíjazású női tornán nem tudott újabb bravúrt véghezvinni Temesvári Andrea. A negyeddöntőben a hazaiak versenyzője, a 14. helyen kiemelt, a világ- ranglistán a 45. helyen álló Nicole Provis volt az ellenfele, aki 55 perc alatt 6:3, 6:0 arányban, könnyedén győzött a magyar teniszező ellen. Borsodchem Kupa Ma és holnap téli felkészülési férfi röplabdatornára kerül sor Kazincbarcikán, a KVSE-csarnokban. A házigazdákon kívül két szlovák együttes indul, az Eperjes és a Kassa. Az érdeklődők az összecsapásokat ma 10, vasárnap 9 órától kísérhetik figyelemmel. 39 csapat nevezett A hét vegén két napon keresztül labdák pattogásától lesz hangos Encsen a városi sportcsarnok, amely az ADISZ Kupa kispályás tercmlabdarű- gó-tornának ad otthont. A szervezők örömmel újságolták, hogy felhívásukra 39 együttesi!) nevezett, így hia és holnap a selejtezőkre kerül sor. Az összecsapásokat reggel 8 órától este 7 óráig lehet figyelemmel követni — már aki vállalja az egésznapos üldö- gélést. Nem voltunk pofozógépek Závodszkv bízik a bennmaradásban Befejeződött az NB I-es kézilabda-bajnokság őszi szezonja, amely az új kiírás értelmében csoportokra osztva bonyolódott le. Az Ózdi Kohász újonc férfigárdája nagyon gyengécske teljesítménnyel' (1 győzelem, 2 döntetlen, 11 vereség) zárta az ún selejtezőszezont. A szeptemberi rajt előtt Závodszky István edző úgy nyilatkozott, hogy nem leszünk a bajnokságban pofozógép, de ha a tabellát nézzük, nagyon szerénynek ítélhetjük meg a fekete-fehérek teljesítményét. _ Hogyan értékeli az oszt s zereplést? — kérdeztem az edzőt. — A tabellát nézve nem mondhatok mást, csak amit az mutat. Ezek a számok sok mindent elmondanak, de ki merem jelenteni, hogy a mai magyar NB I-ben nem mi vagyunk a leggyengébbek. Sőt, ebben a csoportban sem voltunk pofozógépek, hiszen egyetlen alkalommal sem szenvedtünk megalázó vereséget. — Akkor mégis mi okozta azt, hogy mindössze 4 pontot tudott a csapat szerezni? — Ennek okát elsősorban a rutintalanságban látom. A csapatban Jakabot kivéve, nincs olyan játékos, aki már megízlelte volna az NB I. légkörét. A másik ok az volt, hogy az átigazolási tervünket sem tudtuk megvalósítani. Ennek következtében nem sikerült megtalálni a csapat vezéregyéniségét sem. Mindezek mellett a rutintalan játékosaim a mérkőzéseken túlságosan tisztelték az ellenfelet, amit riválisaink gyorsan kiismertek és kihasználtak. Ezen cserékkel sem tudtunk változtatni, hiszen sok mérkőzésre alig volt ki a csapat. A szezon folyamán keményen sújtottak a sérülések is. — Kérem, értékelje a játékosok teljesítményét. — A legjobban Jakab, Huj- ber és Koszteckij játszott. Nagy csalódást okoztak a kapusok és Bicskovszkij. — Ezek szerint a. védekezés az, ami önnek sem tetszett? — Igen, és ha a fiúk nem „keményednek be” egy kicsit, nem várható sok siker. — Mi a jelenlegi programjuk és mikor kezdődik a rájátszás? — Az őszi szezon befejeztével sem tértünk pihenőre, továbbra is edzésben vagyunk. Keményen alapozunk és mérkőzéseket játszunk. A kiírás értelmében a 9—16. helyért február 9-én kezdődik a bajnokság második felvonása. — Mit vár a tavaszi szezontól? — Határozottan kijelentem, hogy az Ózdi Kohász nem fog kiesni az NB I-ből. Igaz, hogy ellenfelek közül csak az eddigi csoporttársaink játékát ismerjük, de nem hiszem, hogy a másik csoportban szerepeltek jobbak .lehetnek, mint ezek. És, ha Horváth felépül, Csörgő leszerel, és sikerülne egy jó kapust is igazolni, akkor a célkitűzést meg is valósíthatjuk. Ehhez természetesen az is szükséges, hogy minden hazai mérkőzésünket nyerjük meg. Ezt várja tőlünk remek közönségünk is. Hanyiszkó István Kitekintő Munkanélküliség itthon is? Meglepő hírt olvostam a napokban. „Mindtöbb, nehéz gazdasági helyzetben levő angol labdarúgóklub kényszerül drasztikus intézkedésekre. A legújabb jelentések szerint 380 profi labdarúgó munkanélküli, amit az erre illetékes hivatalban be is jegyeztek. Akadnak köztük egykori válogatott játékosok is. S mivel az angol profik 80 százaléka máshoz nem ért, nehéz megjósolni, mi lesz azokkal, akik a szigetországi munkanélküliek 2,5 milliós számát gyarapítják. Az igazsághoz tartozik viszont, hogy az élvonalbeli klubok túl sok játékost fizettek, Így például a Manchester United 42, az Arsenal 40, a Liverpool 38, míg a Tottenham Hotspur 35 játékost alkalmazott profiként.” Hát ezt is megélte a fejlett Nyugat, a hozzánk képest ezerszer jobban álló és szilárd gazdasági alapokon nyugvó Anglia. Az „illetékes szféra” nem képes eltartani annyi profit, minit eddig. A recept menetrendszerű: elbocsátások, leépítések. Az utcára kerülnek az ott is nyilván dédelgetett kedvencek. Nem nyújt senki mentőövet, nem udvarol nekik senki. A hűvös racionalitás áldozatai lettek. A megtartottak pedig egyszerűen rátesznek egy lapáttal, mert nem akarnak társaik sorsára jutni. Uram bocsá', úgy harcolnak, mint az „oroszlán”: a kenyérért, a megélhetésért, a jólétért. Ez pedig egyszerűen, de nagyszerűen fejti ki áldásos hatását a színvonalra, az iramra, a küzdelemre. Az átlagos nézőszám a tízezreket ostromolja. Már itthon is szemmel kísérhetjük a tévé képernyőjén keresztül, hogy pályáról pályára teltház, tomboló aréna fogadja és biztatja a „drága fiúkat”. A maradékot... Azokat, akiket a munkáltatójuk (értsd: klubjuk) megtartott. Nem vagyok jós, azt viszont tudom (tudjuk), hogy mind több nehéz gazdasági helyzetben le vő magyar (labdarúgó) klub hoz hamarosan kényszerintézkedéseket. A hazai NB l-es és NB ll-es játékosok eddig még nem kerültek az utcára, jóllehet, néhányuk erre már régen okot szolgáltatott. Ami azonban késik, nem múlik. Ma a sógorság-komaság a legnagyobb rendező. Ha valakinek kitelik itt, eladják oda, a klubelnökök megegyeznek, forog a pénz, jól jár mindenki. Kiváltképp az, aki ezt a rotációt lehetőleg tízszer megcsinálja. Szitok-átok az előző klubra, szép szavak az új gazdának, fog ez menni, gyerekek! De már nem sokáig. Amikor a totális csőd a padlóra küldi az egyesületeket, mint például a Volán FC-t, az élet „beiktatja" a farkastörvényeket. Győz a jobbik. A techniká- sabb, a gólerősebb, az akaratosabb, a jellemesebb. És kikopnak a szélhámosok, az ígérgetők, az a réteg, amelyik évtizedek óta csalja a futballt. Közeleg a forgószél. Nyugat felől. Egyszerűen begyűrűzik. Mint a munkanélküliség. K. T. Négyszemközt Lubinszki Máriával Lubinszki Mária, a DVTK tájfutója 15 esztendős létére már másodszor nyerte el a Magyar Köztársaság jó tanulója — jó sportolója kitüntető címet, és ez nem véletlen. Tanulmányi eredménye kitűnő, és .korosztályában második éve az ország legjobb tájfutója. — Miként jutottál el idáig, Marika? — ötéves koromtól úszó voltam. A heti 11 edzés és az edzőm, Fázold Henrik megtanított arra, hogy nincs alku: a legkisebb sikerért is keményen meg kell dolgozni. Néhány év múlva mégis legyőzött a medence. Elbúcsúztam Henrik bácsitól és soha többé nem mentem vissza. Azt hittem akkor, hogy amit addig építettem, örökre elveszett. Ma már tudom, hogy nem. Csak mozgásformát változtattam. — Hogyan lett belőled tájfutó? — Csábítottak kosarazni, de mivel nincs labdaérzékem és inkább az egyéni sportokat kedvelem, egy tájfutóedzésre mentem el Kovács Attilához. Sanyi, a tájfutó bátyám, eleinte bizony nem örült neki, hogy én is ott leszek, ahol ő, de most már el sem tudjuk képzelni egymás segítsége nélkül ezt a sportágat. A tájfutás gyönyörű, nincs életkorhoz kötve és értékes dolgokra tanít meg! — Például mire? — Arra, hogy egyedül kell helytállni, gondolkodni és dönteni. Az erdőben, egyszál térképpel és tájolóval, magunkra vagyunk utalva és nincs segítség, senkire sent számíthatunk, mert körülöttünk csak a természet honol. — Ilyen magas színvonalon, hogyan tudod összeegyeztetni a tanulást és o sportot? — A jó időbeosztás, az erdő, a futás és a tanulás szeretete önmagában nem elég. Reális célokat tűzök ki, és ezek elérése hajt. Nagyon fontos a családi és az edzői segítség. Néhány jó szó, biztatás csodákat tehet. Számunkra, akik ezt csináljuk, a tájfutás nemcsak sport, hanem életforma. — Mit tartasz tavalyi legjobb eredményednek? — Talán az országos diákolimpiái győzelmemet, a serdülő magyar bajnoki címemet, s hogy válogatott lettem- Még az út elején járok, rengeteg a tanulniva- lóm, de ehhez minden segítséget megkapok jelenlegi edzőimtől, Kalo Annamáriától és Zsigmond Tibortól. — Mit szeretsz a tájfutásban? — A fákat, a virágokat és a felhőket. Másként közelítve: nemcsak a győzelmet, hanem az utat is, ami odáig vezet. „Ha komisz viharral kerülsz szembe, azt mondod: komisz vihar. Elfogadod és megméred.” K. A. G. Hárman tollat fogtak Válasz az igazgatónak Lapunk november 28-i számában „Miért tilos a teremhasználat?” címmel rövid írást jelentettünk meg, s arra kértünk választ: mi az oka, hogy a nyéklád- házi labdarúgók kiszorultak az általános iskola tornaterméből, amelyet pedig korábban rendszeresen használhattak. Orosz Zoltánné igazgató adott választ a felmerülő kérdésekre, ám ezek nem elégítették ki a csapat néhány tagját. Tollat ragadtak és reflektálni kívántak az elhangzottakra. Mivel a sportszerűség azt kívánja, hogy a másik fél is fejtse ki álláspontját, természetesen közreadjuk a leírtakat. Íme: „Évek óta jártunk a tornaterembe futballozni. Voltak ugyan általunk okozott kisebb károk (például neon), de azt közösen minden esetben megtérítettük, anélkül, hogy bárki is felügyelt volna iránk. Kisebb- nagyobb változásokkal a társaság együttmaradt, s különösebb probléma nem merült fel velünk kapcsolatban. Egészen addig, amíg Orosz Zoltánné el nem foglalta az igazgatói széket. A felhozott vádakat nem lehet kivédeni, hiszen tanúként csak olyan emberek vannak megnevezve, akik az iskolától kapják a kenyeret, alkalmazottak. Furcsának tartjuk, hogy az okozott károkra egyéves késéssel reagál az iskola, mi ugyanis utoljára 1991 februárjában vettük igénybe a tornatermet. Az eltelt tíz hónap alatt senki nem hívta fel a figyelmünket ezekre az állítólagos rongálásokra. Az igazgató akkor sem tett róluk említést, amikor személyesen megkerestük, csak a riport készítésekor hozakodott elő az indoklással. Azt csak visszautasítani tudjuk, hogy leányokat vittünk az edzésre. A tornateremben eltöltött hétfő estéken kizárólag futballoztunk, mozgásigényünket elégítettük ki, s terembért fizettünk sportszeretetün- kért. Nem értjük, miért ne használhatnánk a helyiséget, mitől lettünk hirtelen renitensek?” A levelet hárman írták alá: Farkas Bertalan, Bodnár László és Bodnár Mihály. Szándékuk szerint szeretnék elgondolkoztatni azokat, akik figyelnek a sporttal kapcsolatos kérdésekre. A magunk részéről nem kívánunk az igazságot fellebbezhetetlenül osztó szerepkörben tetszelegni, ám azzal a megállapítással talán nem lehet vitába szállni: korántsem szerencsés a kialakult állapot, hiszen ez mételyezi a légkört, emberek kedélyállapotát befolyásolja. Tanácsként fogalmazzuk: talán nem ártana a feleknek elásni a csatabárdot, s megoldást keresni. A magunk részéről ezzel az ügyet lezártnak tekintjük. ..Iiogv kedvel kapjanak a gyerekek!" Meggyőződéssel vallom, hogy a sport szeretetére nem lehet megtanítani a gyerekeket. Be kell őket „oltani" vele, aztán „megy minden magától . . Igen ám, csakhogy azonnal felmerül a kérdés, ki, mikor és hogyan tudja elvégezni ezt a műveletet? Ügy gondolom, nincs korhatárhoz kötve, ám akkor nevezhető sikeresnek az akció, ha minél fiatalabbakat nyerünk meg. Régebben igen jelentős szerep jutott a családoknak - ez ma sem elhanyagolható tényező! -, hiszen vasárnaponként a futballbarát atya ké- zenfogta csemetéjét, kiballagtak a stadionba, helyet foglaltak a lelátón, aztán csillogó szemekkel kísérhették figyelemmel a történéseket. Napjainkra annyiban változott a helyzet, hogy — már az apák sem indulnak a pályák irányába . . . Az érdeklődés más sportágak felé fordult, ami önmagában nem baj, sőt, igencsak örvendetes, hiszen a többi csapatsportág, így a kézilabdázás, a röplabdázás, a kosárlabdázás, vagy akár a jégkorongozás népszerűsége vitathatatlan, tömegeket csal a csarnokokba, lelátókra. Visszatérve a megkedveltetésre: szerintem ismét nőni fog az olyan emberek szerepe, akik élnek-halnak egy- egy sportágért. Olyanokra gondolok, mint régen például az MVSC-nél Simonyi Gyula bácsi, az örökifjú Zoller „Csicsa", a nagy emberismerő-pedagógus, kiváló szakember, Tóth József és a sort folytathatnám. Tudom, más idők jártak, értelmetlen az összehasonlítás, ám az akkori módszerek célravezetők lehetnek ma is. A felsoroltak tudtak égni-lobogni, alázattal viseltettek imádott sportágukkal szemben és minden erejükkel SZOLGÁLNI igyekeztek azt. Vállalt feladatukat küldetésnek tekintették. Tódultak a kezük alá a gyerekek. Érdeklődő, őszinte tekintettel lesték minden szavukat, s egyetlen intésükre azonnal tették, amit kértek tőlük. Vita, ellenkezés, fenntartás nélkül rohantak hóban, sárban, hidegben, tikkasztó melegben. Tény: garancia nincs arra, hogy bármelyik gyerek eljut a világhirnévig. Sőt, azért sem lehet kezeskedni, hogy akár „csak” országos tekintélyt harcol ki magának. Ám ennél sokkal fontosabb szempont, hogy kedvet kap a rendszeres testmozgáshoz, felébred benne az igény a szervezet fizikai megterhelése iránt. Ezért tartom roppant fontosnak az „alapműveletet", amelyet persze nem csak és kizárólag edzők végezhetnek el, hanem testnevelők, szülők, vagy akár barátok is. Igaz, a jó hangulat, az önfeledt játék alapfeltétele az eredménynek. S tartok attól, hogy jelenleg ez a legsebezhetőbb pontja az elgondolásnak. D. L.
