Észak-Magyarország, 1992. január (48. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-25 / 21. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 12 1992. január 25., szombat Az utolsó fuvar A ház földszintjén egy kis ékszerüzlet volt, szerény ' választékkal és érthetően kevés vevővel. A forgalom miatt azonban senki sem aggódott, az üzlet ugyanis csak álcázási trükk volt. Fiatalember lépett a boltba, majd megjelent egy szőke lány és mosolyogva mondta:- Ön ugyebár Sardi úr. Bukelaer úr arra kéri, hogy várjon egy kicsit. Sardinak nem tetszett ez a fogadtatás. Mi történhe­tett, hogy Bukelaer kiadja nevét a személyzetnek?! És mi az, hogy várjon? Évek óta csinálja és még sohasem volt ilyesmire példa.- Pardon - morogta és félretolta a tiltakozó lányt. A jól ismert úton a sötét lépcsőházba jutott, ahonnan fel­ment az első emeletre. Az igazi üzlet ugyanis itt bo­nyolódott. A műhelyben, ahol Bukelaer évek óta csiszolja a gyémántokat, melyeket aztán Sardi Német­országba szállított és gazdag vevőinek busás haszon­nal eladott. Belökte a műhely ajtaját. A látványtól földbe gyö­kerezett a lába. A nagy darab, mindig jókedvű holland ékszerész remegve ült az asztala előtt, gyertya volt a közelében, meg egy injekciós tű. És persze a jól ismert bársonyzacskó, melyben a gyémántokat szokta vinni. Felgyűrt ingujja egyértelművé tette, hogy kábítószer­rel foglalkozik éppen és nem az áruval. Most éppen azzal, hogy fehér port szórjon egy kis kanálba. A nyi­tott ajtón azonban becsapott a huzat és a por egy részét szétszórta, beterítve az asztalon lévő tárgyakat. Még a bársonyzacskóra is jócskán jutott. Bukelaer felriadt.-Azonnal csukd be az ajtót! Sardi becsukta és nekidőlt. Hihetetlen - motyogta - őrült veszélyes munkát végeznek, ez meg itt kábító­szerrel adagolja magát. Aki ha kiéhezik, egyetlen gramm heroinért mindent és mindenkit feladhat.- Szervusz, Martin. Örülök, hogy látlak. Azt hittem, hogy később jössz.- Látom - mondta dühösen Sardi. - Mióta szeded ezt a vacakot?- Nem régen kezdtem. De bármikor abba is hagyha­tom. Nem ügy.- Oké. Ez a te dolgod. De azt is jegyezd meg, hogy a mai napon elválnak az útjaink. Többé nem dolgozom veled. Nem akarok emiatt a por miatt lebukni. Az ékszerész vörös lett a dühtől. Sardi azonban nem akart veszekedni, az árut akarta és kész. Kinyújtotta a kezét, békülékenyen. Bukelaer elnevette magát.- így már más. Felejtsd el, amit lattál és dolgozz to­vább. Minden úgy lesz, mint eddig. Sardi tudta, hogy ezután már semmi sem lesz úgy, mint eddig. Hogy többet nem jön. De ezt majd az ék­szerész is észreveszi. Fölvette a bársonyzacskót a gyémántokkal, ezúttal különösen szép darabok voltak benne. Jó üzlet lesz. Megpróbálta lefújni a heroint a bársonyról, de erősen bevette magát az anyagba. Két óra múlva már a határon volt Mercedes kocsijá­val. Az áru, vagyis a gyémántok biztonságos helyen, az ajtó jobboldali kárpitja mögött voltak. Lassan gör­dült a sorompóig. A kocsikat kézlegyintéssel vezé­nyelték a vámosok. Őt megállították. Lehúzta az ablakot és előzékenyen kiadta az okmányokat. A vám­tiszt megnézte, barátságosan biccentett és visszaadta. Sardi megkönnyebbülten indulni akart, amikor újra megszólalt a vámos.- Egy perc türelmet, uram. Nyissa ki az ajtókat, ru­tinellenőrzést végzünk. A csempész csodálkozott ugyan, de engedelmeske­dett. És akkor átélte, amitől mindig is tartott. Körül­fogták. Menekülni nem lehetett és a kábítószer­szimatoló farkaskutya rászorí tóttá az orrát a jobb olda­li ajtóra és őrülten ugatni kezdett. Megérezte a bár­sonyzacskón a heroin szagát. De akkor már egy géppisztoly csöve is az arca köze­lében volt. H. Dietz Ne várd a halálomat Matild néni már régóta nem engedte el maga mellől mindaddig, amíg csak ágyba nem került. Egész nap küldöz­gette és ráadásul újabban később tért nyugovóra is. „Biztosan azért, hogy bosszantson” - gondolta a fiatalember. „Úgy látszik, észrevette, hogy olykor ellógtam.”- Bármikor elmehetsz, ha akarsz - mondta gyakran az öregasszony. - De azt is tudom, hogy számítasz az örök­ségre.- Igen - válaszolt Kari morogva, - sőt azt is tudom, hogy kirekesztenél mindenből.- Hát persze. Hiszen hordárt is, tár­salkodót is találok, ha kell. De te is .tisztában vagy vele, hogy mi lesz majd ajussod.- Mondd, miért ismételgeted ezt ál­landóan? -kérdezte idegesen Kari.- Csak azért, mert tudom, hogy a ha­lálomat kívánod. - Megpróbált a fiú szemébe nézni, de az kerülte a tekinte­tét. „Hát persze, hogy várom - gondol­ta - bár már látnám a koporsódat!” Voltaképpen foglalkozott is már ahalál siettetésével, de nem jutott biztos meg­oldáshoz.- Miért nem löksz le a lépcsőn? A fiú összerezzent, mert csakugyan erre gondolt.- Miért nem elégedett velem? Talán nem járok a kedvébe? - kérdezte nyersen.- De igen, mert a pénzemet akarod. Kari sóhajtott és elköszönt, kelle­mes pihenést kívánva. A földszinten kinyitotta a nagyszekrényt és megnéz­te a néni halotti ruháját, mint már any- nyiszor. Drága nagyestélyi volt, egyszer, amikor a múzeumban látott hasonlót, akkor meg is kérdezte, hogy mennyi egy ilyennek az ára. Elképedt, amikor az összeget meghallotta. De mit jelenthet az a néhány ezres azok­hoz a milliókhoz képest, amit- majd örökölni fog... A háromnaponként jelentkező orvos közölte, hogy a hölgyet már nem vol­na szabad az úszómedencében hagyni, mert bekövetkezhet a végzetes dolog.- Vele beszélje meg, ne nekem mondja! — ajánlotta Kari.- Megpróbáltam. Nem hallgat rám. De azt javaslom, hogy legyen a közelé­ben, hogy időben ott teremhessen, ha görcsöt kapna, vagy teljesen elgyengül a vízben.- Természetesen - válaszolt szolgá­latkészen. Nohanagyon jól tudta, hogy a nagynénje azonnal elzavarná, mert a rögeszméi közé tartozik, hogy a víz alá nyomja. Ugyan, gondolta, hiszen a legostobább rendőr is őt gyanúsítaná elsősorban. „Mindenesetre valamit ki kell találni, egy hétnél már nem bírom tovább a vén banya mellett.” Matild néni azonban megelőzte, két nap múlva végleg távozott. Kari a kö­zelében sem volt. A boncolás megálla­pította, amit az orvos jelzett: hirtelen gyengeség kaphatja el és vége... Semmi gyanúsat nem találtak, így tehát a harmadik napon megadták a te­metési engedélyt. Kari csak arra ügyelt, hogy a temetési vállalkozó em­berei gondosan ráadják a halott ruháját a nagyszekrényből. Tulajdonképpen vidáman tette ezt a dolgát. Matild néni hamvasztást akart, ezt már időben megmondta és Kari is job­ban örült ennek, mert így nem kellett sírkövet állítani és a sírt gondoztatni. A temetés után azonnal a közjegyzőhöz ment. A jegyző száraz hangon olvasta az elhunyt végakaratát. — Ha természetes halállal halok meg, azt akarom, hogy a végrendeletemet a hamvasztás előtt bontsák fel... — És miért nem bontották fel?! Hi­szen úgy halt meg - szólt Kari megle­petten.- Várjon, még folytatnom kell. „Ha azonban vízben halok meg, nyilván erőszak következtében, akkor a vég­rendeletet csak a hamvasztás után ol­vassák fel” - Hallja, uram? - Nos én betartottam az elhunyt utasítását — mondta a közjegyző. Olvasom tovább: „Az unokaöcsém, Kari örökli minden vagyonomat. A készpénz talán elég lesz a költségek törlesztésére. Vala­mennyi értékemet azonban drágakö­vekbe fektettem, a házra felvett jelzálogkölcsönt is kövekre fordítot­tam. Minden vagyonom tehát annak a báli ruhának a felhajtásába van bevarr­va, amit halotti ruhának szántam. És ha a végrendeletet a hamvasztás előtt ol­vassák fel, kedves öcsém jogodban áll kifejteni és elvinni a köveket, vagyis a teljes vagyont. Ha estik a hamvasztás után kerül sor e végakarat nyilvános­ságra hozására, akkor nyilván nem ér­demelted meg az örökséget, így a kövek is elégtek a testemmel együtt, amit szívesen elpusztítottál volna. így hát keress magadnak valami tisztessé­ges foglalkozást, amivel a betevő fala­tot megkeresheted...” G. W. Pfaff Újabb fejlemények a Kennedy-gyilkosság körül (MTI-Panorá ma) - A decent bér végén Amerikában bemutatott J. F. K. című film hatására újabb fejleményekre került sor. Ebből a filmből a néző arra a következte­tésre juthatott, hogy John F. Ken­nedy elnök meggyilkolása körül eltussoltak bizonyos dolgokat. Egy tekintélyes törvényhozó, Louis Stokes, aki a képviselőhöz gyilkosságokkal foglalkozó külön­bizottságának elnöke volt, kijelen­tette: megfontolja, ne nyittassa-e fel a Kennedy-gyilkosság vizsgála­tának lezárt jegyzőkönyveit. A képviselőházi különbizottság két évig foglalkozott Kennedy és Martin Luther King meggyilkolá­sának ügyével. Jelentését, amely 29 kötetből áll, 1979-ben készítette el. Végső következtetése az volt, hogy az elnököt 1963. november 22-én Lee Harvey Oswald lőtte le. A jelentés kizárta bármely szovjet, kubai, vagy amerikai szövetségi hatóság által szervezett összeeskü­vés lehetőségét, de célzott arra, hogy valamilyen bűnszövetkezet­nek esetleg része lehetett a gyilkos­ságban. Kétségbe vonta az 1964- ben Earl Warren legfelsőbb bírósági elnök vezette bizottság „egyetlen gyilkos” megállapítását is. A képviselőházi bizottság úgy határozott, hogy a jegyzőkönyve­ket csak 2029-ben, 50 évvel a je­lentés elkészülte után szabad nyilvánosságra hozni. Louis Stokes, aki 24 év óta tagja a képviselőháznak, s akit Cleve­land demokrata párti választói küldtek a kongresszusba, koráb­ban mindig visszautasította azo­kat a kísérleteket, amelyek a vizsgálat újraindítására irányul­tak, mondván, hogy már minden fontos adat nyilvánosságra került. Most azonban - miután a J. F. K. című film újból felkeltette a közvé­lemény érdeklődését - a képviselő megváltoztatta álláspontját, s a Reuter brit hírügynökség szerint egy interjúban azt mondta: bár sértőnek találja azt a véleményt, hogy az általa vezetett vizsgáló bi­zottság bármit is eltitkolt volna, „ez nem jelent betonba zárt pozí­ciót”. Hozzáfűzte: mielőtt bármit is elhatározna, előbb meghallgat­ja törvényhozó kollégáit, és figyel­ni fog a közvélemény kívánságára is. Ami az utóbbit illeti, a Time c. magazin közzétette a CNN televí­ziótársasággal közösen végzett közvéleménykutatás eredményét. Arra a kérdésre, vajon az ameri­kai néppel közölték-e az igazságot Kennedy meggyilkolásáról, az 1500 megkérdezett 72 százaléka nemmel válaszolt. 73 százalékuk összeesküvést gyanít a gyilkosság mögött, s csak 18 százalék hiszi, hogy Oswald egyedül lőtt rá az el­nökre, 48 százalék szerint a bűn­tény mögött a maffia állt, s 193 százalék egyenesen a dallasi rend­őrséget gyanúsítja. Ezek után az Egyesült Álla­mokban kíváncsian várják, lesze- dik-e a pecsétet a képviselőházi vizsgálóbizottság 29 kötetes jelen­téséről egy film hatására. Polgár Dénes Kuala rendőrfőnök minden szerdán pókerezett. A társaság az angol Toddnál szokott összejönni, akinek a szigeten kávéültetvénye volt. Az asztalt mindig ugyanazok ülték körül, a német Böhm, a tokiói Ya­mamoto professzor és a mexikói dr. Gomez. A három tudós a földrengéskutatóban dolgozott. Ezen a szerdán azonban Kuala rendőrparancsnok határozottan dühös volt, hogy a játszma helyett a rep­téren kellett várakoznia, hogy a New Yorkból érkező FBI-ügynököt fogadja.- Megtiszteltetés nekünk, hogy a szigeteken óhajt nyaralni - mondta vendégének, amint megérkezett.- Ki akar nyaralni?! Dolgozni jöttem, minthogy Ramon itt készül átcsúszni az Egyesült Államokba. Tudja bizonyára, hogy kicsoda. Az a terrorista, aki semmitől sem riad vissza és akit az egész világon kö­rözünk. Senki sem tudja, hány emberélet van a szám­láján, mint ahogy azt sem tudjuk, voltaképpen hogy néz ki. Állandóan más jelmezben lép fel á műsorai­ban. Éppen úgy beszél oroszul, mint angolul, japánul, vagy franciául. Hamisított okmányaival eddig min­den ellenőrzésen átcsúszott.- No és miért éppen a mi szigetünket tünteti ki a lá­togatásával?- Az egyik beépített emberünk szerint ide érkezik egy európai turistacsoporttal, hogy aztán egy másik, amerikai csoporttal távozzék. És nekem mi lenne a szerepem? - Kérdezte Kua­la aggályoskodva.- Semmi. Csak adja meg az engedélyt a munkához.- De hát maga azt mondta, hogy senki sem tudja, hogyan néz ki ez a Ramon.- így is van. De azt nem mondtam, hogy mi nem ta­lálnánk meg a módot kilétének megállapítására. Szó­val ne aggódjon, szorgoskodjon inkább a helyi közlekedésben. Ramon csakugyan úton volt a sziget felé. Előzőleg, Szingapúrban majdnem lebukott, de végül is egy pa­namai hajón sikerült Hongkongba menekülnie. Olt, a szőke, ál-kanadai Ferguson fekete hajú chilei Rami- rezzé változott. Ezen a néven kiállított útlevéllel, ugyancsak hajóval Yokohamába utazott. Itt szeplős, vörös hajú írJett belőle, s már így fizetett be Tokióban egy dublini repülőútra, hogy onnan turistaként fedez­ze fel a Naori-sziget rejtelmes szépségeit. Biztos volt benne, hogy nem ő lesz az egyetlen szeplős, vörös ha­jú ír, aki az ottani repülőtér betonjára lép majd. Mert ki is gondolná, hogy O’Ryan Dublinből nem más, mint a körözött terrorista. Kuala rendőrfelügyelő ezúttal is, mint mindig, pontosan megjelent a repülőtéren, ha turistákat szállí­tó gép érkezett. Örömmel szemlélte a Boeing gyom­rából sorjázó vendégeket. A gép Írországból jött és nem gondolta volna, hogy ott ennyien kíváncsiak a szigetre.' Ekkor szokatlan dolog történt: az utasok egyike a hangosan beszélő szövegét követően hirte­len a földre vetette magát. Összeesett? Kuala odaro­hant és rávetette magát a férfira, mi több a kezét is bilincsbeverte.- Üdvözlöm a szigetünkön, Ramon - mondta nyá­jasan.- Gratulálok, valóban elcsípte - mondta kény- szeredetten az amerikai. - De hogy a csudában ismer­te fel?- Oh, rendkívül egyszerű volt a dolog. Felolvastat­tam egy üzenetet a hangosbeszélőn, a következő szö­veggel: „Figyelem, figyelem! Életbe vágóan fontos közlemény. Azonnali földrengésveszély fenyeget. Mindenki feküdjön a földre.” És Ramon ezt szépen, egyedül meg is tette.- Na, de a többi utas is hallotta a figyelmeztetést és rá sem hederített...- Tudja, az a titka, hogy a mikrofonokhoz a kártya­partneremet, Yamato professzort ültettem, ő mondta be a közleményt japánul. Úgy gondoltam, hogy az írek nem beszélnek japánul. Maga pedig azt mondta, hogy Ramon esetében más a helyzet. Tehát aki elte­rül, az csak a mi emberünk lehet.- Kösz, rendőrfőnök úr. Egyszer mégiscsak eljö­vök ide turistaként. B. Borgason Mint minden reggel, Gorsky a parkba indult kocogni. A sarkon két dulakodó alakra lett figyelmes. Egy férfi és egy nő verekedett. A nő siko­lya ijesztő volt,-Segítség! Látta, amint a kétségbeesett asz- szonyt a fickó a bokrok felé rángatta.-Hé, hagyja abba azonnal! A férfi megdermedt, aztán gyor­san elfutott. Gorsky lihegve hajolt a földön he­verő nő fölé.- Megsérült?- Nem - válaszolt az könnyesen, majd elkezdte a blúzát rendezni. Sá­padt volt, egyéb baja nem látszott.- Itt lakom a közelben, jöjjön igyon meg egy kávét, aztán elkísé­rem a rendőrségre. A konyhába kalauzolta vendégét és kávét főzött.- Szép a lakása - mondta a fiatal nő, amikor elébe tette a kávét.- A férfi mosolygott, aztán java­FEKETE VIKTÓRIA soha, hogy menjenek a rendőrségre. Ekkor csengettek.- Hát ez meg ki lehet? - Lepődött meg a ház ura, aztán a vendégéhez fordult magabiztosan. - Jöjjön, mu­tatok valamit. A nő követte. Gorsky a bejárat fe­letti képernyőre mutatott.- Aki itt csenget, a video felveszi. Én nem kockáztatok, biztosítottam a lakást, ide senki be nem teheti a lábát nyom nélkül... Na, ez meg hogy le­het?! - Arcán a meglepetés tükröző­dött, amikor a jövevényt felismerte. - Nem ez az alak támadta meg ma­gát?- De igen, Gorsky úr - mondta a nő erélyes hangon - és maga pedig szépen beengedi.- Szóval maguk ketten, ott... - Az­tán abbahagyta, amikor meglátta, hogy a nő pisztolyt vett elő. Gorsky kinyitotta az ajtót.- Na, mit mondtam, ugye, hogy megette? - Vigyorgott a jövevény.- Mit akarnak? - kérdezte Gorsky ingerülten.- A fekete Viktória királynőt - mondta a férfi határozottan. Még csak ez kellett, villant át Gorsky agyán. Bélyeggyűjteményé­nek legértékesebb darabját. Ilyen primitív trükköt bevenni...- Hát bizony, jó lenne, ha az enyém lenne- mondta közömbösen.- Na ne. Gorsky úr, én véletlenül ott voltam, amikor 3,9 millióért megvette a bélyeget. És ha kedves az élete, nem játsza a hülyét. Gorsky agya gyorsan működött.- Jöjjenek - közölte elhaló han­gon. És felvezette őket a dolgozó- szobába, majd egy fiókból kivett egy albumot, amelyben egyetlen bélyeg volt. - Tessék. És most tűnjenek el! A fickó felvette a nagyítót az asz­talról és vizsgálni kezdte a bélyeget. Aztán a nőhöz fordult.- Másolat. Nem rossz kópia, de másolat. A pasas hülyének néz ben­nünket továbbra is. Gorskynak határozottan melege volt. De arra gondolt, hogy ezt meg kellett próbálnia.- Még egy lehetőséget adok, uram, aztán áttérek a meggyőzés egyéb formáira.- A páncélban van.- Akkor talán nyissa ki. Gorsky levette a festményt a fal­ról, beállította a számkombinációt és kinyitotta az ajtót. Kicsiny dobozt emelt ki, ebben volt a bélyeg. A gengszter egy pillantással látta, hogy ez az eredeti.- Miért nem így kezdte? - Kér­dezte vigyorogva. - Na tűnés - mondta a nőhöz fordulva.- Egy pillanat. Előbb még szépen ideadja a bejárati videokazettáját is, különben este már a rendőrségen le­szünk-szólt a nő.- Természetesen - motyogta a há­ziúr és egy székre állva a szerkezetet kapcsolta. Kipirultan lépett le a szék­ről. Ekkor a gengszter elkapta és a csuklójánál fogva a lépcsőkorlát felé húzta. Zsebéből bilincset húzott elő és a zárral bíbelődött.- Gyerünk már - sürgette a nő ide­gesen. Megvárta, amíg ellenőrizte, hogy tartós-e a bilincs, csak aztán nyitotta ki az ajtót, a társa felé for­dulva. És akkor váratlan fordulat történt. Kívülről két férfi vetette magát rájuk és még mielőtt felocsúdhattak volna, mái' a földön feküdtek.- Minden rendben, Gorsky úr? - kérdezte az egyik. Gorsky meg­könnyebbülten bólintott. És arra gondolt, hogy nem volt rossz beru­házás olyan berendezést vennie, amely a páncélszekrény kinyitásakor lámpával riasztja a magánrendőrsé­get. F. Slatker

Next

/
Thumbnails
Contents