Észak-Magyarország, 1992. január (48. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-16 / 13. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 12 1992. január 16., csütörtök Bains Bela eieiiMa Bakos Béla újév után egy nappal, január 2-án ünne­pelte szűk családi körben az 59. születésnapját. Ak­kor, ezen a dátumon egy kicsit elgondolkodott. Mos­tantól már hónapokban szá­moljai azt az időt, amely­nek elmúltával lezárul éle­tének egy — minden bi­zonnyal a hosszabb — sza­kasza. Meg kell barátkoz­nia azzal a ténnyel, hogy negyven munkás év után egyszerre csak — amint azt a hivatalos nyelvezettel mondják — nyugállomány­ba kerül. — Űtravalót számomra és testvéreimnek is az abaúj- alpári szülői ház adott. Mi ott már nagyon hamar — gyermekfővel — megtanul­ták: ha élni akarsz, boldo­gulni és majd családot ala­pítani, akkor tanulj meg dolgozni, becsüld meg a munkát. Apám még azt is hozzátette: „Fiam, mindig légy tisztességes ...” A Bakos-család vala­mennyi sarja eszerint élte, éli az életét. A legidősebb fiú folytatta a földműves munkát, gazdálkodott, úgy ahogyan éppen hagyták. Bakos Béla és a húga szak­mát tanult. — Géplakatos tanoncéve- im kezdete keserű volt: mint kamaszt rendkívül ér­zékenyen érintő eseménnyel kezdődött, hiszen hirtelen betegség után eltemettük édesanyámat. A városba kerültem, s ott aztán na - gyón hamar meg kellett állnom a saját lábamon. A diósgyőri gépgyárban jo mestereim voltak. Szívesen emlékezem még ma is visz- sza Pásztor úrra, meg Ló­véi úrra, az ő szigorúságuk­ra, emberségükre, szakma­szeretetükre, ami bizonyá­ra példát is adott számom­r3Bakos Béla egy rövid ide­ig dolgozott a miskolci au­tójavítónál, majd 1953-ban 'került a miskolci fürdők­höz, a mai miskolci víz­művek egyik elődjéhez. Le­számítva a kötelező kato­nai szolgálatot, azóta is egyhuzamban e közszolgál­tatást végző cégnél dolgo­zik. Az évtizedek során o alapította az egyik családi dinasztiát a vállalatnál, amely nem ritkaság a cég­nél. A nem túlzottan nagy létszámú vállalat szívesen adott munkát, megélhetési lehetőséget megbecsült és a munkájáról már jól ismert dolgozók családtagjainak. Tudták, hogy a képzettsé­gen kívül a munka színvo­naláért garanciát adhat a dinasztia „feje”. Dolgozott néhány „vizes” munkahelyen az eltelt negyven esztendő alatt. Kezdte az Erzsébet-fürdő- ben, mint karbantartó la­katos. Aztán 1957-ben — amikor egyesült a két vál­lalat, a vízművek és a für­dőik cége — kikerült Tapol­cára, az ottani termálfür­dőbe, ahol egészen 1966-ig ellátta a gondnoki teendő­ket. Ez természetesen nem­csak a műszaki munkák felügyeletére vonatkozott, hiszen a fürdőlétesítménye­ken kívül a vállalati üdü­lő, a vendégszobák is hoz­zá tartoztak, s a személy­zettel együtt felelt azok működésért. — Ott éltünk a csalá­dommal — merthogy idő­közben megnősültem, s jött az első gyermekünk — a tapolcai munkahelyem egy parányi, sötét, szoba-kony- hás lakásába. „Szolgálati” volt — ennyire tellett ak­koriban a vállalatnak. Ak­kor kértem — nem nagyon szívesen tettem —, hogy se­gítsenek hozzá egy bérla­káshoz. Először a Szentpé- ‘.eri kapuban laktunk, egy másfél szobásban, majd a család bővült, megszületett a ma húszesztendős fiunk is, és a kis lakást elcse­réltük a belvárosban, a Vö­rösmarty úton egy nagyobb­ra. A vállalat központi tele­pén 1966-tól volt lakatos csoportvezető, majd — most már több, mint húsz esz­tendeje — a hejőcsabai gépházban dolgozik, hason­ló munkakörben, s ha min­den jól megy, innen megy majd nyugdíjba. Mostaná­ban sokat gondol vissza azokra az évekre — mond­ja —, midőn társaival jár­tak ki különböző javítási, szerelési munkákat végezni. Voltaik „meleg” helyzetek, amikor a szakmai ismere­ten kívül bátorságra is szükség volt. Előfordult, Di­ósgyőrben leikúszott Bakos Béla a mélybe, hogy egy tolózárat visszahúzzon, s megelőzze, a fúrásnál fel­törő víz esetleg a gépházba betörjön ... Máskor meg — lévén még .karcsúbb” a mainál, majdnem a cső kö­zé szorult a lillafüredi An- na-fonrásnál: Mentek sze­relni fagyban és hőségben, ügyeletről bármikor hívhat­ták nehéz és órákig tartó munkákhoz a kis csapatot. — Itt, a gépházban, me­lyet egyébként éppen mos­tanában újítottak fel —, ta­lán egy kicsit nyugisabb volt a munka, de persze, ez is egészen más jellegű figyelmet és szakmai ru­tint igényel, mint a korábbi. A lényeg az — s erre azért ón büszke vagyok —, aki ismer a vállalatnál _ s a zért gondolom, vannak egy páran —, az a mun­kám után ismer. Érdemeket én csak azzal szereztem, hogy mindig pontosan, a tehetségemhez és képessé­gemhez mérten próbáltam meg elvégezni, amit kellett. Innen ment egyébként nem­rég nyugdíjba az asszony is, s a fiam is a vízműveknél dolgozik, mint gépkocsive­zető. Egy ideig a lányom is a vállalatnál dolgozott, pénzügyes volt, de az utób­bi időben ő megpróbált vállalkozni, s butikot nyi­tott. Bakős Béla ma bruttó 19 ezer forint körüli összeget mondhat a fizetésének. Eb­ből mintegy 15 ezret kap kézhez, talán az egy-két ügyelet, ami „megnyomja”. Ennyi pénzből, meg a fe­leség keresetéből — mely ennél is kevesebb volt —, aligha lehetett vagyonra szert tenni. Élni, megélni, átélni a nehéz időszakokat — ennyire futotta belőle. Meg a gyerekek iskolázta­tására, s egy kis kertre a Komlóstető környékén, ahol megterem egy kis zöldség, gyümölcs, meg annyi szőlő, hogy a kvaterkázáshoz, a családi ünnepekre ne a boltból kelljen a bort ho­zatni. — Az életritmusom bizto­san megváltozik. Csak azt kívánom, hogy egészség le­gyen, boldoguljon a ■ család, s a nyugdíjból majd fussa a kertre, a rezsire, s a hét­végén húsra a tányérba. Ennyit talán megér az a munka, amit egy ember negyven év alatt végzett, becsülettel. Gyárfás Katalin Fotó: Farkas Maya J. Derogy—H. Carmel Szupertitkos Izrael * A damaszkuszi 336068-as nem válaszol (7) A terrorista hálózatok el­leni harc még veszélyesebb költségesebb és kockázato­sabb, mint a kábítószer­csempészekkel vívott küz­delem. Izreal, amely a pa­lesztin terrorizmus és nem­zetközivé vált megnyilvánu­lásai első számú célpontja egyben a világon az első or­szágként felkészült arra, hogy szembeszálljon a beke­rítés stratégiájával, amely a háború folytatása más esz­közökkel. Elsősorban oly módon, hogy mindenféle biztonsági intézkedések ré­vén megvédi a lakosságot. Azután következik az ehhez szükséges értesülések be­szerzése, a hírszerzés és a dokumentáció. A Moszad és a Sin Bet nem kímélte a költségeket, hogy kiépítse az informátorok hálózatát, be­épüljön a terrorista szerve­zetekbe, ügynököket tobo­rozzon a soraikból, akik pél­dául a libanoni, háború ide­jén irányították az izraeli légierő bombázásait a PFSZ; bejrúti központjai ellen vagy lehetővé tették a „ki­nyíró” akciókat Ali Hasszán Szalamehnek, a „Vörös Her­cegnek” a „hidrafejei” ellen. Szalameh, a Fekete Szep­tember szellemi irányítója lett Jasszer Arafat elsőszá­mú kardja, a palesztin köz­pont második emberének, Abu Dzsihadnak az irányí­tásával. Ez az állandó tit­kos háborús erőfeszítés éven­te több, mint egymilliárd frankba kerül. Egy másik bűnügy, ame­lyet a londoni bíróság tár­gyalt, fényt vet arra, hogy az izraeli titkosszervezetek milyen mélyen behatoltak a terrorista csillagködbe. A Szovan-ügyről van szó. Iszmail Szovan, a jeruzsá- leirai arab 1978-ban, tizen­nyolc éves korában hagyta el Izraelt, hogy a bejrúti egyetemen folytassa tanul­mányait — a Sin Bet költsé­gére, mert az izraeli elhárí­tás még elutazása előtt be­szervezte: hírszerző ügynök­ként azt a feladatot kapta hogy épüljön be a Fatahba’ a PFSZ elnökének eredeti’ szervezetébe. A szünidőben rendszeresen hazautazik, bogy átnyújtsa beszámolóit az 1izra€.li elhárításnak. „Munkaadói” az egyik visz- szateres alkalmával megbíz­zak azzal, hogy szervezzen meg egy szabotázsakciót Nablusz környékén, a meg- szallt Ciszjordániában. Er- ro .^zonnal értesíti az iga- zj „ főnökeit, akik egy meg­előző csapással még az elő­készületek közepette letar­tóztatják a szabotőröket bzovan visszatér a libanoni ^ar°lba> s elé8 Pénzt kap anhoz, hogy méregdrága áron kibérelje a PFSZ egyik ve­zető káderének, Abdel Rah­man Musztafának, a fedajin központ akciócsoportjának, a kásátakUlt örnagyának a la­Szovan 1982-ben Párizs­ban folytatja tanulmányait a Sin Bet utasítására, s ugyanez a szervezet finan­szírozza két esztendővel ké­sőbb letelepedését London­ban, ahol az izraeli nagy­követség Albert fedőnevű munkatársa az irányítója. Az a feladata, hogy nyomon kövesse és „megjelölje” Ab­del Rahman Musztafát, akit a PFSZ angilai irodájához osztottak be. A hírhedt Musztafa már több terroris­ta bűncselekménnyel büsz­kélkedhet. 1970-ben ő haj­totta végre a gyilkos tárna-; dóst Münchenben az El-Al egyik gépe ellen, aminek következtében Hanna Maron, az izraeli „Sarah Bernhardt” elvesztette mindkét lábát. Jelenleg a PFSZ 18. alaku­latának a parancsnoka — á különleges erők számozása megfelel a szervezet bejrúti telefonközpontja hívószámai­nak. A 18. alakulat az úgy­nevezett homo akciókkal, vagyis a belső ellenfelek fi­zikai likvidálásával foglal- ikozik. Musztafát a PFSZ- szel ellenségesen szemben­álló palesztinok elleni haj­tóvadászat semmiképpen sem gátolja meg abban, hagy jó kapcsolatokat tartson fenn a Scotland Yard antiterroris- ta részlegével. Éppen ellen­kezőleg: tájékoztatja arról, miként törekszenek a szíriai titkosszolgálatok arra, hogy beépüljenek a brit főváros jelentős palesztin közösségé­be. Szovonnak olyannyira si­került Musztafa 'bizalmába férkőznie, hogy a gondjaira bízott két nehéz koffert, vi­gyázzon rájuk, amíg neki Bejrútban kell tartózkodnia. A két koffer színültig meg volt töltve .fegyverekkel és robbanóanyagokkal.. A d'iák „célpontjának” távollétében beleszeret egy fiatal lány­ba, s elhatározza, hogy csa­tádat alapít. Magánéletének ez a fordulata viszont arra készteti, hogy kerülje a ve­szélyeket, és a kettős játék­ból kiszállva feladja a ket­tős ügynöki szerepet. 1987 nyarán, izraeli nászútja so­rán közli az elhatározását „Eliasz századossal”, aki a Sin Beiben az első irányí­tója volt, s ugyanakkor tá­jékoztatja arról a két kof­ferről, amelyet megbízásból őriz a londoni lakásán. Musztafa őrnagy London­ba visszatérve egy homo ak­ciót szervez, amelynek cél­pontja, Nadzsi el-Adami ka­rikaturista, egy Londonban megjelenő arab újság mun­katársa. A humoristának az volt a bűne, hogy kifecseg­te Arafat szeretőjének a ne­vét. 1987. július 22-én meg­lakol tettéért — golyót kap a fejébe. Musztafa a gyil­kosság után azonnal távozik Angliából, bizonytalanságban hagyva barátait, a Scotland Yard munkatársait, akik ke­resik a gyilkost és indíté­kát. A csatorna másik olda­láról Charles Pasqua francia belügyminiszter nyújt segít­séget. Tájékoztatást kap rej­télyes forrásától, „Omar”-tól, akit a PFSZ-be sikerült be­építenie — noha titkait nem hajlandó megosztani a fran­cia kémelhárítóval ,—, s köz­li brit kollégájával Muszta­fának, a gyilkosság .kezdemé­nyezőjének a nevét. Musztafa nincs ugyan az országban, de a Scotland Yard a nyomot követve eljut Szovan laká­sára. A rendőrök megtalálják a fegyverekkel tömött két koffert, és csapdát állíta­nak, amelybe belesétál az Izraelből visszatérő flilesz- tin diák. A kétségbeesett Szovan vallomást tesz és be­ismeri, hogy az izraeli hír­szerzés ügynöke. Az angolo­kat felbőszíti ez a manipulá­ció, persona non gratánaik nyilvánítják Arje Regev nagykövetségi attasét, akiről a brit sajtó megállapítja, hogy a Moszad londoni re­zidense, s a sarokba szorí­tott izraeli nagykövetnek el kell ismernie, hogy országá­nak hírszerző szolgálata kap­csolatot tartott Szovannal. Ű a második izraeli diplo­mata, ákit néhány hónapon belül kiutasítanak. Az elsőt, Jakov Baradot azzal gyanú­sították, hogy ő irányított egy másik titkos ügynököt, a Golan Madzsdal Samsz fal- vából származó drúz Basar Szamarát; akinék szintén a 18. alakulat félelmetes pa­rancsnokát kellett kikémlel­nie. Szovan pere — a diákot gyilkosságban való bűiuré- szességgel vádolták —, olyön nyilvánosságot biztosít az effajta manipulációnak, amelyről az izraeli bizton­sági szervezetek szívesen le­mondanának, de ugyanak­kor megmutatja, milyen el­rettentő hatása van azok­nak az intézkedéseknek, amelyek révén Izrael beha­tol a terrorista szervezeték­be. Kelepcékkel és kockázta­tókkal teli feladat, amely gyakrabban ér úgy véget, hogy tarkólövés végez a ket­tős ügynökikel valamely sö­tét bejrúti sikátorban, mint­sem úgy, hogy ugyanerre a fotósok villanófényei köze­pette őfelsége egyik bírósá­gának tárgyalótermében ke­rül sor. Az a tény, hogy a Moszadnak sikerült beépül­nie a terrorista .hálózatok­ba, lehetővé tette akciócso­portja számára a .merényle­tek, túszszedésék és légi- kalózkodások felelőseinek módszeres likvidálását. Egyike e látványos .akciók­nak, amelyek a végsőikig fel­szólították az ontiiciond'sta hisztériát, egy ilyen, „Izrael hosszú karjának” tulajdoní­tott akció volt 1988. febru­ár 14-én, a PBTSZ három operatív vezetőjének kollök- tív fizikai megsemmisítése Cipruson. A három palesztin éppen megérkezett Limaszol kis kikötőjébe, amikor egy robbanás a levegőbe röpítet­te bérelt Volkswagenjüket. A három palesztin az utol­só előkészületeket végezte a „visszatérés hajóján”, amely az Exodus II. nevet kapta, s amelynek palesztin mene­külteket, nőket és gyerme­keket kellett volna „haza- vi.nnie” Haifába, a nemzet­közi sajtó képviselőinek tár­saságában ... Ennek a pro­paganda hadműveletnek az volt a célja, hogy kínos hely­zetbe hozza Izraelt, amely a megszállt területéken már ki volt téve az intifáda táma­dásainak. A Volkswagenben ülő há­rom férfi azonban a propa­gandán kívül egészen más dolgokkal is foglalkozott. Marevan Kiáll ezredes volt a /PFSZ libanoni katonai szervezetében. A másik ket­tő közül a félelmetesebb szintén ezredesi rangot vi­selt: Mohammed al-Tamini Hebronban született és 1967 augusztusában csatlakozott Arafathoz, amikor Ciszjor­dániában kudarcba fulladt az első kísérlet a népi felkelés­re. 1980 májusában ő irá­nyította azt a mészárlást, amely megölte egy jesiva hat zsidó diákját; ezt a me­rényletet meg is bosszulta a telepesek „titkos hadserege”, amikor a rákövetkező hó­napban pokolgéppel felrob­bantotta öt nacionalista arab polgármester autóját. Tami- ni 1986-ban kézigránátos tá­madást szervezett egy izraeli egység katonái ellen, akik eppen letették katonai eskü­jüket a jeruzsálemi Sirató­fal előtt. Ariel Sáron .akkor hevesen bírálta a terrorista kommandónak szabad utat engedő jordániai kormány passzivitását. És Izrael ép­pen ettől a pillanattól kezd­ve kezdi újra a halálos va­dászatot, amelyet Ali Hasz- szan Szalamehnek, a Vörös hercegnek” 1979 januárjában történt .kivégzése után abba­hagyott. Szalameh, aki a kivégzen- do emberek listájának az elen állt, volt az 1972 szep­temberében Golda Méir által elhatározott „Müncheni bosz- szu egyetlen túlélője; a mi­niszterelnök-asszony ugyanis mindaddig ellenezte az en­gesztelhetetlen szemet szí­niért, fogat fogért elven ala­puló pontos akció elvét. Ek­kor szabad utat engedett a visszavágás eszkalációjának : „Vágják le a terrorista hidra fejeit!” Jóváhagyta a Moszad vezetőjének, Cvi Zamirnak azt a tervét, hogy hozzák Jetre a gyilkos kommandó- kát és állí'fcsá'k össze a Fe- kete Szeptember tizenhárom felelősének a listáját, meri ok ennek az országhatárokon túllépő könyörtelen leszá­molásnak a célpontjai. Szalameh volt az el-Fatah felderítő szolgálata akció- csoportjának a vezetője. Nemcsak hogy kicsúszott Zamir gyilkosainak kezei közü.1„.7~ az ° hajszájukat megállította a Jom Kippur- habarú —, hanem Arafat ki is nevezte a 17. alakulat élé­re, s abban a m egtisztel te­tősben volt része, hogy ő kísérhette el a PFSZ elnö­kei New Yorkba, az ENSZ közgyűlésének 1974. novem­ber 13-i ülésére. Már úgy festett, minth-a ő .lenne a trónörökös. A libanoni pol­gárháború kezdetén kivált­ságos kapcsolatokat létesített Besir Dzsemajellel és siker­telen kísérletet tett arra hogy megakadályozza az ösz- szeesapást a libanoni ke­resztények és a palesztin szervezetek között. És mi­közben Szalameh folytatja felemelkedését a terrorista mtnka és rálicitálás titkos vulagaban, beleszeret egy h- banoni szépségkirálynőbe, akit 1977. június 8-án el is vesz feleségül. Nagy szere­lem és végzetes tévedés. Mert folytatja ugyan a sö­tétben vívott harcot, de ugyanakkor házasemberi szo­kásokat vesz fel, mind job­ban kötődik új és fényűző otthonához. Rendszeresen el­látogat egy szaunáiba is, hogy megtartsa a formá­ját ... Pár hónapja, öszvégi lillafüredi sé­tánkon készült e felvétel a Hámori-tó melletti kis sétány elején, a miskolciak által bizonyára jól ismert pavilonról. Az épület maga masszív, jól állja az idő múlását, tűri a fagy, a szél, az eső ost­romát. A szép panorámát, a tó és a Palota- szálló környékének összképét azonban mindenképpen rontja az a tény, hogy az egykori kedves kis üzlet ma már ajtó nélkül, belül kopáron, elhanyagoltan álldogál, s tűri - mert erre kényszerült - az arra járó sétálók, turisták rosszalló (Folytatjuk) tekintetét. A hajdani kis ajándékbolt valamennyi berendezését az üzlet meg­szűntekor elvitték. (Ez persze, természe­tes.) Manapság - s legutóbb éppen a napokban láthattuk — a falból kiszag­gatott vezetékek, repedezett kőpadló, kóbor kutyák ottjártának nem éppen kellemes „nyoma”, s minden bizonnyal a környezetet semmibe vevő emberek által otthagyott, odavitt szemét van a jobb sorsra is érdemes kis épületben. „Ajándék” — hirdeti a táblácska az árválkodó pavilon tetejét. Az lehetne — egy jó kereskedőnek.- gyk ­V Árva a pavilon Útravalót a szülői ház adott

Next

/
Thumbnails
Contents