Észak-Magyarország, 1992. január (48. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-16 / 13. szám

1992. január 16., csütörtök

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9

A régi jó

| irta Petőfi hajdan egy verse fölé, amely- I ben többek között így írt az öreg generális | stílusában, az ő nehézkes, négyrímű tizen- 1 ketteseit utánozva:

„De még most is kedves nekem a munkája.

Nincs abban sok cifra poétái szépség.

De vagyon annál több igaz magyar épség.

S nagymértékben aztat bélyegzi elmésség.

Azért is olvasni lelki gyönyörűség.

|

Sok számos poéta vagyon mostanában.

| Fogyasztják a tintát nagy Magyarországban,

Sokan, de nem írnak úgy, mint hajdanában.

A kigyelmetek jó, régi világában."

Világos, Petőfi tisztelte, szerette a maga ko- | rában rendkívül sikeres, vidéki kastélyában 3 versélgető, nyugállományú generális munkás- í ságát. S evvel — s lehetséges, hogy csakis i evvel — Gvadányi elnyerte a halhatatlansá- | got is.

s Számomra hosszú ideig Gvadányi József j nem jelentett mást, mint egy nagy költőnek s tollán született vers hősét, csaknem isme- i rétién, érdektelen és kizárólag csak Petőfi miatt fontossá lett vershöst, versszereplőt.

: Első találkozásom véle úgy másfél évtizede történt Rudabányán. Ö bronzszoborrá merevedve, én csicsergő gyerekek karéjában mosolyogva, méregettük egymást. Olvasótáborból jöttünk, s éppen miatta, merthogy szobrának megkoszorúzása is szerepelt a programunkban, éppen azért, mert Gvadányi itt született Rudabányán 1725-ben. Az olvasótábor (annak megszállott szervezője és vezetője, az edelényi könyvtár igazgatója: Sle- j zsák Imre) ugyanis céljául tűzte ki a régió | irodalmi és történelmi emlékeinek felkutatását és ápolását. Én, mint kiscsoportvezetó kerültem a táborba, illett hát valamit tudnom a jó öreg Gvadányiról. A Petőfi versét ismertem, s ez bennem már mindjárt bizalmat ébresztett a hatalmas homlokú, sasorrú (a szobor ábrázolta ilyennek) olasz származású költő-generális iránt.

Tehát: 1725-ben született Rudabányán,

grófi családban. Egerben, majd Nagyszombaton bölcsészetet hallgatott. Már ekkor kitűnt verselőkészségével. Ennek ellenére nincsenek irodalmi ambíciói, sőt 1743-ban katonai pályára lép, mint nagyapja, Gróf Gua- dágni Sándor császári tábornok. I. Leopold alatt. Végigharcolta a hétéves háborút. 1756-ban Mária Terézia királynő hadat indított a porosz király ellen Szilézia visszaszerzéséért. A háborúban a magyar csapatok derekasan helytálltak, Hadik András generális huszáraival (közöttük van gróf Gvadányi József kapitány is) Berlint is megsarcolja (ekkor léptetik elő Gvadányit őrnagy- gyá).^A háború mégsem hozta meg a várt eredményt, mert Szilézia továbbra is Frigyes király kezén maradt, aki az örökösödési háborúban foglalta el azt, s az 1742-ben történt békekötés során került porosz uralom alá.

1740. október 20-án meghalt III. Károly király, és vele kihalt a Habsburgok fiága. A trónt leánya, Mária Terézia foglalta el (1740 -1780). A leányági örökösödést a Habsburg- országok és tartományok már korábban elfogadták, ám a Flabsburgok rovására terjeszkedni akaró hatalmak nem ismerték el. Haddal támadtak a Monarchiára. A porosz király szövetségben a bajor választófejedelemmel északról és nyugatról, míg a spanyolok és Velence délről támadtak. A Habs- burg-birodalmat a széthullás veszélye fenyegette. Mária Terézia — akit 1741-ben Pozsonyban magyar királlyá koronáztak — e súlyos helyzetben a magyar rendekhez fordult Az országgyűlésre egybesereglett nemesség „Életünket és vérünket a királyért, Mária Teréziáért! felkiáltással katonai támogatást szavazott meg. Milyen messze van már 1703! A magyar seregek megjelenése új helyzetet teremtett, fordulatot hozott az örökösödési háborúban. Gvadányi több országban is harcolt, így Olaszországban és Franciaországban, ahol rövid ideig fogságban is volt. Szabadulása után újra harcol. 1763-ban, a békekötés után hazatér, s ezredével több helyen is állomásozik, így Bo- dolón, Zajtán, Nagypeleskén, Máramaros- ban, majd Galíciában. 1783-ban vezérőrnagyi rangban (generális) nyugállományba vonult, s Nyitra megyei birtokán Szakolcán telepedett le, ahol szép kastélyt építtet magának. Kertészkedéssel, olvasással, vadászatokkal, na és írással tölti idejét. Bekapcsolódik az irodalmi életbe, levelezésben áll a kor több írástudójával, így Baráti Szabó Dáviddal, Péczeli Józseffel, Kreskay Imrével, Molnár Borbálával, ismeretes a Fábián Juliannával folytatott verses levelezése. A megélénkülő politikai élet hatására, a nemzeti ügyek (anyanyelv, szokások, öltözet) védelmére írja politikai tárgyú, főként verses epikai műveit, közöttük a legsikeresebbet és legismertebbet az Egy falusi nótáriusnak budai utazása címűt. 1790-ben jelent meg e műve, és egyből óriási sikert aratott. Szabad fordításban átültette Voltaire-re XII. Károlyról szóló történelmi életrajzát. Szépirodalmi munkái közül nevezetes még a Rontó Pál című szintén verses epikai mű, amely a Nótáriushoz hasonló sikert arat. Élete vége felé hatalmas vállalkozásba kezdett, írni kezdte a

Világ közönséges históriája című művét, amelyből hat kötettel készült el 1801-ben bekövetkezett haláláig.

Gondolom, a siker incselkedett vele, hogy a nótárius históriáját folytatta, s megírta a

II. és III. részt is. A II. rész a Peleskei nótárius Pokolba menetele igen ritka könyv, 1792-ben nyomták Bázelben. Prózai munka, talán vázlata volt csupán egy majdan megírandó verses epikai munkának, csakhogy már ő maga sem győzte kivárni elkészülését, ezért így koraszülötten bocsátotta közönség elé. A III. rész a Falusi nótáriusnak elméi-, kedései, betegsége, halála és testamentuma címet viseli.

Arany János írja Gvadányiról, 1863-ban: „Rontó Pál és Benyovszky Móric kalandjait minden iskolás gyermek oívassg még ma is." Ami bizony nem csekélység egy verses elbeszélő költemény esetében, születése után háromnegyedszáz esztendővel. Ügy látszik, Kal- liopé kegyes volt Gvadányihoz.

Arany egyébként írói arcképet rajzolt Gvadányiról, s ez szintén nem csekélység, ha megnézzük, kiket érdemesített még erre Arany ebből a korból, a XVIII. századból: Gyöngyösi János, Orczy Lőrinc, Baráti Szabó Dávid, Ráday Gedeon. A század nagyjai, irodalmi újítói. Míg maga Gvadányi tradicionális, sőt konzervatív. Arany leszögezi: „Gvadányi nem mondható nagy költőnek, némely művében költőnek is alig.” Ugyanakkor elismeri frissességét, életességét, finom megfigyeléseit, amikor a szinte példátlan siker okait vizsgálja.

Gvadányi a peleskei nótárius és Rontó Pál személyében olyan alakokat teremtett, a képzelet világából olyan alakokat idézett meg, amelyek a nép minden rétegében ismerősökké válva, szinte élőkként, valóságos személyekként jelentek meg. Gvadányi által — ha elnagyolva is, ha pár durva vonással is, esetleges módon — hasonló hősök teremtődtek, mint Don Quijote, Gil Blas, Tom Jones, éppúgy élnek mint azok, belevésődtek a nép fantáziájába, noha nem annak teremtményei, mint mondjuk Teli Vilmos, Toldi Miklós, Háry János, Lúdas Matyi, akik esetében az irodalmi siker sokkal kézenfekvőbb, a művészi megformálástól függetlenül is. A megjelenés idejében a siker okai közé tartozhatott az is, hogy abban az időben, alig- alig akadt könyv a házaknál, s ami volt, annál nagyobb becsben volt. Néhány könyv járt kézről kézre, házról házra, így érdemén felül népszerűvé válhatott, de ez még nem ad magyarázatot a jóval későbbi sikerre.

Gvadányi művében az érdem inkább a tárgyé, mint a költőé, a megformálásé. Szinte minden előzmény nélkül rájött az alak, a hős hitelesítésének módjára, szinte okiratilag hitelesítette személyeit. Ez olyannyira sikerült neki, hogy alakjai önállósodtak, magára hagyták őt, fittyet hánytak neki; valódiságukat, létezésüket a közönség olyannyira elhitte, hogy Gvadányi a Nótárius 'III. részében szükségesnek tartotta bevallani, hogy a peleskei jegyzőnek semmi köze az ő poétái dicsőségéhez. Gvadányi végeredményben a saját kelepcéjébe esett, hiszen úgy állította be még a kezdeteknél, hogy a nótáriusról szóló történetet Borsod vármegyéből kapta, így az olvasó készpénznek vette az egészet, s Gvadányit csupán közreadónak tekintette. Többé-kevésbé úgy járt ő is, mint Cervantes a Don Quijote könyvvel. Valaki ugyanis kiadott egy másik könyvet a lovag viselt dolgairól. Cervantes a Don Quijote második kötetében zseniális ötlettől vezérelve, a vetély- társ könyvét éppen Don Quijote kezébe juttatja, hogy csakis az hiteles és igaz, amit róla Cervantes úr ír. Nahát!

Gvadányi ismert körből vette tárgyát és alakjait, de volt tehetsége érdekessé tenni a mindennapit, a hétköznapit. Döcögő, négyrímű tizenketteseiből — amely, hiedelme ellenére nem az ő találmánya, hanem Gyöngyösié, sőt még sokkal régebbi magyaros formai elem -, dagályosan áradó soraiból valahogy mégis az élet frissessége árad. Ahol aprólékosan precíz és pontos, ott hiteles is. Lássuk csak:

„Acélomat frissen, kovám elővettem.

Érré jól megérett bükkfa taplót tettem.

Két-három csapással tüzet is ütöttem.

És száraz perjével lángot gerjesztettem."

Szinte érezni a füst szagát, szinte látjuk a szikrákat, a lángot.

És végül Arany summázata róla: „Gvadányi magyarsága jó hírben áll, mindazáltal hiányzik belőle az erély, a pontosság, a rövidség. Gyöngyösivel ki nem állja az összehasonlítást. Tespedtség uralkodik, mint az egész századvégi prózán, versen. Mindazáltal a mai germanizált kor haszonnal forgathatja könyveit.”

Szerb Antal egyenesen dilettánsnak mondja Gvadányit — Dugonics mellett — de: „Fő műve, Egy falusi nótáriusnak budai utazása máig is élvezetes olvasmány: amit veszített aktualitásban, azt megnyerte a régiség za- matában."

Gvadányi betseller-író volt, XX. századi analógiával, kora Moldova Györgye, a felületet karistoló, ám a mélység illúzióját keltő, olvasmányos müvek emlékezetünkre méltó szerzője.

Fecske Csaba

A miskolci Minorita templom mívesen kidolgozott, gyönyörűen faragott, ferences-szimbólumokat ábrázoló padsorai sem kerülték el a vandálkezek rongálását

I

Sí

»

Tarka noteszlapok

Csodálatos újítás

A rádió és televízió riporterei, műsorvezetői közül az utóbbi időben mind többen „formabontó újítást” vezettek be. Megreformáltak egy szép, ősi magyar illemet és tisztességet, a köszönés kialakult szokásait. Ami történetesen abban áll, hogy műsoruk elején először elkezdik mondókájukat, szaknyelven, felvezetik műsorukat, és csak azután köszönnek — ha nem felejtik el — szép jó estét, vagy szép jónapot a nézőnek.

Ha nagyapám élne, biztosan nem hagyná ezt szó nélkül. A képernyő előtt üldögélve, naponta többször elmorogná bajusza alatt: Az úr először köszönjön és csak aztán szóljon hozzám! És igaza lenne. Mert a magyar ember először köszön, és csak utána kezd el cseve- részni és társalogni. Tisztelet azoknak a tévéseknek és rádiósoknak, akik azzal tisztelik meg hallgatóikat, nézőiket, hogy előre köszönnek nekik.

Uram, irgalmazz nekünk!

Azt már rég megszoktuk, hogy érzelgős lelkületű és művészi hajlamú személyek

erdei fák törzsére, utcai, köztéri padokra, falakra, szobrokra pingálják érzelmi „kitöréseiket”. Nyíllal átszűrt, vérző szívektől, nevek, dátumok sokaságától, különböző „nemzetközi jelzésektől”, ordenáré, trágár kifejezésektől, ostoba versikéktől „roskadoznak” parkjaink fái. padjai, ízlést, 'emberi- tartást és tisztességet romboló alkotók műveitől.

Arira azonban még álmomban sem mertem volna gondolni, hogy ez utcai művészet a zarándokhelyeket és a templomokat sem kerüli el, és kíméli meg. Sok templomba járva — közöttük csodálatos műemlékértékű alkotásokban gazdag bazilikákban, székesegyházakban — megdöbbenve tapasztaltam, hogy a csendes, áhítatot árasztó és adó templomhajók padjait sem kímélik a mindenáron emléket hagyni vágyó eretnek kezek.

Némely helyen a szentélyekbe is behatol-naik az alkalmi vésnökök és rajzno- kok. Leegyszerűsödött, primitív fantáziájuk ebben a műfajban — sajnos elég gazdaggá válik: „hűje vagy mari; az enyém leszel lili; le vagy ... ; itt jártam egy este” — olvashatók a templomi padokon, jelekkel illusztrálva ezek a „csodálatos” gondolatok.

Némely helyen a politikai hovatartozás is helyet és emléket kap a padscfokban. Egyik belvárosi .templomban többek között horogkeresztet karcoltak az imazsámo- lyos padsorokra. Ilyenkor vallásos érzelmektől függetlenül is elgondolkodik, megdöbben és mélyen megszomorodik az ember.

Már az Isten háza sem tabu? Ügy látszik, nem!

Aztán az ember agyában mindezek láttán tovább ker- getőznek a gondolatok. Elmélkedem! Amit én itt látok, tapasztalatok, az talán csak egyszerű gyerekes csínytevésnek tekinthető, és bocsánatos bűnnek fogható fel ahhoz képest, hogy templomokat törnek fel és rabolnak ki, hogy' sekrestyét gyűj- itanak föl, hogy idős Isten és Ember szolgálatában megfáradt aggastyán papokat ölnek meg.

— Mi lesz velünk? Uram, irgalmazz nekünk!

Egy sírfelirat

Az együk temető fejfáján ez a felirat olvasható: „Majd ha újra lakható lesz ez a világ, visszajövök!”

Wirth Lajos

Gamzahurdia skizofrén lenne?

Miközben a menekülésre kényszerült Gamzahurdia f§ volt grúz elnök január 8-án If Örményországban tartott sajtóértekezletén azt hangoztatta, hogy nem hajlandó lemondani és továbbra is ® Grúzia államfőjének tekinti magát, addig Tbilisziben || ugyanazon a napon Tengiz Szigua, az ideiglenes grúz kormány feje —, aki különben egykor miniszterelnöke f! volt magának az elűzött el- §| nőknek — azzal lepte mega I sajtó képviselőit, hogy a Tbi- |§ liszi Pszichiátriai Intézet orvosai már 1958-bam skizofréniát állapítottak meg Gam- zahurdiánál.

A sajtóértekezletről beszámoló párizsi Le Monde január 10-i számában Tengiz Sziiguát idézve megállapítja, hogy ez az orvosi dw

TÉKA:

Temesi László: Kétnemű emberek

m

agnózis ugyan mentességet biztosíthat Gamzahurdiának É a bírósági felelősségre vonás alól.

Végül Tengiz Szigua jelezte, hogy a grúz parlament 1 legkevesebb tizenöt napon H belül kimondja Gamzahur- s dia elmozdítását. Ami pedig a betegségét .illeti, azt a dili agnózist annak idején meg- |t állapító orvosok készek ma is megerősíteni. (MTI—Panoráma)

A transzszexuálisok különös emberek. Olyanok, akik ugyanúgy fiúknak, vagy lányoknak születtek, mint mások. Biológiailag. Ök azonban ezt nem fogadják el és a másik nem szerepében kívánnak élni. Tu* lajdonképpen „saját” nemükhöz vonzódnak, mégsem tekintik homoszexuálisoknak magukat, mert ők hitük szerint nem fiúk, hanem lányok és meg: fordítva, így ők tulajdonképpen „nőként" vonzódnak a férfiakhoz.

Mindez azoknak, akik saját nemükben élnek paradoxon, feloldhatatlan ellentét, amit úgy intéznek el, hogy aki transzszexuális, az a legjobb esetben elmebeteg, de még inkább homokos. Egyszerű magyarázat. A kívülállóknak. Az érintetteknek azonban kínzó teher. Ök mindenképpen szeretnének szabadulni biológiailag meghatározott nemüktől, melynek külső-belső jegyeit csak születési rendellenességnek tekintik.

A transzszexualitást tarthatjuk visszataszítónak, érdekesnek, szenzációnak, de semmiképpen nem intézhetjük el egy kézlegyintéssel, mert akár tudomást veszünk róluk, akár nem, léteznek.

A szerző — valamikori kollégánk - nem kis fába vágta fejszéjét, bár már megszokhattuk tőle régóta az első hallásra kissé bizarrnak tűnő témaválasztásait. A transzszexu- alizmussal nem néhány hónapja találkozott először, ezt egy Kecskeméten korábban megjelent írása bizonyítja, de a könyvben megnyilvánuló transzszexuálisok zömükben mégiscsak külhoniak. Ami nem is csoda, mert az egyik hazai szakember is csak becslésekre hagyatkozott, mikor a szerző a magyarországi transzszexuálisok száma felől érdeklődött.

A könyv igen veszélyes vizekre evezett, hiszen a témát szinte lehetetlen úgy megközelíteni, hogy az ne súrolja a pornográfia határait. Aki csak vad, forró szextörténetekre kiváncsi, az akár meg se váJ sorolja a Kétnemű embereket, mert csalódni fog.-bg-