Észak-Magyarország, 1991. december (47. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-07 / 287. szám

Mindenféle hírek .keringenek manapság a mezőgazdasági szö­vetkezetek jövőjéről. Főleg olyan hírek, hogy ezeket szétveszilk, felosztják, felszámolják. Ezért tűnt hihetetlennek, hogy új téesa alakult Borsod megyében. Akkor, amikor a legtöbb saját nekrológ­ját írja. Egy kis település — Golop — szövetkezeti dolgozói mádképp döntöttek. S hogy jól vagy rósz- szül, az idő megválaszolja majd. Az történt ugyanis, hogy hat- vankilencen elhatározták: kilép­nek a nagy közösből, vagyis a monoki Kossuth Mgtsz-ből. A két falu pár kilométerre van egy­mástól, földjüket egyetlen baráz­da választotta el, de a több évti­zedes kényszerházasság nemigen hozta meg gyümölcsét a golopi - ak javára. A különválási szán­dékról a fiatall és friss elnök, Vonczér István így beszólt. — Még amikor a rendszervál­tás megtörtént, hallottuk, hogy mindenütt visszaállíthatják az eredeti állapotot, vagyis az egye­sülés előttit. Sorra alakultak az önálló téeszek, melyeik elszakad­tak az erőszakos egyesítés több évtizedes kényszerétől. Itt Golo­Válás yar módra tejesen ellehetetlenülnek rövid időn beül. Mert hát mit kezdjen egy falu 730 hektár szántóterüle­tén két traktorral, egy kombájn­nal? A golopiak úgy érezték, hogy a vezetőség kompromisz- szumikészsége, segítőszándéka nem érződik a válóper során. Sőt! Mintha ellenezné is boldogulásu­kat. A goi opialk végül .is tizenegy­millió-háromszázezer forint tiszta vagyonnal szálltaik ki a közös- ködésből papír szerint, de szerin­tük ebből több mint hétmillió forint peresítés alatt van. így a működőképesség valóban veszély­be kerülhet. 1 A monoki Kossuth Tsz jelenle­gi főmérnökének egyetlen mon­data igen megszívlelendő: — Egy kodusbóli lett kettő — mondta keserűséggel Eremliás Jó­zsef. — Mert a szegénység olyan mértékű errefelé, hogy azt már megosztani nem lehet. így szán- le a nulláról indul a golopi té­esz, s nincs egyebük, csak a re­mény, a maguk erejébe vetett hit, amiből munkabért fizetni, üzem­anyagot . vásárolni nem lehet. B. Sz. L. MARA, SÁNDOR fagya, bOfűk Egy kis pincézés Régen befejeződöttt már a szüret Tokaj-Hegyalján. A musttal teli hordókat mind legurították a pincék mélyére, de a munka ezzel nem ért véget. A szőlészet után következik a borá­szat, azaz a mustok, borok „viselkedésének” figyelge- tése, kezelése, majd „isko­lázása”. Mert a vulkáni eredetű talajon, az aszúsodásra leginkább „hajlamos” fur­mint, hárslevelű, muskotá- lyos fajtákon, a hosszú, napfényes őszi időjáráson és a hegyaljai szőlészek, borászok szaktudásán kí­vül a riolittufába vájt, bár­sonyos tapintású nemespe­nésszel „kitapétázott”, egyenletes hőmérsékletű pincék is igencsak hozzá­járulnak ahhoz, hogy az újhelyi, pataki, tolcsvai, tarcali, tokaji, mádi, tály- lyai, szántói hegyek „levé­ből” igazi tokaji bor ér­lelődjék. Le-leballagnak hát időn­ként a szőlősgazdák a fa­lu- vagy a városvégi pince­soron a „föld alá”. Igen ám, de a hegyaljai pincék nem akármilyenek. Nem ritka, amelyikbe 50—60 lépcsőfok után juthatunk le a domború keblű hor­dókhoz. Akkor sem egye­dül, hanem két-három ro­kon, barát, jó szomszéd társaságában. És nem a még karcos, csípős „mur- cit” kóstolgatják, az ilyes­mi nem szokás Hegyalján, hiszen itt minden valamit magára adó szőlősgazda pincéjében az idei termé­sen kívül jóféle óborok is illatoznak hordószámra. Ott lenn aztán a nemes nedűk társaságában búra, bánatra, napi gondokra fe­ledést talál az ember. Régen történt az a pin- celátogatás, amelynek em­lékét fel-felidézgették a pataki kollégiumban. Azokban az időkben, ami­kor a kollégiumban még a jogakadémia is működött. A lelkészi pályára készülő teológusokkal szemben a jogászok divatosan öltöz­ködő, társaságot, mulatsá­got kedvelő főiskolai hall­gatók voltak, gyakori ven­dégei a Héce eleji dombon épült Gyöngytyúk nevű csárdának. Nos, néhány „jogtant hallgató” ifjút egy kis pincézésre hívta meg egy borosgazda barátjuk. Szíves volt a kínálás, a gazda egymás után szívo- gatta tele a lopót, töltöget­te a poharakat. Anekdo­tákban, bordalokban sem volt hiány. A pataki diá­kok —• különösen a jogá­szok — mindkettőhöz igen­csak értettek. Magas volt hát a hangu­lat, mire a pincegyertyák pislogni kezdtek, s indulni kellett hazafelé. Elnehezült szemmel nézegettek fel az előttük álló nagy feladat­ra: hogyan jutnak ki in­nen, az „alvilágból” a fel­világba. Azért csak neki­bátorodtak, s egymást tá­mogatva megindultak fel­felé a lépcsőkön. Lassan lépkedtek, meg-megpihen- tek, s ugyancsak belemele­gedtek, mire az utolsó lép­csőfokot elérték. Jólesett hát a friss levegő, mélyet szívtak belőle, ami aztán — régi pincézési tapaszta­lat ez — úgy meglódította a bódult fejüket, hogy szinte kóválygott tőle az agyuk. Egyikőjük addig-addig imbolygott, mígnem egyen­súlyát vesztve, hanyatt vá­gódott, és mint egy szán­kó siklott le a meredek lépcsőkön — vissza a pin­ce mélyébe. Ennek fele se tréfa! — markolt a pin- cézőkbe a döbbenet. Bez­zeg kijózanodtak egy pil­lanat alatt, és olyan für­gén rohantak le a barát­juk után, mintha bort se szagoltak volna. A barát mozdulatlanul, aléltan fe­Ahogy a jó csapos félkéz­zel önti a háromdecis üveg­be a bort, a másik kezével hozzácsapja a megfelelő adag szódát: ez a titok, melyhez csak a szakember ért. Sok korcsmáros ember otthonülő maradt volna Magyarországon, ha a| fröccs titkát magánember is elsajátíthatná. De ez le­hetetlen, sajnos. Ezérrt tartok majd egy öreg csapost, s együtt vizs­gáljuk tapasszal a hordó­kat. Lesz bikavér is, de nem sók, s nem hordóban, csak szalmafonatos üveg­ben. A bikavérrel úgy va­gyok, hogy tisztelem, de csak óvatosan és messziről. A sűrű szenvedély él eb­ben a borban, melynek kétféle fajtáját ismerem, egy engeszteltebb, édeskés válfaját, s egy másikat, tömöri és fanyart, az iga­zit. Az egri vendéglős eb­ből a másik fajtából ad nekem, ha néha lemegyek, s ezt idegennek nem is méri, mert az egri pincék­ben sem akad sok belőle. Ez a fanyar bikavér félel­mes mélyre ássa magát az ember idegeiben. Valóság­gal feltúrja az emberi lé­lek ősanyagát, három deci után már portugál szavak­ra és görög igekötőkre em­lékezem vissza, s valami­lyen kínai bölcsességre is nevel, mintha ezt suttog­ná: minden szép, de blin­den elmúlik, tehát okosabb veszteg maradni. Más a helyzet a somlóival. Már a neve körül sok a fogalom- zavar: ejtik „somlai”-nak, aztán „somlyói”-nak, de mindez csak suta beszéd­hiba. Becsületes neve „somlói”, s mint a nagy­nevű, kihaló családok, ez a bor is megköveteli, hogy nevét helyesen és tisztessé­gesen ejtsük. Ez a magyar borok fejedelme. Kis terü­leten termelik, s már nem sokáig: fáradt bor, lassan kivész a szőlőkből ez a fajta. Illata olyan, mint a fehér burgundié, de annál nemesebb. Van egyfajta somlói, „Arany tűz” a ne­ve, s pontosan olyan: tűz és arany keveréke. Ez a bor rábeszél. Ezt mondja: „Élj”. Ezt az egyetlen szót mondja, de olyan követke­zetes erővel, mint a régi latin versek a nagy tanul­ságokat. Mit szívott össze ez a bor napsütésben, év­százados illatokban! A föld sava és tikos ereje, a nap tüze, erős őszök bölcsessé­ge, a természet vegykony­hájának rejtett párlatai, mindez aranyszín bölcses­séggé nemesedett ebben a különös borban, melyhez hasonlót egyetlenegyet is­merek csak a világon: a Poully fumée-t, ezt a füst- ízű fehér burgundit. E két bor szelleme azonos: nem vetélyársak ők, hanem lángeszű testvérek. Mert a bornak nemcsak íze, illa­ta és szesztartalma van, hanem mindenekfölött szel­leme is. Mintha a nép, mely termeli és issza, át­adna lelke titkos tartalmá­ból valamit a hazai bor­nak. A somlói borban a magyar legnemesebb tulaj­donságai élnek: keleti böl­csesség és nyugati művelt­ség. Van benne valami Ázsia nyugalmából és Eu­rópa kíváncsiságából. Ez a legszerencsésebb keverék, borban és emberben. Szüretre vendégeket hí­vok majd, akik nem sze­retik a zenét, nem értenek politikához, s tudnak hall­gatni a diófa alatt. Mit adjak nekik? ... Sonkát tormával, ez önként érte­tődik, parázsban sült bur­gonyát és fehér liptai tú­küdt. Megpróbálták hát élesztgetni, dörzsölgetni — eredménytelenül. Végül a gazda kapott észbe, s víz nem lévén a pincében, fogta a lopót, jól megszívta a legköze­lebbi hordóból, széttépte a joghallgató ingét és locsol­ta, locsolta borral a mel­lét, majd a nyakának sze­gezte a lopó csövét. -A pin- cézőlc dermedten nézték az élesztgetési kísérletet, s oly’ szomorúan állták körül szerencsétlen barátjukat, mintha annak a lelke már valahol a hetedik régióban röpködne. A gazda nem adta fel a § reményt, folytatta a műve­letet. Már a harmadik lo­pó borral pásztázta a ha- Éj lottnak hitt barát nyakát, mire az a körülállók ámu­latára egyszercsak rezdült sf egyet, ajka lassan mozogni §j kezdett, s mintha indulat ff szökött volna az arcába, É erőtt vett magán és csat­tanó haraggal, mordult a || lopóval tüsténkedő gazdá- ji ra: — A -számba öntsd, te || marha, ne a nyakamba! Hegyi József ■í rót, a rozsnyai kereskedés híres liptaiját. fabödönök- ben, paprika és ajókagyű- rű nélkül. Egy hosszú élet minden tapasztalata és rá­beszélőkészsége kevés ah­hoz, hogy meggyőzzem kor­társaimat: milyen tökéletes borkorcsolya természetes állapotában a liptai, s mi­lyen helytelen divat hagy­mával, mustárral, papriká­val bonyolultabbá tenni azt, amit a természet ön­magában tökéletesnek te­remtett. A tiszta borhoz egyszerű, tiszta harapniva­ló szükséges: ennyit már a kínaiak is tudnak, akik máskülönben nem borisz- szák, hiszen Turkesztánból hozatják a maguk rizsbora mellé a szőlőből készült bort, a szerencsétlenek! Mikor a pincém meglesz, a soroksáriak megint fehér cipót sütnek, Bácska is küld abált szalonnát a szü­retemhez. így ülünk majd, sugárzó őszi délután, a pince vasajtaja előtt, a hosszú pádon. Kezünkben bicska, mert úriember nem használ bizalmas étkezés­hez idegen evőeszközt, előttünk a kétdecis poha­rak, a mélyben az ősz aranyfürdőjéből párás vo­nalakkal elé váló hazai táj. Hallgatunk. Mögöttünk, a pince mé­lyében, dohognak a hor­dók: a rizlinges, a somlói, a szilvám, a badacsonyi, a zirci papok halványsárga misebora, a kegyes tainító- rendiek dörgicsei termése, s a magyar homok szelíd hajtásai a derültebb nyári esték örök társa, a nyájas kadar, mely bornak nem igazi bor, de italnak eny­he és szórakoztató. A bo­rok élnek és dohognak a pincében, a diófák lombjai között. kövér darazsak dünnyögnek, messze, a mélyben, hajó úszik a Du­nán, árut visz és hoz egy megbékélt világ jó szándé­kú népei között, a népek örök országútján, a Pan­nónia szőlőskertjeiben az éneklő lányok megmosták fehér lábukat és tapossák a fürtöket. Mind öregek leszünk, a pince tulajdo­nosa és vendégei, iroda­lomról csak akkor esik szó közöttünk, ha legalább ezeréves, s borról csak ak­kor, ha legalább ötéves: nem alkarunk már bosszút, és elfeledtük azokat is, kiknek egykor meg akar­tunk bocsátani. A tájat nézzük, kortyoljuk a bort, s óvatosan ejtjük a ma­gyar szavakat, melyek egy­idősek e tájjal. A bor nem bírja a beszédes vendéget, ez régi tapasztalás, s a be­szédes vendég, akiinek még fontos mindenféle világi hiúság, nem bírja a bort. Ennek a pillanatnak élek: amit addig csinálok még, csak előkészület, magam sem tartom sokra. Mind bölcsek leszünk, s az első pohárból a földre is loos­es antunk egy kortyot, na­gyon régi áldozati szokás szerint. Mikor az első csil­lag feljön, kulcsra csukjuk a pince vasajtaját, s rövid botra támaszkodva me­gyünk haza. Az éjszaka hűvös már, a társaság árnyalakjait elnyeli az ok­tóberi este varázslata. Él­tünk, nem éltünk, kinek fontos igazán?... Bölcsek leszünk, mint a bor, me­lyet ittunk, s vállvonogat- va beszélünk az utókor ítéletéről. Mert minden böl­csesség alja, melyet a ma­gyar a hazai borból és a műveltségből tanult, eny- nyi: szeretni kell az éle­tet, s nem kell törődni a világ ítéletével. Minden más hiúság. 3MM pon az emberek egyre elégede lenebbekké váltak, mivel új érezték, hátrányukra történt egyesülés. — Mi mindig mostohagyerek' voltunk. Itt volt például a há táji területek kimérése: a goi1 piáknak Monokon mérték S Hogy járjon át a másik falu hl tárába kapálni az, akinek se lej csija, se motorja. Számtalan ily példa akadt a diszkriminációt Még a vezetőségben is mindös sze két golopi volt. Ez az évi hosszú során összegyűlt és eg re jobban fájt a golopiakmak. A sérelmeik felsorolása, pan szólása helyett a golopi 69 tée: tag levelet írt a vezetőségm hogy járuljanak hozzá a váláshi Több ilyen fellángolás is v 1988 októberéből, míg végül c lőre vitték a dolgot. A hoss; dalmas procedúra bizony: megviselte a golopialkat is, monokli vezetést i.s. _ Nem olyan bonyolult ez m ondta Szalay László, aki 1 __ r ábban éppen a téesz főmérnöke volt, s maga is ellenezte a vá­lást. Mióta azonban megvált a téesztől, ő is segítette a golopi önállósulást. Vagyonmérleget készítettek, felmérték a téesz adósságállomá­nyát, a tiszta vagyont oszthatták csak fel. De hogy milyen arány­ban? A golopiak azt szerették Volna, ha az egyesüléskor meglé­vő vagyon arányában történt vol ­na (ez is egy lehetőség). Lehetett Volna a bevitt föld, vagy a tagok arányában is, ha erről a két vá­ló fél megegyezik. A monokiak ez utóbbit szerették volna. Csak­hogy mára már alig-alig maradt golopi tsz-tag a bejárás, az el­vándorlás miatt. Egyezkedtek, osztottak, szoroztak, de csallr nem akart kijönni egy olyain ered­mény, amelynek birtokában a golopiak is nyugodtan elindulhat­tak volna az önállósulás útján. Ha az önállósulási törvényt betű szerint alkalmazzák, a golopiak

Next

/
Thumbnails
Contents