Észak-Magyarország, 1991. december (47. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-02 / 282. szám
1991. december 2., hétfő ESZAK-MAGYARORSZÁG 3 Entöl OKUK a valóság helyeit? A következő história immár néhány hete történt. Most egy, a miniszterelnökkel készült interjú juttatta ismét eszembe. Ama bizonyos estén családilag néztük a televíziót. Nálam ez eseménynek számít. Általában nem vagyok televízió-párti, mostanában pedig még jobban felbosszant, ha tévé előtti időpazarláson kapom magam némely ürességtől ordító vadnyugati, avagy honi szórakoztatni óhajtó művet nézvén. Nem is beszélve bizonyos politikus megnyilatkozások áloműző „hasznáról.” De maradjunk a témánknál. Tehát anno televízió előtt a család. A műsorban a neves kolléga egyik legtöbbet említett — dicsért, szidott — miniszterelnökünkkel beszélget. Mondom: beszélget, közvetlenül, könnyedén, emberi hangon. Koncentrálásomat kamaszfiam közbe-„rikol- tása" zavarja meg: — Né'má’ tegezi!... - Mármint a miniszter az újságírót, és viszont. Mire a nagyobbik így járatja az agyát: — Tegezi, mert kedveli ... A kisebbik válasza: — Nem jellemző! íme egy találó párbeszéd két srác között Magyarországon 1991-ben! Nos, a fiúk aligha járatosak a mai politika és a sajtó közötti viszonyokban, de valamire spontán ráéreztek: rendhagyónak találtak egy, a normális viszonyok között természetes újságírói, politikusi párbe.szédstílust, kommunikációs jelenséget. Történt ez - ismétlem - hetekkel ezelőtt, és nem véletlen jutott eszembe ismételten. Mert azóta a rendhagyó még rendhagyóbbá vált. Bevallom, a sajtó távlatait illetően nem sok illúzió élt bennem. Számoltam azzal, hogy a rendszerváltás után a történelmi horizontot homá- lyosító hétköznapi gondok szorításában több lesz az éles vita, sőt konfrontáció. Nem számoltam azonban ennyi indulattal, nemegyszer gyűlölettel a politika és a sajtó, mi több, újabban pedig a sajtó és a sajtó viszonylatában, azon szakmai berkeken belül is. Itt tartunk politikusok és újságírók, hogy — tisztelet a kivételnek - egymást olvassuk, egymást mondjuk, ahelyett, hogy jobban figyelnénk, tükröznénk a valóságot. Pedig jóval többet használnánk a köznek, ha ennyi ambícióval — a mindennapok nem kevés gondjával küszködő emberekhez szólnánk, bajaikban osztoznánk egymás „gyilkolása” helyett. Tapasztalom, hogy némelyekben — némelyikünkben — éltek olyan ábrándok, miszerint a rendszerváltást követően majd valamilyen eszr ményien tiszta viszonyok, függetlenség, szabadság lesz a magyar sajtótermékek • jellemzője. Nos, a polarizálódás alighanem törvényszerű mind a piac, mind a politika következményeiként. A piac olyan, amilyen. 'Mértéktartó orgánumok mellett — úgy tűnik mégis mellette és nem előtte — igényel könnyebb, zsongító olvasmányokat, pletykákat, nem is mindig teljesen igaz szenzációkat is. A politikum tekintetében szintén természetes egyfajta polarizáció. Bár tulajdonképpen minden lap hangsúlyozza függetlenségét, az egyik azért a kományhoz közelállóan szerkesztődik, a másiknak ellenzéki az arcéle. Hangsúlyozom, ezt természetesnek tartom a többpártrendszer viszonyai között. Nem tartom azonban helyénvalónak a tendenciózus túllicitálást, mely szerint minden rossz — legalábbis a többsége -, amit a politikailag szembenálló fél állít. Nem túl rokonszenves alapállás, amikor minden, éppenséggel jóindulatúnak szánt bírálatot, észrevételt is ellenséges aknamunkának tekintenek. (Nem ismerős ez a mentalitás a közelmúltból?) A vitát, a korrekt pengeváltásokat — gondolom — mindenki helyesli, mint ahogy az emberek többségében ellenérzést vált ki az ucsarko- dás, a más állásponton levők kiátkozása, megbélyegzése, más szóval, mindaz, amely ellenkezik egy remélt demokrácia gyakorlatával. Ezért is tartom figyelemre méltónak Antall József miniszterelnök múlt hétfői - Népszabadságban megjelent — interjújának egyik passzusát. Idézem laptársunkat: „A kormányfő . . . kitért arra is, hogy az általános nézet szerint »rossz a viszonya« a sajtóval. Ez így nem felel meg a valóságnak, s nem sajtóellenes. Joggal igényli viszont, hogy a sajtó és a politika közti viszony korrekt legyen, a lapok ne nyúljanak a tudatos és provokatív »csúsztatások« módszeréhez, miként a politikusok se tegyék azt." Ehhez csak azt tehetjük hozzá: kívánjuk, hogy valóban így legyen; de mindenkinél. Nagy Zoltán A Malév Travel Manager’s Club észak-magyar- criszági területi csoportja nem csupán egyszerűen segíti a klubtagok által képviselt vállalatok utaztatási ügyeinek intézését, hanem a TMC-tagoknak is szervez programokat. Ezek minden esetben a repüléssel, a Malév tevékenységével kapcsolatosak. Ilyen „klubfoglalkozás” volt a közelmúltban, amikor is tucatnyi borsodi, hevesi klubtag dr. Ar- gayné Úri Szabó Zsuzsa miskolci területi irodavezető és Kovács István, a Malév TMC titkára vezetésével Ferihegy I. és Ferihegy II., illetve a repülőtereket kiszolgáló intézmények munkájával, életével ismerkedhetett meg. A mintegy 2—3 órás séta a Malév kiképzőközpontjának szimulátortermében kezdődött. Itt képezik kii egy TU 154-es gép teljesen azonos kabinjának másában, s a kinti, ugyancsak azonos műszerekkel felszerelt oktatói irányítópulit segítségével a Malév pilótáit, itt képezik át, illetve tovább őket, itt tesznek hatósági vizsgákat. A szimulátorkabin segítségévei a leendő gépparancsnok, másodpilóta, vagy fedélzeti mérnök itt gyakorolhatja a fel- és leszállást, a különböző veszélyhelyzetek elhárítását, például egy hajtóműtűz leszállás közbeni megszüntetését. Minden ugyanúgy történik, mint a valóságban, az összes műszer ugyanazon a helyen van, mint a valódi gépben. A már kiképzett, s évek óta repülő pilóták ás állandó ismerősök itt, évente hatszor kell tanúbizonyságot tenniük arról, hogy nem felejtettek el semmit, nem beszélve az egyéb kötelező ellenőrzésekről. Inén az Air Cargóhoz vezetett utunk. Az I-es terminálon lévő raktárakba érkezik a világ közeli, távoli részéből a teheráru, s innen megy szét, az aranyárutól kezdve a gumiabroncsokon át a külföldön el'halálozottak teteméig (Brrr!...) minden. Ferihegy Il-n csupán egy úgynevezett „krétaraktár”, vagyis egy felfestett terület van, egyébként, hat kilométert utazik a két terminál között a legkülönbözőbb áru konténerben. Ütban Ferihegy Il-re Kovács István megmutatta a Malév világszínvonalon működő javítóműhelyeit, a most létesült, illetve létesülő skanzeneket, az új műszaki karbantartó bázist, s már ott is voltunk a Il-es terminálon, amely 1985. november l-je óta évente 1,2 —1,4 millió, az I-es terminállal együtt éveinte 2 millió utast fogad, indít. Elhaladtunk a festőműhely mellett, . ahol éppen a csehszlovák kormánygépet festették bérmunkában, megnéztük a tízemeletnyi magas, ugyancsak világszínvonalon álló irányítótornyot, majd a Catering Servicben kötöttünk ki. Ez az ország legnagyobb hideg- és melegkonyhás étterme — hallottuk Markó- czi Miklós igazgatótól. Itt készül a Malév évi 2 millió utasának ebédje, vacsorája, reggelije. A 2400 négyzetméteres „konyha” 300 dolgozójának a nap minden percében készenlétben kell állnia, hiszen a gépek, az utasok jönmek-mennek, akármilyen napszak, akármilyen idő van is. (Egressy Gábor, a Tokaj-hegyaljai Borkombinát képviselője nem kis elégedettséggel látta boraikat, amelyeket a Malév minden utasa szívesen fogyaszt a fedélzeten.) Minél többet és minél jobbat — ez a Malév koncepciója az utasellátást illetően, s ezt értékelik is az utasok, a Malév a nemzetközi világtoplistán igen előkelő helyet foglal el. . . Noha nem volt nálunk útlevél, lehetőséget kaptunk az ország elhagyására. Természetesen csak a földön, de élmény volt megismerkedni a biztonsági berendezésekkel, a csomagbezelés és -keresés rendszerével, s a többi repülőtéri kiszolgálóegység munkájával is. S még mindig nem volt vége. Kovács István elkalauzolt bennünket a Malév Sport Club bázisára is, ahol a kiváló női röplab- dások, íjászok és más sportágak képviselői mellett sportolhatnak a Malév dolgozói és a hozzátartozóik Ss. Ny. I. Szüret —a stáció szerint „Szüret, ha bor sincs” — Bizony, aktuális a mondás! Mert sehol olyan józan szüreti mulatságot nem láttam még, mint itt, Borsodivánkán. Mert egy liter bor nem sok, annyit nem lehet találni az ünnepeiteknél. Mégis szüreti mulatságról van szó. A szociális otthon' „szüreteiéi” hagyományos szüreti mulatságra készültek, hogyományos szüreti mulatságon vettek részt. Igazi tőke, igazi fürt, igazi csősz... Valahogy mégis más ez a szüret. Mert a tőkék az otthon kultúr- szobájának parkettján ágaskodnak, a szőlők pedig felvarrva, felkötözve a tőkevesszőkön. Ebben az álszüretben, álszüretelésben mégis-mégis igazi szüret kelleti magát. Az otthon lakói ezt is izgalommal, ezt is szeretettel várták, hogy végre elérkezzen a nap, amikor elmondhatják, elénekelhetik gondolatviláguk, érzésviláguk szürettel kapcsolatos emlékeit. Mi maradt vajon a sérült lelkekben. a hegy levét csordító préselésből? Mi maradt az anyai ölelés édes mustjából? Az évszázados kastély .színes marasztalása ad-e néhány szőlőfürtnyi édességet? Ki emlékszik még a falusi csőszökre, ki érzi először e mondvacsinált emlék újdonsült örömét? Egyszóval a sérült lelkek hogyan élik, hogyan élhetik meg Hegyalja, Bükk- alja kemény, szőlőfürt-üzenetes világát? Hisz’ sokan e balsorsú emberek közül nem tapasztalhatták, soha nem láthattak szüreti munkát, szüreti mulatságot. Mégis örömmel készült a szociális otthon kétszázötven lakója- az ünnepre. Ki verssel, ki hegedűvel, ki honismereti műsorral áldozott a szép napnak, noha talán- azt sem tudta, miért ez az egész nagy felhajtás. De készült a nagy-nagy szereplésre, a magamutogatásra, az önmegvalósításra, hogy igenis, ő szeretné vígabbá, szebbé tenni ezt a napot. . . Ki éneket, ki bűvészmutatványt, ki zongoraművet, ki pedig verset tanult a jeles alkalomra, és alig várta, hogy bemutathassa produktumát. Fájdalmas-szép a szerencsétlen sorsú fiú dala, az orgona filmzenéje, és fájdalmas-szomorú a vers, amit ötgyermekes anya szavalt a kinti életről és a „bentiek” sorsfordulásáról. — Ki ez a nő? — kérdeztem — aki szelíden sorolta a hétköznapok kegyetlenségét, városi múltjának igazát, hogy egyedül kényszerült gyermekeinek nevelésére, hogy egy fillér segítséget nem kapott, hogy férje egyszerűen elmenekült a felelősség vállalásától, s ő összeomlott a teher alatt. — Nem bírták az idegei — mondja az intézet igazgatója. — Nem bírta, hogy ennyire maga maradt — mondja a gondozó. „Tulajdonképpen jólelkű beteg, sérült lélek — de egyedül ösz- szeomlott” — mondja a sorsát ismerő. S az asszony csak mondja, mondja a verset hűtlen emberről, hűtlen szeretőről, ós olyan temetőről, amely jóságosán befogad mindenkit, aki hozzá érkezik: soha nem látott apát, éhező feleséget, gondozatlan gyereket. .. Csendesen fogadja az éneklő gyermeket, a mosdat’Lan, kócos fiút, aki .magának mormolja halkan: „Tebenmed bíztunk, eleitől fogva ...” És hangzik, hangzik az ének, talán elér valaha a magasságos Istenhez is ... (bekecsi) Ferihegy - testközelből
