Észak-Magyarország, 1991. november (47. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-09 / 263. szám
1991. november 9., szombat ESZAK-MAGYARORSZAG 3 Kcal lay Miklós Magyarország miniszterelnöke voltam, 1942—1944 Legújabbkori történelmünk két legsúlyosabb esztendejének történéseit, „személyes számadásként”, két vaskos kötetben - 37 évvel a megjelenése után - veheti kézbe a magyar olvasó. Az Európa Kiadó és a História emlékirat-sorozatából részleteket közlünk. A vég kezdete A koronatanácson a kormányzó úr tájékoztatott minket, és azt mondta, hogy új elhatározások előtt áll, addig is arra kéri azonban a kabinetet, hogy maradjon együtt és vigye tovább az ügyeket. Erre én és Keresztes-Fischer kijelentettük, hogy a német megszállás pillanatától kezdve minden intézkedés, így a régi kormány felmentése, és az újnak a kinevezése is, törvénytelen és semmis, mivel külső erőszak eredményeképpen történt, ennélfogva nem vagyunk hajlandók sem aktív, sem passzív szerepet vállalni, s így nem teljesíthetjük a kormányzó felszólítását sem az ügyek továbbvitelére. Én még hozzáfűztem, hogy ezentúl semmilyen kormányzói intézkedést nincs módomban ellenjegyezni, s így sem a jelen összejövetel jegyzőkönyvének aláírását, sem kommüniké kiadását nem vállalom. A kormányzó úr erre visszavonult, és a koronatanács határozathozatal nélkül oszlott szét. Az esti órákban újra felkerestem a kormányzót, aki hosszú napok óta csak most jutott pihenéshez. Azt mondotta, hogy a vonaton történt beszélgetés óta a németek részéről senki sem keresett lehetőséget a vele való tárgyalásra, csupán Veesenmayer kérte, hogy a vacsora után fogadja. Ekkor beszélgettünk utoljára hosszasabban egymással. Megkérdeztem tőle, hogy most mit kíván tenni, hiszen az első nap eseményei máris azt a benyomást keltik az emberben, hogy a németek nem fogják megtartani ígéretüket. Az ígérik, hogy ha én távozom, és németbarát, nem ellenséges kormány alakul, akkor Magyarország függetlenségében, valamint belső szabadságjogaiban nem lesz változás. Viszont az ország megszállása folytán máris megszűntünk alkotmányos állam lenni. Hiába tesz ő akármit, hiába fogja az intézkedéseit egy szuronyokra támaszkodó kormány szankcionálni, nem lesz az alkotmányos ténykedés. A népfelség elve megszűnt, ő ezután mindent csak az egyéni felelősségére tesz és cselekszik. Az felelte, hogy tudja ezt. Tudja, hogy egyedül maradt, összeomlott minden, ami körülbástyázta a hatalmát. Csak a fellegvár maradt meg, de abban ő az utolsó leheletéig ki fog tartani. A nagyobb felelősséget ő vállalja, ő az igazi felelős, az úgynevezett felelős miniszterelnök csak addig az, amíg fel nem váltja más; ő azonban nem választja ezt a kényelmes utat, őt nem válthatja fel senki. Figyelmeztettem, hogy ezáltal nemcsak azért vállal felelősséget, amit ő tesz, hanem mindenért, olyasmiért is, ami az akaratán vagy tudtán kívül, sőt ellenére történik. Határozottan kértem, hogy mondjon le, ezzel is demonstráljon, mert csak így cáfolhatjuk meg azt a németek által kolporált híresztelést, hogy a katonai megszállás az ő beleegyezésével és hozzájárulásával történt. Ha marad, azzal elejti és cáfolja azt a politikát, amelyet én követtem, amelyet ő is támogatott, védett, s egyszer sem egnelt kifogást ellene. Azt felelte, hogy ő nem mondhat le, azt a széket, amelyen ül — s itt rács.gpott a széfre - ő üresen nem hagyhatja, nem engedheti meg, hogy valami bitang üljön a helyére. Ö megesküdött az országnak, hogy nehéz óráiban nem fogja cserbenhagyni, ő még ma is az a tengerész, aki nem hagyja el a süllyedő hajót, hanem az utolsó percig kitart a helyén. Kinek lehet az jó, kiáltotta, ha Imrédy Béla ül a helyére? Ki fogja megvédeni o hadsereget, egymillió magyar fiút, hogy el ne vigyék őket az oroszok ellen? Ki fogja megoltalmazni az országnak azt a becsületes rétegét, amely mindaddig vakon bízott őbenne? Ki fogja megvédeni a zsidókat, a külföldi menekülteket, ha ő elhagyja a helyét? Lehet, hogy nem tud megvédeni mindenkit, de sokat, nagyon sokat tehet, és hiszi, hogy tud még használni népének, s el tudja érni, amit rajta kívül senki más. Nagyon fel volt indulva. Én igyekeztem higgadtan érvelni, rámutatni, hogy bármilyen becsületes és hősies legyen is az ő kiállása, és bármennyit használjon is vele némelyeknek, ő, és az ország mindennek ellenére a vétkesek listájára fog kerülni. Azután enyhítettem valamit eredeti tanácsomon azzal, hogy akkor hát ne mondjon le, hanem csak vonuljon vissza az ügyek intézésétől. Ne nevezzen ki kormányt, ne írjon alá egyetlen aktát sem, válassza a teljes passzivitást, vonuljon vissza vidékre, talán az lenne még a legjobb megoldás. Az ő helyébe akkor nem lehet odaültetni senkit, nem lehet a törvényesség látszatát adni az egész akciónak, s így minden, ami történik, a német katonai diktatúra folytán történik, a németek felelősségére. Olyanféle helyzetre gondolok, mint amilyen a dán király körül alakult ki. Hiába. Ennek sem tudtam megnyerni. Egyre csak azt ismételgette — alighanem öntudatlanul -, amit Ferenc József mondott annak idején a háború megindításakor: „Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam, nem tehetek másként.” Nem vonulhat vissza, mert a helyzet nem sokáig marad így, a németek már az utolsókat rúgják. El fog jönni az a pillanat, amikor a nemzet a saját erejéből is le tudja rázni őket, lesz még ellenállás, de az az ellenállás csak akkor alakul ki, ha ő a helyén marad, s minden szálat a kezében tart; ha ugyanis ő nincs, ki az, aki körül bármi is kijegesedhetik; a hadsereg egyedül csak neki engedelmeskedik; mit szólna a magyar nép, ha eljön a pillanat, amikor talpra állhat, és ő nincs a helyén. Számítása, elgondolása sajnos nem vált be. A miniszterelnökségen már várt Keresztes- Fischer. Pár szóval elmondtam neki, mit beszéltem a kormányzóval; nem tett ró semmi megjegyzést. Szótlanul ültünk hosszú ideig, aztán felállt, és csak ennyit mondott: „Hát én megyek. Isten áldjon Miklós." Azzal elment, és soha többé nem láttam az életben. Elhatároztam, hogy leírom, mi történt az utolsó napokban. Először azt akartam megállapítani, hogy Hitlerék miért éppen most szánták el magukat a döntő csapásra: a megszállásra. Azóta is sokat gondolkodtam ezen. A közvetlen okokat így foglaltam össze: 1. A kormányzó, a Hitlerhez intézett legutóbbi levelében ultimátumszerűén leszögezte, amit már egy éve hiába próbáltunk elérni, hogy engedjék haza az Oroszországban levő csapatainkat, de ezt még megtoldotta azzal az újabb tétellel, hogy a Kárpátokat magunk akarjuk védeni, s a jövőben sem tartózkodhatnak német csapatok Magyarország területén. A németek előtt ismeretes volt, hogy ezt az angoloknak és az amerikaiaknak is tudomására hoztuk, és hogy a jelenlegi magyar rezsim ettől nem visszakozhat. 2. A németek mind többet tudtak meg angolszász kapcsolataimról. Bemérték az angolszászokkal fenntartott állandó összeköttetést biztosító rádióadóinkat. Tudtak arról a megállapodásunkról, hogy amerikai katonai különítmény érkezik hozzánk repülővel, és hogy hivatalosan fogjuk fogadni. Ez azt a félelmet kelthette bennük, hogy ezzel a kapcsolatok hamarosan realizálódhatnak is valamiképpen. 3. Az orosz haderő közeledtével nem tűrhettek meg a hátukban egy megbízhatatlan, sőt ellenséges országot. Nem tudhatták, vajon angolszász összeköttetéseim nem terjednek-e ki az oroszok felé is. Amellett Magyarország magatartása és vonakodása az orosz háborúban való részvételtől, vonzó példa lehetett a románok számára is. 4. A németek elhatározását az is indokolhatta, hogy a magyar belpolitikában a baloldali elemek mindinkább szóhoz jutottak, ezzel az ország hangulata mind nyíltabban németellenessé vált, ami ellen a nácibarát elemek mind hangosabban protestáltak, és panaszaik természetesen eljutottak a németekhez is. 5. A németek elégedetlenek voltak a gazdasági tárgyalásaink sikertelensége és elhúzódása láttán. Mi egyre kevesebbet ígértünk, és még kevesebbet szállítottunk, nekik viszont mind többre lett volna szükségük, és azt csak így remélhették megkapni. 6. Domináns szerepet játszott a zsidók és a menekültek kérdése. Hatalmi centrumuk kellős közepén bántatlanul élhetett legnagyobb ellenségük, gyűlöletük tárgya: egymillió zsidó. Egy kis ország, s annak élén egyetlen ember fogja útját állni az ő totális terveik megvalósításának? Eltűrjék, hogy a menekültek — lengyelek, franciák, angolok, amerikaiak, s újabban olaszok - kibújhassanak halálos ölelésükből, s maradjon még egy darabka föld, ahol szabadon, s emberséges körülmények között élhetnek? Ezt nem tűrhetik. Ezekben foglaltam össze a megszállás közvetlen indítékait. S ehhez még hozzátennék valamit, amit csak az ért meg, aki ismeri a német lelkületet: mindenben rosszul álltak, vereség vereséget követett. Hadd kapjon már valamit a győzelemhez szokott német katona: valamit, ami némileg emlékeztet a győzelmekre, ami erőre vall, ami azt bizonyítja, hogy villámgyors akcióval képesek még megsemmisíteni az ellenséget! Nagyszerű alkalom minderre az utolsó, félig-meddig még szabad nemzet eltiprása! Nem tudtam sokáig dolgozni. Fáradt voltam. Végére értem a kálváriámnak. Beteljesedett egy ország sorsa, egy nép jövendője. Tudtam, hogy ami történt, azt többé jóvátenni nem lehet. (Vége) A kormányfórum előtt Szabó György: segíts magadon... Mit vár a mai, regionális kormányfórum munkájától Szabó György, a Borsod- Abaúj-Zemplén Megyei Közgyűlés elnöke? — Tíz éven belül ez már a harmadik kormányülés lesz, amely a régió gondjaira keres megoldást. Irreális lenne a várakozás, hogy Mikulás előtt egy teli pénzeszsákkal jönnek a miniszterek Miskolcra, s a puttony tartalmát itt majd jólelkűen szétosztogatják. Én abban bízom, hogy 1991. november 9-e nem egy folyamat tetőpontja lesz, hanem a régió felemelkedésének indulópontja. Remélem, a kormány végig arra az álláspontra jut, hogy a térség problémájával állandóan és folyamatosan foglalkozni kell. A nagy hangon beharangozott kampányok csak a zsákutcába vezetnek. Ha az eddigi kormányintézkedéseket, nemcsak a jelenlegiét, hanem a korábbiakét is számításba vesszük, akkor arra a következtetésre kell jutni, hogy alapvetően két ok miatt nem sikerült megoldani a megye válságát. Először is: ha odafent úgy érezték, hogy már robbanáshoz közeli feszültségek halmozódtak fel itt nálunk, akkor tüneti kezelésként napirendre tűzték a problémák megoldását. A részproblémák kezelésére aztán megfogalmaztak bizonyos intézkedési terveket, határidőket, felelősöket jelöltek ki, aztán arra sem figyelem, sem energia, sem pénz nem volt, hogy a kormányzati lépések hatásvizsgálatát elvégezzék. Ennek tanulságaként remélem, a jövőben egy folyamatos, állandó kormányzati és önkormányzati együttműködés jön létre, hogy a szekeret közös erővel próbáljuk meg kirángatni a mély kátyúból, ahová belesüppedt, s csak a mélyen optimisták reménykedhetnek gyors kimozdításában. Másodszor várom, hogy felismerjék végre : valamennyi érdekelt részvételével ki kell építeni a válságkezelés intézményrendszerét, amely állandó jelleggel működne évek hosszú során át, s nem kampányszerűen dolgozna. Ismétlem: a térség felemelkedéséhez valamennyi kormányzati szervezet és megyei szerv összefogására szükség van, s nem pedig a széthúzásra, hatalmi harcra, amely csak megosztja az erőket. — A kormány kihelyezett ülésére, amelyet csütörtöktől regionális kormányfő- rumként jelölünk, a megyei önkormányzat is elkészítette a régió helyzetét bemutató elemzését és számos megoldási javaslatot is felvázolt. A szenzációsabbna k tűnő események árnyékában eddig erről hallgatott a sajtó. Most arra kérjük, próbálja meg összefoglalni, mit tart a megyei parlament anyagából a legfontosabbaknak? — A válságkezelő intézményrendszer kiépítését elsőként már említettem. Szükségesnek látom felállítani! egy, valóban a megyében! működő privatizációs szervezetet. Segítséget várunk a kormánytól a Rákóczi bank létrehozásának befejezéséhez. Ez a bank a helyi ön- kormányzatok és a Borsod- Abaúj-Zemplénben dolgozó vállalkozók befizetéseire, pénzére támaszkodva, kifejezetten térségi elkötelezettséggel működne. Megjegyzem: nem gigantikus, önmagát agyonadminisztráló szervezetekre gondoltunk, hanem néhány fős, felkészült szakemberekből álló operatív csoportokra, amelyek munkájukkal, eredményeikkel bizonyítanák létjogosultságukat. Egjr ilyen csoport feladata lenne a környezetvédelmi gondok megoldására javaslatokat kidolgozni és azokat végrehajtani. Fontos lenne, ha a megye a jelenleginél kedvezőbb besorolást kapna az országos jelentőségű infrastrukturális beruházások elbírálásánál. Az elmozdulás egyik gátja a régió kifejezetten rossz (közlekedési kapcsolataiból származik. A kormány intézkedhet: nem 1993-ban, hanem már jövőre kiírja az M3-as autópálya és az M30- as út építésének tenderez- tetését. Végre meg kellene építeni a kelet—nyugati ösz- szekötő utakat a borsodi települések között, különösen az északi körzetekben. Nem feledkezhetünk meg a hulladékégetés, a gázhálózat bővítés tennivalóiról sem. Véleményünk szerint gyarapítani kellene az aktív foglalkoztatáspolitika eszköz- rendszerét. Nem segélyekre van szükségünk, hanem sokkal inkább az új munkahelyek létrehozását célzó állami támogatásokra. Borsod- Abaúj-Zemplénben az önkormányzatok és a vállalkozni szándékozók egyaránt a tőkeszegénységtől szenvednek. Csak egy információ: területünk és a szomszédos Sza- bolcs-Szatmár-Bereg megye fejlesztésére 1.5 milliárdot különített el a kormány. A jószándék ellenére csupán 34 pályázó juthatott hozzá a kért pénzhez, mert a többiek egyszerűen képtelenek voltak előteremteni az előírt önrész összegét. Javaslom, a kormány vizsgálja meg, milyen ideiglenes, vagy' állandó adókedvezményeket biztosíthat a válságsújtotta területeken induló, vagy a már működő vállalkozások számára. Igaz, hogy ennek eredményeként az állam elesik bizonyos bevételektől, de ha nem preferálja most a vállalkozókat, akkor esélye sincs rá, hogy később itt tegyen szert az adókra. A szociális problémák megoldására is nagyobb hangsúlyt fektethetne a kormány. Kidolgozásra vár még az állampolgári létminimum garantálásának állami rendszere. — A területi bajok diagnózisa évek óta közismert. Nyilván a kormány számára sem jelent új információt, hogy súlyos válsággal küszködik a megye. De vannak-e a kormány kezében olyan eszközök, amelyek alkalmazásával segíthetne rajtunk? — Ha azt feltételezném, hogy nincsenek, feleslegesnek tartottam volna az eddigieket megfogalmazni. Beszéltem már az fithálózat korszerűsítéséről. Ha kedvező döntés születne, a megyei önkormányzat itt helyben minden erejét latba vetné. Vállaljuk azt a koordinációt például, amely a települések és a lakosság érdekeinek védelméhez feltétlenül szükséges egy autópálya építkezésének megkezdésekor. — A kormány ülését a politikai és gazdasági szervezetek egyaránt felhasználták saját álláspontjuk propagálására. Most megkérdezhetem öntől is: mi a megyei önkormányzat alapállása a regionális kormányfórum előtt? — Nem hiszek abban, hogy nekünk kellene a leghangosabban énekelni a kérege- tök kórusában. Mii hiszünk a közmondás igazságában: segíts magadon, az isten is megsegít. Eddig is igyekeztünk letenni az asztalra azt, amit fogcsikorgató erőfeszítések árán sikerült elérnünk. A megyei önkormányzat szervezésében nálunk alakult meg az első vidéki .kereskedelmi központ. Ugyancsak Borsod-Abaúj-Zemplén ben működik az a hat regionális központ, amely a Phare program pénzével a klis és közepes vállalkozásokat segíti. A régióban működik a két országos minisztérium támogatását élvező falugondnoki rendszer. Van alapítványunk, amely az itt dolgozó szakemberek (külföldi továbbtanulását támogatja, létrehoztunk egy intézményt a tehetséges fiataloik felkarolására. Vagy egy sajátos alapunk, amely a cigány etnikum beilleszkedését segíti. Mi nemcsak követelünk, hanem dolgozni is igyekszünk önmagunk ki ráneafásáért a már említett mély kátyúból. A kormány segítsége, jószándéka nélkül azonban maidnem tehetetlenné válunk. Udvardy József Ha elindul(na) a vonat... nyílt levél borsod-abaúj-zemplén megye KÖZTÁRSASÁGI MEGBÍZOTTJÁHOZ DB GYULAI GABOR köztársasági megbízott, címzetes államtitkár Kedves Államtitkár Ür! örömmel értesültem a magyar kormány kihelyezett miskolci üléséről, melyen megyénk gondjaival foglalkoznak. Borsod- Abaúj-Zemplén megye egyik legelmaradottabb térsége Zemplén. Az itt élő bodrogközi és hegyközi emberek a mai napig sem tudják elfogadni az 1976- ban, illetve 1980-ban önkényesen megszüntetett vasút hiányát. Napjainkban pedig a Bodrogköz és a Hegyköz sorvadása erőteljesen felgyorsult, a települések egyre inkább elnéptelenedtek. Az utóbbi években átlagosan 23—25%-kal csökkent a lakosság száma, Kiesén, Tisza- karádon, Zalkodon pedig több, mint 30%-kal élnek kevesebben. Az elvándorlásban kétségtelen, hogy a vasút megszűnése is erősen közrejátszott. Ha vonat lenne, nem vándorolnának el annyian a térségből, közelebb kerülnének az emberek a zempléni városokhoz, olcsóbb lenne a megélhetés. Ipari üzemek települhetnének ide, hiszen a vasúttal az infrastrukturális ellátottság is nagyban javulna. A Bodrogközben és a Hegyközben élő emberek, az itt működő üzemek az ehhez szükséges összeget nem tudják előteremteni, mivel többszörösen hátrányos helyzetük miatt amúgy is támogatásra szorulnak. Jogos igénye az itt élő, közel 100 000 állampolgárnak a vasút megszüntetésével okozott károk jóvátétele. E térség volt országgyűlési képviselőjeként 1989. szeptember 12-én interpellációt nyújtottam be az akkori miniszterelnökhöz a bodrogközi és hegyközi vasút helyreállításával kapcsolatosan, csatolva ehhez több tízezer itt élő állampolgár aláírását. Az Országgyűlés Építési és Közlekedési Bizottsága ugyanaz év novemberében kihelyezett ülésen foglalkozott a témával. 1990. február 1-jén elfogadtuk a bizottság 383. számú módosított jelentését, mely szerint „1990- ben szakbizottság elemzi és kidolgozza a bodrog- és hegyközi vasút helyi és népgazdasági jelentőségét; a térség önkormányzataival egyeztetve döntést előkészítő javaslatot készít”. A térség lakói nevében tisztelettel kérem Államtitkár Ür Ul- tal a kormány támogatását a vasút visszaállításához. Sárospatak, 1991. november 6. Tisztelettel: Dr. Földy Ferenc, volt országgyűlési képviselő, tanszékvezető, főiskolai tanár
