Észak-Magyarország, 1991. november (47. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-09 / 263. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 12 1991. november 9., szombat Varga Erzsébet Hantok mellett G Y A S z SZÜRETEL A {HÁLÁL DE A HANTOK MELLETT ÁLLVA LEGINKÁBB ARRA GONDOLSZ HOGY PEREG PEREG ÉS MAGOKRA TOPPEDŐ SZŐLŐSZEMEKKEL FIGYEL AZ IDŐ HORVATH GYULA: Villámvidék Mór csak üvegálmon át nézhetem csókjaimtól hiányos szád, el foglak feledni, dobni, mert halál a hiány, halál, el foglak feledni, dobni, de szememen, számon még kiüt érted a zokogás, mennyire idegen lettél: anyacsókok nélkül íztelen a szád,- jössz még velem szájig érő hóban, jössz még ívelem térdig érő vérben, jössz még velem ezüstszélben, jársz még velem villámvidéken, de akkor már, mélységes mély lesz az árvaság, sebeink átvérzik a gyolcseget, s nem Jesz semmim, csak egy földönfutó ölelést rejtegetek neked,- jössz még velem szájig érő hóban, jössz még velem térdig érő vérben, jössz még velem ezüstszélben, jársz még velem villámvidéken, de akkor már, leszakadt anyamellekkel lesz tele a szánk, és hazavár minket a halál, ahol gyermekek leszünk: huncut játszótársak, deszkaszalag a hajadban, s egy koponyaröggel megdobom a lábad,- jössz még velem szájig érő hóban, jössz még velem térdig érő vérben, jössz még velem ezüstszélben, jársz még velem villámvidéken, de akkor már, későn ébrednek az élők, korán kelnek a holtak, s én, egy zokogó kislány fogai közt várlak, egy tőled kapott gyöngycsókot forgatva a szám s mikor megjössz könnyező kígyókkal, zokogó békákkal, fáradt farkasokkal: akkor megnyílnak a sirok, mert akkor fogják le egy lázas Édesanya-ország könnyező szemét. Juha sz József A munka szépségéről A múlt éráinak volt egy vesszőparipája: umos-untalan a munika szépségéről prédikált. Hangoztatta a rádióban, szónokolták politikusok a pódiumokról, bömbölték a hangszórók, írták az újságok embernevelő hatását, kultúráját, dicsőséges nagy- szerűségét. Olyannyira erős volt a győzködés, hogy a tömeg már-már be is vette volna talán, ha az élet nem szolgált volna ellenkező tapasztalatokkal. Így végiül még a ijámbor együgyűség is úgy védekezett ellene, hogy egyik fülén be, a másikon ki. Ez a goebbelsi propaganda, hogy addig kell valamit sulykolni, míg végül elhiszik a legiképtelenebb hazugságokat is, nem vált be. Bár tényleg van a munkában szép, de csak abban, amit kedvünk szerint, örömmel végzünk, nem szenvedéssel, legyen az mezőgazdasági, ipari termelő 'munka, művészi alkotó ténykedés, akár jogászi, tanári, kereskedői és Isten tudja még hányféle. Mit kezdjünk azonban például a nehéz, gyöt- relmes fizikai munkával? A bányász, kohász, ömtész, hengerész mindennapos pokoli küzdelmével ? Akinek szemét véresre marja a gáz, füst és a por, égeti, vakítja a kemencék tüze?! Volt szerencsém évekig iszonyodva .nézni és látni az olvasztárt télen, mikor féloldalát sütötte a samottfalak résén átfújó láng, másik oldalát pedig a nyitott csarnokaik átsüvöltő szele dermesztette, Aztán láttam a kánilkulás nyárban lucskos ingben hajolni a vízcsap alá, hogy hűtse magát és vedelje a laingy vizet, pótolni ,a verejtéket, mit még védőitalként sósvízzel tetéztek. Hát Isten bocsássa meg, azt viszont egyetlenegyszer sem láttam, hogy valamelyik fölkurjantott volna jókedvében és boldogságálban.: milyen szerencsés, micsoda gyönyörű szép ez a munka! Így vagyunk tehát a „munka szépségével”! Erről nem szívesen beszéltek ámitóink. És arról sem, hogy ezek az emberek milyen, nyúzottak, deformáltak, még az ünnep- lőru.ha is illetlenül állt rajtuk, annyira lerítt róluk a rossz értelemben vett „pro- liság”. Csak a inemezikalap, a koszos ibőrkötóny passzolt rójuk, de a látvány mindig szánalmat keltett bennem. Ezt a szánalmat nem nyomta el a fényképező előtt álló „elegáns” kohász sem, bármilyen diktált mosollyal támaszkodott a. kohászlapátra. Nem tudtam feledni megbecsülésük álnokságát, s mindig azt a csap alá. hajlót láttam. És eszembe jutott, hogy ezek ,a fciszilklkadt mú- miates'tű mu.mkásemberek általában alig érik el a nyugdíj askort. Hosszú életű bányász vagy kohász ritka, mint a fehér holló. Isznak, esznek, szeretnek, s aztán idő előtt elmennek a part- oldalba. Alig veszik észre, bogy nekik nem .jutott a munka „szépségéből”, legfeljebb csak annyi, ami jókedvű fiaikból, csinos lányaikból áradt: a .jövő. Vagy az, hogy a jelen bizonytalanságában már ennek a munkának is becse van, lesz, és amit önámítással .még szépnek is kényszerülnek érezni és nevezni. Füzes László Szemétdomb Ott van. Az erdő közepén. Fölötte csille jár. A parasznyai úton jobbra, bűzéről rátalálsz. Döglött disznó, lótrágya, cserép, és isten tudja, hogy mi még, a meddőhányó szürke tömbje riadt, döbbenve néz. Hol tavaly virág, és csend, „ és nyugalom volt. Megpihentél o domb mögött, a dög fölött most légy-raj füstölög. Ügy látszik, mindegy. Ezek is emberek?! Egy kirándulóhellyel kevesebb. 1991 Csakis üdvözlendő, hogy ezt az érdekes könyvet — műfajilag levélregényt — az idén egyáltalán kiadták. Szerzője, ' Bárczy János tudtommal immár vak is, tehát rejtély, hogy nemlátóként is boldogul-e Olivetti írógépének kopogtatásával. Pluszkópiák című könyve annyiban regény, hogy embersorsokról, a baleset miatti mélypontról, az újbóli munkaképesség öröméig, más lakótársnak a civilizált körülményekhez jutástól — azok megtartásáért a családirtásig vívott küzdelméig, a fehér bottal munkába járó, telefonközpont- kezelőnő rövid boldogságának tragikus elmúltáig, az undorítóan nagyképű főorvos — akinek „a vacak irkafirka ... alantas, szolgai dolog” — jó néhány meglepő „sakkhúzásáig” sok mindent megtud az olvasó Bárczy János hét állandó törzsvendégének gépírt „pluszkópia”-gyűjteményé- ből. Főleg azért üdvözlendő, hogy idén kiadták. mert még a pártállam megallomániás idején emelt B/17. jelű toronyház lakóinak, lakótelepi hétköznapjaikba, akkori — már géemkás, leépülő rendszerbeli — sorsfordulóiba, olyannyira különböző jellemeibe nyújt az olvasónak érzékletes „bepillantást”. Üdvözlendő — ismétlem — azért is, mert a „megallomániás” toronyházakban élők mai gondjai, hétköznapjai lényegesen különböznek az akkoriaktól, még ha legtöbbjük új helyzete nem is mondható jobbnak . .. Lenyűgözött a nagybetűs Életbe alig belépő É. Fricska sorsának „mire jutása”, mivel mindkét alkarjának egy hibás présgép széthúzása következtében — már a klinikán kétszer öngyilkosságot, még egy harmadikat is megkísérelt, s hazulról diktált válaszlevelekben könyörögve kérte a gimista osztálytárs „édes kis Riát”, hogy mindörökre felejtse el őt, aki már élőhalott. Ria viszont makacs kitartással figyeli Fricska helyzetének alakulását — melynek jobbá tételén mások is megható szolidaritással közreműködnek a „présgépes gyárból”, mely végül saját ösztöndíjasaként egyetemre küldi. De ahhoz a „Siemensprotézishez” csak a kis Ria rádióinterjúi nyomán a társadalomtól „összejött” anyagiak révén jut hozzá, amely által mindkét kezével dolgozni képesen —immár az egyetemen diplomát is szerezhet. S hogyne érdekelt volna Kozák Aladár melegüzemi anyagmozgató népes cigánycsaládjának „mivé létele”, miközben az egyre gyülemlő rezsitartozásokért az „Olivet- tis” szomszédnak diktált beadványokkal — hol az egyik, hol a másik cégtől — kér halasztást, megértést, segélyt, mert tüzes téglák cipelésével egymaga keresi a család kenyerét. Sára feleség — a sok gyerek szülőanyja — előbb csak cifrálkodva illeg a lakótelepen, majd utolsó cédaként elhagyja négy kiskorú gyermekét, akiket „végső menekvésül” apjuk a toronyház tetejéről a „placcra” dobálva, ő is odaveti magát. De lehetetlen felajzott figyelem nélkül olvasni Kristály Eszter leveleit is, aki az „ő Jánosával” anyakönyvileg is legalizálja rövid, ám boldog együttélését. Jánost azonban — eltűnése után pár nappal — vonatkerekektől szabdalt hullaként lelik meg. Az özvegy Eszter — rokonilag a lakásából kitúrva — egy plébániától kér menedékhelyet. A rendőrség János halálát, majd egy rögvest bekövetkező másik gyilkosságot — a nagyképű főorvoshoz beosztott Andrea műtőslányét — nyomozva, kábító- szeres bűnszövetkezetet tételez fel. A bűnszövetkezet „anyagbeszerzője” a műtőslány volt, aki a kórházi főpatikustól szerezte be azt, s az egészet János hordta el a „vevőkhöz”, míg mindkettőjüket el nem tette láb alól valaki. A főpatikus nem tért vissza külföldi rokonánál töltött „rendes szabadságáról”, a nagyképű „dr. Jeromos” pedig sürgősen három évi „továbbképzésre” indult az NSZK-ba egy professzor „személyes” meghívására. Mindazok után, hogy a rendőrség már magához vette az osztályon talált összes iratot, amelyet összevetni vitt a föpatikusi nyilvántartással. Az undorítóan nagyképű dr. Jeromos által egykori iskolatársának Olivettijébe diktálta közleményeit, amelyekből fiú- és lánycsemetéjének, s az anyjuk NSZK-beli sikeres plasztikai „megifjításáról” éppúgy értesülünk, mint itthoni magas pozíciójú összeköttetéseihez szóló — a „bajokat” elsimítandó — bizalmas folyamodványairól. Mindezeket a nyájas Olvasó érdeklődésére bízom. Magyar István
