Észak-Magyarország, 1991. október (47. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-05 / 234. szám

1991. október 5., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5

Horn Gyula

Á hematológia Magyarországon

CÖLÖPÖK IX.

Októberben kerül a könyvesboltokba sorsfordító esztendőink egyik koronatanújának emlékezése. A szerző szavaival: „Célja, hogy egy szemtanú, az események szereplője láttassa az olvasóval mindazt, omit megélt." Horn Gyula, az MSZP elnöke, politikusi életútjának néhány dokumentum-epizódját közöljük, a szerző hozzájárulásával.

(Iliescu akkor egyetértett)

December 27-én megállapodtam bukaresti nagykövetünkkel, közölje az új román vezetéssel, hogy bármely órában kész vagyok Bukarestbe utazni. Nagykövetünk aznap este beszédet mondott a román televízióban, és bejelentette készségünket. Miután beszédét a magyar sajtó is publikálta, a telefonok, táviratok özönét kaptam, hogy ne utazzam Bukarestbe, hiszen még a román fővárosban is több helyen tűzharcok vannak, a repülőtér környékét predig a secusok uralják.

December 29-én, korán reggel felszálltunk egy kü- löngépre külügyes munkatársak, valamint katonai és belügyi vezető képviselők társaságában, és Budakestbe repültünk. A behavazott, csúszós reptéren kiszállva a gépből, a lépcsőn lefelé menet azt láttam, hogy páncélozott, géppuskával felszerelt járművek által közrefogva terepjárók várnak ránk. Az egyik mellett állt a frissiben kinevezett külügyminiszter, Cselak, aki szívélyes mosollyal, nagy barátsággal üdvözölt. Beszéltünk a terepjáróba, és a menet elindult a város felé. Alacsony termetű, jóképű, barna bőrű újdonsült kollégámmal oroszul társalogtunk, ismertette a programot. A Nemzeti Megmentés Tanácsa és a kormány főhadiszállásán itárgyalóasztalokhoz ültünk, de mielőtt belekezd- tünk volna, kinyílt az ajtó, s megjelent egy kövér, alacsony, olajbarna férfi. Megdöbbenve néztem rá, mert az illető a régi rezsim külügyminiszter-helyettese volt. Az a típus, aki nem csupán hűségesen, de 'túllihegve szolgálta ki a ceausescui külpolitikát, és szerintem szívből gyűlölte a magyarokat. Vele kifejezetten ellenséges volt a viszonyunk. Cselak hozzálépett, melegen megszorította a kezét, majd azt mondta: „Barátunk már az e'ső napon mellénk állt”, mire csak azt tudtam válaszolni, hogy „ebben nem kételkedem”.

A tárgyalásokon én abból indultam ki, hogy egyszer s mindenkorra vége a két ország ellenségeskedésének, új alapokon kell folytatnunk kapcsolatainkat. Tegyük félre mindazt, ami eddig mérgezte a légkört. Hangsúlyoztam, hogy az első perétől kiálltunk az új rendszer mellett,

politikai, katonai, erkölcsi, anyagi támogatást adtunk és adunk számukra. Biztosítottam őket arról is, hogy teljes mértékben tiszteletben tartjuk Románia területi integritását és szuverenitását. Ezután ismertettem partneremmel a magyar—román kapcsolatok normalizálására vonatkozó konkrét javaslatainkat: széles körű önrendelkezési jog biztosítása a romániai magyarságnak, közös nemzetiségi deklaráció kiadása, teljes vallásszabadság biztosítása és a korábbi rendszer magyarellenes, diszkriminatív rendelkezéseinek eltörlése, állampolgáraink zavartalan utazása, a főkon- zulátusok, a kulturális intézetek kölcsönös megnyitása, a magyar nyelvű oktatási hálózat helyreállítása, a tömegkommunikációs kapcsolatok zavartalan működése, kulturális együttműködés stb. •*

Cselak szinte minden javaslatunkkal egyetértett, kisebb vitánk támadt a Magyarországra menekült állampolgáraik visszatérésének módozatairól. HeVes szóváltás támadt még a romániai magyarság „önrendelkezése” szó román megfelelőjéről, mert szerintük a román nyelvben e kifejezésen azt is érthetjük, hogy a magyaroknak joguk van dönteni Erdély hovatartozásáról. Valahogy ezt is tisztáztuk, majd az elhangzottakat és a megállapodásokat jegyzőkönyvben rögzítettük.

Elégedetten álltunk fel, mert úgy éreztük, hogy a kétoldalú 'kapcsolatok tekintetében valóban történelmi jelentőségű megállapodásra jutottunk. Jó érzéseim csak megerősödtek, amikor az épület másik szárnyában, fegyveresekkel körülvéve felkerestük Iliescut, aki rendkívül barátságosan, a miniszterelnök, a külügy-, a hadügyminiszter és Király Károly alelnök társaságában fogadott. A több, mint egy órán át folytatott megbeszélésen a miniszterelnökké! együtt biztosítottak, hogy gyökeresen szakítanak a régi rezsimmel, és egyetértettek a kapcsolatok újrarendezését szolgáló javaslatokkal. Külön köszönetét mondott azért, hogy a magyar külügyminiszter a nem teljesen biztonságos romániai körülmények ellenére első hivatalos külföldi vendégként Bukarestbe utazott. Búosúzás- nál átöleltük egymást.

Találkoztam Domokos Gézával, majd nagykövetségünk meglátogatása és szíves ebédje után elindultunk a repülőtérre.

Január 5-én bukaresti nagyikövetünk C-selakra hivatkozva jelentette, hogy több erdélyi városban vér folyik, mert az ottani magyarok és a Magyarországról érkező honfitársaik a „forradalom után is fegyveres akciókat folytatnak”. Ä külügyminiszter kérte, hogy „minden rendelkezésre álló eszközzel, politikai állásfoglalással, a tömegkommunikáció útján hassanak oda, hogy ne folytatódjanak a fegyveres incidensek”. Azonnal kiadtam egy közleményt, felszólítva a magyar állampolgárokat, hogy tartózkodjanak az ilyen beavatkozásoktól. Az ügynek nagy visszhangja támadt, s mint kiderült, a román kérésnek semmilyen valóságos alapja nem volt. Az erdélyi városokban szélsőséges román elemek támadtak a magyarokra, amit később a román kormány is elismert, de kérésem ellenére részükről sohasem került sor a január 5-i közlésük visszavonására.

Telték ^múltak a napok, majd hetek, és semmi sem történt a bukaresti megállapodásaink teljesítése terén. Hiába sürgettük román partnereinket, a válasz mindig kitérő volt.

Márciusban román nacionalisták, leiitatott és a városba szállított román hegyi Iákök Marosvásárhelyen véres pogromot rendeztek, gyilkolták a magyarokat, miközben a hadsereg és a milícia helyi egységei asszisztáltak a szörnyű vérontáshoz. A román .kormány tétlenül kísérte az eseményéket, ezért kénytelenek voltunk az ENSZ-hez fordulni. Az új román kormány nyilatkozatában Magyarországra igyekezett hárítani a felelősségét, mert úgymond, a „magyarok mindinkább ellenséges magatartást tanúsítanak Románia és népe iránt”..

A későbbi hetekben újabb magyar—román levelezésre került sor, majd miután hiába vártam a konkrét lépéseket, közzétettem a leveleket, amire válaszul Cselák is írásokat publikált. Ezekből kiderült, hogy „az 1989. decemberi román forradalmat követő ragyogó kilátások csupán rövid időt érték meg, mivel aztán a magyar kormány álláspontjában a múltra utaló jelek tűntek fel.” Később már azon sem csodálkoztam, hogy az új román vezetés nyilatkozata is azt állítja: a világon sehol sem oldják meg olyan ragyogóan a nemzetiségi kérdést, mint Romániában.

(Vége)

Gyógyítható gyógyíthatatlanok

(Folytatás az 1. oldalról)

A betegségek sokaságának egy különleges csoportját alkotják a vérképzőrendszer különféle kórjai. így a leukémia több variánsa, a lympfomák, a csontvelő elégtelen működése ... Mindmind hevenyen veszélyeztetik az életet és ma nálunk és tőlünk keletre az ilyen betegék halálozási aránya csaknem 100 százalék. Tőlünk nyugatra ezek a rém- séges kórok nem olyan rémesek, igen nagy százalékban eredményesen gyógyíthatók.

n Nobel-dijas dedikáciúja

A legeredményesebb

gyógymód a csontvelő-átültetés. Egyúttal a legújabb is. Párizsi orvosok találták ki másfél-két évitizede, ám mivel itt a pénz dominál, az Amerikai Egyesült Államok orvosai .gyorsan lekörözték a világot, rr*a Washingtonban van a világ hematológiai centruma. Ott dolgozik Donáti Thomas professzor, aki tavaly orvosi Nobel-díjaf kapott. Dedükációját őrzi dr. Berkessy Sándor, a miskolci Semmelweis Kórház II. belgyógyászati és hematológiai osztályának osztályvezető főorvosa. A dedikáció 1982-ből Budapestről való. Igen, mert akkor Budapesten gyűltek össze egy kongresszuson a világ legkiválóbb hematológusai. Tudjuk, a hely kiválasztása soha nem véletlen. A magyar hematológusokat elismeri a világ.

— Kelemen Endre professzor öt évvel ezelőtt végzett csontvelő-itraszplantá- ciót a budapesti egyes számú belklinikán. Amikor pedig felépült az atomerőmű Pakson, a kormányzat gondoskodott arról, hogy legyen egy hely .az országban, ahol szükség esetén végeznek ilyen beavatkozást. Lett is, méghozzá világszínvonalon: két ág>' az Országos Hematológiai és Vértranszfúziós Intézetben. Ám, ha díjaz a szakma, nem ezt díjazza, hanem a hagyományos gyógyító muríkát — mondja dr. Beilkessy Sándor.

— Történetesen azt, hogy az egyetemi klinikák mellett Szombathelyen és Miskolcon is van hematológiai osztály?

— Tölbbek közöt. A magyar orvosok citosztatiku- mokkal nagyon jó eredményeket tudnak elérni. Ez a szakma összetart, nincsenek titkok. Éppen ezért felelősséggel kijelenthető, hogy nem a szürkeállományon múlik a sajnálatos halálozási arány.

Újszülött menthet nagyapát

E betegségcsoport gyógyítható téhát műtéttel, amikor azonos szöveti tulajdonságú

csontvelőt ültetnek át. És gyógyítható perifériális vérrel, azokkal az őssejtekkel, amelyeket az újszülöttek köldökvéréből nyernek. A lényeg a .szövetazonosságon van. Ikrek szinte biztosan tudnak segíteni egymáson, egyenesági leszármazottak is gyakran, így elképzelhető, hogy az újszülött megmentheti a nagyapját. A gond akkor van, ha nincs a családban megfelelő donor. Erre alakították M a világ gazdag felén a vér-, illetőleg csontvelőbank hálózatát. Egy transzplantációhoz ugyanis 13 ezer donor kell, osak ennyiből akad egyetlen megfelelő. Ez pedig pénz, hatalmas pénz. Speciális épületek, laborháttér, repülőgép, számítógép... A műtétek is nagyon drágák. rT" ~ " > ~

:>< rx* V.M>W.: : •

: •' .o>-v.

immn atsqnal soe$£TY m ha|matoio«v

so&ety

or siqqo

AiSiy.Xt X \ • ó»C

$|pl a 1

Kongresszus Budapesten. A tavalyi Nobel-dijas dedikációja

— Mi pillanatnyilag csak abban reménykedhetünk, hogy egyszer egy üzletembernek eszébe jut befektetni nálunk is, hiszen sokszor 13 ezer ember él itt is: gazdagodhatná a készlet.

A Semmelweis Kórházban körülbelül 30 ággyal gazdálkodik a hematológia. Az egész megyéből itt fogadják a vérképzőrendszeri betegeket. (A gyerekeket a Gyermekegészségügyi Központban.) Évente 400 új beteg jelentkezik. Az itt dolgozók munkája különlegesen nehéz, a körülmények nem túl jók. A jobbítás érdekében a nyáron létrejött a Vérünk egészségéért alapítvány, amelyre kft.-k és magánszemélyek áldoztak. A kórház dolgozói például 46 ezer forintot fizettek be. A 217- 12049-707-es számlán a jövedékkel együtt csanem 5 mil- dékkel együtt csaknem 5 millió forint van. 'Ennek eredményéképpen most már teljesen zárt rendszerben veszik le a vizsgálati vért a betegektől. Ily módon kizárt a nővér, a laboráns fertőződése és a vér is abszolút sterilen kerül a laboratóriumba. A következő lépésként számítógépet szeretnének, mert itt a betegek és a betegségek pontos nyilvántartása elengedhetetlen. Az

osztályvezető főorvos már jól bánik a számítógéppel és, hogy az új időket sikeresen transzplantálja az osztályba, egy menedzsertanfo- lyamot is elvégzett.

Hozzászokni a halálhoz

Berkessy Sándor nevét a határokon túl is jól ismeri a szakma, osztályának tevékenysége elismert, ö természetesen az orvosokra, nővérekre hárítja a sikert. — Jó csapat, pedig nem könnyű nekik. A citosztatikumok például veszedelmes anyagok. Néha ki is tör a pánik a nővérek között, ha elkezd hullani valakinek a haja, vagy bőrelváltozást észíeí magán. Zárt fülkében, nagyon óvatosan kell bánniuk ezekkel az anyagokkal. Az itt dolgozók pszichés terhelése is nagy, hiszen a halálhoz csak hozzászokni lehet, megszokni soha.

— Harminckét éve dolgozom itt, sdkszor mehettem volna kényelmesebb helyre, de valami mindig visszatartott — mondja Szögyéni Sán- dorné ápolónő.

— Hogy mi itt a legnehezebb? Talán a lelki terhelés. Hogy megóvjuk a betegekét a lelki összeomlástól. Mert jó, ha bizakodnak — halljuk Soós Erika osztályvezető fő- nővér-helyettestől, aki a munkája mellett hamarosan befejezi tanulmányait az egészségügyi főiskolán.

— Tisztában vannak a hematológiai betegek a betegségükkel? — kérdezzük a főorvost.

— Többnyire igen. A gyógyíthatatlanok is. Sokat kérdeznek, érdeklődnek a régebbi betegtársaktól. Hazudni nem célszerű, nem erkölcsös, az igazat megmondani pedig... Szóval, ez a nehéz.

— Ügy tudni, itt gondozzák az AIiDS-betegeket is.

— Természetesen nem, csakis a László Kórházban. A megyében négy HIV-pozi- tív beteg van, vérkészítménytől fertőződtek egykor. Mind a négyen vérképző- szervi betegek, így szükség esetén mi kezeljük, gyógyítjuk őket.

— Gyógyítani?

— Az emberek nagy többsége tévedésiben él, úgy gondolja, hogy ha hematológiai a betegség, akkor az feltétlenül halálos. Volt betegünk, aki végrendelkezett, amikor beutalták ide, holott csak vérszegény volt. Az eseteink nagy többsége jóindulatú elváltozás, amelyet igenis meg tudunk gyógyítani — magyarázza a főorvos. — Am, hogy mégis többet beszélünk a gyógyíthatatlan betegségekről, annak oka van: segítséget remélve üzenünk, kiáltozunk.

Lévay Györgyi Fotó: Farkas Maya

Hová lett Borsod?

Tűnő-előbukkanó emlékeink

Válások dolgában nagyon otthon vagyunk. „Előkelő” helyet foglalunk el a világ- ranglistán a felbontott házasságok arányát illetően. De kezdünk „feljönni” másféle válások száma szerint is.

Gondolom, nőni fog a kényszerű egyesüléssel egybegyúrt szövetkezetek válási száma ás, csakúgy, mint az összeházasított falvak látványos „válóperei”. Van rájuk példa bőven máris. Az önállósulás óhaja, a felnőtté- válás érthető is sok elsorvasztott, tönkretett kisközség, „társközség” esetében.

Gülmár Lajos nyolcvankét éves nyugdíjas Miskolcon él, de úgy látszik, szíve egy szép nevű kistelepüléshez húzza még éleme- dett korában is. Mert talán a kor divatja, talán a lokálpatriotizmus fellángolása, talán a kapott lehetőség hozta magával felszínre óhaját, de szeretne még egyszer egy olyan falutáblát látni az országút szélén, amelyre ezt írták: Borsod.

— Bizony jó szívvel venném, ha ez a szép nevű település nemcsak az emlékekben maradna fenn, hanem hivatalosan is. Mert valaha volt ilyen kis község, aminek ez volt a. neve, •hogy Borsod. Most is megvan ez, csak Edelényhez csatolták — mondja az idős ember, és nagy hévvel meséli, hogy miért kellett eltüntetni a helységnevet, amikor egy egész megyének adta az elnevezését. Bizonygatja, hogy sokkal régebbi ez a település, mint Edelény, s egy hatalmas század eleji könyvet mutat, melyben a falucskáról ez áll:'

Borsod ősi települési hely volt, a határában lévő Derékegyháza a kőkorszak első szabadtéri települése és a borsodi kultúra emlékeinek őrizője. A vármegye

névadó vára, amely a honfoglalás korából származik. Amint a névtelen jegyző elbeszéli, mikor a magyarok megerősödtek, Borsu vezérnek az lett a feladata, hogy az ország széleit tekintse meg és gátakkal erősítse meg a Turtur (Tátra) hegységig és alkalmas helyen építsen várat az ország őrizetére. „Borsu pedig szerencsésen megindula és sok parasztságot összegyujtven, a Buldva vize mellett varat építe, melyet azon nép Borsodnak neveze, mivelhogy kicsiny vala... A vezér pedig jó tetteiért Borsut azon várban ispánná tévé és azon rész minden gondját rá bí- zá.” A névtelen jegyző említi későbben, hogy Bunger. a Borsu apja nagy földet kap a Topolucea vizétől a Souyou vizéig, amelyet most Miscoucynaik hívnak és a vezér adott neki egy várat, amelyet Geurunak neveznek, s azon várat fia, Borsu a maga várával, amelyet Borsodnak hívnák, egy vármegyévé tette. Vagyis Bors vezér Borsod környékét találta a legalkalmasabbnak várépítésre, s ezt az a nép, mely ott lakott, Borsodnak nevezett el, mivel kicsiny volt.

Ezek az adatok azt mutatják, hogy ebben a korban itt sok nép lakott, s mivel a nép nevezte el a várat, s ez teljesen magyar hangzású, az itt lakó nép is tiszta magyar volt. A kicsinyítő d képző szerepe világos: Borsod azért lett a vár, mert kicsiny volt. Vagyis személynévből lett ez a helységnév is a kicsinyítő d képzővel” Érdekes a megsárgult lapokban olvasni régmúlt idők régmúlt világáról. E kis település fénykoráról, állandó fogyásáról így ír a krónika:

... Borsod szerepe a magyar nép védelme volt, s bár a közelében lévő föld a Bors nemzetség szállásbirtoka, a vár nemzetvédelmi jellegű, s abban a vezér parancsol ... Ez lett a későbbi várispánság magva és amint látjuk. Diósgyőrrel egyesült, jelentőségben felülmúlva minden mást. De nemcsak Diósgyőr, hanem sok más község és birtok is tartozott Borsodhoz. Így (Sajó)vámos, Múcsony, Berente, Rados- tyán, stb. Parasznya, Tisza- palkonya, a ma már csak puszta, vagyis a megyében a nemzetségek szállásbirtokain túl lévő területek is. Természetesen ez a terület folyton kisebbedett a királyi és várbirtokok eladományo- zása folytán, s az egykor nagy szerepet játszó hely folyton csökkent jelentőségében.

Mára csak emlékekben él e kis település. Edelény egy része. A név eltűnt, mert eltüntették. Gülmár Lajos bácsinak és másoknak is a tűnő idő juttatta eszébe. A hely szelleme végigkíséri az ember életét, hogy elszakadva a gyermekkor világától, még jobban kötődjön ahhoz még évtizedek múltán is.

E hajdanvolt település kuriózuma mégis az, hogy faluneve — Borsod — eltűnt a használatból, miközben egy egész megyének „adott” nevet. De hogy szükséges-e a „visszakeresztelés”, abban már mi ketten sem voltunk biztosak Gülmár Lajossal.

(bekccsi)