Észak-Magyarország, 1991. október (47. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-31 / 255. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 14 1991. október 31., csütörtök Halottak napja előtt A pataki Házsongárdon Élőkkel népesedik be ezekben a napokban a halottak birodalma, a temető. Mindenütt, ahol sírok domborulnak, egyszerű keresztek, vagy ékesebb emlékek jelzik szeretteink nyug­vóhelyét. Elhelyezve kegyeletünk virágait, gyer­tyát gyújtunk, s szívünkben az esetleg még fel­feltörő friss fájdalommal, vagy az idő múlásá­val, lélekben már megbékélve, halottainkkal maradunk lángaluvásig. Vannak azonban temetők, amelyekben a besüppedt sírok és a föléjük emelt porladó kövek arra emlékeztetnek, hogy évszázadok szálltak el az eltemetettek porai fölött. Ilyen Sárospatakon a református temető, amely két­száz évesnél régibb, s ahol 1783 óta alusszák örök álmukat az életből eltávozottak. Ezt meg­előzően a mai iskolakert helyén temetkeztek a város lakosai, még korábban pedig a Bodrog jobb partja és a kollégiumnak a mostani Kos­suth utcai — régen Piac utcai - épületsora közti terület szolgált az elhunytak nyughelyéül. Ez utóbbi helyen a kollégium 16. századi tör­ténetének olyan tudós „oskolamesterei" nyu- gosznak, mint az első tanár, Kopácsi István, továbbá a római pápa egykori udvari orvosa­ként is ismert Balsaráti Vitus János, valamint a szótáríró Szikszói Fabricius Balázs, aki — Kazinczy szerint — „dísze volt a pataki isko­lának és a magyar tudományosságnak”. Az iskolakerti temetőben helyezték örök nyugo­dalomra Bessenyei, Kazinczy, Csokonai híres pataki professzorait, köztük Vályi Nagy Fe­rencet, Rozgonyi Józsefet, Kövy Sándort. A mai temető rendezése és fásítása 1896- ban történt a gimnázium akkori természetrajz­tanárának, Búza Jánosnak a tervei alapján. Családjának tagjai, velük együtt a veje, diák­nemzedékek nagyhírű tudós nevelője, Szilágyi Benő ebben a parkszerűen kialakított temető­ben nyugosznak. Erről a tanítvány, a két éve elhunyt kiváló költő és műfordító, Képes Géza ódái szárnyalású költeményének néhány sorá­ban így ír: ,,Hol fenyők, füzek s tujafák su­sognak, / s hűvös árnyat ringat a könnyű szel­lő, moccanatlan nyugszanak itt a holtak, / lenn a vak éjben. Mennyi nagy név a köve­ken! Úgy érzem: megsuhant a gondolatuk, miként a friss szél!" Bármilyen irányban kezdjük is el sétánkat a pataki temetőben, a költővel együtt mondhat­juk valóban: „Mennyi nagy név!” Költők, írók, tudósok, művészek, jeles egyházi és világi sze­mélyiségek, tanárok, diákok, a város életében évszázadokon át nagy szerepet játszó gazdák, iparosok, kereskedők, nemzedékeket felvonul­tató pataki nagy családok ... És a nagy ne­veket olvasva, a még friss, vagy a már porla­dó síremlékekről gondolatunk messze száll a pataki történelmi temetőből, s óhatatlanul a kolozsvári Flázsongárdot juttatja eszünkbe. Négy református püspöknek: Darányi Lajos­nak, Magda Sándornak, Pálóczi Czinke Ist­vánnak és Zsarnai Lajosnak adott az Úr örök békességet a pataki református temetőben. Rajtuk kívül több lelkipásztor és a teológiai akadémia megszüntetése előtti teljes tanári kar tagjai nyugosznak itt: id. Harsányi István, Mátyás Ernő, Marton János, Rácz Lajos, Szabó Zoltán, Trócsányi József, Koncz Sándor, Nagy Barna, aki nagyívű pályáján irodalmi, filozó­fiai, teológiai munkásságához latin, görög, né­met, angol, francia, olasz, lengyel nyelvtudá­sát is felhasználta. A középkori francia nyelv­nek is olyan kiváló ismerője volt, hogy Kál­vinnak, a korabeli francia nyelven írt prédiká­cióit — a könnyebb érthetőség kedvéért — „át­tette" a mai francia nyelvre. Teológiai, egy­háztörténeti munkásságáért a Zürichi Egyetem díszdoktorává fogadta. Közelükben a nagy létszámú gimnáziumi és tanítóképző intézeti tantestület elköltözött tag­jai. Az e századi igazgatói között itt nyugsza­nak: Eilend József, Csontos József, Novák Sán­dor, Tárczy Árpád, Szabó Gyula. És mintha va­lamilyen fontos pedagógiai, didaktikai kérdés megvitatására hívták volna össze a gimnázi­um és a tanítóképző tantestületét, körülöttük sorakoznak: Batta István, Dávid Zoltán, Bálint József, Maller Sándor, Gulyás József, Ablonczy György, Jakob Károly, Deák Geyza, Szabó Ká­roly, Halász Dénes, Zelles Lajos, Héthy Lajos, Tapa András, Kolláth Sándor és a tanítókép­ző elhunyt igazgatói, tanárai: Dezső Lajos, Hodossy Béla, Kovács Dezső, Lázár Károly, Tóth Mihály, Tóth Károly, Nagy Dezső. Diákok egész sora nyugszik a pataki teme­tőben: gimnazisták, teológusok, joghallgatók, s mindegyikük sírja fölött emlékkövek, piramis és obeliszk alakúak. A kövek porladoznak már, de még kivehetők az adatok: Profét János, Pap Ferenc, Forrai Lajos teológusok, Kovács Ferenc és ifj. Kengyel Dániel „jogtant hall­gatók”, akik 1838 és 1841 között hunytak el. Sírjaik besüppedtek, de a sírkövükről meg­tudhatjuk, hogy „emelték barátai, pályatár­sai". A tanárok, diákok közelében két '48-as honvéd sírját találjuk, az egyik Kovács Ferenc, aki 1896. július 19-én hunyt élt, a másik Zsi- day József, a kollégiumi nyomda egykori ve­zetője. Felsorolhatatlanul sokan alusszák itt örök álmukat, a nagy múltú, neves pataki családok tagjai: a kákái Kunok, Láczai-Szabók, Harsá- nyiak, Finkeyek, Radácsyak, Bálintok, Zsoldo­sok, Zsindelyek, Szinyeiek, Mórék, Kállayak, Szkircsákok, Gergelyek, Kézyek, Molnárok. Köz­tük Molnár János, a századelő pataki főbírá­ja, felsőházi tag. És itt nyugszik századunk legnagyobb re­gényírójának, Móricz Zsigmondnak két testvé­re: Móricz Miklós, és az alig kétéves korá­ban tragikus körülmények között elhunyt Mó­ricz Lacika is. És itt nyugszik az utóbbi fél évszázad emigrációs magyar irodalmának leg­tekintélyesebb egyénisége, szellemi vezetője: Cs. Szabó László, aki ősei földjén, a kolozs­vári házsongárdi temetőben szeretett volna örök nyugovóra térni, de mert ezt 1984-ben a román kormány megtagadta tőle, Patakra jött, s bejárva a református temetőt, egy öreg hárs­fa alatt választott magának sírhelyet. Előzőleg a kollégiumra hagyatékolta tizenegyezer köte­tes könyvtárát, amely a magyar emigráció iro­dalmának legteljesebb gyűjteménye hazánk­ban. Gyertyáink már pislákolnak, s közeledvén a lángaluvás, elbúcsúzunk a halottak birodalmá­tól az egyik „jogtant hallgató” ifjú sírkövére 1846-ban vésett emlékezéssel: „Elporlad az anyag, sírba száll a test, de a szellem örök életre tör”. Hegyi József Öt forint (S tényleg csak ennyi?) Néhány hete történt. . . Budapest, Keleti pályaud­var, ; tömeg, A pezsgő világ­város forgataga után az aulában lévő büfé pultjai­nál kolléganőmmel - hiva­talos küldetésünk teljesítése után - csendesen költjük el ebédünket, Vonatok jönnek, mennek, az emberek sietősen indul­nak céljuk felé. Itt-ott egy- egy turistacsoport vidáman tréfálkozik néhány hajiéktá- lan imbolygó alakján. Ekkor hátba böknek. A meglepetés erejével fardu- fok meg, mögöttem kreol bőrű, hat évesnél nem idő­sebb fiú áll, „Nem tudok be­szélni, Szeggényék vagyunk. Kéne öt forint. Aggyál!" Még magamhoz sem té­rek, amikor kolléganőm már átnyújtotta a fém ötöst, s a fiú már o mellettünk álló csoportnál próbál szeren­csét. Megdöbbenve, szótla­nul tekintünk egymásra, már nem esik olyan jól a szend­vics, Néhány perc múlva, alig feledve a történteket, népes csoportra figyelünk fel. kis lurkók verekednek. Bá­mulva látjuk, hogy köztük a leghongosabb az iménti „né­ma" gyermek, oki erőnek erejével tépi ki társai kezé­ből a még új, színes ma­gazint. Címlapján horrorfil­mek hősét, patókző vértó­csákban. Később az újsá­gosnál látom: 265 forint. Egymásra nézünk, talán ti­tokban fogadalmakat is kö­tünk, hogy többé nem és nem . .. Néhány napja történt... Sátoraljaújhely, szűk, mocskaköves utca, csepergő eső. Étmélázva baktatok á szomorú őszi időben, amikor valaki majdnem elbuktat. He! Adjál-má (?) Öt forintot!" - Koszos, méreté­nél kétszer nagyabb ruha, valamilyen nagyanyja kora­beli, öt számmal nagyabb cipő, lyukas nadrág, ez ő. Hét-nyolc éves, barnabőrű lány. Óhatatlanul is eszem­be jut az alig két hete em­lékeimben őrzött „néma*'. Megmakacsolom magam, to­vábbmegyek, Néhány lépés után bánt a dolog, már-már a zsebembe nyúlnék, hátra­fordulok. Sikerült valakitől „lejmofnia", s már rohan is a szemközt! üzletbe. Érde­kelni kezd az eset (biztos kiflire kellett volna a pénz), visszafelé indulok. Már kife­lé jön, blúzába sietősen üve­get csúsztat, a cimke azon­ban leszakad, a szemerkélő eső a földhöz tapasztja. Odamegyek, olvasom. Rajta a félirat: Barack pálinka. Palackozza: Kisvárdai Szesz­ipari Vállalat. Már nem fogodkozom. Ifj. Jórmy Tibor Regionális napok Miskolcon A Nemzetiközi Gazdasági Kapcsolatok MiLniiiSzTériuima a Minisztérium a váliallkozó- kárt címmel regionális na­pokat rendez Miskolcon, no­vember 6-én, a megyeháza dísztermében. A rendezvé­nyen a meghívott előadók — Észak„0.1 aszorszáigbain, Auszt­riáiban, Németországban, Sváj óban, Lengyelországban, Romániában, Ukrajnában, a Cseh- és Szlovák Köztársa­ságban működő magyar ke­reskedelmi kirendeltségek vezetői — tájékoztatást ad­nak a külgazdasági kapcso­latok fej'lesztésénék lehető­ségeiről, s válaszolnak a kérdésekre. A rendezvényre minden érdeklődőt szeretettel vár­nak a szervezők. Rendhagyó meditáció A közelmúlt hónapok egyi­kén, amikor a rádió és tele­vízió révén tudomásunkra ju­tott a moszkvai puccs, egy ré­gi barátom, akivel együtt — és még sok százezren, millióan - lapsoltunk a főgyilkos Sztálin hetvenedik születésnapjain, ra­gyogó arccal vágta fejemhez! — Na, te nagyokos, mit mondtam! Kár volt ötvenhatos börtönírásaidat publikálni még a tavalyi szabad parlamenti választások előtt, 1990 márci­usában, és az elsők között hi­tet tenni az új demokrácia mellett. Látod, a szovjetek ma­holnap ismét itt lesznek, a volt állampártiak pedig gondoskod­nak arról, hogy ismét rács mö­gé kerülj. Azt tanácsolom öre­gem, húzd el a csíkot nyugati ra! . . . Őszintén szólva, barátom „atyai” tanácsa nem ért vá­ratlanul, mivel a moszkvai puccs híre bennem is hasonló gondolatokat szült. De még a puccs befuccsolása előtt elha­tároztam: ahogy 1956 után nem menekültem nyugatra, úgy most sem választom a köny- nyebb utat. Már csak azért sem, mert beballagtam a het­venedik életévembe, s feltéte­lezhetően újabb, esetleg né­hány évi börtönbüntetésemet úgy sem fogom letölteni. Hála az égnek, cseppet sem optimista gondolataim két nap múltával lomtárba kerültek, és ismét visszazökkentem meditá- ciós hangulatomba. És van is min meditálni, hiszen annyi minden történik napjainkban. Itt volt a pápalátogatás, itt dübörög közvetlen közelünk­ben a háború, menekültek ez­rei érkeznek, tart az egyezke­dés a szovjet kivonulás utáni „tartozik-követel” vitában és színre lépett a kárpótlási tör­vény is. Szőkébb hazánkban. Borsodban, egyre több honpol­gár mondhatja: munkanélküli vagyok. Viták, érvek és ellenérvek fel­hője kavarog és csatlakozik az ősz elején megjósolt gazdasági fellegekhez, de még a nagy múltú tokaji írótábor is véget ért. Ez az esemény színes folt a mai történések palettáján, és olvasom; remek volt a hangu­lat, koccant a pohár, remé­lem születtek érdemdús kriti­kák, határozatok is. Őszintén szólva, legjobban a pohárkoc­canások zenéjét, a jó borok ízét, aromáját irigylem író is­merőseimtől, miután szerény magam még soha nem voltam e nagyhírű összejöveteleken. Persze, ezen sem csodálkozom, hiszen a Kádár-rendszerben kissé mellőztek, mint ellenfor­radalmárt. Ami az írói elismerésemet il­leti, a megye író-költő notabi- litásai előtt, ugyanúgy a béka fenekénél tartok, mint a Ká­dár-rezsim idejében. Képtelen vagyok egy kisregény, riport, tárca és novelláskötet kiadásá­ra, pedig mindkét kötet nyom­dakész állapotban van. Termé­szetesen ennek csupán anyagi okai vannak - lévén csak egy életszínvonalnyi nyugdíjam, bál a kisregényem kiadásánál re­ményt keltő, hogy akadt két- három olyan tiszteletre méltó ember, akik részben segítenék a könyv létrejöttét, vagyis rész­ben szponzorálnák. Az utóbbi szó, számomra tulajdonképpen egyfajta „koldulást” jelent, és a legnehezebb, kérni. Adni - könnyebb... Node, félre a magam bajá­val, örülnöm kellene, hogy időnként, egy-két szerkesztő­barátom (talán újságírói szo­lidaritásból) megszán egy-egy írásom közlésével, pótolván a2 életszínvonalnyi nyugdíjam né­hány forintokkal. Hiába! Egyszer megvénül az ember, és ilyenkor egyszeresük elkezdi érezni, hogy — felesle­ges. Valami ilyesféle gondola­tok sorjáztak bennem a na­pokban, amikor a megyeháza díszterme előtti térségben ösz- szetalálkoztam Jekkel Józsel kőművessel és Ádám Ferenc asztalossal, akik börtöntársaim voltak a Fazekas utcán és a budapesti gyűjtőfogházban. Ők is erre az 1956-os „emlékünne­pélyre kaptak meghívót - mint volt politikai foglyok —, akár­csak én. Volt mit feleleveníteni. Például Jekkel Jóska barátom értem kapott egy-, vagy két- napi sötétzárkát, amiért némi ennivalót próbált becsempész­ni a zárkámba, mivel ő a konyhán dolgozott. Szóval, megöregedtünk mindahányon, és meditáltunk keserű nosztal giával az elmúlt évtizedekről, a „talpon" maradás még kese­rűbb éveiről. És rögtön leltárt is csináltunk, ki-ki magában, hogy lám, ma kaptunk egy emléklapot és azért ezt is megértük. A szabadság, sajtó- és vallásszabadságon kívül több semmi, ettől az első, tisz­ta választáson megalakult sza­bad parlamenttől. De nézzük csak a teljes igazságot: Gor­bacsov nélkül Közép-Kelet- Európa még mindig Moszkva irányítása alatt állna. Szabad­ságunk első embere tehát Gor­bacsov. Amit kaptam havi ezer forint nyugdíjemelést a letöl­tött börtönévek után, és a „népfölkeiő" címet azt Pozs- gay Imrének, Németh Miklós­nak és Horn Gyulának köszön­hetem. Nincs tovább . .. Hacsak az nem, hogy ami­kor kilépek a megyeháza ka­puján, az október végi, sze­metelő esőbe, kit lök elém a sors, mint ama ismerősömet, aki a moszkvai puccs-fuccs után, a nyugati Coca-Cola- világba akart küldeni. Az is­merősöm arcán széles mosoly, kezében egy helyi lap és mondja: „Benne vagytok mind, címmel, névvel, ha valami len­ne ... Sokat sejtetően moso­lyog, de legalább most már nem küld el a hazámból . . . Hát ezért „rendhagyó" ez az írás! Holdi János Szophoklész tévedése Szalad az ember a telefonfülkéhez. Sürgős (mikor nem az?), mondhatnám halaszthatatlan ügyben volna telefonálnivalója. Egyáltalán: köz­lendője van egy embernek egy másik emberrel. Emberi dolog, emberi igény, gondolná az em­ber. A fülkében viszont a valaha kagylót tartó láncocska szomorún, terhétől megfosztva fityeg lefelé. Egy erős kéz téphette le; a telefonkönyv, nyilván árthatott vjalakinek, mert szinte őrjöng­ve — szinte látom őt — tépte szét, szaggatta darabokra valaki. Megy az ember a járdán, aminek egy részét aluljáróba fűzték be. megy az ember az aluljá­róban, s nézi, bámulja az Y-elágazás hosszú ki­rakat-sorait. azok megvakulva néznek a sem­mibe. Mintha egy örült, pökhendi gömbvillám cikázott volna itt végig. Ámbár: itt még annak is lenne mit tanulnia. Mert ami itt törhető, azt összetörték, bezúzták. Ami megrepeszthető, azt megrepesztették. Ami behorpasztható, azt be- horpasztották, ami éghető, azt természetesen fel­gyújtották.. Ahol el se képzelnéd, emberi ürülék. Talán emberek jártak itt, akik ezt csinálták, azokat isi anya szülte?! Nehéz elhinni, nehéz el­képzelni. Nagyon nehéz! Tévedett volna Szo- phcklész, amikor azt írta: Sok van mi csodála­tos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb. Ha emberi névvel illetjük e rombolókat, aligha tűnik hitelesnek, helytállónak a nagy görög egyébként gyönyörű mondata. Fecske Csaba I Barczi Pál: Kölcsey

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents