Észak-Magyarország, 1991. október (47. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-26 / 251. szám

Fecske Csaba: Párás tükör szomorka ősz ez itt e most a múltban mosakszik a most pezseg forr pezseg a must bondul éhen valami üst mint szőlőszem kireped a levegő csorog belőle csorog az édes idő bondul a hegyen valami üst emlék csipi a szemet akár a füst amely mindent sötétre fest jancsihús és juliskafőzelék a nagy zabához étel fő elég megjönnek im a szüretelők tolják magukat maguk előtt darázzsá válnak muslicává a bokorban egy legény éppen most változik át Icává de csak úgy derék tájon ahogy az lenni szokott' ezen a tájon mint tünde lélegzet a szájon hal el az utolsó tűz a tájon hogy sötét legyen és ne fájjon ami látható volna: a borzalmas sebekből elvérző királyi szorvas! Szendrei Klaudia: Fohász jövendőért Adj hitet, Uram, jó Uram: szánkban már hűlt hamu a dal; vess tisztulni ősi ima újjászülő lángjaiba. Adj hitet, Uram, jó Uram: madár-röptű dallamfutam emeljen porból, s az ének ússzon fenn hattyúfehéren. Székely Dezső: Szüret után A sárga mezsgyén szél dülöngél: fejébe szállt a tokaji. Présházak vendégseregéből kísérje haza valaki. S tereljétek haza a nyájat. Isten hegyén már havazott. Emlékkönyvekbe préselődnek zengő, kokárdás tavaszok. Fejfa-homlokú öregember: korhad a szúette idő. Űzött vándorok lábnyomában véresen csikordul a kő. Nincs oltalom. A szőlőhegyen karóbahúzva áll az ég. Zöld kötényüket maró könnyel telesírják a venyigék. Németh Erzsébet: Látomás magamról Mintha szívedről röppennének fel a csillagok, mintha bőrödből párállnának fel mind az illatok, mintha hajadból lenne a fák roskatag kontya, s leheleted a nap, mely a meleget ontja, mintha szemedből lángolna égre a fény, s te magad lennél a legszebb költemény! LÁTÓKÖR Az Észak-Magyarország irodalmi melléklete Szerkeszti: Cseh Károly Néhány gondolat Sándor András cikkéhez Sándor András még a júliusi Látókörben megjelent komor, már-már borzongatóan sötét látomásában — a magyar szellem holocaustja előtt — azt festi kegyet­lenül logikus észérvekkel az olvasó elé, hogy a moszk­vai pusztító szellemi paralízis után, — példaképünk a nagy szovjet irodalom — most a szabadság, a lehe­tőség varázslatos pillanataiban hagyja-e, hogy egy újabb szakszerű és alattomos paralízis — a newyorki- zálódás — mindenestől megsemmisítse és felfalja. Tudnivaló, hogy rengeteg mérgező és bénító anyagot hagyott ugyan az előző szakszerű „gondozás” bennünk, ám a magyar szellem megtartó és összefogó ereje szinte mind kilökte magából ezeket a tapintható kór­okozókat, s épp ezért nem hihetjük — a valóban riasz­tó tények ellenére sem —, hogy éppen most, a lehető­ségek, az indulás idején — még ha olykor a zsibvásár jut is eszünkbe •— mondana ez a szellemi erő csődöt, amikor évszázadok folyamán szinte főnixmadárként még a semmiből is meg tudott újulni és magára tu­dott találni. Számomra egyszerűen hihetetlen ez a ko­mor, a legsötétebb reménytelenséget sugalló, csak a kriptafedőt, s a krematóriumot láttató fejtegetés, még akkor is, ha az eszmefuttatás logikusnak és túlságosan is egyértelműnek tűnik. Ám az örökösen feltámadó, ' s mindig a halálunkra spekuláló ellenségeink számára sem vagyunk még halottak — a történelem logikus és illogikus ütései alatt sem —, sőt ez a „megfárad!”, leírt nép vitte végbe az évszázad egyik legcsodálato­sabb tettét, az az 56-os forradalmat, az örök dávidok példaszerű lázadását az állig fölfegyverzett, minden hatalmat bitorló, öntelt góliátok ellen. Amely népben egy-egy fölfénylő pillanatban ennyi erő, elszántság, bátorság van, — a magyar történelem efféle pillana­tok sorozata — annak erőtlennek betegnek mondott testében igenis egészséges gócoknak és erőknek kell lenniük, s nekünk csak annyi a feladatunk, hogy ezek­re a gócokra és erőkre kell támaszkodnunk. E rövid írásban arra nem vállalkozhatom, hogy az egész ta­nulmányt végigjárom, csupán egy-két sebezhető pon­tot ragadnék ki, hogy az egészet némiképp megkér­dőjelezzem. Sándor András azt állítja, itt, a latin-germán Euró­pa perifériáján, „semmi sem védte meg a latin-ke- resztésy kultúrájú magyarságot, hogy áldozatul ne es­sék a XVI. században a török (ázsiai) és a XX. szá­zadban a szovjet-orosz (bizánci) inváziónak.” Európá­nak ezen a leghuzatosabb pontján csakugyan nem védtek meg bennünket. De — kérdem én — a történe­lem kegyetlen szorításában ugyan ki védhetett volna meg? Talán az „Európát jelentő” germán habsburgok, akikkel négy évszázadon át nem volt épp felhőtlen a kapcsolatunk, sőt minden eszközzel meg akartak törni és zabolázni. Netán a világuralmi gondjaikba süllyedt távoli franciák vagy angolok védtek volna meg? De ki védte meg pl. a szintén nagy történelemmel bíró lengyeleket évszázadokon át a germán, s az orosz erők ellenében? Ki védte meg a barnaszínű német nacio­nalizmus, s a vörös színű orosz nacionalizmus össze­hangolt támadása idején a franciák vagy az angolok? A történelem csak a tényeket tűri, s nem a teóriá­kat. Az sem kétséges, hogy a magyarság, amely évszá­zadokon át hegemón szerepet töltött be a Kárpát-me­dencében, a sorozatos csapások alatt erősen meggyen­gült, s a behívott és letelepített nemzetiségek köve­telései nyomán Bécs mögött törvényszerűen „másod- hegedűs” szerepre korlátozódott, s vélt vagy valódi bűneiért Trianonban keményen meglakolt; ám meg­hagyott kis hazájában az elképesztő nyomorúságok ellenére is magára talált, s ezt elsősorban törhetetlen szellemi erejének köszönhette. Villantsuk fel — ha egy pillanatra is — a két világháború közötti magyarság látleletét: a politikai élet — némi engedmények mel­lett — a szűklátókörűség, a lemaradás, az anakroniz­mus jegyeit hordozza, addig a szellemi élet az élni- akarás, az identitás-tudat, az elpusztíthatatlanság ere­jét sorjázza. Idézzük csak a Nyugat nagy nemzedéké­nek művészi-erkölcsi éthoszát, a népiesek csillagtérké­pét, József Attila világmegváltó téziseit, s az ezt fel­váltó törvényszerű kijózanodást, a magyar zene két nagy alakjának messzesugárzó zsenijét, a magyar kép­zőművészet csodáit, mind, mind a politikai nyomorú­ság sokszor kegyetlen színterén és szorításában. Nem kétséges, ez volt az a megtartó és megújító erő az önmagát egyre határozottabban megtaláló nép, s a belőle sarjadó értelmiség számára. (Gondoljunk csak a Márciusi Front körüli küzdelmekre.) S a „nagy vál­tás” — 45 — után ezt kellett több mint negyven éven át tudatosan és szakszerűen szétrombolni, hogy ez a nép örökre erőtlenné, meghuriyászkodóvá, s így vég­leg védtelenné váljon. (Ez a Rákosi- és Kádár-korszak legnagyobb és legvégzetesebb bűne.) De a kórokozók lassú munkája mégsem sikerült, mivel tizenegy évre rá, 56-ban újra fölemelte a fejét és magára talált, hogy az utolsó két évtized olykor fogcsikorgató és szívós harcáról, ellenállásáról most ne is szóljak. Le­het-e akkor erről a megtartó erőről fölényesen le­mondani vagy semmibe venni? S végül még egy adalék az ún. newyorkilálódáshoz. Nem kétséges, ez korunk egyik legalattomósabb és legkegyetlenebb szimptómája, amely a maga álprob­lémáival, közhelyeivel, vagy agresszivitásával — az erőszalk mérgező példájával — napról napra „szórakoz­tat” bennünket. Hogy lehet ez ellen a legújabb para­lízis " ellen védekeznünk? (Sándor András szerint se- hogysem.) Az üzleties tömegigény, az értéktelenség, a monotónia, a silányság világméretű támadásaival szem­ben vajon mit tehetünk? Először is, ez nemcsak a mi bajunk, szinte egész Európáé, még ha a nagy nemzetek régóta fel is vet­ték a kesztyűt e silánysággal szemben. Nekünlk, Kö- zép-Európa népeinek is ezt kell tennünk, ha kell, az­zal a bizonyos Szabó ZoltánHii szellemi honvédelem­mel, hogy éltető identitásunkat mindenképpen meg­őrizzük. Azt sem szabad számításon kívül hagynunk, a szellem ereje a diivatot, a szemérmetlen hivalkodást, az értéktelent még mindig le tudta győzni, lehetetlen, hogy épp most ne tudná, még ha világméretűvé — azi öt világrészt behálózó tevékeny műholdak jóvoltából — dagadt is a tömegigény, „a betonszürke monotó­nia” támadása? A válasz mindenkor bennünk, élni- akarásunkban, szellemi tartásunkban, „megfáradt” génjeinkben van. Az mindenesetre sosem baj, ha komor látomásokkal riogatnak bennünket, hamarább állunk csatasorba ön­magunk megmaradásáért, s önálló szellemi arculatun­kért vívott nem kilátástalan küzdelemben. Ha csupán intés volt Sándor András írsa, egyáltalán nem volt hi­ábavaló, mivel eszmélkedésre indít, felráz és végül is cselekvésre sarkall. Mindenképpen azt sugallja, nem nézhetjük tétlenül e silányság üzletszerű tobzódását, s már holnap — ön­magunk védelmére és becsületére —< föltétien tennünk kell valamit. Ha egyelőre mást nem, tudatosan véde­keznünk kell. Ha ennyit teszünk, már ez sem hiábavaló. Takács József Bemutatjuk Jószay Zsolt 1951-ben született Szolnokon. 1974-ben kapott (diplomát Eger­ben, a itanárképző főiskolán, ahol Blaskó János és ISeres János fes­tőművészek voltak mesterei. 1979-től él Miskolcon. Tagja a Művészeti Alapnak és a Képző­művészek Szövetségének. Már a századelő avantgárd pezsgésében fontos szerepet ját­szott a néger itörzsi kultúrák szobrainak felfedezése, a termé­szeti népek felé fordulás — an- teuszi erőgyűjtés a művészet ki­apadt forrásainak pótlására. A túlcivilizált, dekadens európai művészet több ágon (kereste erő­tartalékait. Egyrészt az ősi álla­potokat kutatva a kollektív ha­gyományban, másrészt az ösztö­nök mélyén, a napban, az extá­zisbán és az intenzitásban rejlő erőkben, visszanyúlva a formai archetípusokhoz. Jószay Zsolt nemesedő művé­szetének eredői is ide vezetnek. Művei nem is tűrik a gúzsba kö­tő stiláris besorolást. Plasztikái fejlett formaérzékkcl az anyag- szerűség és az egyszerűség je­gyében születnek, mindenkor tisztelve az anyagban rejlő erőt, s szinte misztikus érzékenység­gel közelítve annak rejtett üze­netét, s ötvözve eggyé saját al­kotói szándékával. „Szobrászi ideálja ugyan a hel­lenisztikus plasztika .a reneszánsz által csaknem kultikus tárgy­ként, kulturális üzenetként ke­zelt, meglelt és felemelt torzó alkotásainak mégis több köze van az afrikai plasztikákhoz” — írja róla művészetének egyik jó ismerője, Hahn Ferenc is. Való­ban a harmóniát nem csupán a klasszikus arányrendben keresi, bár érezhetően ez is beépült mű­vészi gondolkodásába. Sóikkal in­kább a Ibelső végtelenre, a lélck- rc figyelő művek kerülnek ki keze alól. Karakteresek, egyé­ni jegyeket hordozók, .mégis emelkedettségükben időtlenek. Jószay Zsolt szívós munkával, kitartó következetességgel küz­dötte meg azt az elismerést, amely díjakkal kifejezve is ma már műveit fogadja. Nem tud­ták eltéríteni útjáról a divat szirénhangjai, nem választotta az érvényesülés olcsó kompromisz- szumait. Mindvégig befelé, arra a 'belső hangra figyelt, amely a teremtő természethez vezette őt és áldott erőt kölcsönzött sugár­zó műveinek. Dobrik István A „mi" Csokonaiak „ ... A debreceni ifjúságnak is dísze, új Csokonait látnak ben­ne ...” Csorba Zoltán Az idézet aligha téved, nem is túloz Miskolci Kovács Gyula költői tehetsége megítélésében. Neve, hia kiejtjük, visszihangtalan marad? Igen, mert kereken tíz évvé] korábban szállít sírba, mint a Debrecen-iszülte nagy poéta, Csokonai Vliitéz Miihálly, s mily’ fájtumszerűen döntő agy évtized a tehetség kiteljesedésénél. Ha­láluk nem volt azonos csupán: mindkettőjüket a poéták akkor táj't „divatos” betegsége, a tü- dőivész ragadta a halálba. Vi­táznék 3.2 év adatott meg, hogy a csúcsokra jusson. Kovácsnak 22, a béé ni elő költői munkálko­dáshoz azonban ennyi sem: éle­te utolsó szaitóaiszában hosszú­hosszú honlapok alatt már csak csatáit vívta teste-lelike az emész­tő kánnal. Egy ki nem teljesedett élet — a költői pályta két határkövénél készült most ez az írás: tavaly volt születése százötven, s jövő­re lesz halála százhanmlincadik évfordulója ... A kis dél-borsodi faluban —, mely korábban Katona Istvánt adta a nemzetnék — Gélejen a jó családba született gyermek nem a birtokos nemes apa, ha­nem a családfáját .a Rákócatafcig visszavezető anya tulajdonságait örökli. A családnál gyakorta pálya díjaikat: verseivel az arany- megforduló Szemére Bertalan Nmeket ő viszi el. „Pongyolán kedvence a kis Gyula, s fényes Rtöajlk, szabálytalan mozdUlatai- jövőt jósol. neki. De melyik ”»n félszegség, tetteiben, modo- gyors észjárású gyermeknek nem ’“kan összefüggéstelenség, al'kal- szokás a szép jövő reményét kapkodásában ákaratlhiány...” ajándékozni? A fiúoslka nyolc- "" állítja Bihari jellemzése, évesen a miskolci református u ., - , ,. líceumba kerül. Tizenhat éves v0h ? tanuló létére is nyűg koráiig tanul itt. Oly’ kitűnő ma- Sy„ _ ám ara az iskolai kötött- gyaritanára van, mint Lévay Jó- haaVlt,., ehrecent kétszer is oda- zsef, akivel kapcsolata bensősé- rn;;r ’ hazajött Gelejre, ahol gessé válik, ö biztatja a vers- Man toha . aPa vápt-a- s par írásra. Nem eredmény nélkül, sz* P ..Via szinte menekült visz- Megszület'ik az első óda a Szin- okonai városába... vához... g A rövid költői pálya legna­Lévay később sem veszi le cíos ,-;ltvf'l*íer'e"1 a Kazinczy száza- tekintetét az épp az ő tanácsé-láli,m . 0P^re s a Széchényi ha- ra és ajánlására Debrecenibe tá- a a^kálmi óda. Megéri vozó fiúról, aki ott „merő ké- bődn-ioJu aa mámon to nyelemből” a hiittan-szaki pályá- hyúiiw, ,í' honleányok koszorút na lép. Kapcsolatba kerül .itt bi- éleG,h a^ át szamaira. Versei zonyos Bihari Péterrel, aki szór- - 7®®1 a Csökön a,i-albumban s gos figyelemmel kíséri Miskolci TBss-ik!^, n*,l^u, a Vasárnapi Kovács pályanyitását, életvitélé- élőn ^ a fenték meg. A nagy nek legapróbb mozzanaltait is, s kas’. sOkonai szelleme, mun- aki mindezt meg is írja. Tőletatíia ePrrel inkább foglalkoz- tudjúk, amit egyáltalán tudha— u„ tanulmányt is ír róla tűnik az ifjúról. ^ám£ ™’° Aso“2!t s?*t a maga fai mara J®. A betegségben, a ko- Ha a hangulat-, kedélyválto-jO.1 háláiban ez valóban be is zás, s bizonyos szertelenség aj^etlkezik. A tüdővészen túl, költők ismérve, az ifjú jól ■ vizs- '6|y romboló művét akkorra gáaik. Szorgalom, s ernyedtség ,ln<>e már bevégzi, szemlbeteg- naponta váltják benne egymást. sege is ^ s gyó^kezeltetni „Vizsgája reggelien nagyon ked-hW-Vi D . , ... „ veit nyoszolyájában Oissiant ol- nw *estre P^zik. Tudja, nincs vásott tankönyv helyett. De a^. akvés a korai halál elől. Ke- vizsgán jód megállta .a helyét” elyviiága elborul, meghasonlik — írja Bihari. „A nyúlánk, ^magával hosszúkás, hailovány arcú ifjú” a -jv meghirdetett irodalmi pályázató- núlmányai befejeztével za­kón rendre tarolja le a kitűzött lasgájia következnék, de oly’ válságos már állapota, hogy egy hónappal az exámen előtt kény­telen hazamenni Gellejre. örökre. Pár hétig fölváltva a tornácról s a .kertből lázrózsásan, fulla­dozva nézi még az érlelő nya­rat, s egy utolsó roham lezárja a 22 éves ifjú poéta életét és pályáját. Halála hírét véve a debreceni kollégium gyászünnepséget ren­dez. Amikor Bihari kiadja ver­seit, nem kevesebb, mint 820 előfizető jelentkezik. Nagyon sók, ha arra gondolunk, hogy az első magyar irodalmi folyóirat­ra, a kassai Magyar Museumra csak 327-en fizették elő széles e honiban! Miskolci Kovács Gyula versei­ben ott él, s tündöklik a dél­borsodi táj, a „Sajó gazdag völgy vidéke”, a „csendes falvak sugár tornyai”, s az est „bíbor­arca oly’ epedve néz le a va­don Bükk békés ormairól.” Ernődnél „kinyílik a bérc, s el­simul a róna tág ölére ... „De gyötrik a költőt a haza gondjai is: „Elmondom én — bárcsak regét mesélnék — Egy nemzet elfelejtő önmagát, / Nem a jövő irgalma, múltak itten / Csak a véletlen óvta a hazát.” A debreceni ifjúság „dísze”, s aikit láttak benne: az „új Cso­konai halálát követően a debre­ceni deákok 150 forintot (!) gyűjtöttek össze síremlékére, s helyezték el azt a geleji temető­ben. Egyszerűségében sem mél­tatlant, de illőt a hantok alatt nyugvó költőhöz. A síremlék szö­vege: „Emelte a debreceni ref. tanulóság 1862.” Majd Miskolci Kovács Gyula egyik versének két sora: „A költő lelke sorson túlemelt, / Bilincse nincs, hatá­ra végtelen.” Kiss Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents