Észak-Magyarország, 1991. október (47. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-22 / 248. szám
4 AZ ÉSZAK-MAGYARORSZÁG MELLÉKLETE MEMENTO ’56 1991. OKTÓBER 22., KEDD Ami egy interjúból kimaradt Szemtől szemben az '56-os nemzetőrség helyettes parancsnokával Lovas Lajos Ez év januárjában találkoztam Kopácsi Sándorral, Budapest egykori rendőrfőkapitányával, az 1956-os nemzetőrség helyettes parancsnokával. A vele való beszélgetésnek az adott aktualitást, hogy Kopácsi Sándor Miskolc, illetve Diósgyőr szülötte, és másfél évtizedes emigráció után, életfogytiglan ítélettel maga mögött 1989 nyarán végleg hazatérhetett Kanadából. Egy ilyen, egész eletet átfogó beszélgetésnek csak egy töredéke kerülhetett bele az interjúba. Élve azzal az alkalommal, hogy az 1956-os forradalom 35. évfordulója közeleg, igyekszem közreadni Kopácsi Sándor mondandójának leglényegesebb részeit. Arra a kérdésemre, hogyan érez ön, aki már lassan a hetedik évtizedbe lép? Kopácsi Sándor elmondta: az ember fiatalságára már eleve jó érzéssel és nosztalgiával gondol. Tehát mindazok az élmények, amelyek ehhez a városhoz (Miskolchoz — szerk.) — szülővárosomhoz is — kötődnek, rendkívül értékesek, kedvesek számomra. Tehát, amikor Miskolcról beszélek, a várost nemcsak szülőhelyemnek, nemcsak életem kezdetének és életem további meghatározójának tekintem, hanem egy olyan helynek, amely meg a nemzet és a történelem szempontjából is lényeges, hiszen akár a Rákóczi szabadságharcot, akár 1848-at, vagy 1919-et és 1944-et vesz- szük alapul, e város lakossága olyan magatartást tanúsított, ami méltó volt a történelmi fordulópontokhoz, s csak a legnagyobb elismeréssel lehet róla beszélni. Feltettem egy banálisnak tűnő kérdést is Kopácsi Sándornak. Nevezetesen, ennyi év elteltével mi jut eszébe e dátumról: 1956. október 23. — Sokan beszélnek róla, sokan hivatkoznak rá, aminek révén sokan hatalomra kerültek, de mégis szép számmal akadnak, akik szeretnék a szőnyeg alá seperni az egész '56-ot. Nos, azért beszélek erről így, mert akkor, amikor a Nagy Imre-perben vádat emeltek ellenünk, az volt a legsúlyosabb vád, hogy Nagy Imre és áruló köre már évekkel korábban szövögette az összeesküvést a forradalom kirobbantása érdekében. Hát ez így nem igaz. Mindenki tudja, hogy a forradalom spontán módón tört ki. Nos, amikor 1956-ban megindult a tüntetés, amit először betiltottak, Piros László belügyminiszter magához hivatott, és megkérdezte, hogyan készült fel a budapesti rendőrség. Elmondtam neki, hogy a pesti rendőrség éppen azért, mert azt mondták, hogy a szocialista rendőrség nem kerülhet szembe a tömegekkel, nem szándékozik ellenük fellépni. Mi politikai megoldást szorgalmaztunk, a politikusok viszont rendészeti megoldás mellett kardoskodtak. Végül is a hibás politika és a megoldatlan Kérdések vezettek oda, hogy október 23-an felkelés tört ki, amely a szovjet beavatkozás következtében szabadságharc jelleget öltött. Kopácsi Sándort sok mindennel megkörnyékezték letartóztatásai követően. — Volt egy nagyon keserű napom — emlékezik .- Lelkileg is meg akartak tépázni azzal, hogy levitték egy raktárba, ahol bundától kezdve a legdrágább Nyugatról érkezettholmikat tárolták. Nagyon jól tudjuk, hogy Nyugaton akkoriban temérdek adománytjuttattak Magyar- országra. Ezeket a csomagokat azonban nem a rászorultak, a bebörtönzöttek, hanem a hatalom birtokosai kapták, azok hozzátartozói turkálták, válogattak a holmik között. Fogvatartóim gúnyosan meg is jegyezték: na Kopácsi, a maga nyugati barátai szünet nélkül küldik a csomagokat, amit mi osztunk szét, Kinek- kinek érdeme szerint. A börtönből való szabadulás után nem maradt más választása Kopácsi Sándornak, mint a kivándorlás. Kanadát választotta. Mint mondotta, más emigránsokhoz hasonlóan, mosogatott, felszolgált, takarítást vállalt, egyszóval a legkülönbözőbb fizikai munkát végezte. — Többen is megkérdezték, nem tartom megalázónak, hogy ilyen munkával biztosítom a megélhetésemet? Kifejezetten örültem annak, hogy fizikai munkával kerestem a kenyeremet. így senkinek nem voltam elkötelezve, s nagyobb biztonságban éreztem magamat, mint egy miniszter, akit bármikor leválthatnak. Feleségem is dolgozott egy patikában, tehát el tudtuk látni magunkat, és amikor elértük a 65 éves kort, mindketten megszereztük a jogot az alapnyug- díjra, amit Kanadában egy házaspár részére előírnak. Harmincöt év távlatából Lovas Lajos ' Mintha tegnap történt volna, úgy emlékszem néhány, harmincöt évvel ezelőtti eseményre. A lap egyik fiatal munkatársa 1956. október 22- én este azzal a hírrel érkezett a szerkesztőségbe, hogy a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem diákparlamentje tizenegy pontból álló követelést fogadott el. A lelkes fiatalok egyebek között követelték az önálló kül- és belpolitikát folytató független új magyar kormány megalakítását, miközben örömmel üdvözölték azt a bejelentést, hogy Nagy Imre lett a Minisztertanács elnöke. A diákparlament által megfogalmazott követelések között volt a sztálinizmus és rákosizmus felszámolása, a Farkas-per nyilvánosságra hozatala is. Két nappal később magam is megfordultam a munkásság egyik fellegvárában, a Dimávagban. Október 24-én délelőtt munkásgyűlést tartottak a gépgyárban, ezt követően azonban az emberek munkába álltak. A munkásgyűlésen forró hangulat közepette tárgyalták az országos és a gyáron belüli problémákat. Egyebek között elhatározták, hogy küldöttséget me- nesztenek az új miniszterelnökhöz, hogy elmondják neki a Dimávag dolgozóinak sérelmeit és követeléseit. Még ugyanezen a napon az Észak-Magyarország rendkívüli kiadásában olvashattuk a Dimávag munkásainak 12 pontos követelését: „...Mi, a Dimávag dolgozói tizenegy évig tűrtük, néha ökölbe szorított kézzel, köny- nyező szemmel, de szótlanul, hogy miként akarják egyesek szervezetten, a párt, a nép érdekeire hivatkozva semmivé tenni legszentebb vágyainkat... Hosszú éveken keresztül a munkásosztály ügyének és akaratának leple alatt követték el a személyi kultusz képviselői égbekiáltó igazságtalanságaikat... Nekünk ebből elég volt... „Győzött a népakarat, Ge- rőt lemondatták..olvashattuk ugyanebben a különkiadásban. Az országos elégedetlenség tüntetésbe csapott át. Volt, ahol békés demonstrációval tettek hitet a forradalmi változások mellett, ám több helyütt előkerültek a fegyverek is. Ilyen fegyveres összecsapás színhelye volt Miskolcon a megyei rendőrfőkapitányság épülete előtti útszakasz, anol a tüntetők közül jó néhánynak a legdrágábbat, az életét oltották ki a gyilkos golyók. És következett november 4., amikor a megszálló szovjet csapatok elözönlötték az ország minden fontosabb pontját. És persze erőre kaptak a Rákosi-rendszer kemény emberei, akik az idegen hadsereg oltalma alatt megkezdték a leszámolást az ötvenhatosokkal. E sorok írója is többedmagával együtt már 1957 januárjában megíz- lclte, milyen is egy letartóztatott helyzete Magyarországon. Jó ideig jutott munka a hóhérnak e hazában. Ezrek sínylődtek a börtönökben, szenvedés, megalázás jutott osztályrészül azoknak, akiknek „megkegyelmezett" az ötvenhat utáni hatalom. Gondolatok Holdi JAnos Amikor e sorokat írom, a naptár 1956. október 29-ét, az óra fél 9-et mutat. Minden csendes. Az eső is oly félve csepereg, hogy inkább szitálásnak nevezhető, alig hallható neszezéssel súrolja az őszi, sárgás, fonnyadt falevelek rengetegét. Imitt- amott fények csillognak az estében, sárgásfehéren, megnyugtatóan és magya- rázoan: megvagyunk, élünk, létezünk, akarunk létezni, mert fény és világosság nélkül nincs élet. A csend a gondolat szülőanyja. A csendben az író- ember is megtermékenyül, s akarva, nem akarva, írni kezd, hisz' ez a léte, enélkül nem ember — senki, semmi. Nem akarok a semmi emberek közé tartozni és nem is szabad hallgatnom, úgy de úgy tele van most a szív, az agy, a test minden porcikája, hogy kitörni készülő tenger árja sem feszíti jobban gátjait, mint engem gondolataim. Istenem, hogy is kezdjem? Talán az első napokkal? A pesti ifjúság hatalmas, hazafias tüntetésével? Azzal a lángoló, mindent el- söpreni kész lendülettel, amely az országban élő valamennyi becsületes magyar ember szívét megdobogtatta! Sosem látott még ilyet a világ! Mintha Kossuth apánk szelleme vezette volna a tüntetők százezreit! Soha, soha nem voltam ilyen büszke a magyarságomra! S bár párttag vagyok, éreztem, tudtam, egyes külföldi rádiók oktalan, szemérmetlen és aljas hazugságai dacára is, hogy nem fasiszták és rendszert megdöntő egyének felvonulása és harca ez, hanem a nejnzet színe-virága tüntet, a nemzet színe-virága harcol, a haza szíve dobog a pesti aszfalton. Kellett, hogy dobogjon. Itt volt az idő, a pohár csordultig telt, az ország vezetői senkik, bábok voltak. Ha így megy sokáig — és ezt mindernd tudta —, egy-két évtized és menthetetlenül elpusztul a nemzet, a magyarnak csak a neve lesz az, de az ember idegenné válik. Jog sem volt sok, de kötelesség az igen! Behálóztak bennünket, nyakunkra az álhaza- fiúi kötelesség béklyóit rakta rá az önkényuralom, a sztálinista, rákosista és Gcrő-féle járomrendszere. A kommunizmust hirdették, de olyan messze jártak a kommunizmustól, mint Makó Jeruzsálemtől. Elferdítették Marx és Engels tanait, Lenint mint mellékest emlegették, úgy forgatták az egész eszmét, ahogy éppen nekik kedvük és érdekük kívánta. A munkáshatalmat hirdették és zsarnok módra ültek a munkás nyakán, rémuralmat teremtettek, a legszörnyűbb módon tűzdelték tele az üzemeket és hivatalokat besúgókkaL Egy olyan állam- védelmi alakulatot hoztak létre, amely nem védte, hanem éppen ellenkezőleg, félelemben és rettegésben tartotta az egész magyar népet. Nem, nem félem leírni ezt a mondatot, mert nap mint nap a nép között jártam, tudom mi volt, láttam a szemekben a rettegést. Féltünk, igenis féltünk, én a párttag is, s ha éjjel kósza és víg kedélyű cimborák kopogtattak ablakomon, míg kinyitottam, azon gondolkoztam, vajon nem beszéltem-e valami igazat napközben. A paraszt is félt, meg az értelmiségi is, meg a gyerek is, mindenki, mindenki, pedig, ha nem úgy viselkednek, talán még szeretni is lehetett volna őket, mert a mi véreink voltak — magyarok. Nem vádiratot írok az ÁVH ellen. Megírták ezt önmaguk, amikor magyar testvéreink vérével kufár- kodtak, amikor elfelejtették, hogy e hazának a szülöttei. S most lelkiis- merctem parancsolja, hogy mindezekhez hozzátegyem: voltak köztük becsületes emberek is... Megyénk munkásságának, parasztságának, értelmiségének követeléseit és feltételeit ismerjük. Az új nemzeti kormány megalakulásával a követelések nagy része biztosítottnak látszik, természetesen akkor, ha a rákosista és Gerő- féle uralomban kompromittált és újradelegált minisztereket kicserélik. Azután van más pont is: ragaszkodnunk Kell hozzá, hogy az orosz csapatok kivonulása megkezdődjék, hogy elhagyják hazánk területét, s a választásokat orosz szuronyok és orosz tankok nélkül ejtsük meg, mert akkor lesz igazi, demokratikus és minden ember számára becsületes választás. Dicsőség a mi szabadságharcunknak, hiszen a nálunk számszerűleg és területileg is nagyobb Lengyelországban sem tudták elérni ezt, amit nálunk, hogy igenis minden híreszteléssel ellentétben, az orosz csapatok egy része megkezdte kivonulását országunkból.... Félreértés ne essék a dologból, nem a bchódolás érdekében agitálok, világosan és félreérthetetlenül a jelenlegi szabadságharc mellett állok, és állnia kell minden becsületes magyar írónak. Szívem minden sze- rctetévcl köszöntőm a barikádokon vérző magyar ifjúságot, munkásokat, parasztokat, értelmiségieket, katonákat. Segíteni akarok a teljes kibontakozásban, a rend és a nyugalom helyre- állításában. Igenis, vallom: a további harcot, a sztrájkot, amíg teljes biztosítékot nem látunk, hogy követeléseinket valóra váltják. Azt is meg kell írnom, nem szabad félni az orosz csapatok esetleges retorziójától sem, hiszen egy részük — mint ahogy tudjuk — Pesten is a szabadságharcosok mellé állt, s ha egy csepp eszük van a moszkvai vezetőknek, minden rendzavarás és esetleges retorzió nélkül elhagyjak Magyarország területet. Ez az ő érdekük is, hiszen ami hazánkban történt, nem egy kis csetepaté, nem díszfelvonulás volt, hanem véres, szent, az egész világ előtt felemelően tiszta és nagyszerű szabadságharc. Nem fasiszta és reakciós puccskísérlet! — mert ha az lett volna, akkor talán másképpen történik minden. Jó is, nogy az ENSZ eddig nem aVat- kozott belső ügyeinkbe, így szabadságharcunk tiszta, ragyogó, aranynál, gyémántnál értékesebb. ...Úgy érzem, igazat írok. Hiszem, hogy e cikkemmel, amit éppen a mártírok temetéséhek napján vetek papírra, ezer és ezer borsodi és nem borsodi párton- kívüli és egyszerű párttag is egyetért. Sokat, nagyon sokat szenvedtünk mi magyarok. Kicsinyke nép vagyunk, fogjunk végre vala- hára össze, de úgy, hogy soha, soha semmi idegen hatalom ezt a kézfogást ne tudja szétszakítani. Elég volt a gyűlölködésből, az egymástól félésből, minden csepp magyar vér ezután szent legyen előttünk. Az (részletek) új karhatalom legyen a népért, érezzen vele. A nép pedig segítse, támogassa — és fogja is —, ha nem ártatlanul ver és végez ki embereket és nem idegen hatalmak érdekeit tartja szem előtt. Munkára, barátaim! Megszervezni a nemzetőrséget, felülvizsgálni, hogy kinél van fegyver, hogy megbízható, hazájukat hűen szerető és a szabadságharc mellett kiálló emberek kezébe kerüljenek. A munkás- tanácsok nagy felelősségükhöz méltóan dolgozzanak, alaposan vizsgálják felül a felelősségre vont emberek ügyét, nogy ne essünk mi is abba a bűnbe, amibe beleesett a szabadságharc előtti vezető gárda. Higgadtan, bölcsen, megfontoltan kell intézkedni minden egyes esetben. Azonnal fel kell venni a kapcsolatot a kormánynyal, segíteni a választások után megalakult új kormányt, hogy a követeléseket a lehető legrövidebb időn belül be tudja váltani. Ne kívánja senki, hogy az óriás, a nép újra megmozduljon. És én bízom abban, hogy erre nem lesz szükség. Azután pedig munkára fel, barátaim! Itt a tél a nyakunkon, lám, hogy zörgeti ablakom a szél! Nemrég erősödött meg, talán meg havat is hoz. Jó lenne, ha még maradna az ősz, sok a beszerezni való, és úgy szeretnék nyugodtan, békésén kilátogatni már Lillafüredre, gyönyörködni a millió falevél színorgiájában és írni, írni, valami szépet, fenségeset és vidámat, hadd nevessen — örüljön végre az én nemzetem. Hogy dal fakadjon az ajkakon, hogy megnyugodjon a szív, hogy egymásra találjon magyar a magyarral. Barátaim! Drága magyar véreim! Úgy szeretném a szívemet nektek adni, mert érzem, hogy szeretettel és igazsággal van telve. Bizony, mint író egy ideig én is csak a felszínt láttam, s csupán az elmúlt egy-két esztendőben vettem észre a szörnyű elnyomatást, a magyar nép igazi helyzetét. Voltak és vannak az elmúlt évtizedeknek pozitívumai, de a legszentebb, az igaz emberi szabadság, az ni- ányzott. Most ezután meg kell legyen, vért és nem is oly kevés vért adtunk érte. Tankok és sortüzek ellen indultak ezren és ezren, hogy az igazi szocialista demokrácia, a nemzeti függetlenség meglegyen. Én azt tanácsolom, cleg legyen a vérből, a tétlenségből, mert ez mindennél rosszabb. Minden becsületes magyar hazafi megtette kötelességét, örök tisztelet a meghalt hősöknek, a szabadságharcosoknak. Legyen béke és összefogás, s ha a zsarnokság, az önkény felütné fejét, azonnal lépjünk közbe. írónak vallom magam s csak az igazságot írom. Nem író az, aki szédeleg ebben a helyzetben és sápadtan, félve, remegve tekint egyik oldalról a másikra. Nincs mitől félni! Ez szabadságharc volt! Ez az igazság. És ezt kimondani ofyan jó. Higgyétek el, barátaim, úgy, oc úgy megkönnyebbül az ember, hogy ilyenkor érzi igazán, hogy — ember. Ez az írás (teljes terjedelemben) az Észak-Magyarország 1956. október 31-i számában jelent meg. Szerzője — akkor a lap munkatársa — ezért a cikkért 6 év börtönbüntetést kapott „A Magyar Nép- köztársaság megdöntésére irányuló izgatás" vádjával.)
