Észak-Magyarország, 1991. október (47. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-12 / 240. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 12 1991. október 12., szombat Szőke Lajos Ne mutogasd ha már kivetkőztél a szavakból mint a télire lemezteleneden táj; ne mutogasd önmagad — légy olyan akárha szélcsendben egy mély vizű tó s talán megérzik mélységed SZENDRE1 KLAUDIA: Porcelán-szív Tudhatod: volt pirosán doboló, s kalimpáló: ha hivott Tégedet. Tárggyá dermedt már — s ráhullott a szó, és széjjeltörte porcelán-szivem. Füzes László Tátra Hudy Ferenc Szikrafény A napsugárra nyitva ablakát az éjszakától elvált a sötét. Viztisztán gyűlt a kifestő reggel, füst nem párázta kéklö köntösét. Méltósággal állt fényben a Tátra. Pernyéllő ködét szétszórta a szél. Szikrázik bennem hó-tisztasága. - Tekintetemnek nem kell útlevél. Vass Tibor Dubrovnik, 1991. október 5. Lőnek. Már a fény sem izgul. Csak ábrándoznak nagy lustán az árnyékok temetetlen kezek felvillanó büdöse alatt. Kövek mosolyába lőve figyelik a nyomorult istenek. Egy marék csönd. Szanaszét mélyült ráncok fölé gyászcsóvákat hallgatnak a fegyverek. Lőnek. Már egymásra hányják a békét a hullák fölött sötétedő döglegyek. A leskelődés akkor válik veszélyessé, ha a látottakat továbbadják. A női pletyka ravasz, a férfié kegyetlen. A pletykában ha nem lenne igazság, nem is volna izgató. Minden lépésnek van szándéka és súlya, ha nem is vesszük tudomásul. Nehéz időkben a krajcárért is lehajlunk. Legnehezebb az élet, mégis gyakran kutyába se vesszük. Aki sarokba szorul, még nem biztos, hogy veszített. A „szemét emberek” után már csak sepregetni lehet. iegkiniliillial még a pálosok liarani Majláthon? Amikor II. József a pálosok rendjét feloszlatta 1786-ban, az 1304-;ben István nádor által alapított diósgyőri pálos barátok minden vagyona az akkori Koronauradalom tulajdonába íkeniílt. A pálosok .templomából a szószéket, a Mária oltárt és az orgonát a bükkszentkereszti róm. kát. templomnak adományozták. A templom harangját Majláth szerezte meg. Ez a kis harang hosszú évtizedeiken át hirdette az idő múlását, mindaddig, míg a .diósgyőri városközpont építkezéseinek útjába nem került. Ezután a diósgyőri róm. kát. plébániának adták át megőrzésre. A harangba az 1666-os évszám van bevésve, nagyon szép díszítéssel és latin felírással. A pálosok létezése Diósgyőrben közel egyidős a vár történetével és így a harang mint eredeti műemlék feltétlenül védelmet érdemel. Történelmi értékét növeli Petőfi Sándor „Alkony” című verse, melyet 1847. július 8-án a diósgyőri várban tett látogatása alkalmával a helyszínen írt meg. Miikor a vár hegyekkel övezett csodálatos környezetén végigtekintett, gondolataiban elmerülve megszólalt Maj'láthon az említett kis- harang, melynek csengése beleillett a környezet .szépségébe. Ekkor írta alábbi versét: Alkony Olyan a [nap, /mint a hervadt rózsa, Lankadtan bocsátja le fejét; Levelei, \a .halvány sugárok. Bús mosollyal hullnak róla szét. Néma, csendes |a világ kör illem, Távol szól csak egy kis estharang. Távol s szépen, ,mintha égbúi jönne Vagy egy édes álomból e hang. Hallgatom mély ifigyelemmel. Óh ez Ábrándos hang jólesik nekem. Tudj isten, mit érzek, mit nem \érzek, Tudja isten, hol jár laz eszem. Diósgyőr, 1847. július 8. Ezt a verset a diósgyőri városvédők márványtáblába vé- sették és 1988. május 28-án elhelyezték a vár bejáratánál. A diósgyőri városvédők szeretnék a harangot visszaállítani az egyikori pálos templom közelében, a jelenlegi Erdő- felügyelőség Hivataiháza előtti szép parkban, természetesen a hivatal igazgatóságának hozzájárulásával és támogatásával. A harangláb felállítása ismét visszaadná Majláth hangulatát és Diósgyőr egy újabb történelmi emlékkel gazdagodna. Ezzel kapcsolatban kérjük mindazokat a szakembereket és mindenkit, aki kezdeményezésű niköt támogatni kívánja, jelentkezzenek a alábbi címen. A harangláb eredeti fotójával rendelkezem. A harang felújítására és megtisztítására is várjuk a szakemberek jelentkezését. Engedjék meg, hogy kérésünket egy örökérvényű mondattal zárjam, mely így hangzik: „Kulturális emlékeit elprédáló ország számára nincs gazdasági felemelkedés, múltját az enyészetnek átengedő nemzet nem reménykedhet a jövőben sem. Az újabban felkutatott ipari és kulturális műemlékeink megvédése csak az illetékes szervek együttműködésével és támogatásával valósíthatók ímeg, mely nagy mértékben hozzájárulna a nemzeti értékeink megmentéséhez.” Jelentkezési cím levélben vagy telefonon: Balogh Sándor Miskolc, Táncsics tér 4. sz. Telefon: 72-134. Miskolc, 1991. október 6. Balogh Sándor diósgyőri városvédők vezetője Azok az idők...! A gyorsan jött ősz eleji zivatar alaposan lehűtötte a levegőt, és ebben a vizet alig fodrozó szélfúvásban már benne az ősz íze-illata. A Rakaca-víztároló tóval szemben a túlsó parton az úgynevezett „nagy tisztáson” az Émász-üdülők épületeiben, fel-felcsillan a villanyfény, az alkony szürkéje rátelepszik a tájra. A horgászszövetség Borsod megyei intéző bizottsága horgásztanyáján csupán néhányan vagyunk. Hárman a tóba nyúló stégen, innen ügyeljük, nézzük a túloldali, ködöt pipáló hegy-dombokat. Rudi az őzgida és Szimat a puli szintén itt téblá- bolnak a stégen, mindkét jószág Keresztesi Béla halőr-ellenőr és Nagy István pártfogoltjai. ’ A stég öblében, csónakok, benne a rákászásra alkalmas kerek kis hálók és egy motorcsónak. Oj ismerősöm Vígh József a csónakjában tevékenykedik a rákászszerszámait rendezgeti, a tó közepére készül, talán 20 bóját is lerak. — Ami azt illeti — mondja a hatvanöt éves Vígh Józsi bácsi — ha jó a szezon, ötven-hatvanezer forintot is összerákászik az ember. Persze ehhez itt kell élnie a tó partján. — Maga is itt él? — Mióta nyugdíjba mentem, tavasztól őszig. A feleségem is itt van velem, igaz, hogy ő időnként hazalátogat Ormosbányára. Én alig mozdulok a tó mellől, kedvelem ezt a vidéket, a körülbelül háromszáz kataszteri holdnyi vízfelületet. Egy kicsit itthon érzem magam. Tudja nagy ám itt a forgalom, a nyári szezonban. Német, osztrák, holland víkendezők is járnak ide, sajnos igen lassan fejlődik ez a rész. Arra gondolok, hogy nincs rendes kemping, csak letelepednek a tó partján, azután vannak ahogy vannak. Gondolom, ha valaki, nyugati vállalkozó akadna, egy áv alatt csodát tehetne itt. Mert pénz kellene ide, közművesítés, egy kisebb szálloda, motel, szóval pénz, ami Szalonna községnek nincs. Tulajdonképpen a tavat a vízmű üzemelteti, a MOHOSZ meg bérli. A községnek nem sok haszna van az egészből, pedig aranybányát lehetne itt teremteni. Dehát.. . — Honnan ment nyugdíjba? — Bányász voltam. Huszonhét évig vágtam a szenet, a föld alatt, főként Or- mosbányán. Tudja, az én időmben még jócskán volt becse a bányásznak, ma valahogy nem sok jelét látom ennek. No, nem mintha olyan nagyon visszavágyom az elmúlt negyven évet, dehát. . . Az újabb „deháttot” már az induló csónakból mondja. Lassan, komótosan evez a tó közepe felé, bennem pedig, igen régi, több, mint négy évtizedes képek sorjáznak lelki szemeim elé, miután magam is dolgoztam Ormoson, a kettes aknán. Akkor 1948-ban Szendrőben laktam, onnan jártam sokadmagammal Ormosra. Télen, már hajnali háromkor keltem, hiszen Szuhogyig gyalogolni kellett. Jó óráig is eltartott a négykilométeres utat megtenni, térdig érő hóban. Szuhogytól már a fakarusz szállított bennünket a kettes aknáig, ezután következik a nehéz, nyolcórai föld alatti munka. Nyáron könnyebb volt, csak hajnali négykor volt az ébresztőm, és csupán délután négyre értem haza Szendrőbe. Haza? Nem, hanem a határba, mert a község szélén már várt a feleségem a hozott habart babbal és irány a kukoricaföld, amit harmadában kapáltunk. Sokat emlegettük azonban az években a helybeli szendrői veresparti bányát, amit 1942-ben nyitottunk meg, és amit 1944. novemberében elöntött a vízbetörés. Pedig van ott a szendrői Verespart alatt jókora lignitmező, az egész területet megfúrtuk, feltérképeztük a nyitás előtt. Jellemző a lignitmező nagyságára, hogy egészen a Bódváig terjed, a folyónál spicco- lódik ki a szén. Egyes helyeken csak le kell nyúlni a vízbe és kézzel lehet felhoz, ni a meder fenekéről a lignitet. Ott, akkor a stégen, miután Vígh Józsi bátyánk visszaevezett a csónakjával, mindezeket a magam régi emiléktárából röviden elmondtam. Mindketten gondolatban biztosan megegyeztünk abban, hogy jólesett valamikor a bányász nagyobb megbecsülése, de a nincstelen kétkezű melósnak mindig, minden rendszerben, nagyon meg kellett dolgozni a mindennapi kenyérért. Igaz, egy valóban szabad hazában a nehéz is könnyebb, még ha a világ egyik legveszélyesebb szakmájában, egyre kevesebb embert foglalkoztatnak. Pedig kell a szén! Dehát. . . (Holdi) Varga Erzsébet Háború A kályha kurjant újra, mint rozsdás, vén csibész A téli almák vackán fonnyadó nyár kísért Az óra kettyen egyet És glóriát ígér az özvegy konyt ezüstjén megbotló iámpafény A szuvas képkeretben a honvéd oly kimért A tábori-lap sárgán elfakult hírt idéz Egy olvasószem csillan, megkérdezné: Miért? S a tükörszárny behajlik, mert önmagába néz ... Mezey István: Ketten
