Észak-Magyarország, 1991. október (47. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-10 / 238. szám
1991. október 10., csütörtök ÉSZAK-MAGYARORSZAG 13 Lakótelep vagy kutyatelep? Az utóbbi éveikben a mi lakótelepünkön is feltűnő mértékben elterjedt a kutyák ed velők száma, hozzájuk képest igen kevés, kisgyermeküket kocsikáztató édesanyát látunk. Manapság az elemi iskolás gyerekektől kezdve az idős emberekig bezárólag indokolatlanul kan kutyát tartanak, gyermeknevelés helyett. Külön kell szót emelni a kutyakedvelők és kedvenc kutyáik viselkedéséről. Igen gyakran fordul elő, hogy a kedvtelésből, tartott kutyák lépten-nyomon megtámadják a békés járókelőket, s azok gazdáik fegyelmezésére rá sem hederítenek, amin nem is csodálkozom, mert hiszen akármilyen okosak, mégiscsak állatok, s viselkedésük kiszámíthatatlan. -Ez utóbbira egyébként a mindennapi életben gyakori precedens szolgál. A kutyakedvelők ilyenkor rendszerint kutyáik védelmére állnak, a járókelővel indokolatlan vitát folytatnák, és a következő szavakkal vigasztalják: „ne tessék félni, nem bánt.” De az is előfordult már, hogy a kutyaikedvelő kutyája viselkedését azzal indokolta, hogy kutyája azért támadott rám és ugatott meg, mert nem tetszett néki az, hogy egyedül sétáltam. Hát bocsánatot kének, ez elfogadható kifogás? Ugyanúgy helyteleníteni kell a kutyák órákon keresztül, solkszor a késő esti órákba nyúló ugatását és ugatfJatását lekótelepen, ahol az mindenképpen zavarja a többműszakos dolgozók és a betegek nyugalmát, de az egész lakótelep csendjét. Nem vágok ellensége a kutyatartásnak, de ott, ahol arra szükség van, bizonyítani tudják házőrző szerepűiket (ezök a rendőri nyomozókutyákra nem vonatkoznak). Én kutyák helyett gyermekeket neveltem, s ezen a téren a saját hibájukon kívül gyermektelen családi életet élők részéről sincs elfogadható 'kifogás, mert intézményeinkben igen sók, elhagyott, államilag gondozott gyermek található. Nem lehet vitás, hogy melyik fontosabb : a gyermeknevelés vagy a kutyatartás. Magam is nagycsaládos, több gyermeket nevelő dolgozó voltam, szüleit szerető, felnőtteket tisztelő gyermekeket neveltem, akik munkahelyükön helytálló, családos dolgozók lettek. Tanulmányaikat jó eredménnyel végezték el, van közöttük olyan is, aki nemcsak a középiskolai ’ tanulmányait, hanem az egyetemi éveit is mind jeles eredménnyel végezte, előtte más érdemjegy nem volt ismeretes. De nem is lett közülük egyik sem utcai füttyszavakat hallató és erkölcsileg kifogásolható, könnyelmű életet élő utcai csavargó. Mindezeket nyugodt lelkiismerettel le merem írni, családomon belül is elmondtam mindenkinék, hiszen ők is tudják, hogy csak az igazat közöltem. Gyermekeimtől kezdve drága unokáimig bezárólag fákezhetetlen vágy- gyal gondolnak vissza a szülői háznál eltöltött napokra, s ez teszi tartalmasabbá a mi családi életünket is. A fent leírtakat természetes, kötelességszerű honpolgári föladatomnak tartottam, nem várva ezekért.külön elismerést. Szeretném, ha észrevételemet nemcsak a velem egyetértő honpolgárok helyesélnék, hanem az illetékes hatóságok is megtennének mindent a helytelen állapotok megszüntetése érdekében. Javasolnám többek között, hogy a kutyakedvelők pórázon sétáltassák kedvenc kutyáikat és kíméljék meg a békés járókelőket attól, hogy azok körülugrálják és megtámadják őket. Tartsanak célellenőrzést az erre vonatkozó rendelkezés betartására. Fordítsunk tehát nagyobb figyelmet a kedvtelésből tartott kutyákon kívül a családi életben nélkülözhetetlen szerepet betöltő, józan életet élő ifjúság nevelésére. mert az közös államérdek.” Cikkemet „egy lakótelepi lakos” megjelöléssel kérem közölni, mert a békesség híve vágyók ás nem akarok a kutyakedvelők előtt még a kedvenc kutyák miatt sem összeütközésbe kerülni. Egy lakótelepi lakos (név és cím a szerkesztőségben) Amire Habsburg Ottó sem tnáotl válaszolni Történelmi szembesítés hangzott 'el vasárnap reggel a Kossuth Rádióban. A téma a magyar történelem egyik gyásznapja, október hatodika, amikor is a tizenhárom tábornokot, az első magyar kormány minisztereit kivégezték a mai Románia területén lévő Aradon. Akik pedig a szembesítésen részt vettek: Habsburg Ottó, az Európa Tanács magyar ügyekkel foglalkozó képviselője és Habsburg Ottó, a Habsburg család leszármazottja. Érdekes szembesítés ez, ahol ugyanazon személy ül az asztal mindkét oldalán, és Habsburg Ottó kettős politikai személyisége adja meg ennek történelmi jellegét. Kettős, hiszen Habsburg Ottó elsősorban Habsburg, az ő családja, nevezetesen Ferenc József volt az, akinek uralkodása alatt Haynau kivégeztette az aradi tizenhármat. És kettős, mert Habsburg Ottónak magyar identitása is van, a mi hazánk éx-trónörököse, aki az Európa Tanácsban is a magyar érdekekért száll síkra. Milyen véleménye lehet hát a vértanúk kivégzéséről e kettős politikai-történelmi szerepben? Habsburg Ottó nem ítélte el az uralkodó család akkori lépését. Nem illette azt sem pozitív, sem negatív jelzőkkel. A történteket történelemnek nevezte, ami akár dicső, akár fájó, el kell fogadnunk, megmásítani nem tudjuk. Magyar oldalról pedig tragédiának nevezte ezt a napot, ahogyan mi is. Utalt arra, hogy akkoriban a magyar vélemények is nagyon megoszlottak, nagyon különbözőek voltak. Valljuk meg: mi is csak most kezdjük kialakítani állásfoglalásunkat a Széchenyi és Kossuth közti vitában, vagy a sokáig tabunak számító Görgey körül. A legérdekesebb kérdés ez volt: Habsburg Ottó mit tett volna, ha ő lett volna akkor az uralkodó? ö jóváhagyta volna a vértanúk kivégzését? Erre a kérdésre Habsburg Ottó nem tudott érdemlegesen válaszolni. És mi mit válaszoltunk volna? Ezer éve élünk az osztrákok szomszédságában, és ez az időszak tele volt ütközőpontokkal. Háromszáz évig közvetlenül is uralkodtak fölöttünk és a kuruc-labanc harcoknak igazából csak néhány éve lett vége. A közös osztrák—magyar televíziós vetélkedőkben már láthattunk valamit a két ország közeledéséből, de ez a közeledés igazán csak most, a rendszerváltás után következett be, amikor véget ért az ideológiai gyűlölködés, a hazug és alattomos impe- rialistáskodó-komcsiskodó harc. Jó, hogy már kibékültünk sok évszázados ellenségünkkel, a szomszédunkkal. An-' nak pedig Igazán csak örülhetünk, hogy kis .hazánk visszanyert valamit egykori nagy tekintélyéből, és hogy a Habsburg-ház utolsó trónörököse mór nem ítélte el egyik nemzetet sem políti- - kai bűnei miatt. Csőrge János, egyetemi hallgató Miskolc, Testvérvárosok útja 32. 1/4. ÁT-GÁZOLÁS Szeptember 24-én elütötte egy Mazda a leányomat és barátnőiét Afoaújkéren, a Kassai út 19—20 km-es szelvényében kiépített községi buszmegálló közvetlen közelében, 14 óra 45 perékor. Zöld-fekete színű táskája íestéknyamot hagyott a motorháztetőn ... Az elütés pillanata a 60 m-es (!) fékút 55. méterében történt. A gumik az aszfaltra festették a gépkocsivezető pánikszerű reakcióját: a_ gyermekeket az útpadkán ‘ütötte el, amikor már az úttestet elhagyták, amikor a közeledő vész elől már megmenekülni látszottak. Cipője leszakította a rendszámtábla kenetét, és messzire röpült lábáról... Az esetet sokan látták. A Volán menetrend szerinti járata éppen kiindulni készült a megállóból. Számos utas kiszállt, segíteni akarással. Egy hölgy mindkét gyereket tüzetesen megvizsgálta. Nem orvos volt, több volt attól: egy ember volt, egy anya. A gázoló P. B. is készséges volt. Beültette a lányokat kocsijába. Beültette őket és a legközelebbi lakóházig hajtott. Ott szót váltott a lakóval: „...elütöttem a J'Ulfka barátnőjét, de nincs komolyabb baja...” — így szólt, és már robogott is tovább (fontos ügyben. Az első éjszaka csak úgy tudott aludni a gyerek, ha fogtuk a kezét. Nyugtalan volt, gyakran felriadt... Feleségem és én idős anyósomtól értesültünk az esetről, a történték után szűk órával, amikor hazaérkeztünk. Barbara ágyban feküdt, „nyolc napon belül gyógyuló” sérülésekkel. Próbáltuk megtudni tőle a részleteket. Azt mondta, ő nem látott semmit, csalk arra emlékszik, hogy egyszerre csak forogni kezdett vette a világ, és kívülállóként látta pö- rögni-csapódni saját kezét, lábát. Másnap nem mentek iskolába. Másnap otthon maradtak az anyukák. Értesítettem a szerencsi rendőrkapitányságot. 16 órakor a helyszínelés elkezdődött: az allkohol szonda negatív, a sérülések nyolc napon belül gyógyulnak, a baleset az útpadkán történt, a féknyomok jóval a megengedett .sebességhatáron túli tempóra utalnak, Stb., stb., stb. Az iskolában mindenki mindent tudni akart. A faluban mindenki mindent tudni akart. A szülők munkahelyén mindenki mindent tudni alkart... De .mindenről nem jelent meg napi hír a sajtóban. Helyi, KiRESZ-sza- bálysértési ügyként őrzik majd emlékeikben, irataikban az emberek, szakemberek. Bennem mindez tovább él, töprengek, a dolgokat megpróbálom úgy rakosgatni; ne hulljon vissza ránk. és ne sebezzen újra: — Miért nem tanúk előtt kell hasonló eseteikben az alkoholszondába belefújni? — Miért nem számít oser- beníhagyásos gázolásnak az, ha a sokkos állapotban levő kiskorú áldozat „öndiagnózisára” építve, elhagyja a helyszínt a gépjárművezető? — Miiért nem helyezi át a Közúti Igazgatóság Abaújlké- ren, a 'körülményeknek megfelelő helyre a Kassai úti helységnévjelző táblákat? — Milyen körülmények között törte össze P. B. pár hete az előző luxusautóját? Alkalmas-e ténylegesen, a személyiségjegyeit is figyelembe véve, a gépjárművezetésre? — Miért üdvözli fényvil- lantásokkál túl sok, hatósági feladatot éllátó gépkocsi vezetője P. B.-t útközben? — Miiért nem hozott P. B. mind a mai napig a lányoknak egy szál virágot, miért nem látogatta meg őket? Efféléken töprengek, mialatt Európa felé menetelünk ... Lovászi Gyula „Izgatás" Honokon Utcanév-, emlékmű-, rendszerváltozás Miskolcon — ,.A Volt Politikai Üldözöttek Bajtársi Szövetsége Országos Vezetősége elhatárolja magát attól a módszertől, amit Monokon élő tagunk választott és gyakorolt. Szervezetünknek nem célja a ma élő személyes ellentétek megoldására felhasználni szervezetünket. Az Árnyék Bizottság felállítására kiadott felhívásunkban nem az vezetett bennünket, hogy személyes ellentétek, bosszúhadjáratokban való megnyilvánulását segítsük elő. Csupán a falvakban,-városokban élő, becsületes emberek számára akarunk útmutatást adni, hogyan lehetne a hamarosan feledésbe merülő kommunista bűnöket átmenteni egy törvényes bírói eljáráshoz. Sagáth Imre nyugdíjas tanítónk, Monokon nem a szervezet felhívásának megfelelően járt el, ezért tőle elhatároljuk magunkat. Részére figyelmeztetést küldtünk. A vezetőség nevében: Horváth János György” — ennek a szövegnek a közlését kérte lapunktól a volt Politikai Üldözöttek Bajtársi Szövetsége Központja, Budapestről. Az „elhatároló” szöveget tehát ismerjük. Kíváncsiak voltunk persze arra, hogy mitől is kell idegenkednünk. Nos. röviden arról van szói, hogy Sagáth Imre Monokon falragaszok és szórólapok révén (filctollal irt szövegekkel) X-ek és Y-ok távozását követeli a közéletből, munkahelyükről. Felhívtuk telefonon Monok polgármesterét, mondaná el röviden az ott tapasztalható helyzetet. — Sajnos, ez az ügy napról napra inkább irritálja Monok lakosságát, de azt is mondhatnám. hogy a környező településeken élőkét is. Már az sem rendben való dolog, hogy Sagáth úr a templom falára is kiragasztja mondandóját: azt pedig tágabb környezetünkben sem értik, miért kell például a Golopról Monokra utazó iskolásoknak a valakik ellen írt mondatokat olvasgatni . . . Egyszerűen azt tudom mondani: 1991 októberében nem ez a legfontosabb dolgunk ...” Az infláció, a munkanélküliség, a rossz közbiztonság, az ugrásszerűen növekvő energiaárak, és több más, az életviszonyokat negatívan befolyásoló körülmény okozta gondok között élő miskolci polgárt „jelentős” várostörténeti határozattal lepte meg az önkormányzat. A városi közgyűlés szeptember 30-i ülésén úgy döntött, hogy harmincegy utca nevét ez év végéig megváltoztatja, jövőre pedig több mint kétszázét. Ügyszintén határozott emléktáblák, emlékművek megszüntetéséről, áthelyezéséről. A részleteket a helyi sajtó-rádió közölte, illetve folyamatosan közli. A határozathozatal alkalmából — a javaslat ellenére — nem volt lehetőség a névváltoztatásokról külön-külön szavazni. A tervezett változások irányultsága egyértelmű. Kiirtani, megsemmisíteni minden olyan utcanevet, emléktáblát, emlékművet, ami a baloldalra, a munkásmozgalomra, a felszabadítókra emlékeztet. Nincs lehetőség pontosan mércézni, hogy az országban most folyó ilyen irányú kampányban Miskolc — arányait tekintve — hányadik a sorban, de gyanítjuk, hogy a számadatokat és a tervezett változások durvaságát tekintve dobogós, vagy attól nem túl távoli helyezést mondhat magáénak. Divat ma Magyarországon az európaiságról, az oda való igyekvésről beszélni. Nos, a semleges Ausztria fővárosában, Bécsben a város egyik reprezentatív helyén — monumentális emlékmű hirdeti a felszabadító szovjet katonák dicsőségét. Az emlékművet senki nem akarja eltávolítani. Párizsban utca van Marxról (sőt Sztálingrádról!) elnevezve. Miskolcon — ha a .tervek megvalósulnak, nem lesz. Realisták vagyunk tudomásul vesszük a megváltozott politikai viszonyokat. Egy átgondoltabb, a jelenleginél jóval szerényebb változtatást elfogadhatónak tartanánk. A mostani döntés számunkra sértő, és elfogadhatatlan. Az önkormányzat, a képviselők sem gondolhatják komolyan, hogy a város polgárainak többsége igényelte és helyesli az ilyen nagyságrendű és tartalmú utcanév- és emlékmű-változtatást. Véleményüket egyébként nem is kérdezték meg. A változások politikai, morális igazgatástechnikai következményein túl, anyagiakban sem kevésről van szó. Erre van pénz? Ezentúl át- gondolták-e, hogy mit jelent az ilyen nagyságrendű változás a posta, a rendőrség, a mentők, a tűzoltók és a különböző apparátusok munkájában, (hogy az állampolgár lehetséges tévelygéseiről ne is beszéljünk. A városi önkormányzat tagjainak nemcsak a jelennel — tehát a választópolgáraikkal — hanem a múltunkkal és a jövőnkkel szemben is nagy a felelőssége. Döntéseikben nem a politikai divatoknak, hanem az ésszerűségnek, a józan megfontoltságnak kell érvényesülni. Még nincs késő! Az első ütem tartalmát lehet korrigálni, a második ütem elgondolását pedig kritikusan felül lehet vizsgálni. Az MSZMP Miskolc Városi és B.-A.-Z. Megyei Koordinációs Bizottsága Nyílt levél a magyar kormány miniszterelnökéhez! Tisztában vagyok vele, hogy ön, illetve hivatala ezrével kap levelet hasonló témával. Nem tudom, hogy ezeknek a leveleknek végül is mi a sorsuk, iktatás, fektetés, ad a óta, vagy papírkosár. Most mégis kérném azt a levél bontó tisztviselőt, alki jelen levelemet bontja, hogy ezt kivételesen .tegye a Miniszterelnök Űr asztalára.. i(Gondolom a nem kevés napi hivatalos irat közé.) Most egy olyan réteg nevében fogtam tollat, akikről folyton beszélnek, de semmit sem) tesznek az érdekűikben. A nyugdíjasok, illetve azokból is azok. akik nem voltak a pártállam kegyeltjei. Nem kell hozzá nagy matematikai tudás, hogy miként lehet elosztani 30—31 napra 6, 7, 8 ezer forintot úgy, hogy a nyugdíj megérkezési napja előtti napokra még az asztalra iá kerüljön valami, abból a húsból aminek az árát még kimondani szégyellem. Már a lekopott ruházkodásunkról és egyebekről inem is beszélve, amit ugyancsak pótolni kellene. Most itt bocsánatot kérek azoktól az aktív dolgozóktól, illetve munkanélküliektől, akik hasonló javadalmazásban részesülnek. De mentségünkre legyen mondva, nekünk már nem adaitiík meg az a 'beígért jobb világ; amit ők talán még megérnek. Mi nem alamizsnát, és segélyeket kérünk, hanem azután a 40—46 év után járó megérdemelt juttatást, amit befizettünk. Miniszterelnök Űr! Gondolkozzon el azon, hogy a költségvetés mely részéből lehetne megoldani ezt az igazán sürgős problémát, mert ez igazán sürgős. Kérem ne vegye a most .következő soraimat valami féle fenyegetésnek, de biztos vagyok benne, hogyha ezt a réteget kivisszük az utcára., nem leszünk kevesen Válaszukat várva .maradók tisztelettel: Dombóvári István a Don poklát is megjárt nyugdíjas Miskolc, 1991. október R.
