Észak-Magyarország, 1991. szeptember (47. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-28 / 228. szám

S¥^i^:§Í:$^S:íSS SÜPsil »* S»»5S ' Az Észak-Magyarország irodalmi melléklete Szerkeszti: Cseh Károly Ahmatova szerint a versek a métből keletkeznek. Én — árrt tabban átélve megfogalmazást) értékvesztett állapotokban, tört sekben, dolgokban, érzésekben resem az értéket, a verset. A set, amiben hiszek, mert elmoi)t megjeleníti: többre, szebbre, tábbra születtünk. Varga Erzsé Tusnády László A tenger néprajza Még egyszer Felgyorsult lépteidtől összemosódnak az átmenti fák, mész, kísértő pillantásomtól szabadulton, mész, mint terhét ledobott Atlasz: kivetted vállad alólam, mész, mint újkori Lót: nem nézel vissza Szodománkra, nem nézel se le, se föl; s nem veszed észre: visszacsillanó szerelmünktől még egyszer felfénylenek a hamvadó csillagok. Madárpillanat rebben vándorló égen Szitáló fényben gyümölccsel vajúdnak a terhes ágak Diót roppant a tél magzatdobbanása mikor először sírnak föl az őszi fellegek. Hóvágyó őszi zúzmara a fák ében ujjain. Bűnös álmokból deresen ébredünk. Borostás, reggeli tekintetünk horpadt tűnődés ablaknyi rácson: késik vagy elmarad a téli megváltás? Kábái Zoltán Éjjel Kongó világosságban úszik a pályaudvar. A házak álmokat gyártanak bezárt ajtóik mögött.. Az ablakokból fény mesél, de nyelve már hamis, túl sok a hazugság a zsebemben, és túl sötét. Mindennapjainkat és létezésünk titok-mély gyökerét susogja körül a enger. Sziget emelkedik ki belőle, boldogságsziget; istennő születik a habokból: Vénusz. A zord hegyek között élő tibetiek kozmogóniájá- ban is ott a tenger, s egy csodá- ’■■tos lótusz emelkedik ki belőle ... Halászok, tengerészek járják a l/égtelen vízrónákat. Nekik ez a munkájuk. Útra kelnek, kint van­nak o tűző nopfényen és viharban Évezredek bölcsességét hirdeti a latin (olasz, spanyol) közmondás: „Hajózni szükséges, élni nem szük­séges". Nem a borúlátás sugallja ezt, hanem oz élet törvénye: köte- ességünket veszély közepette is teljesítenünk kell. Természetes, hogy ez nemcsak a nagy vizek munká­saira érvényes, hanem mindnyá­junkra. „Fényes a tenger, hó jön tömeg­jei" — mondja az Adriai-tenger nellett élő olasz. Macerate sok Szép közmondásából néhányat idé- lek a fordításomban: „A tenger fe- 51 jön az eső, házadból, paraszt, le gyere elő! Ha fény ragyog a hegyen fenn, egyél, igyál, mezőre menj, ha fény ragyog a tengeren, egyél, igyál, de ki ne menjl Ha a tenger felől dörög, ajtód zárd be magad mögötti Ha a hegyek felől dörög, a nép műveli a rögöt." I Több száz közmondást kellene fel­sorolnom, hogy a gondolatok mély­égét, a megfigyelés élességét be- fnutassam. Korunkban valóban ta- ulságos, hogy a természet embere ilyen finom érzékkel rendelkezett ■i nem egyszerű jelenségek iránt. Hangsúlyoznom kell, hogy ezeknek |z időjárási közmondásoknak a iyűjtője, Silvio Zavatti kiemeli, logy az adott vidéken ezeket a hegfigyeléseket a tudomány is ■azolta. ti iáié Gella lturriaga tizennégy- olyan spanyol közmondást ;últ meg, amely a tenger mel- éló emberek tapasztalatait, figyeléseit őrzi. Tanulmányában gyszáz közös olasz és spanyol zmondást mutat be. Most ezek­től közlök néhányat a fordításom­ban : „A sápadt hold esőt jelent, a vö- Ssnek szél felel meg, a fehérnek erültség. Bármilyen nagy is a ten- ?r, végül megnyugszik. Ki a viz­• és széltől fél, ne menjen a ten­• re! A világ olyan, mint a ten- , megfúl, ha nem tud úszni az bér. A szerelmesek úgy Ígérnek, nt ahogy a tengerészek. A ten­“rész esküvés a füstbe vész a vi- firral. A tengerész mestersége el­itül a tengeren. Mikor a víz nya- q ér, megtanulunk úszni. Békés illámok alatt veszélyes sziklák nnak. Szép a tengert kikötőből izni." Aki csak a ragyogó tengert né- ritkán gondol arra, hogy az nnyi tragédia színtere. A fő ve- ' delinek egyike a száguldó, ka- rgó szél és a víz találkozása Jlt. A mi forgószelünkre, szélörvé- ünkre hasonlít ez, de szörnyű ere- és méretű lehet. Az ősi és egy- rű bárkák, csónakok utasainak fakran a halált hozta. Az olaszok 'bb helyen „scijó"-nak nevezik, fin, ahol alakja miatt patkányfark- k hívják. A végveszedelemben a ügliatore" (vágó) oda állt a for- Hag elé, és egy fekete nyelű éles Ssel igyekezett a katasztrófát el- rítani. Néhány mondatot is mon- U, legtöbbször egy fohászt. Ezt ■>k karácsony éjszakáján, vagy resztelő Szent János ünnepére Juhász József József—Jolánról Úton vagyok Sas billeg a levegőben a múlandóság áramlatán alatta umbra szántóföldek fölébe réved a gyér őszi nap azt hihetném örök magány ha nem fogná tört szárnyaimat virradó éjjel volt szabad továbbad­ni- A „tagliatore" többnyire csak elsőszülött fiú lehetett. Halottak napjának előestéjén ti­los volt tengerre szállni Marche vi­dékén. Giovanni Vespasiani így ír errő.< a régi szokásról: „San Bene­detto del Tronto tengeren dolgozó népe a november elsejéről máso­dikára virradó éjszakát mindig tra­gikusnak, borzalmasnak tekintette. Ezt az éjt rémek népesítették be, s ezek, a tengeren bolyongtak, mely ebben az évszakban majdnem min­dig viharos." Mindenszentek estéjén a vitorlás halászrajok legénysége a partra vontatta a bárkákat és a csónako­kat. Mindenki bezárkózott a házak­ba. A tenger így teljesen elha­gyott lett. Nemcsak a halászok mentek haza, hanem a tengerparti nordárok is, akik különben a ha­jókra, bárkákra szoktak vigyázni. „A házakban bezárkózva, a tűz meiJett virrasztva az öreg halászok a, közelgő éjfél óraütésekor elme­sélték a legfiatalabbaknak, hogy egy cél nélkül haladó bárka ha­sítja a viharos tenger dühöngő hul­lámait; egy bárka, mely tele van csontvázzal, nincs rajta semmi fény, nehézkesen jut előre a sok-sok evező gyászos, ritmusos csapása kö­zepette; miközben belőle még gyá­szosabb ütemben, vegyes hangok kórusa száll, halkan ezt ismételve: Ha-lad Ca-ron ha-jó-ja! Ha-lad Ca-ron ha-jó-ja! Néhány öreg tengeri farkas ma is azt meséli, hogy régen, nagyon régen néhány ifjú halász, aki ké­telkedett a fenti hiedelemben, meg­kísérelt tengerre szállni a novem­ber másodikára virradó éjjé); ki­vetették hálóikat, visszahúzták, s azok valóban emberi csontokkal voltak tele ... A marchei halászok is jól ismer­ték azt az ősi hagyományt, melyet Keresztelő Szent János megjelené­sének nevez a néprajzi irodalom. Több mint három évtizeddel ezelőtt Giovanni Vespasiani gyűjtötte en­nek az emlékeit, adatait. Az ő írása alapján ismertetem. Áldozócsütörtök hajnalán, négy óra körül, a lányok mezítláb gyü­lekeztek a tengerpartón, majd be­léptek a vízbe, és várták, hogy nap­felkeltekor meglátják Keresztelő Szent János fejét. A szent közben- íá/ásával Í9Y akarták megvédeni a bőrüket a betegségektől. A gyűjtő arról is beszámolt, hogy volt, ahol nemcsak Keresztelő Széni Jánoshoz kapcsolódott ez a hagyo- márty, hanem Krisztushoz is. Porto San Giorgio leányai áldó zócsütörtök reggelén négy órakor kimentek a tengerpartra, várták a nap felkeltét. „Miközben az égitest • megjelenik, ők a lábukat a vízbe mártják, egy rendkívül kedves rí­tust végeznek: virágokat szórnak a tengerbe; ezt azért teszik, mert a nelyr hagyomány szerint Jézus eb­en az időpontban száll fel az ég- e' e? .'9T iusson ej hozzá a ten­rfóldótt ° eZer v'r°gszirom illata. O oldást oszt pc - -I dott vízben a fiaíal íóil9yime9 I ... ,Maial lányok meq­mossak a labukat, szerencse és iá­iét var rajuk. ‘ A modern óceánjárók mellett még most is ott imbolyognak a vízen a világ sok-sok tengerén az ősi bár­kák, csónakok és egyéb vízi alkal­matosságok, melyek alakja, díszitő- e.5rn®' több ezer év emlékeit idé- j' ' yakran veszélyesen zúg azár, fttoTt ** «x**»"h°­. tenger suqia, mór­iét9 Z 091 tavo,i dúltunk üzene­1960-ban születtem egy hűvös tornácú házban. Léhen. Itt fogant meg ben­nem a képzőművészet irán­ti igény, itt döbbentem rá belső énem és a képi való­ság között állandósult rendre. Hagytam, hogy a világból rámzúduló gon­dok hullámai erős falak közé szorítsanak — nyíló figyelmem válaszkercsését így tudtam fejleszteni. így tudtam álmaim rabjaként valóságot szőni. Most Szik­szón élek és alkotok, kis családom melegével át­itatott otthonomban. Úton vagyok... grafiká­val és festészettel foglal­kozom. Tisztázni szeretném a képeimhez fűződő vi­szonyt. mely realizálhatja a tiszta megnyilatkozáshoz vezető utam. Ez nem más. mint az önmagam elé ál­lított szigorú mérce: a fej­lődés és a gondolatiság perspektivikus felépítése. Ehhez csak társulhat a szí­nek és formák sajátos al­kalmazása. melynek foly­tonos mozgása is biztosítja a nyughatatlan vizsgáló­dást. Szeretném, ha hitem Hazafelé távlatosan is megmaradna és lelkiismeretem szerint formálódva nem ismerné a restelkedést. Talán ehhez az önmagamat adáshoz to­vábbi erőt ad fél tucat kül­földi és számos itthoni ki­állításom, s az a néhány dij is, amelyet eddig mun­káimért kaptam. Urban Tibor Urbán Tibor kiállítása szep­tember 22-én nyilt meg a To­kaji Galériában. Mig mesterséged aranygyapját göndörgeti ujjad, a büszke Déloszról megérkeznek a kanok borra és murira éhesen. Ülj az ágyban föl fogadni őket illendően! Kínáld körbe javaid, hadd teljen a sajtár kéjes lihegéssel, gyantás vonójával az elcsavargott zenésznek. Gazdag öledben dédelgesd az elnehezült fejet! Egy se kornyadozzon az asztal szélén, miközben a Tejúton végigrobog a Göncöl, s megtelik az Ég kattogó kereke csillagfröccseneteivel. Rozsdás szög Milyen volt szőkesége...?” Bár több szerelme is volt, , Juhász Gyula holtáig ható. szerelmi élménye mégis az Anna-szerelem. Megértésé­hez, helyes értékeléséhez is­mernünk kell a költő szerel- mi lírájában élet és iroda­lom összefüggésrendszerét, a vonatkozó ismeretek elérhe­tő teljességét. Juhász a „becéző szókat, szerelmes igéket" korán meg­ismeri. Anyja kívánságára mégis a piaristák váci novi- ciótusának lesz a lakója. Életének ballépése ez a „be­vonulás". Rövid idő után a rend elhagyására készteti ke­serű tapasztalata, a fel-fel- törő életvágy, emberi teljes­ségigény. Ä női szépség és szőkeség kíséri útján. Az „elet halk elégiáit", az „ál­mok alkonyát" dalolja már fiatalon: nem a meglelt, ha­nem a mindhiába vágyott szerelimet. Felismeri a férfiúi igazságot: „Egy szép lány a legszebb költemény." A va­lóságból vágykép fakad, a valódi emléknél szebb a fel­idézett emlékkép. juhász mindenütt meglelte szerel­mének múzsáját, nála min­dig alakot nyert az olthatat- lan szerelmi vágy. Fátumos alkatát körülményei változ­tatták tragikus sorssá. ö nem tudott Móra Fe­renc módján „az emlékek subáján heverészve" alkotni. Juhász Gyula az „emlékek szőnyegén vívódva rajzolga- tott. Nem „barkácsoló kis­mester , hanem „nagyregisz­terű orgonája" a magyar lí­rának, amelyen a fájdalom, az emlékezés és átélés mély­ségdimenziói szólaltak meg. Szerelmi lírája sem rőzsetüz, hanem tölgyfaláng, amely a hamu alatt is izzik, tartja pa­razsát. Egy lenge szél is ké­pes felszítani, de lángra lob­bantam nehéz. „Csillaghon­vágy égett" a szivében, élet­vágyón dalolt meg Annákat és szerelmi ködképeket. Nagyvárad, „kinek nem látni mását", adta meg ne­ki a különös, soha be nem teljesülő, ezért örök szerel­met. A színházban, az áldott színházi estéken, a szerel­met váró költő megtalálja Annáját. Leikébe villan az örökké élő női szőkeség. Ez a csókig sem eljutó, beteljesü­letlen szerelem az emléke­zésben nő hatalmassá. A csalódások, kudarcok is esz­ményivé szépülnek. Pedig „a iegtöbb, ami köztük történt: az együttlét" — állapítja meg Péter László, a témakör ki­tűnő ismerője. Milyennek is látták a szem­tanúk Juhász Gyula Anná­ját? Látták lombos szőke ha­júnak, józan, számító eszü- nek, sőt intellektusnak is; majd később szenvedőnek, szomorúnak, akinek megtört szeme kékje. Legendák he­lyett a tárnyilagos igazságot kell tudatosítanunk Sárvári Anna életútjáról, sorsáról. Se­gédszínésznőnek került Vá­radra ez az erős alkatú, nagy termetű szőke hölgy, akinek a szőkesége — a kortársak szerint -z- nem volt szeráfi, „hangja selyme" sem édeni, arcának rózsáit már fiatalon is festékkel kente fel, szeme szép, de szótlan, arca azon­ban vágykeltő, érzéki. A cso­dálatos Anna-versek hősnője a valóságos múzsának nem evilági, hanem elképzelt, égi ideálja. A költő szivében „Szép volt, nemes volt, tisz­ta mint a hó" ; emlékét áldva áldja, mert napjainak „fényt és szint adott". A valóság et­től sokban eltérőt mutat. Az emlékké válással együtt az eszményítés is korán meg­kezdődött az Anna-szerelem- ben, amelynek fényét, színét valójában nem a múzsa, ha­nem a költő vágya, képzelő­ereje, ékesség- és szépség- szomja fakasztotta és változ­tatta zsoltáros szépségű áhí­tattá. A Milyen volt... esetében minden magyarázat fölösle­ges lenne, eleven bennünk az elégia szomorú, lemondó hangja és a szelíd remény­nyel feleselő igenlés visszfé­nye. A szerző hagyja, hogy a költő maga játsszon „a tünde múlt örök hárfáján”. „Holt szív hű özvegyének", életét adta ezért a borús „égi szerelemért". Zöldi Vilmának, költői ne­vén Hermiának szólnak a nevezetes sorok: „Én nem tu­dom, mi ez, de jó nagyon / Elrévedni némely szava­don ..." A „szőke koronájú" színésznő és szeme kékje új, szép versekre ihlette a köl­tőt, Kései szerelem már ez, Juhász 36 éves, a múzsa 32. Hermia is eltűnt a költő éle­téből, őt is sorscsillaga ve­zérelte: eldobta magától az életet. Péter Lászlótól tudjuk, hogy szép számmal voltak nők Ju­hász Gyula életében; akik­nek jelentősége nem éri el a múzsákét, de mégis nyo­mot hagytak valamiképp lí­rájában, sorsának alakulá­sában. Nekik szól, Várnai Jankának, Cserey Irmának, Bangha Zephirnek, Szivessy Mariskának, Gerö Hermin- nek, Tamás Annának („Anna N°"), Szamosi Elzának, Tar­ján Nórának, Ladomerszky Margitnak, Medgyasszay Magdának, Kaszab Anná­nak, Étsy Emíliának, Hajós Finikének, Kilényi Irmának - a hűséges „titoknoknak": „Köszönet a nőknek, Hulló csillagoknak, múló gyönyö­röknek!" Juhász Gyula lírája, a nők­höz fűződő viszonya ellent­mondásos: a végzetszerű sze­relmi kudarcnak felesel az a csodálatos vonzerő, amelyet sok nőre gyakorolt. A mér­leg serpenyőjét ez a titok azonban nem tarthatja egyen­súlyban, mert emberként nem talált igazi társra, ezért te­remtett magának elérhetet­len nőideált a kalásszal ékes búzaföldön, a tavasszal só­hajtó réten, a kinyíló őszi egekben. Cs. Varga István 1 § |Í; 1 Szeptember elején

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents