Észak-Magyarország, 1991. szeptember (47. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-27 / 227. szám
1991. szeptember 27., péntek ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Horn Gyula CÖLÖPÖK II. Októberben kerül a könyvesboltokba sorsfordító es*- téridőink egyik koronatanújának emlékezése. A szerző szavaival: „Célja, hogy egy szemtanú, az események szereplője láttassa az olvasóval mindazt, amit megélt," Hóm Gyula, az MSZP elnöke, politikusi életútjának néhány dokumentum-epizódját közöljük, a szerző hozzájárulásával. (Közös Piacnak nevezett vörös posztó) 1982 elején Bécsben ke- rekasztal-megbeszélést tartottak a megbékélést szorgalmazó nemzeti és nemzetközi mozgalmak képviselői. Ezen részt vett Eugen Zlelb- mann is. Négyszemközti találkozónkon javasoltam neki, hogy Schmidt kancellár hívja meg látogatásra Kádár Jánost, biztos vagyok abban, hogy az első titkár nem utasítaná el a kezdeményezést. A látogatás jól demonstrálná az enyhülés iránti közös elkötelezettségünket, s napirendre tűzhetnénk az EGK- val kapcsolatos ügyet is. Zelbmann helyeslőén bólogatott, s néhány hét múlva a kancellár elküldte a meghívást Budapestre. Kádár János szívesen fogadta, s áprilisban ellátogatott Bonn- ba. A találkozókon valóban jó légkörben folytak a megbeszélések, nagy sajtófigyelem mellett. A kancelláron kívül az öreg az ellenzéki pártok vezetőivel is leült. Meg kell jegyeznem, hogy Kádár Jánost messze a legtekintélyesebb kelet-európai vezetőként tartották számon Nyugaton. Akkoriban született az a mondás, hogy ő az egyetlen kelet-európai vezető, akit egy nyugati típusú demokratikus választáson is megválasztanának. A nyugati politikai személyiségek megtiszteltetésnek vették, ha vele tárgyalhattak. Helmut Kohllal, majd Franz Josef Strauss-szal folytatott bonni megbeszélésein az utóbbi rendkívül „szabadszájúnak” bizonyult. Emlékszem, éles szavakkal bírálta a szovjet vezetést. Brezsnyevet „háborús kalandorsággal” vádolva leszögezte: „Akármilyen súlyos hibákat követ is el Brezsnyev, nem lesz több világháború. Ha vele nem tudnak zöld ágra vergődni, majd másik szovjet vezető jön, akivel! szót tudunk érteni.” Strauss mély benyomást tett rám, s a. vele való találkozók mindegyike emlékezetes maradt. Kelet-Euró- pában mint szélsőséges jobboldalit, „háborús uszítót” könyvelték el; olyasvalakinek tartották, akivel nem szabad szóba állni. Elsőként Magyarországra látogatott térségünk államai közül. Szi? gorúan magánjellegűnek minősített útjának formai célja vadászat volt, de ez egybekapcsolódott Kádár Jánossal, s egy-két más magyar vezetővel folytatott bensőséges beszélgetésekkel. Első látogatása előtt a budapesti szovjet nagykövet megkereste az MSZMP KJ3 akkori külügyi titkárát, s átadta Po- nomarjov írásbeli üzenetét Ebben az SZKP nemzetközi, felelőse közötte: „Tudomásunkra jutott, hogy F. 3. Strauss rövidesen Budapestre látogat. Az SZKP vezetése mélységesen fel van háborodva, hogy a magyar elv. társaik fogadják . ..”, miajd mindenféle jelző következet! a nyugatnémet politikus pályafutásáról, tevékenységéről. Ponomarjov az üzenet végén sziinte parancsollóan felszólította a magyar párt vezetőit, hogy azonnal mondják le a látogatást. Kádár János az üzenet hallatán nagyot káromkodott, szidta a fecsegőket, majd közölte, hogy a látogatást nem mondjuk le, s az üzenetre ne válaszoljunk. Emlékszem, néhány hónap múlva, még az NSZK iránt rendkívül toleráns OKP vezetői közül is többen nehezményezték, hogy Strauss-szal szóba álltunk. Később, már államtitkár koromban a politikus égj' soros útja előtt megjelent az MTI müncheni keltezésű közleménye, 'hogy Strauss Budapestre készül, s a tervek szerint itt a magyar vezetőkkel fog találkozni. Akkoriban a német politikus már más kelet-európai országban is „szalonképes” személyiséggé lett. Az Öreg ennek ellenére még aznap délelőtt felhívott telefonon, s kemény hangon számon kérte a közleményt. Hiába magyaráztam, hogy azt nem mi adtuk ki, különben is, már semmi rendkívüli nincs az egészben, nem tágított a véleményétől. Csak akkor enyhült meg, amikor Strauss a megérkezése után elnézést kért az apparátusa „fecsegése” miatt. A programnak megfelelően a német politikus és kíséretének tiszteletére díszebédet rendeztem a Hilton Szálló különtermében. Jól elbeszélgettünk, s különösen belém vésődött, amikor a következőket mondta: „Nézze, a német demokráciához nélkülözhetetlen az erős szociáldemokrácia. Enélkül nem működhetne a rendszerünk. A választásokon mindig azért szurkolok, hogy egyrészt a CDU—CSU koalíció győzzön, az SPD ellenzékbe szoruljon, másrészt, hogy a győzelmünk ne legyen túlságosan nagy, mert akkor gyenge lesz az ellenzéki SPD, s ezzel kormányunk ellenőrzése.” Szavaitól felbuzdulva, szokásomtól eltérően nagy lélegzetű pohárköszöntőt mondtam, amelyben Strauss reálpolitikai képességeit méltattam. Elér- zékenyülve viszonozta az elismerést és jókívánságokat, majd határozott tónusra váltva kijelentette: „Nem tudom megjósolni, hogy pontosan mi fog még történni Európában. Abban azonban biztos vagyok, hogy többé nem lesz ezen a földrészen fegyveres forradalom. Ezt kell szem előtt tartani mindany- nyiunknak.” Az 1982. áprilisi bonni látogatás során izgalommal vártam, hogy Schmidt kancellár szóba hozza a közös piaci tárgyalásainkat. A vége felé aztán, amikor hármasban maradtunk, belekezdett, s legnagyobb meglepetésemre a következőket mondta: „Az önök javaslatára mindent megtettünk az embereinken keresztül, hogy előmozdítsuk az egyezmény létrejöttét. Sajnos kiderült, hogy nagyok az eltérések az elképzeléseink között. Brüsz- s/.el számára még ma sem világos, hogy önök pontosan milyen tartalmú megállapodásra gondolnak. Különben is Magyarország számára súlyos konfliktust okozna .a Szovjetunióval való kapcsolatokban e frigy a Közösségekkel. Azt tanácsolom, egyelőre vegyük le a napirendről az ügyet.” Kádár János hümmögött, s csak fejbólintással válaszolt. A búcsúvacsorán a kancellár közvetlen közelében ültem. Kérdezgetett, hogy honnan, mely német vidékről származnak az őseim, kényszeredetten válaszolgattam, majd hirtelen megkérdeztem tőle: „Mondja, kancellár úr, miért aggódik ön helyettünk is a Közös Piac kapcsán a magyar—szovjet viszony rosszabbodásáért? Miért nem bízza ránk a következmények mérlegelését?” A házigazda elkomorodott, majd elmagyarázta, hogy az NSZK számára is kellemetlen lehet, ha a szovjetek megtudják, hogy közreműködésükkel került tető alá a megállapodás. A bonni közlés után hónapokra abbamaradt az érintkezés a Közös Piaccal. Később újra mozgolódni kezdtünk, bizalmas szakértői megbeszéléseket tartottunk, főként a KB Gazdaságpolitikai Osztályának képviselői, Szikszai Béla és Horváth István — a majdani bonni nagykövet — útján. Ellátogattak Párizsba, s mint később megdöbbenve értesültem, kérésünk ellenére a francia partnerek nyilvánosságra hozták a tárgyalásokat. A szovjetek mellett a külkapcsolatokért felelős magyar vezetők, • főleg Nyerges János, mindent megtettek a tárgyalások megtorpedózása érdekében. Még 1988 tavaszán is görcsösen hajtogatták ezek a „jóemberek”, hogy Magyarországnak a szocialista közösséggel kell fejlesztenie a kapcsolatokat. Havasi Ferenc, Németh Miklós, később Grósz Károly támogatása nélkül biztos, hogy a külkeresek és az NGKT vezetői eltemették volna az ügyet. Rengeteg hercehurca, a személyes sértegetésekbe is átcsapó viták jellemezték annak az ad hoc bizottságnak a munkáját is, amely az egyezmény ügyével volt hivatva foglalkozni. Igaz, a KGST-partnerek, főként a szovjetek, árgus szemmel figyelték minden lépésünket Brüsszellel, s ahol tudtak, a közös érdekekre hivatkozva, keresztbe tettek. A bizottság egyik ülésén, 1988-ban, amikor azt tapasztaltam, hogy gazdasági vezetőink mindenbe belekötnek, mondvacsinált ürügyekkel akadályozzák az egyezmény létrejöttét, nem bírva tovább cérnával, felugrottam: „Rendben van. Most már világos, hogy ti nem akarjátok az egyezményt! Vigyük újból az egészeit a Politikai ' Bizottság éllé. Miajd az dönt az ügyben.” Dühös kirohanásomra visszakoztak, s 1988 szeptemberében megszületett az egyezmény. Azon már nem is csodálkoztam, hogy az a kormány férfiú, aki olyan sokait tett az egyezmény létrejötte ellen, nyilatkozatban méltatta a maga szerepét. Következik: („Miért ugrálsz a GB ülésein?") BNV ’91 Rutinos vásárjárók állítják, hogy az idei Budapesti Nemzetközi Vásár inkább idézi a vásárok hangulatát, mint a korábbiak. Több a kisvállalkozó, a kft., magánkisiparos, s szinte eltűntek a nagyvállalatok, nagyobb a forgatag, a nyüzsgés, gazdagabb a kínálat, s még alkudni is lehet a kiállított portékákra. Egyszóval szemmel láthatóan megjelent a piaci verseny, illetve a verseny a vevőkért. S ez így van rendjén, hiszen ott topogunk a hón óhajtott piacgazdaság előszobájában. Tehát az idei vásáron már — Rajkint idézve — valami van, de még nem az igazi. De azért igencsak érdemes megtekinteni, bizakodva abban is persze, lesz ez még szebb is, jobb is, gazdagabb is. Mi lesz veled, emberke? Senki sem tehet arról, hogy milyen külső és belső tulajdonságokkal és milyen családba születik. Pár kilométerre innen, a boldogkőváraljai Gyermekotthonban súlyosan sérült, fogyatékos gyermekek élnek. Pedig az ott élőket, legalábbis a többségüket szeretettel várta a családja. Szüleik soha életükben nem heverik ki a sorsnak ezt a súlyos csapását. Sokan rendszeresen látogatják beteg gyermeküket. szeretettel töltenek velük egy-egy fél napot. Itt, az abaújszántói Anyás csecsemőotthonban szép. kedves, ép kisgyermekek cseperednek és a legtöbbjük mégsem kell senkinek. Nagyon ritka az olyan kisgyermek. akinek az édesanyja, miután rendbehozta az életét, eljön érte. hazaviszi. Szerencsés az is, akit örökbe fogad egy jó család, még az is, aki nevelőszülőkhöz kerülve nő fel. És a többiek? A többség? Ők megkezdik az állami neveltek életét. Innen a csecsemőotthonból óvodás otthonba kerülnek, aztán Gyivibe, a gyermekvárosba. — Az ötvenhat csecsemőhelyen most 47 babánk van, a húsz anyahelyet öt fiatal nő lakja, kettő szülésre vár, kettő már a csecsemőjét gondozza, egy terhes anyánk pedig éppen szükésben van mondja dr. Apáthy Anna, intézetvezető főorvos. Tavasszal kevesebb gyereket gondoztunk, de volt olyan időszak is, amikor nagy volt a zsúfoltság. — Kik ezek a gyerekek, hogyan kerülnek ide? — A terhes anyákat már a 12. héttől felvesszük, de gyakoribb, hogy hat hónapos terhesen jelentkeznek. Itt lakást és teljes ellátást kapnak ingyen. A legtöbb fiatal nő állami gondozott, nyolcvan százalékuk láfiy- anya. A szülés után hat hónapig szoptathatja, ápolhatja nálunk a kicsinyét, de yolt, aki tíz hónapig is itt élt. Az ilyen eset már majdnem hepiend, hisz megszereti a gyereket, és ha jobban alakulnak a körülményei, magával viszi. De az ilyen eset nagyon ritka. A legtöbb anya a legrövidebb időn belül csecsemője nélkül távozik. Aztán érkeznek babák a kórházak szülészetéről, családból. más otthonból, sőt volt, akit a bölcsődében „felejtett” az anyja, és olyan is, aki már nevelőszülőktől került vissza, mert a nevelőanya meggondolta magát. — Milyen korúak ezek az anyák? — Tizennégy éves. harminckét éves, de a többség 16 és 21 év között van. A többség nem dolgozott sehol és rendezetlen körülmények között él. Néha akad egy-egy szigorú családból való fiatal lány. akit a szégyen kerget hozzánk. — Manapság egyre több család szeretne örökbe fogadni kisgyereket. — Igen, szerencsére emelkedik az örökbe fogadó szülők száma, és mi ennek természetesen nagyon örülünk, mert az ilyen esetekben szinte biztos, hogy jó helyre kerül a gyerek és biztos a jövője. Ám csaknem minden örökbe fogado szülő szőke, kékszemű, okos kisgyereket szeretne. Adtunk mi persze már örökbe cigány szülőknek is gyereket, nemrégiben pedig egy cigány csecsemőnket Hollandiában, egyet pedig Svédországban fogadtak örökbe. Nehezíti az örökbe fogadást a gyermek státusza. Az ideiglenesen beutaltak és az intézeti neveltek vannak többen, az ő szüleik felügyeleti joga nem szünetel, örökbe nem adhatók. Itt most mindössze négy kicsi van. aki már állami nevelt és örökbe adható. Gondunk, hogy 15 olyan kicsink van, akinek a státusza nem rendezett, aki egyik kategóriába sem sorolható. Az anya lakhelye önkormányzatának a dolga lenne, hogy az anyát nyilatkoztassa és jelezze nekünk, vagy a Gyivinek. hogy mi a szándéka. Déneskénk például már 27 hónapja van itt. de az anyjáról semmit sem tudunk, az önkormányzat sem jelentkezik. Pedig valaki talán szívesen felnevelné. Itt, Abaújszántón kitűnő dolguk van a kicsiknek. Táplálásuk, gondozásuk a legszakszerűbb. Egy-egy csoportban nyolc hasonló korú gyereket négy gondozónő ápol, nevel. A legtöbb esetben pár napos koruktól 3 éves korukig ugyanazok a gondozónők. A családot próbálják utánozni, ami nem is esik nehezükre, hiszen valamennyien maguk is anyák, nagymamák. Itt is van ám műsor a fürdetéskor, van dögönyözés, atyalapatyala. Kétségtelen, ezek a legmeg- hittebb percek. De bármely családban megirigyelnék a nevelési módszereket is. Korhűt Pálné, Emma néni kezdettől itt dolgozik az otthonban, és már két saját unokája is van. Tőle lassan búcsúzni kényszerül a csoportja, mert elérik a gyerekek a hároméves kort. önállóan étkeznek, tisztán, rendesen. Szépen beszélnek, mindent tudnak, amit ebben a korban illik. — Az mindig nagyon rossz, ha elmennek. Fájdalmas, hiszen én neveltem őket. A férjem is szereti őket, gyakran meg is látogatjuk, hadd lássák a gyerekek, hogy nemcsak nőkből áll a világ. — Hova szoktunk menni vendégségbe? — Pali bácsihoz. — Hát nekem ki az aranycsiliagom ? — Én, én, én!!!! Béci tűnik a legtalpra- esettebbnek, millió közlendője van, csuda klassz kisfiú. Szerencsére nem nagyon viselték meg a történtek. Mivel ilyen helyes gyerek, valaki elvitte, hogy felneveli. Csakhogy kibújt a szög a zsákból, Béci az emelt családi pótlék miatt kellett volna a nevelőanyának. Ám az ilyenkor szükséges papírmunkát nem készítette el, a gyerek pedig nem is tűnik betegnek (epilepsziás. de mindössze kél rohama volt az életében) a „nevelőanya” hat hét után visszahozta. Emma néni akkoriban kicsit tovább han- cúrozott vele a fürdetéskor. — Betegesebbek ezek a gyerekek? — kérdezzük a főorvosnőt. — Nem, olyanok, mint a többiek, talán egészségesebbek is egy picit, mert nagyon vigyázunk rájuk. A 47-ből ötöt tartunk fogyatékosnak, bár közülük három szépen fejlődik, lehet hogy tévedtünk. Az anyák szállásán két fiatal nővel találkozunk. Mindketten 17 évesek, decemberre, illetve januárra várják a szülést. Az eseménytől Éva nagyon fél. Elza egykedvű. — Mi lesz azután? — Az biztos, hogy én nem adom intézetbe a gyerekemet, én ott nőttem fel, tudom, milyen. — Én sem. — Miből tartják majd el a* babát? •— Az élettársam keres. Majd a nagymamájánál lakunk. — Hány éves az élettársa? — Tizenhét. — Az enyém 23 éves. Majd csak lesz valahogyan Én is keresek munkát. Dr. Apáthy Anna szomorúan int, tapasztalata sejteti, hogy Éva és Elza kisbabája is itt köt ki majd az otthonban. Szülés előtt minden kismama így beszél.. Lévay Györgyi
