Észak-Magyarország, 1991. augusztus (47. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-10 / 187. szám

1991. augusztus 10., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5

Kétgyermekes anya gyermeket keres

Ausztrál aggastyán újszülött gyermekével

Ararat, Victoria állam:A 92 éves Leslie Colley feleségével, a 36 éves Patty asszonnyal és 11 napos fiával, Oswalddal, otthonukban 1991. augusztus 2-án. Az idős férfi annak tudja be rendkívül sokáig megőrzött nemzőképességét, hogy sose élt „kóla és szaimakrumpli"-féle moslékon. Telefotó—MTI

Az alapítvány él

a leukémiás és a daganatos gyermekek gyógyítása

Margit néni már közel van a nyolcvanhoz, mint az anyám. Ahogy ül a ház előtti kispa- don, a nyári lombok, levelek árnyékában, a lábát fájlalva, vérnyomására panaszkodva — bizony öregasszony.

De mikor a tornácon elém rakja a friss tojásokat, válogatja, méri az uborkát, szerényen dicséri a frissen szedett zöldbabot - bizony egyáltalán nem öreg.

— Több vitalitás van benned, mint az egész családban - mondta a múltkoriban, némi bosszúsággal, egyetlen testvérem anyánknak, aki mindig panaszkodik ugyan, de rendkívül kemény karakter. Nem enged szokásaiból, elképzeléseiből. Úgy látszik Margit néni is ilyen. A változás mindenesetre egy pillanat alatt - mintegy varázsütésre — következett be nála. Felkelt a kispadról, s hirtelen mozgékonnyá, tevékennyé, pa- naszkodóból beszédessé vált.

Először csak azért ülök le náluk, hogy az álmukat el ne vigyem,- aztán maradok, mert a szomszédos boltba még nem érkezett meg a kenyér, s miért ne várnám itt. A továbbiakban pedig azért maradok, mert jólesik maradni — hallgatni. .

A hallgatás tudományáról, készségéről, erényéről már az ókori népek is sokat tudtak. Meglehet, hogy többet, mint mi. Aki tiszteli embertársait, annak mindenesetre tudni kell hallgatni. Vannak aztán szakmák - helyesebben hivatások, életformák - amelyeknek gyakorlói szinte művészetté kell, hogy emeljék a hallgatást.

Milyen jó Tett volna, ha fiatal riporter koromban felhívta volna valaki a figyelmem erre . . .

Ma már tudok hallgatni, ha érdemes. S most az! Kisvártatva mellénk telepszik Margit néni férje is. (Kettejük közül fizikailag ő bírja jobban a nyolcadik évtized terheit — még kaszál és a kerékpárt is tapossa.) De most csak egy- egy bólintással nyomatékosítja élete párjának emlékidéző szavait.

„ÉLETE PÁRJA . . . " Még soha nem írtam le, és beszéd közben sem használtam ezt a kifejezést. Kimódoltnak, mesterkéltnek, modorosnak tartom. Legfeljebb vígjátéki dik- ciókban tudom elképzelni. Pedig ez a derűs öreaember, se derűs, se öreg nem lehetne, ha a gondviselés (talán nagybetűvel is írhatnám) nem állítja melléje Margit nénit.

Nézem a két öreget, így együtt. Biztosan van esküvői képük is — mint az én szüleimnek. Elkérném, megbámulnám, de félek, hogy megtörik a varázs.

Különben is túl vagyunk már az esküvőn. A két kisgyerek már iskolás, itt él a családban a nagyapa, nagymama, csak a férj nincs itthon.

— Az emberem valahol Oroszországban . . .

A mondat — ami valami régi beidegzettséggeli sikeredett így, s igazán nem is illik egy- parasztasszony szájába -előhívja bennem a régi háborús slágereket, vagy azok egy-egy sorát (Muszka földön lassan jár a posta; Kettőnknek árnya egybe olvadod; Jó éjt, drága kis hadnagyom, jó éjt) s felidézem a filmvászon Karádiját, amint búcsúzik a frontra induló snájdig repülős tiszttől — az ö kis hadnagyától. (A valóságban egy hátországi tábornok volt a művésznő szeretője akkortájt . . . )

A bakák búcsújáról nemigen készült játékfilm. Legföljebb híradó. Csinnadrattás, virógszídes, keszkenőlobogta- tásos; pártás, pruszlikos lányokkal.

De én láttam egy fiatalasz- szonyt az AEGV keskeny sínpárja mellett, annál ü feltételes megállónál (FM) ahová a tanyai iskola ablakai néztek. Az asszony átölelte a megálló-tábla oszlopát és nem mozdult. Pedig a vonat már régen elment. Elvitte a . . .

Flát valahogy így rukkolt be egy magyar baka a valóságban. (Egy órával később nagyanyám fejtette le a fiatalasszonyt az oszlopról, aki olyan volt, mint az alvajáró.)

Vajon, hogy búcsúzott el Margit néni a férjétől? Ezek az emberek nem fogadtak egymásnak örök hűséget, nem mondtak szép szavakat (mirrt a rossz, álromantikus regényekben szokás) csak, csak úgy hosszan egymásra néztek, s ha netán az ember megszólalt legfeljebb ilyesmiket mondott: ,,A borjút majd el kell választani..." Vagy: „a Kéri-laposon még a héten forgassátok meg a szénát."

Azok a bizonyos „halvány zöld szín" tábori lapok is - elég sok maradt reánk -arról tanúskodnak, hogy a magyar baka soha nem feledkezett meg a földről a jószágról; éltető elemeiről.

Margit néni se ígért a férjének semmit. Sírt ugyan, de nem síránkozot. Csak felkelt hajnalban, fogta a kapát, s ült a biciklire. Mire ébredezett a család már vissza is tért. Ellátta az állatokat, reggelit adott a gyerekeknek, elindította őket az iskolába, s befogta a lovakat . . . Főzni késő este főzött, s ha elfogyott a kenyér, újat sütött. Ezeken a napokon le se feküdt. Jó, ha két dagasztás között tudott valamicskét aludni . . .

Gyorsan kiszámítom magamban, hogy alig múlt har- minéves akkoriban. Ki tudta, hogy ifjú asszony? Éá volt-e álma?

A napok egyhangúak. A változás úgy következett be, hogy elfogyott a só, az élesztő, a petróleum és többé nem lehetett befogni a lovakat.

Bejöttek az oroszok . . .

Bejöttek, s lakták a falut hat teljes héten át, mert nem tudtak átkelni a Tiszán. A két kisiskolás gyerek ennyi idő alatt szinte megtanult oroszul. A falu készletei pedig elfogytak. (A keleti hadseregeknek nincsenek utánpótlási vonalaik — a meghódított föld javaiból élnek.)

Mikor a hadak elvonultak, az istállóban csak egy szopós csikó maradt. S ekkor Margit néni az egyik tarlón a hátrahagyott - sebesült, inaszakadt, beteg, járni képtelen, csak tehetetlenül heverő — lovak között talált egyet, „aki" még elfogadta tőle a feléje nyújtott lucernát. S az asszony elkezdett beszélni a lóhoz . . . Nagy nehezen sikerült talpra állítani, s megindultak a faluba. Akinek van némi képifantáziája, elképzelheti a látványt.

— Szomszédasszony, maga csodákat tud csinálni — mondta az egyik gazda, mikor Margit néni először kivezette (persze több hét múlva) és befogta a talált lovat. És megmaradt a kiscsikó is — idővel hozzánőtt idősebb párjához. Akkor Margit néni feltette a szekérre az ekét. 'Még örült is, hogy szánthatott.

A gyerekek nőttek, az öregek gyengültek, betegeskedtek. A férj még mindig távol - fogságban.

— Négy évet húztam le!

A nyolcvanadik életév küszöbén egymásra néz az emberpár. Én hallgatok.

Be is fejezhetném, de — mintegy epilógusként — ide kívánkozik, hogy Margit néni egy fillér nyugdíjat nem kap.

soha nem létesített munkaviszonyt. Kárpótlást sem igényelhet. MIÉRT KELLENE KÁRPÓTOLNI?

Jósvaíő elég kicsi falu ahhoz, hogy mindenki mindenkiről, .minden! tudjon. Nem csoda, hogy az utóbbi időben szinte mindennapos beszédtéma özvegy Papp Jánosné esete. A .falucska; jó érzésű lakossága egyemberkén t érez mélységes részvétet a 88 esztendős Kati néni iránt, ugyanakkor mély felháborodást gyermekeivel szemben. Egy .háromgyermekes, középkorú édesanya levelet juttatott el hozzánk, kérve, írjuk meg Papp néni szörnyűséges sorsát, hátha feltámad valamelyik gyermekében a szeretet szikrája és édesanyja segítségére siet. És mint olvasónk írja, az eset kapcsán hátha mások is magukra ismernék, hiszen sajnos szinte bizonyos, hogy Papp Jánosné esete nem egyedülálló.

*

A falu végén, idősebb férfitól tudakoljuk Kati néni lakcímét. Készséggel elmagyarázza, mondván, nem téveszthetjük szem elől, mert a háznak nincs teteje, a kertje elvadult, a porta az enyészeté. — De már hiába keresik az öreg nénit, nemrég kórházba, aztán öregottihonba került. De. ha meg akarnak .tudni valamit szegénykének a sorsáról, keres,sék meg a rokonát, Papp Gyulánét. ö volt az egyedüli, aki, míg bírta, gondolt a nené- vel.

Papp Gyulánét az utcán, szinte Kati néni háza előtt érjük utol. A törékeny kis asszony lassacskán bandukol, érgyuilladás kínozza.

— Igen, ez volt Kati néniék háza. .Egykor talán a legszebb Jósvafőn.

Nézzük a romhalmazt, a dudvát: nehéz elképzelni, hogy egykoron hét gyerek riasajozott itt, boldogan.

— Nagyon jó anya volt. Most is az. Védi őket most is, pártolja valamennyit. Egy rossz szót nem lehet mondani előtte a gyerekeire. Pedig nem érdemlik meg, hogy védi őket. Eldobták maguktól az anyjukat, hallani sem akarnak felőle. Földönfutóvá vált szegény az öreg napjaira. A múlt héten az a nagy hó tör.te össze a ház tetejét. Szegény Kati nene rongyaikba burkolta magát, úgy üldögélt, miközben esett rá az eső. Az egyik fia még a bútorokat is elvitte innen az utolsó szalmazsákot is. Én ezt nem bírtam nézni, magamhoz vettem. .Magunkhoz vettük, végül is az uraim nagynénje. Élhetett is volna velünk élete végéig, ha nem jön a tragédia: a tavasszal agyvérzésben meghalt szegény párom, én pedig azóta folyton betegeskedem. Ha kórházba megyek, ha a gyerekeimhez, nem hagyhattam itt magára a tehetetlen öregasszonyt.

Papp Gyuláné csak sír, sír: — Szeren esetién család a miénk. A . fiunk két éve belefúlt a tengerszembe, tavasszal pedig négy halottunk volt. Meghalt Kati nene egyetlen jó lánya, a Gizi. Ha ő élne-, Kati nene nem jutott volna ide. Meghalt egy fia is, a János. Utána egy rokon nénénk itt, Jósvafőn, aztán az uram ... Több évvel ezelőtt Kati nene egy lányát,

az Emmát a vonat ütötte el, neveletlen gyerekek maradtak utána. Már felnőttek.

— Azért még mindig él négy gyereke, aki gondoskodhatna az édesanyjáról ...

— Egyiknek se kell, pedig mindannyian jó módban élnek, mert taníttatták őket a szülők. Laci, a mérnök, Dunaújvárosban lakik, Pista Hernádnéme- tiben, Rózsi, alki nagyon jól ment férjhez, Kazincbarcikán. Sándor Miskolcon él, de meghalt a felesége, a fiával lakik, talán neki még ezt a mentségére lehet mondani. Rózsi azt mondta, az ő laikása nem szálloda, Pista pedig azt írta, hogy néki sem most, sem később nem kell az anyja. Hát ilyenek ők, a szívem szakad meg a szerencsétlen nenéért.

A nyár eleji esőzések idején, amikor Kati nénit hazaebrudalták Kazincbarcikáról, mit tehetett mást szegény, vackot csinált magának a tetőtlen házában, a négy csupasz fal között. Megfázott, legyengült. A református lelkész szíve esett meg rajta, egy ideig a parókián lakott, de beteg lett, orvoshoz került. És étókor, hála isten', megindult a gépezet. A néni .kórházba került, majd az önkormányzat közbenjárására, Ormosibányára, az öregek otthonába. Egy szál ruhájában vitte el a mentő az otthonba, kis motyója Jósvafőn, a beteg rokonnál maradt.

*

Tőzsér Lajosné, az intézet igazgatónője, gondban van: — Értesítenünk kellene valakit, hogy itt van a néni. És, ne adj’ Isten, ha valami történne vele, 'ki lenne, aki eltemeti? Kedves, idős asszony, megérdemli majd a végtisztességet. ö szegénykém, mondott címeket, de zavarosan adja elő, a halott lányait emlegeti. Egyszóval: egyelőre nincs, akit értesíteni tudnánk, egyetlen cím sincs a birtokumkban. Nálunk mindene megvan, de nyugtalan, örökké a gyerekeit, az unokáit várja, örülnénk, ha valaki jelentkezne. Nem kell félniük a hozzátartozóknak, Kati néninek takarékbetétkönyvet nyitottunk, abban gyűjtjük a; pénzét, egészen szép nyugdíja van.

*

Kati néni a korához képest repül, amikor a főnővér mondja neki: látogatója érkezett. Csókkal üdvözöl, a kezem simogatja. Sajnálom, de meg kell mondjiam .nékli, nem az unokája vagyok.

— Csak hallgatom itt a szüléket, mindenki azt mondja, hogv felnevelte a gyerekeit sok-sok munkával, aztán az öreg senkinek se kell. Jók ám az én gyerekeim, de nem férek el náluk. A Rózsilkámnál is, akinek doktor az ura, rendőrtiszt, folyton jönnsk- metmek a vendégek. Hogyan is kerülgetnének engem ? De azért keresse meg. őket, mondja meg nekik, tudatom, itt vagyok, jöjjenek el látogatóba. Tudatom, várja őket az édesanyjuk .. .

Lévay Györgyi

Mint arról lapunkban beszámoltunk, az év elején Bonta László, Miskolc, Bocskai u, 6. szám alatti lakos Zoltán nevű fia emlékére gyógyászati alapítványt hozott létre. Az alapítvány célja: elsődlegesen Borsod megyei leukémiás és daganatos gyermekek gyógyításának és csontvelő-transzplantációjának helyi megvalósítása.

Az alapító okirat elkészítése óta mintegy fél év feilt el.

— Időközben megkaptuk a megyei bíróság végzését, amely tudatja, hogy a fentebb említett gyógyászati alapítványt nyilvántartásba vette — mondta kérdésünkre dr. Brenner Gábor, az alapítvány jogi képviselője.

— Az alapítvány az MHB 270—13359 számlaszámot viseli, s megközelítőleg 2,7 millió forint hasznosítható vagyonnal rendelkezik. Az induló vagyon egyébként egymillió 692 ezer forint volt.

Az alapítványt 6 fős kuratórium kezeli, tagjai társadalmi munkában, mindennemű díjazás nélkül látják el feladatukat.

Mi is tulajdonképpen a kuratórium feladata? Erről kérdeztük dr. Nagy Kálmánt, aki az alapító Bonta László mellett másodikként rendelkezik a bankszámla felett.

— Mint azt az alapító okirat is kimondja, az alapítvány anyagi eszközeit kizárólag a leukémiás és daganatos gyermekek gyógyítása érdekében lehet felhasználni — mondta bevezetőjében dr. Nagy Kálmán.

— Borsodban ötven leukémiás és mintegy kétszáz daganatos gyermekről tudunk, így ezek jobb és korszerűbb ellátását szolgálja az alapítvány.

— Egyáltalán, milyen eszközök szükségesek a gyógyításhoz? — kérdeztük.

— A beteg gyermekek komplikált kezelésben részesülnek, olyan gyógymódokat alkalmazunk, amelyeket számítógép hiányában nem lehet elvégezni — mondta az orvos-tanár. —

Annak ellenére, hogy a költségvetés is előirányoz bizonyos összeget ilyen célokra, közte az egyszerhasználatos eszközök beszerzésére, mégis azt kell mondanom, ez nem elég. Ugyancsak korlátozott számban képzelhető el a csontvelőátültetés is, amit ugyancsak támogatni kívánunk az alapítványból. Ez az orvosi beavatkozás ugyan elvileg ingyenes, ám a csontvelőátültetés rendkívül nagy procedúrával jár, azon túl, hogy egy műtét 60—70 ezer dollárba kerül. Természetesen ezt a műveletet, azaz a csontvelőátültetést nem lehet az alapítványból finanszírozni, a kuratórium a családot szeretné a rendelkezésre álló pénzből támogatni. Ezúton is szeretném arról tájékoztatni a közvéleményt, hogy a kuratórium döntése alapján rendelkezésre bocsátott anyagi eszközöket a Miskolci Gyermekegészségügyi Központ haematológiai részlege

gyógykezelésre, műszerek vásárlására, továbbá csak közforgalmazáson kívüli gyógyszerek beszerzésére fordítja.

— Van olyan elképzelésünk, hogy a nővérek közül azokat, akik példamutató, az átlagon felüli teljesítményt nyújtanak a beteg gyermekek gyógyításában, kezelésében, bizonyos összeggel honoráljuk önzetlen fáradozásukat. Bár tudatában vagyunk annak, hogy pénzzel nem lehet megfizetni áldozatos munkájukat.

— Végezetül arra szeretném még felhívni a figyelmet, hogy a csontvelő- transzplantáció rendkívül steril körülményeket kíván, az ehhez szükséges feltételeket nem lehet egyik napról a másikra megteremteni. Ezért, nekünk orvosoknak az a véleménye, hogy megvalósítása hosszabb időt vesz igénybe. Megítélésünk szerint öt évre van szükség, hogy a csontvelőátültetés a gyógyítás szerves részévé váljék — mondta végezetül dr. Nagy Kálmán.

L. L.