Észak-Magyarország, 1991. augusztus (47. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-03 / 181. szám
1991. augusztus 3., szombat ÉSZAK MAGYARORSZAG 13 Németország a legjelentősebb külkereskedelmi partnerünk Első fél év: a konvertibilis exportunk huszonhét, az importunk hetvenhét százalékkal nőtt A végletek nyara Az idei nyár a szélsőségek nyara. Hol hétágra süt a nap, s fagyira, árnyékra vágyik az ember. Máskor viszont gyakori záporokkal, felhőszakadásokkal járó hőmérséklet zuhanások zavarják nemcsak a nyaralást, a szabadtéri programokat, hanem az ez idő tájt legfontosabb mezőgazdasági munkát, az aratást is. Fotó: Laczó József „ Homogenizált szabványemberiség ? " Sándor András cikkén meditálva Budapest (ISB) — Bár az első hat hónap külkereskedelmi mérlegével kapcsolatban nem hangzott el pontos számadat a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumában tartott e heti sajtótájékoztatón, annyi valószínű, hogy a kiadások jóval meghaladják a bevételeket. Erre engednek következtetni többék között azok az adatok is, amelyek szerint az elmúlt fél évben a konvertibilis exportunk 27 százalékkal, 850 millió dollárral,. az importunk pedig 77 százalékkal, azaz kétmilliárd dollárral nőtt a tavalyi hasonló időszakhoz képest. Mindezek ellenére Kádár Béla miniszter bizakodóan nyilatkozott, s megállapította : a legfontosabb változás, a piacváltás sikeres folyamata már aligha fordítható vissza. A keleti piacok összeomlása súlyosan érintette gazdaságunkat, éppen ezért jelentősen csökkent az ipari termelésünk és a külkereskedelmi forgalmunk. Ez utóbbi mértékének a megállapítása azonban nem könnyű feladat, hiszen, utalt a miniszter a napokban megjelent eltérő közlésekre. Más adatokat jegyeznek és értékelnek a statisztikai .számítások esetében, más tételekkel dolgoznák a pénzügyi forgalom egyenlegének a kimutatásakor, és másképpen számolnak a fizetési mérleg elkészítésekor is. Nem beszélve arról, 'hogy a szállítások és a fizetések időbeli eltérése i's növeli a pontatlanság lehetőségét. Az mindenesetre megállapítható, hogy a szovjetunió- beli válság és döntési bizonytalanság erőteljesen sorvasztja a keleti kereskedelmi kapcsolatainkat: míg tavaly 2,6 milliárd rubel értékben exportáltunk a KGST- országokba, és főleg a Szovjetunióba, addig most az első fél évben csupán 500 millió rubelért adtunk el ebben a térségben termékeket. S a csökkenés még akkor is fölöttébb drasztikus, ha tudjuk, hogy az ide vonatkozó dollárbevételünk a tavalyi fél évhez viszonyítva 360 milliós növekedést mutat. Az 50—60 százalékos visszaesés különösen az elavult termékeket gyártó cégeket, ezen belül a gépipart, illetve más vonatkozásban a .mezőgazdaságot érinti súlyosan. A konvertibilis exportunk egyébként az első fél évben meghaladta a négymilliárd dollárt, ám az első negyedév 39 százalékos növekedési üteme a második negyedévben lelassult, s alig érte el a 16 százalékot. Az exportunk kétharmada a fejlett ipari országokba irányul, s ezen belül a termékeink 25 százaléka Németországban talál vevőre. Kelet-Európa részesedése 15 százalékra esett vissza, a Szovjetunió pedig a 10 .százalékos arányt sem éri el. Hiába nőtt tehát jelentősen az árucikkek, a gépek és a berendezések konvertibilis exportja, ake_ leti piacok kiesése mi.att csak fele annyi terméket tudtunk eladni külföldön, mint ’91 első felében. Az átrendeződés igaz az importunkra is: a termékek 65 százalékát a fejlett ipari országokból vásároljuk, s csak 14 százalékát a Szovjetunióból. Az import nagymértékű növekedésében elsősorban az játszik szerepet, hogy az energiahordozókat és a villamos áramot ma már teljes egészében konvertibilis valutáért vesszük. A fogyasztási .cikkek és gépek behozatalának növekedése egyfelől minőségi javulást hoz az ellátásban, másfelől elősegíti az elavult berendezések cseréjét, va.la_ mint az anyag- .és alkatrészellátás terén kedvez az exportőröknek is. Emellett azonban piaci versenyre is kényszeríti a belföldi gyártókat és forgalmazókat, ami nem kis gondot okoz a nem eléggé felkészült hazai ipar számára. Ennek éllenére azonban nem kívánnák változtatni sem az általános vámpolitikán — erre egyébként nemzetközi szerződés is kötelez bennünket —, sem az árfolyampolitikán. A cél az, hogy a vállalatok maguk küzdjenek meg a piaci kihívásokkal. Ám valószínű, síthető az is, hogy mintegy harmaduk elbukik ebben a harcban. Ráthy Sándor Még nem késő kiáltani, de kiáltani kell! Mert — ne legyenek illúzióink! — a sírt, hol nemzet süllyedt el, soha nem veszik körül a népek. Ami pedig a gyászkönnyeket illeti, azok koronként bőven hullottak értünk, de azért senki nem akadályozta meg, hogy keresztre feszítsenek bennünket, átszúrják oldalunkat és sorsot vessenek köntösünkre. A föltámadásra, a túlélésre soha nem volt itt reális lehetőség. És mégis, mégis! Pedig hányán adták föl legjobbjaink közül, öngyilkosok hosszú sora vonul el lelki szemeink előtt. Sokan menekültek, de mégtöbben fellebbeztek így tettükkel mintegy figyelmeztetve nemzetüket, melyet — szembenézve a tényekkel és a fegyvercsővel (vagy a csattogó vasúti kerekeket hallva) — a legpocsékabb nemzetnek tartottak. Amiért azonban mégis érdemes meghalni. És hány élet oltatott itt ki, hogy megfélemlíttessünk. hogy vegyük végre észre ez ?< maroknyi kis nép nem oszt és nem szoroz. Geopolitikai helyzet, nyelvi elszigeteltség. Tudjuk. És mégis, és mégis! Lehet, hogy nekünk Mohács kell? „Ha van Isten, földtől a fényes égig Rángasson minket végig. /. Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk.” Mikor volt nekünk egy félpercnyi békességünk? A magyar szellem pusztulásának veszélyét naponta élem át — olykor a legbékésebb, a legidillikusabb családi közegben. Például, mikor másfél éves unokám (beszélni még alig tud) fogja a tévé, vagy a képmagnó távirányítású kapcsolóját, s parányi ujjának egyetlen mozdulatára megjelenik a képernyőn Tom és Jerry ... De a két rajzfilm-figurát látom a gyerek trikójára nyomtatva, meg a leporellókon, plakátokon is. „Hö-hö” — mondja a gyerek a képernyőre mutatva, s eszébe sincs, hogy emberi hangon megszólaljon. S mikor a kicsit lefektetik, a felnőttek ülnek a tévé elé, hogy megnézzék a Dallas sorozat har- mincvalahányadik folytatását. A sorozat egy-egy darabja ötvenperces, teháti eddig több, mint égy teljes napot (vagyis három nyolcórás munkanapnál hosszabb időt) vett igénybe ez a kommersz film — egy olyan világról szólva, amihez nekünk semmi közünk. Persze, a néző akkor sem jár jobban, ha netán magyar tévé-programokra fordítja az idejét. (Ma már nem születnek nálunk olyan produktumok, mint — a minap ismét sugárzott — Falak című Kovács András film.) — Igen — igaza van Sándor Andrásnak — newyorki- zálódunk. A legtragikusabb az, hogy négy és fél évtizedes szovjet-orosz (bizánci) invázió után kezdődött meg ez a folyamat. Miközben legyengültünk, demoralizálódtunk, elvesztettük erkölcsi- és arányérzékünket, hitünket. Talán az arányérzék helyreállításával kellene kezdeni. Bizonyos önismerettel. Például, hogy a nemzeti azonosság-tudatot ne tévesz- szük össze a nemzeti gőggel, a turáni baromságokkal. Meg, hogy az ökumenikus vallási és erkölcsi értékeket plántáljuk el, s ne a „keresztény kurzust” próbáljuk restaurálni. És, ha már — a demokrácia ismérvei szerint — pártosodtunk, ne pártoskod- junk, pörlekedjünk. Kerülni kellene a viszálykodást, szertehúzást, civódást, torzsalkodást, fenekedést, agyarkodást, ellenkedést, összetűzést, perpatvarkodást. Talán nem véletlen, hogy a magyar nyelvben ennyi szinonimája van az egyenetlenkedésnek! Bizony sok bennünk a türelmetlenség, az elfogultság, az egyoldalúság, a részrehajlás, a makacsság, az önfejűség. S mennyi balítélet, s micsoda pöffeszkedés! A mundér becsületének pökhendi védése. Nálunk (akár diktatúrának, akár demokráciának időszakát éljük) soha nincs válság, csak válság-jelenség. Nincs tetű, csak serke. Mikor fogunk már összefogni, mikor mondunk már egy nagyot? Hát ami a nagyot mondást illeti (Istenem, nem akarok cinikus lenni, de hát kikívánkozik belőlem), szóval, ami a nagyot mondást illeti, azért nem megyünk a szomszédba. 15 millió magyar fölött lengetjük a trikolórt, európai integrációról papolunk, csak éppen nagy dolgok nem születnek. Mert azokhoz kiművelt emberfők szükségeltetnének. Kiművelt emberfők? Sokan szkeptikusak. Márai Sándor azt írja: „Az ember marad, aki volt. . . Nincs erkölcs, érvelés, csoda, mely igazán és mélyen változtatni tudna az emberi természeten. Akik a változást hozzák és élik, megint csak emberek lesznek, tehát igazságtalanok, türelmetlenek, kegyetlenek, kapzsik és buják.” De hát, ez az ember, ez q| „sárkányfog-vetemény” mégis csak tett már csoda dolgokat. Fajzatunk és nemzetünk többre van szánva, minthogy paneldobozokba zsúfolva, az uniformizált szórakozás és egyenirányított gondolkodás szellemi rabságában tengődjék. Ezt a veszélyt azonban nem szabad lebecsülni! Meg kell végre ismerni önmagunkat. S le kell számolni minden illúzióval. Akkor majd kiderül, hogy — történelmi utunk, sajátos földrajzi helyzetünk, nemzeti karakterünk (ha van ilyen) ellenére — sem rosszabbak, sem jobbak nem vagyunk másoknál. De lépjünk végre a saját utunkra! S erre az útra vigyük magunkkal poggyászként mindazokat az értékeket. melyeket ezer éven át gyűjtöttünk, megtartottunk. Európa nem egy homogenizált szabványember-csopor- tot vár, hanem másságukban — sajátos értékeket hordozó — magyarokat. Akik — bár büszkék eredetükre, s erre a megküzdött ezer évre — nem akarnak tovább mítoszok bűvöletében élni, nem kergetnek délibábot. hanem dolgozni akarnak. Dolgozni és vállalkozni! Nem spekulálni, nem másokat majmolni, nem a könnyebb ellenállást választani. És semmiképpen nem akarnak feloldódni a fogyasztói társadalmak uniformizált tömegében. Ehhez alázatra — a szolgálat vállalására — megújult erkölcsi tudatra és nersze tudásra meg szorgalomra van szükség. Minden új rendszer csak nagyon nehezen szüli meg — vagy hozza felszínre — a valódi értékeket képviselő embereit. A természetes kiválasztódást nehezíti a pártoskodás, a tülekedés, a manipuláció. Sajnos, az első futam mindig inkább a percembereké. S történelmi léptékkel mérve nagyon hosszú lehet egy perc ... És persze, vannak hamis próféták, és kalmárok, és kufárok. Mi akarunk kereskedni, s keressük a tisztességes partnereket. De azért minden nem eladó! Nemzeti értékeink különösen nem. Nemzeti kultúránk legjobb produktumai — melyek (és csak ezek) belépőt jelentenek számunkra az egyetemes értékek birodalmába — nem kerülhetnek spekulánsok, újgazdagok licitjére. Nekem nem tetszett a kölnit ivó és fogkrémet zabáié, meg angolvécében mosdó Iván, de nem szíveltem a rágógumit csámcsogó, számítógépagyú nyugati menedzsert sem, aki most leönt bennünket a maga civilizációjának híg mártásával. Ne akarja addig sem a színházainkat, sem a könyvkiadásunkat uralni (bekebelezni), míg nem tud annyit Vörösmartyról, mint mi tudunk Shakespeare-ről, Puskinról, Daniéról, Balzacról, Goethéről, vagy Thomas Mannról. Félre ne értsék az istenért! Nem a nemzeti gőg munkál bennem, de valamiféle önbecsülésre azért szükség van. Nem most jöttünk Európába, s nem most kereszteltek meg bennünket. „Nem érzi otthon magát a magyar, széttaposott hangyabolyhoz hasonló egykori hazájában, s nem érzi otthon magát saját bőrében sem” — írja Sándor András. A hangyaboly-hasonlat miatt kapaszkodom ebbe a mondatba. A nyáron sokat harcoltam a mézesbögrénket ostromló hangyák ellen. Hasztalanul. Mert á ham- gyák szorgalmasak, céltudatosak; mindegyik egyed tudja a dolgát. Nincs köztük széthúzás, s ismeretlen az anarchia. A hangyabolyt szét lehet taposni, de kisvártatva újra épül az. Mert a hangya csak a boly biztonságában és hangyaként érzi jól magát. Pedig a hangya csak ösztönlény. Dolgozni tud, de imádkozni nem. Pedig kegyelem nélkül — mely megadja számunkra a cselekvő és szeretetteljes élet lehetőségét és örömét, — azt hiszem, nem megy. Nem tudok vitatkoani Sándor András érveivel, de én is kiáltok. Meg fohászkodom. És reménykedem. Például abban, hogy egyszer valóra válik a természettudós Öveges József ég felé küldött sóhajtása: megnevelhetjük a farizeusokat, fölöslegessé tehetjük a hóhérokat, és a Pilátusok is valóra válthatják jó szándékú-« kát. Gyarmati Béla Csodák nélkül Sosem hittem a csodákban. Ám úgy tűnik, napjaink változásai ehhez «is hozzászoktatnak bennünket. S ha van is ebben túlzás, azért el kell lismernünk, hogy csodálkozásra olykor igenis van okunk. Például a privatizációs; folyamatot szemlélve. Amikor azt látjuk: a bolt, ami eddig állami kézben tengett- lengett, íme magánvállalkozásként egyszeriben eredményesen működik,) nyereséget hoz, s jobban kiszolgál bennünket mint elődje. Az egyik konkrét példa még egészen friss . . . A 3-as út és a Miskolci Egyetem között, a 24-es busz úttörőparlki végállomása mellett működött az Áfor kis benzinkútja. Egyszerű, szürke kis töltőállomás volt. Mindaddig, amíg a napokban magántulaj-', donba került. Ezzel ugyanis egycsapásna megváltozott ott minden. Mert most már a Miskolctapolcára Lillafüredre vezető összekötő út mellett az eddigi szűk nyitva tartás helyett éjjel-nappal tankolhatnak az errefelé szép számmal elhaladó külföldi rendszámú gépjárművek! Sőt, csodák csodája, a magánvállalkozónak mindjárt lett 98-as extra benzinje Is ... S gondoskodtak megállító táblákról, s új szolgáltatásként bevezették a gumiabroncs árusítást! Csoda?! Csöppet sem az. Máshol' Európában évtizedeik óta mindennapos dolog az1 ilyen kis benzinkutaknál is, hogy minden tekintet-! ben igyekeznek az autósok kedvébe járni, maximálisan kiszolgálni őket. No, persze nem önzetlenül, hanem a nagyobb haszonért, a nagyobb profitért. S ez így természetes, így van, rendjén, így lehetünk egymással elégedettek, kereskedők és vevők. Csodák nélkül. (nyikcs)
