Észak-Magyarország, 1991. augusztus (47. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-24 / 198. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1991. augusztus 24., szombat Sí* fi 1 I Zubornyák Zoltán színművész, lapunk hasábjain vitát kezdeményezett arról, hogy milyen színházat szeretne a közönség. Korábbi lapszámainkban már több színházbarát olvasónk levelét közöltük. Most újabb két véleményt olvashatnak az „Onszínház”-ról. Nagy örömmel és bizako­dással olvastuk a színházi élet megújítását célzó íráso­dat. Miskolcon élő értelmisé­giek vagyunk, jogászok, köz­gazdászok, orvosok. Saját bőrünkön tapasztaljuk napja­ink kulturális csődjét, mint minden gondolkodó és művé­szetre, értékekre szomjazó lény. Cikked elgondolkozta­tott és eddigi passzivitásun­kat csak az magyarázza, hogy kíváncsiak voltunk az első észrevételekre, egyálta­lán arra, hogy mekko.ra ré­teget érdekel ez a téma. Amennyiben az Észak-Ma- gyarországban megjelent két levél nem egyedi, az minket is optimizmussal tölt el.- A közismert anyagi ne­hézségek ellenére kell szín­ház Miskolcon! Az legkevés­bé a színészeken múlik, hogy mekkora anyagi támogatást lehet „összekoldulni" arra, ami mindannyiunk közös ügye. A színházak élére kel­lőképpen képzett gazdasági szakembereket kell találni, és ha akadt egy ilyen, megfe­lelő önállóságot adni neki. A művészeti vezetőket pedig mentesíteni kell azonos kínos feladat alól, hogy ő is szpon zorok után talpaljon. Nem értünk egyet azzal a véle­ménnyel, hogy az elmúlt szín­házi évad színvonalát két költséges díszlet elvitte. Rossz díszletekkel nem szabad ki­állítani egy előadást. A Trubadúr „drága” díszletei hozzájárultak ahhoz, hogy mindannyiunkban évekre szó­ló maradandó emlékeket hagy ez az előadás. (Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy került pénz az évad utolsó darabjára, a Liliom­nak az igényes színpadra vi­telére. Hogyan lehet közönséget színházba csalogatni? Úgy, Kedves Zoltán! ahogy Te csinálod, kedves Zoltán. Egy színésznek közön­ségcentrikusnak kell lenni, neki kell keresni a kapcsola­tot a közönséggel. Szeret­nénk, ha megkérdeznénk a véleményünket, nem a fejünk fölött csinálják nekünk, ha­nem velünk együtt a színházi életet. Valahogy oly módon képzelnénk el, hogy közvet­lenebb kapcsolatot kéne ki­építeni a színész és nézője között, ezt pedig csak az egyik fél kezdeményezheti, hiszen a színházi világ rej­telmeivel egy külső ember csak véletlenek folytán is­merkedhet meg. Próbálnék kapcsolatot kiépíteni középis­kolai tanárokkal, a pedagó­gusok feladatának tekinte­ném azt, hagy ne engedjék el a 14-18 éves diákokat fel­készületlenül egy-egy színházi előadásra. Ebben elsősorban a színház művészeti vezetőjé­nek és aktuálisan a darab rendezőjének kell szerepet vállalnia oly módon, hogy ezen néhány középiskolq magyar tanáraival minden bemutató előtt egy-két órás beszélgetést szerveznék, ter­mészetesen nem zárva ki más érdeklődőket sem. Hisz' az ember kíváncsi a rendező koncepciójára. A bemutató előadások után pedig lehetővé tenném, hogy a nézők közön­ségtalálkozó formájában köz­vetlen beszélgetést folytas­sanak a darab közreműködői­vel. Valószínű, hogy a művé­szek komfortérzetéhez is hoz­zájárulna, ha a színházi ber­keken kívül más körökkel is kapcsolatba kerülnének. A miskolci színház működé­sét évekre visszamenőleg nem igaz, hogy csapnivaló­ként kéne elkönyvelnünk. Mi a Sallós Gábor által vezetett színházról gyermekfejjel nem nagyon tudtunk reális képet kialakítani, de mind a Csi­szár-korszaknak, mind a Gal- góczy Judit által vezetett színháznak vannak olyan ér-; tékei, amelyek bármelyik bu­dapesti színházban tetszést arattak volna. Csak néhány emlékezetes bemutatót hadd soroljunk fel: Peer Gynt, Tar- tuffe, Rómeó és Júlia, A holdbéli csónakos, A piszkos kezek, Sirály, Liliom. És igen­is, Galgóczytól kapott Mis­kolc egy nagy ajándékot — az operát. A nehezen kivi-; vott értékeket nem szabad veszni hagyni. Ma még keve­sen értik meg Árkosi Árpá­dot, de ez a fent leírtakkal kiküszöbölhető lenne. Nem igaz, hogy Miskolcon — eb­ben a büdös ipari városban — csak olcsó „örömdarabok­ra”, haknikra, agyoncsépelt vígjátékokra van szükség. Tiszteletben kell tartani az ezek iránt felmerülő igénye­ket is, de nem szabad hagy­nunk, hogy a többre vágyók könyvtárakba menekülve és lakások sarkaiba bújva le­gyenek kénytelenek művé­szetet találni. Ez utóbbi — talán szűkebb réteg — megtalálhatná az ál­tala igényelt műfajokat a Kamaraszínházban. Javasol­juk, hogy a Kamaraszínházat egy előre kialakított egysé­ges koncepció szerint, tuda­tosan működtessék. Legyen presztízse a színész számára is a Kamaraszínházban ját­szani. Keveset tudunk a szín­házról, a városunkban dolgo­zó rendezőkről, színészekről. A sajtó, a miskolci rádió és tv megismerésükre kiváló le­hetőséget nyújtana. A miskol­ci színház általunk ismert körülbelül tíz éve alatt hosszú időn keresztül dolgoztak a színházban olyan vezéregyé­niségek, akiknek a nevét az egész város ismerte és össze­tartották a társulatot. Ezek olyan művészek voltak, akik miatt a néző elment a szín­házba. Mellettük felnőtt egy nemzedék, akik szintén elju­tottak erre a szintre, de az­tán jött a „divathullám": el Miskolcról . . . Miért van az, l| hogy más vidéki színházak­ban megtiszteltetés a színész­nek társulati tagnak lenni (Kaposvár?) Drága művészek! Ez nem rajtunk, ártatlan né­zőkön múlik. De minket ér a veszteség, amikor élfogadunk, megszeretünk Titeket és az­után faképnél hagytok. Száz ; : szónak is egy a vége: jó színházhoz, jó közönséghez, összetartó társulatra van szükség. Műsortervre vonat- kozóan úgy érezzük, felesle- ges darabokat felsorolnunk, ez nem a mi feladatunk. Mi, miskolci nézők, mindent szíve- sen megnézünk, ami jó. Kedves Zoltán! Akkor örül az ember egy színházi élő- adásnak, ha azt látja, hogy || a színész is élvezi azt, amit csinál. Mint ahogy az történt a Tokaji aszú előadása so- rán egy kiadós zápor után. Eshet eső, fújhat szél, a színpad korcsolyapályáján hányát eshet Krajcár Jani, ha jó az előadás, annak egy­formán örül néző s színész, így volt. . . További pályafutásodhoz sok sikert kívánunk és vá­runk vissza Miskolcra! Barátaink nevében is: Dósa Laura és Szilvást Zoltán Erősen kifogásolom a .mostani vezetést. Ez az „ön­kényes rendszer" hál' isten­nek, már csak,egy évig fog tartani. Ezt a hosszú idősza­kot nagyon sokan megsíny­lették. Az idősebb színészeink elég­gé háttérbe kerültek. Komá- romy Éva esetében 6—7 mondatos szerep és egy 4-5 soros dalocska a La Mancha lovagja című darabban. Ez egyáltalán nem szívderítő do­log. Tehát fontosnak tarta­nám, hogy az idősebbek is előtérbe kerüljenek. Sok fiatal, tehetséges és sokoldalú színészt szerződ­Nagyobb megbecsülést-! tetnék, akik egy életre el­kötelezik magukat a Tháliá- hoz. Visszahívnám azokat a színészeket, akik nemrégiben mentek el (mert el kellett menniük). Megfelelő anyagi­akat és lehetőséget biztosí­tanék számukra, hogy a le­hető legtöbbet tudják nyúj­tani. Bérletszünetes előadáso­kat inkább hétvégére tervez­nék. Hétköznap bérletes elő­adások lennének. Mindenféle darabokat ját­szanék, de ügyelnék arra, hogy legalább egy gyerek­előadás legyen. Olyan igazi gyerekdarabok (nem mint a Szarvaskirály). Még emlék­szem a Lúdas Matyira és a Mauglira. Gyermekként együtt éltünk és éreztünk a színészekkel. A vendégszereplések szá­mát, a minimálisra csökken- teném. Minden évad végén gálát rendeznék, amely ösz­szefoglalná a lefutott dara­bokat. Minden évben meghirdet­ném a közönségszavazást „Az évad színésze" címmel. A gála keretein belül len­ne a díjkiosztó ünnepség is. Ez az előadás lenne egyben az évad utolsó előadása is. Minden évben megjelen­tetnék egy évkönyvet. Ebben az elmúlt évadról lennének színes fotók, riportok, újság­cikkek és benne lenne a kö­zönség véleménye egy-egy darabról is. Fekete Melinda Nyár Kalász László versei Bodikám! talppal verted fel a mindent - kézfogásra alig számíthatunk alulról: csak ibolyát szagolni felülről még: lenni is akarunk már nem tudom: a bányák milyen mélyek olyan sötétek mint az éjszaka? _ te bányászod tovább az örök-mélyet mikor lesz sikta? mikor jössz haza? Mert mámor minden látomás a gond fekete féreg ha minden ág részként-halás a törzs majd tovább élhet? mért gondoljam a holnapot! mögöttem évszakok meg évek előttem pillanat ragyog - talán az örökélet a z „Életünk Krisztus” című sorozatban látott napvilá­got Martinkó Károly könyve, amelynek címe: Az ál­dozatok Isten szolgái. Mottóként bibliai idézetet vá­lasztott: „És ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhejtik...” (Máté 10.28.) A könyv II. János Pál pápa magyarországi látogatásának tiszteleté­re jelent meg. Egyik, fejezete Kuklay Antalról szól, aki fia­tal papként került az 1956-os forradalomba. Teológiai dok­torátusára készült, amikor kitört a foradalom. A Kossuth téri vérengzés áldozatait szállító teherautó láttán „tárult fel előtte teljes nyerseségében a magyar és más országok- beli diktatúrák lényege, az, hogy a hatalomhoz való gör­csös ragaszkodás nem egyszer valóságos népirtásba tor­kollik.” A forradalom leverése után a rovására Írták, hogy Mind- szenty bíboros szándéka szerint az Állami Egyházügyi Hi­vatal Pasaréten őrzött iratait szerette volna megmenteni és a Szent István Bazilika irattárába helyezni. Kuklay Antalt — több pap- és kispaptársával együtt — 1957 májusában letartóztatták, „bűnügyüket” Turchányi Egon bűnperéhez csatolták. „Mindszenty bíborost nem ál­líthatták a vádlottak padjára, egyházi pert viszont min­denképpen produkálni kellett, ezért bűnbakoknak ott vol­tak ők . ..” így lett Kuklay Antal a Turchányi Egon-pernek — a másodrendű vádlott Lieszkov.szky Pál volt — a har­madrendű vádlottja. A Fő utcai börtönbe vitték, ahol a le­tartóztatottakat agyba-főbe verték a pufajkás karhatalmis- ták. „Ezeket a karhatalmi jellegű egységeket kizárólag azért állították fel, hogy szisztematikusan végigverjék az országot, s megmutassák a proletariátus öklét.” Itt ismerte meg a tiszteletre méltó Schiff bácsit, akinek egyetlen vétke az volt, hogy két fia részt , vett a forrada­lomban, és még idejében el tudták hagyni az országot. „Ez az idős zsidó villanyszerelő élve megúszta a mauthauseni haláltábort (...) később pedig a Vígszínház fővilágosítója­Az áldozatok Isten szolgái Jegyzet Martinkó Károly könyvéről ként a színészek szeretete vette körül”. A másik rabtárs, Varga Tamás 17 évesen vett részt a forradalomban, tetteit tudatosan vállalta. Élete árán sem volt hajlandó megbá­nást tanúsítani. A Fő utcai komor épületből a „Markóba”, onnan a „Gyűj­tőfogházba”, végül Márianosztrára került Kuklay Antal, miután 10 évi börtönre ítélték. Márianosztrán volt az X-esek, vagyis az osztályidegenek börtöne, ahol a papokat külön is kategorizálták. Egy évig dolgozni sem engedték és eltiltották őket az olvasástól; nyomtatott betűhöz nem juthattak. A sanyarú helyzetben vigaszt jelentett, hogy egy zárkába került Juhász Miklós­sal, ifjúkori piarista hittanárával, a nagy műveltségű tör­ténésszel, Szúnyogh Xavérral, a kiváló bencés teológussal. A Markóban a poloskák, Márianosztrán a vákfegyelem tette pokollá az életüket. Egy év elmúltával a szőnyegszö­vőben és kötélfonóban gerebenezőként dolgozott, sokszor mínusz 20 fokos hidegben. Később a Belügyminisztérium számára kellett fordítaniuk angolból és németből a rabos­kodó papoknak. Több mint hat évi raboskodás után, az 1963-as amnesztia hozta meg Kuklay Antal számára is a szabadulást. Első út­ja Sárospatakra vezetett a szüleihez, a második pedig püs­pökéhez, Egerbe. Mivel püspöke nem nevezhette ki lelkész­nek az Állami Egyházügyi Hivatal jóváhagyása nélkül, az pedig hozzájárulását megtagadta, más munka után kellett néznie. Három évig rendőri felügyelet alatt állt, Sárospa­takot is csak engedéllyel hagyhatta el. Nagy nehézségek árán került a Sátoraljaújhelyi Lemezgyárba galvanizáló se­gédmunkásnak. Majd a sárospataki Cserépkályha Gyárban segédmunkásként, később pedig „bújtatott” adminisztrátor­ként dolgozott. Nagy előrelépést jelentett, amikor a sárospataki katolikus templom könyvtárának rendezésével bízták meg. 'Egy ideig figuráns lett egy ásatásnál.. . Hosszú huzavona után kap­ta meg az egri püspök az Állami Egyházügyi Hivatal hoz­zájárulását, hogy a régészeti és könyvtárosi munkában nagy gyakorlatot szerzett Kuklay Antalt kinevezhesse a sáros­pataki plébánia könyvtárosának. Időközben a Széchenyi Könyvtárban könyvtárosi, az ELTE-n pedig művészettörténész diplomát szerzett. 17 évig kellett várnia, míg végre lelkészi hivatását folytathatta. 1973-ban az ezerszáz lelket számláló Körömbe került plé­bánosnak. A Sárospataki Katolikus Gyűjtemény után áldo­zatkész munkával szinte múzeumot rendezett be a pálosok egykori vendégfogadójából lett körömi plébánián is. Négy másik község — Sajóhídvég, Girincs, Kesznyéten és Kis- csécs is — a körömi parókiához tartozik. Talán az ország egyetlen iskolája, amelyről — a miskolci párttitkár eről­ködése ellenére — sem sikerült levetetni Krisztus kereszt­jét. Faluja és a környék büszke plébánosára, a Pilinszky- kutatás — a második, bővített kiadást is megért A Kráter peremén című könyve — pedig országos elismerést hozott a tudós körömi plébánosnak. Martinkó Károly így zárja a Kuklay Antalról szóló fe­jezetet: „Körömtől hazafelé tartva egyre azon törtem a fejem, mennyire gazdag a Római Katolikus Egyház, amely az országnak egy viszonylag eldugott részén is olyan pa­pot képes biztosítani a hívek .számára, mint amilyen for- mázatú atyát ismertem meg Kuklay Antalban. Tőle igazán lehet jó példát venni, erőt meríteni és tudásszomjat gya­rapítani, s nem utolsósorban szerénységet tanulni. (Bp., 1991.) Cs. Varga István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents