Észak-Magyarország, 1991. augusztus (47. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-18 / 194. szám
1991. augusztus 18., vasárnap ÉSZAK-MAGYAROKSZÁG 5 Böske ürügyén Elment hát Böske is. Különös, ha annakidején, diákkorunkban valaki Hallama Erzsébetet kérdezte, hát hirtelenjében nem ugrott be senki a névhez, de ha Böskére kérdezett, úgy azonnal megjelent az aprócska termetű, szőke hajú, szinte állandóan a füléig nevető szájú lánygyerek. Később már mint Halfama Erzsébetre is föl kellett figyelni, megjegyezni, mert ismertté tette a nevét újságírói, írói munkáival, riportjaival, finom eszmefuttatásaival, kisregényeivel, novelláival. Kötetekben, újságokban egyaránt. Az írószövetség saját halottjának tekinti, mert író volt, a z újságírók szövetsége ugyancsak, mivel újságíró volt, jó néhányani vagyunk, akik ugyancsak saját halottunknak tekintjük, mivel a barátunk. Tősgyökeres budapesti mivolta ellenére Pécset választotta otthonául, de itt, nálunk az Észak- Magyarországnál is dolgozott. Jó lenne előkeresni egy innen való fényképet! Mindenekelőtt jó lett volna eltenni, megőrizni. Mint emléket, nehányunknak érdekesértékes dokumentumot. Megismételhetetlent. A képet a Szemere-parkban készítette Szabados Gyuri. (Már régóta nyugdíjas, jó egészséget!) A képen ott magasodik Benedek Miklós kollégánk, mellette Salamon Béla bácsi, aki akkor valamiért meglátogatta szerkesztőségünket, Béla bácsiba pedig belekarolva, csimpaszkodva, hogy legalább a váliáig fölérjen: Böske. A szokásos, széles nevetésével. A másik oldalon e sorok írogatója. (Aki most csupán hosszas töprengés után meri leírni, de- hát ez a tény: a képen lévők közül ma, már az egyetlen élő.) Jó lett volnc( ezt a képet is eltenni, megőrizni, hogy most megmutathassuk: íme! Hogy kinek? Miért? Csak... Valaminek a bizonyságául. Az sohsem árt. A bizonyság. A dokument. Dehát nem őriztük meg ezt sem. Mint annyi minden mást sem . . . És valahol Böske, itt, már helyben vagyunk. Mármint annál a küszöbnél, melyet átlépve vitázhatunk, fejtegethetjük ilyen-olyan nézeteinket, tromfolhatunk, kötekedhetünk, érvelhetünk, visszavághatunk. Nem egészen úgy persze, mint amikor egyszer majd' rám borítottad a levesestálat az üzemi étkezdében. Pár napja megjelent novelládról kérdeztél, mondtam, hogy mindent el tudok fogadni benne, de a végével nem értek egyet. A közepétől kezdve kiszámítható, hogy mi lesz a vége és sajnos tényleg ezt hoztad be, pedig drukkoltam, csak ne ez legyen. Ne ez a sablon. Negyedórás kemény szócsata után úri szavamat adva végül is megígértem ünnepélyesen: most már tényleg elolvasom a novellát, ugyanis eddig még nem is láttam. Erre a kijelentésre kellett többünknek leszorítani a levesestálat, melyért erőteljesen nyúltál. Ez a mostani vita persze nem ilyen leveses- tálas lenne, hanem csupán folytatása annak, ami ügyében, amiért te valójában mindig is pereltél. Jó lenne elkerülni a megkoptatott nagy szavakat, de végül is ezek jelzik a lényeget: az emberiességért, az igazságosságért. Szólva az önkény minden megnyilvánulása ellen. Szólva régi értékeink védelmében. Akár egy diófa, akár egy öreg cserépkályha is az. összegyűjtötted-e vajh’ a bizonyítékokat? Tudnád-e prezentálni szükség esetén? Ha kérnék. Vagy már kérték is? Az a bizonyos fénykép mégis jól jelez. Mármint hanyagságunkat jelzi. Mert bizonyos, hogy egyikünk sem rakta el. Ugyanígy az igazán fontosakat (dehát mi is lehet az igazán fontos?) sem. Itt, a saját házunk táján mindenképpen üdvös lett volna elraknunk bizonyos újságokat. Milyeneket? Sokféléket. Például azokból néhány példányt, amelyekben először éppen mi foglalkoztunk a környezetvédelemmel. Hol volt akkor még a környezetvédelmi törvény! Hol voltak a nemzeti parkok, a tájvédelmi körzetek! És bizony a felettesektől nem dicséret járt ezekért a cikkekért, hanem nagyon is jól látható fejcsóválás. Ugyan mit akarnak ezek itt vízi bolhákkal, piócákkal (Konkrét eset! Csikós József, akkori halászati felügyelő, valójában akkor egyetlen környezetvédő nyilván emlékezik), mikor itt a másik oldalon nagyüzemek sokasága van, az ország nehézipara, akkor ezek ellen lépjünk békák érdekében stb. Ma már persze nem vagyunk híjával a környezet- védőknek. Jó is, hogy 'nein vagyunk. De mily jó lett volna, ha már akkor is jelentkezik valaki! Ha mellénk áll ez ügyben! Nem raktuk el a kisfalus riportokat sem. Vodila Barna, akkori edelényi járási tanácselnök biztatására kezdtük meg a kisfaluk, az elhaló falucskák megrajzolását. (Valóban szó volt rajzról is: Lenkus, mármint Lenkey Zoltán rajzolt hozzájuk „valamit".) Jelezve, hogy valami baj készül. A kisfaluk lassan elhalnak, ezekből csak elköltöznek, a házak üresek. Gyűrűfűről akkor még senki semmit nem tudott. Miért is ne nagyképűsködhetnénk: lapunk sok évvel korábban, mint bármely más lap jelezte a kisfaluk gondját. (Szépséghiba: nem vihettük kedvünkre valóan végig a kisfalus riportokat. Illetékes helyen úgy vélték, hogy nem ez a mi legnagyobb gondunk, különben is és egyébként miért kell állandóan a hibát, a negatívumot keresni, amikor lehetne poztív példákat stb., stb. Eme eszmefuttatás biz’ ma sem ismeretlen ugye?) ' El kellett volna raknunk a privatizáció zsengéit dicsérő irományunkat is. Igaz, akkor még nem tudtuk, hogy ezt privatizációnak nevezik, mi sem ennek mondtuk. Magánpékről, vagy pékségekről volt szó, és nagykönnyelműen dicsértük működésüket, kenyerüket jobbnak, finomabbnak tartva, mint az államit. Az ember már restelíkedve mondja: ennek is volt egy kis következménye. Mármint számunkra káros következménye. Lehetséges: „háztáji" ügy, ezért ha valakit nem érdekel, ne olvassa a következő néhány sort. Arról lesz benne szó, miként próbáltuk elhárítani ezeket a következményeket. Tehát: fekete Volgában ülünk ketten hátul. Elöl - mindkettőnk által megbízhatónak tartott pilóta, aki nem hall, legalábbis úgy tesz és nem fecseg. Jómagam, mint vádlott helyettesítem az ominózus cikk íróját, a másik ember pedig a pártbizottság képviselője (ő egyébként tényleg az) képviseli a vádat. Üjhelytől Miskolcig végig próbáljuk a lehetséges támadásokat és védekezéseket. Ez nem jó — így a pártbizottsági. Ne ezt válaszold erre a kérdésre. Hát mi a rossebet? Hát azt, hogy ... és megy az ügyfelépítés, a szövegelés. Mely azt hivatott bizonyítani, hogy mi mégsem a „kapitalizmust dicsőítjük a szocializmussal szemben." De ő tudja jobban, hogy mire mit kell, vagy mid illő válaszolni. Végül is az ügy úgyahogy elsimult. A Kísértetek! De jó lett volna elrakni, megőrizni ezt a cikket is! Ma már ártatlan csacs- kaságnak számítanak, akkor nem. Úgyannyira nem, hogy külön dosszié nyittatott a cikk íróját figyelendő. És honnan tudta mindezt a cikk írója? Hogy illetékesek megsúgták neki. Egy kicsit ügyeljen, maradjon csendben. Valamely nagykutya ugyanis hőbörög a cikk miatt. Ö maga, aki mindezt súgja - egyetért a cikkel. De mégis! Jobb a békesség. A cikkecske egyébként ma már szinte semmi. Arról von szó benne, hogy sok idős elvtárs csupán azért szólal fel itt, meg ott, hogy beszéljen, de egyébként semmit nem mond az ég egy adta világon, csak fecseg. Pedig; és most igazság szerint pozitívum következett — ezeknek az embereknek az idejük lejárt, ma már ők egy letűnt időszaknak a kísértetek Éppen ebből a kísértetekből lett a baj, mert valaki kiokumlálta, hogy a kísértetek kifejezés a Kommunista kiáltványból való (Kísértet járja be Európát. A kommunizmus kísértete . . .), ergo a cikk a kommunizmust támadja. Jó lett volna az ilyen cikkeket Böske elrakni I Nem azért, hogy most az Észak mindezt a mellére tűzze, hogy íme, én, aki . . . bár ezért is. Igenis, ezért is, hiszen hányán tűznek ma mellükre mindenféle érdemeket, akiknek ehhez sem joguk, sem közük. Dehát ez örök emberi tulajdonság, nem egy, nem két cikk témája volt már eddig is lapunkban, nyilván lesz is még. De leginkább azért is lett volna jó eme cikkek megőrzése, hogy igazoljuk: a pártbizottságokon, a tanácsokon, vagy a rendőrségeken is, és nyilván sok más helyütt is munkálkodtak reformkommunisták, csak akkor nem tudtuk, nem tudták, hogy ez a nevük, ez a meghatározásuk. (Reform-kommunisták? Talán egyszerűen: normális emberek.) Akik eljátszották veled a fegyelmi főprótbáját, akik elmondták, mire ügyelj a cikkeidben, akik elmondták legégetőbb gondjaikat, segítséget nyújtva mindezek feltárásához, megjélenítésé- hez, akkor is, ha emiatt bajuk lehetett, meg ilyenek. Dehát hogyan is ne dolgoztak volna mindenütt a ma reformkommunistáknak nevezett emberek? Ha nem lettek volna ott, hogyan indulhatott volna meg egyáltalán az erjedés? Jó, jó Böske, ezen már megint jól ösz- sze tudnánk veszni, persze, hogy jöttek később sokkal erőteljesebb, karakteresebb emberek, keményebb programokkal, egyáltalán: elképzelésekkel, mozgalmakként, majd pártokként. Igaz, hogyne lenne igaz. De ugye az sem igaz, hogy aki most féltéglóval veri a mellét, hogy ki is, ha nem éppen ő, meg ugye olvastunk már arról is, hogy jelvény és töltőtoll a zsebben, vagy ilyesmi, meg arról is, hogy nem mindenki, aki mondja uram, uram megyen be az mennyeknek országába, vagy hasonlót . . . meg . . . De Böske, miként szokás mondani, ne fejezzük be a vitatkozást, csak haggyuk abba. Később majd folytatjuk, van miről, hiszen letettél az asztalra sokmindent. Élő, mai munkákat. Priska Tibor Hz iiÉszennyeziis feetfeezmévi A világon évente 22—35 millió tonna ammóniát bocsátanak ki, s ebből csak 1 —2 millió tonna természetes eredetű. A szennyezésnek 90 százaléka (tehát 20 —30 millió tonna) az állattartó telepekről, a maradék 5 százaléknyi mennyiség a műtrágyázásból, fosszilis tüzelőanyagok' elégetéséből és ■a gépjárművekből származik. Az aimimónia a levegőben csak rövid távolságra jut el, s 90 '.százalékban am- móniuimmá alakul át. Megfigyelhető, ihogy a nagy állattartó telepek közelében gyakori az ammónia, illetve a metán által okozott erdő- károsoidás. A fák életereje csökken, levélnekrózisok, elhalás, idő előtti lombhullás figyelhető meg. Ne egyél! Japánban, Okirowa szigetén a leghosszabb az átlag életkor, és az ittlakók ritkán betegek. A tokiói egyetem tudósai kutatásuk során a következőket állapították meg: Okirowa sziget lakói igen mersékletesek. Általában fele annyit esznek, mint más. Japán vidékeken. Laboratóriumi kísérletek mutatták, hogy kevesebb élelemmel ellátott állatok 50—80 százalékkal tovább éltek, mint a bőségesen tápláltak. Amerikai tudósok azt állftják, hogy a redukált táplálkozás csökkenti a rák és a vérkeringés! megbetegedések esélyeit. Aki keveset eszik, az testileg, szellemileg frissebb lesz. Nem bírta már ezt az, utolsó dobást. Azt, hogy lassan végképp szembenézzen a megmásíthatatlannal. Hogy végül is — vesztett. Nagyhohó —• akit így becéztek horgásztársai — kezdett belefáradni az. egészbe. 1 Pár négyzetméteres be- toniliakását éppen a napokban nevezte az egyiik politikus munkaerőraktárnak. Neki jó volt, mert az egyetlen lehetőség volt arra, hogy szelíd feleségével fürdőszobás lakáshoz jusson. Ez is öröm, ha nem nagy igényű az ember. Boldog volt e pár négyzet- méteren. Szép szőke asszonya gyönyörű kisfiút szült, s az igazi ajándék a lurkó értelmének nyiladozása volt, az asszony szeretői gondviselése. A s elv pusziiké fiúcska minden boldogságuk adományozója lett; Ahogy nőtt, úgy nőtt az iiránta való ragaszkodás, a féltés. Csak ritka alkalmakkor viiitte ki az utcára, vagy később a víz-, partra. Mert a gyerek örökölte tőle a természet szeretetéti és tiszteletét is. Kezdetben csak a zöld leveli, békát simogatta kezében, később a kisebb halaknak is úgy örült, hogy a randa bucót is megfogta, gilisztát vett a dobozból, szöcskét szedett a keszegező horogra. Így szokta meg a vizet, a nagybetűs, a félelmetes, a tengerutánzó Tisza-hullá- mot, az éjszakákat, a sátor különös összebújós- kuporgós világát. Ötéves lett, mire apjával rendszeresen „elhált”. Ilyenkor nem kényszerült korai alvásra, alapos fogmosásra, pizsamahúzásra. Késő éjszakáiig nézték ,a csillagos eget, mutatták egymásnak az imbolygó műholdakat, számolták az égbolt éjjeli vándorait, csillaghulláskor pedig eszükbe jutott a monda: ha egy csillag lehullik, akkor egy ember meghal. Most is így kezdődött az alkonyat, hogy Nagyhohó összepakolt, fiát felöltöztette és egy kattanással becsukták a bejárati ajtót. Mert a Nagyhohó — nenn bírta tovább. A csepp lakás is bosszantó, nagy kettejüknek, és a feleség (kórházba bekerülése kínzó órákiká duzzasztott minden másodpercet. Ki kell menni a vízhez! Kitörni innen, ha nem akar) belezavarodni. Majd ott kinn, a csendes vízparton átrágja az utóbbi napok) minden percét: a váratlan nul érkező asszonyfójdal- mat, a mentőt, az azonnali műtétet, a műtétet, ezt a hiábavalót, mert úgy tűnik már késő itt minden: szaké, intenzív osztály, palackok, infúzió ... minden, minden. Az este már vízparton találja apját-fiát, hogy, mindkettő elűzze keserves gondolatát Hogy az alig értelemre ébredt gyerek elkergesse anyja hiányát, hogy Nagyhohó is rendezze gondolatait a „várható rendlkívülji eseménnyel”, hogy mindketten felejtsék a legjobb a legédesebb ember biztos elindulását az örökkévaló felfedezés irányába, hogy felidézzenek hajat, szemet, kedves szót féltést, — és még a palackokkal, infúziókkal körülvett végső világban is intelmet, féltést — osztogató ragaszkodást Pedig már végérvényes: a kor legrettegettebb betegsége nem sok időt enged. El kell számolni az eddigi múlttal: mi volt szép, mit felednének mindhárman szívesen, mti tervek, mi örömök maradnak immár a végtelen idő adósságai. A vízpart csendes sötétjében elfáradt a gyermeki akarat, a sátorba!! gyerekszortyogás hallatszik. A cseppség elaludt, talán kalandos éji mezőkön futkos anyjával, vagy óriás emelkedik a folyó hullámaiból1, hogy a túlsó partra vigye... Nagyhohó a vízpartot és a vízszélét megvilágító karbidlámpa fényére tapasztja szemét: a magné- zfiumfényű ívbe hol bogár, hol éjjeli lepke csapódik. Odébb kolduló vízipatkány szimatol!, majd közelii vízcsobogásra a sötétbe szalad. Az égbolton egyetlen felhő sincs. A Hold alig- alig világít, pedig akkora, mind egy kocsikerék. Telihold van ... Nagyhohó fogadást köt magában a sorssal. „— Ha tízig számolok, és nincs hulló csillag, akikor minden jórafordul, — mormolja magában, de alig számolt négyig — szeme előtt hosszú sárga ív fordult a csendes víztükörbe. Űjra kezdi a fogadást — újra veszít. Nem is egy csfillag fénye alszik ki az égboltot végigszántó fáli- körív világossága után. Minden csak pár másodperc, és az újabb fogadáson is — veszít. Az éjszakai csendben körülnéz, nem látja — nem hallja e valaki eszelős kémlelését, magának suttogott beszédét: — Nem szabad elveszítenem! A fali- neveletlen fiára gondol, a hármasban töltött vízpart! hétvégekre, az asszony kedves kacagására, arra, hogy mindhárman mennyire örültek egymásnak. És arra, hogy nem segít már itt se sugárterápiái, se infúzió, se szeretet Nincs senki a közelben. Nagyhohó a csillagául! ós augusztusi égre néz, félelmetes magányában hangosan szökik ki a fohász( Mindenható Isten ne vedq el tőlünk! A csendes imára válasz nem érkezik. A víz lassan hömpölyög a telihold fényében. A gyerekszuszogás rezzenti vissza lidérces álmaiból, meg a hajnali horgászok surranása a csalitos bozótban. (bekccsi) Janusarcú nyár I I 11 ' «II i Hulló csillagok
