Észak-Magyarország, 1991. július (47. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-30 / 177. szám

1991. július 30., kedd ÉSZAK - MAGYARORSZÁG 3 Egyszer volt, hol nem volt. . . (Szép is volna, ha csalk mese volna. De való? ság! Az erdő alatti csendes békét, a „2000 órás” barát­ságot békétlenséggé, harag­gá változtató valóság...) A történet főszereplője. Medve István nyulákat tart a Komlóstetőn. Harminc anyát és szaporulatát. Még csirkéket is. Idáig nincs semmi 'baj. hiszen családok megélhetését javítja (sőt. teszi lehetővé) a kisterme­lés. s persze, a népgazda­ságnak sem kevés a haszna ebből a termelési ágból. Medve úr jó nyulász. Szé­pek az állatai, kiállításokon díjakat nyer velük. Munká­ját szakmai körökben elis­merik, előadásokat tart, s szeretné elérni, hogy a bor­sodi nyulászokat ugyan­olyan komolyan vegyék, mint a dunántúliakat. Bö- csülettel dolgozik is ezért. Ez volt az oka, hogy nem­régiben felkerestem, inter­jút kértem tőle. Az anyag megjelenése után telefonált a szerkesz­tőségbe Zámbó Tiborné, az egyik szomszéd. Megkérdez­te, nem érdékel-e, hogy a szomszédnak hogy van dol­ga. Mert tudnom kell: Med­vének nincs kukája: anyúl- tetemeket csak ledobja a földre, s a kutyák tépik szét: a szemetet az ablak alá szórja; és egyáltalán el­viselhetetlen az a bűz, ami az állatoktól ered. A nyulász elmondta, hogy kukája ugyan nincs, de komposztálja a hulladékot, s az még mindig jobb, mint amit a többiek csinálnak, vagyis, hogy egy közeli víz­nyelőbe hordják a -szemetet. Ö a trágyát zsákokba rak­ja, azokat fertőtleníti. Az utcában mások is tartanak nyulákat, sőt disznókat is, melegben kicsit jobban ter­jed a szag, egyébként pe­dig ne akarjunk „kicsinálni” valakit azért, mert dolgo­zik. Ja, az egyik szomszéd telefonált? Tudja ő ki, együtt indultak a választá­sokon, csak más színekben. Mondom, az égvilágon semmi gondom a nyuszik­kal, s az állattenyésztés el­kötelezettjeként elszomorod­tam a telefontól. Ám mint kiderült, nem elsősorban az állatokra, inkább gazdájuk­ra haragszanak a szomszé­dok. __ Nincs itt rosszindulat _ szól át Tóni bácsi, a má­sodik szomszéd, mikor meg­hallja. hogy Zámbóékkal miről beszélgetünk. — Töb­ben tartanak a környéken állatot, senkiével nem volt még liaj. De képzelheti, nem örültem, mikor egy nyúlte- temet találtam a palántáim között. A kutya áthozta. Mindennek van határa. Medvével nem lehet beszél­ni. összevitatkozott már szinte minden szomszédjá­val, sőt volt, hogy majdnem vasvillás verekedésre került sor. Mert mikor mások pi­hentek, ebédeltek volna, va­sárnap délben, ő nekiállt trágyát égetni. S persze nem értette, mi a bajuk.. ( Komlóstetőn a kettes ál­lattenyésztési körzetbe tar­tozik, ahol húsz vegyes ba­romfit, öt anyanyulat és egyszeri szaporulatát négy hónapos korig, illetve egy hízósertést szabad együtt tartani. Ha csak nyulakat tart valaki -tíz anyanyulat lehet, s szaporulata három- hónapos koráig.) Egyre több részletét is­merjük meg a szomszédok­kal beszélgetve a történetnek, egyre távolabb kerülünk a nyuláktól. Dombiné meséli, hogy férje annak idején be­lefogott egy utánfutó épí- sébe, s ebben Medve István is segítségére volt. Nem fi­zettek neki munkadíjat, megegyezték, hogy használ­hatja ő is. Aztán mikor a tulajdonos ment az utánfu­tóért, a nyulász kijelentette, hogy nem adja, mert közös. S a biztonság kedvéért — bár a garázsajtón a lakatot már kicserélte — még egy autónyi terményt is az ajtó elé borított. Most folyik a per... Az egész ügy attól kezd veszélyessé válni, hogy a sorról három gyermekkór­házba került. A kullancs ál­tal terjesztett Lyme-kórban betegedtek meg. A kullancs köztigazdái pedig a rágcsá­lók. Hogy lehet-e összefüg­gés a nyulak és a betegség között, azt majd- vizsgálat dönti el. (Járt kint a- Köjál szak­embere is Komilióstetőn. Miint elmondta, ő sem tapasztani különösebb bűzt, nem ta­lálkozott döglött nyúllal, vagy patkánnyal. Tény azon­ban, hogy nagy az áliUatlét- szám, javasolja a csökkenté­sét.) Volnának még haragosok, ám szeretnénk olyan embe­rekkel is találkozni, akik a nyulász mellett vannak. így jutunk éli Lassúélkhoz. Ök szintén tartanak nyulakat, mutatják is szívesen az ál­lományt. Bár viccelődnek, hogy jobban megérné elen­gedni őket, jól meglennének itt az erdő alján vadnyu- lakként. Nincs rajtuk ha­szon. — Én nem tudom, miért bántják azt az embert —. szól Lassúné, mikor elme­séljük, tulajdonképpen mi­ért is jöttünk. — Hozzánk jár át telefonálni, de biztos, hogy még senkit nem bán­tott meg. Kidobálja a dög­lött nyulakat?’ Nem tudom róla elképzelni . . . Nekünk fontos, hogy litt rend és tisztaság legyen, ám erre rá­megy az egész napunk. Medve egy nyüzsgő-mozgó ember, lehet, hogy kevesebb az ideje ... Mit ennének az emberek, ha senki nem tar­tana állatot? A rendszer mindenkit rá fog szorítani, hogy termeljen magának. Itt lehet jószágot tartani, mesz- sze a város, s közel az er-, dő . . . Itt valahol — számunkra — véget .is érhet a sztori. (Komlóstetőn még biztos el­tart egy darabig). Hogy vál­tozhat valami a cikk meg­jelenésével, abban nem hi­szek. Abban azonban igen, hogy az emberi kapcsolatok nem csak romolhatnak, dg megfelelő kompromisszum­készséggel!, és türelemmel javulhatnak is. Ám még mi­előtt moralizálnék, ítélkez­ni próbálkoznék, vagy ta­nulságokat vonnék le, be­fejezem inkább stílszerűen: ha a nyúl farkai hosszabb ■llett volna, az én mesém is tovább tartott volna! (Szép is volna, ha csak mese vol­na .. .) Dobos Klára Hogyan látják az SZDSZ-ben ? Megkérdeztük Pető Ivánt — Sokat hivatkoznak ma a kormány tagjai arra, hogy külföldön Magyarországnak milyen remek, mennyire nőtt a presztízse. Az ország la­kói viszont rosszul érzik ma­gukat. Erre minden oka meg­van a lakosságnak. A kor­mányt ez ügyben annyiban érzem felelősnek, hogy nem tárta idejében fel, mi vár a lakosságra a hatalomra ke­rülése uitán. Csak hazug em­ber lehet az, aki nagyon jó­kat tudna most ígérni egy esetleges kormányváltozás esetére, hogy azt mondaná, egyik napról a másikra min­den jobb lesz. Nem ez a probléma! Valóban, az or­szág gazdasági helyzete olyan, hogy béreket, életszínvona­lat emelni és munkanélküli­séget csökkenteni ... egy­szerre nem megy. A problé­mát tehát nem ebben lá­tom. Hiányolom a gondok feltárását. Még mindig olyan hivatalos megnyilatkozásokat hallok, hogy jövőre már sok­kal jobb lesz, ez a legrosz- szabb év, holott ennek sem­mi ténybeli alapja nincs. Ad­dig, amig be nem váltható ígéreteket hallanak az em­berek, mindig az ígéretekhez mérik a történéseket és nem a lehetőségekhez. Tehát ne­hezen tudom elképzelni, hogy sokkal jobb közérzetet lehet teremteni, de jobb lenne tiszta lappal nyitni és a tény­leges problémákat feltárni. — Önök, programjukban az erős érdekképviseleti szer­vek fontosságát hangsúlyoz­ták, most pedig — állítják sokan — közreműködtek a szakszervezetek szétverésé­ben. — Valamilyen félreértés­ről van szó. Az SZDSZ tisz­ta lelkiismerettel néz bár­milyen tükörbe, bármilyen mérlegre tiszta íelkiismeret- tel teszi az álláspontját. Mi terjesztettük be ezt a javas­latot egy évvel ezelőtt. A választások időszakában is azt mondtuk, úgy lehet tisz­ta érdekvédelmet és jó ér­dekvédelmi rendszert terem­teni, ha valóban megmére­tett szervezetek képviselik a munkavállalók érdekeit. Ez a törvényjavaslat, ami most már- törvény, nem a szak- szervezetek szétverését szol­gálja. Éppen ellenkezőleg. Azt, hogy a szakszervezetek ne csak feltételezésekre épít­ve mondhassák: mi ekkorák, meg ekkorák vagyunk, és senki nem hiszi el, hogy ép­pen ekkorák, vagy nincs rá bizonyíték. Valóban méret­tessenek meg és ebben ne játsszanak közre vagyoni pri­vilégiumok. Teremtsünk egy­értelmű helyzetét. Szóval a két tétel között — hogy mi erős érdekvédelmet kívá­nunk, és hogy ezt a tör­vényt támogattuk, nem lá­tok ellentmondást. Sőt! — A kisgazdáknál történt vezetőváltás, milyen követ­kezményekkel járhat a koa­lícióra? — Kellemetlen következ­ményekkel. Ezt — bár nyíl­tan még nem hangzott el, de — Antall József is tudja, hiszen koalíciós partneréról úgy nyilatkozni, mint azt o a Kisgazdapártról Szarvason tette, nem nagyon szokás. Csak azért nyilatkozott így — teljesen indokoltan , mert ő is úgy látja, hogy ebből problémák adódnak. Ebben a pillanatban ugyan a Kisgazdapárt parlamenti frakciója nem azt a vona­lat követi, amit a párt elnö­ke, vágj' lehet, a párt elnö­ke sem azt a vonalat köve­ti, amit egyszer meghirde­tett..., de nyilván, az ilyen bizonytalan politikai partner kellemetlen. A nemzetközi politikában vállalni, amit a Kisgazdapárt mostani veze­tése hirdet, vagy birdeteU, olykor — nem lehet. Es hat belpolitikában sem lehet ilyen szélsőséges törekvést, elképzelést vállalni. Bennün­ket. mint a koalícióval szem­ben álló ellenzéki pártot ez annyiban „érint”, hogy ve- leménj'ünk szerint, egy gyen­ge kormány, egy olyan kor­mány, amelynek a belső kompromisszumok megterem­tése emésztik fel az erejét, s ezért nem tud alapjában vé­vé egy koherens elképzelés szerint cselekednni: az az ország egészének kárt okoz. Ennyiben közvetlen közünk is van a dologhoz. — faragó — „Teleengedik vízzel, oc m act n Dunr* v?3 Mm ICTVJK l/Uliy Ahogy a hősi ember vélekedik (Folytatás az 1. oldalról) A monumentális építkezé­sen áthajtva, egy oszlopon a magyar és a szlovák zászló összemontírozott tekervényei csavarodnak egybe. Alatta a nagybetűs felirat: Bős Nagj- maros. A tábla kicsit meg­kopott, rozsdásodik is már. A környéken munkagépek, daruk, a hatalmas betontek­nő végeláthatatlan sivársága valamiféle sci-fi filmet idéz. Ez Bős, vagy ahogyan az itteni feliratokon látom: Gab- cikovo, a szlovák kormány bejelentésének napján. Igen, ők úgy döntöttek: az erőmű mégis üzemelni fog. Vagy száz kilométerrel ar­rébb, még magyar földön, Nagymarosnál hosszan keli járkálni, míg egy lelket ta­lál az ember. — Itt most abszolút meg­álltak a munkák — szögezi le az építkezés portársa. — Csak a sódert hordják el in­nen útépítésre. De hogj' mi lesz, azt senki sem tudja. Egy kietlen tájat hagytak itt, kivágtak egy csomó-csomó fát, elrekesztették a Dunát. Nagy a bizonytalanság, hogy lehet-e ezt egyáltalán visz- szacsinálni, mert még nincs döntés a jövőről. Ahogy halljuk, a szlovákok meg folytatják. Még ott van emlékezetem­ben a kórós, gazos, földhá- nyásos nagymarosi part, a szöges dróttal bekerített hold­béli táj, amikor a zebegényi partrészt elérem. A festői, ecsetre kínálkozó, túloldali napraforgós táj, a vadon be­nőtt kis sziget dzsungele, a strand szürkés-homokos fö­venye, a bólyákig úszkáló íürdőzők jó kedve, hirtelen mindent feledtet velem. Még úszni is szottyan kedvem, s valami egészen más hangu­lat lesz úrrá rajtam. Pedig autóznom kell to­vább, hiszen Bős—Gabciko- vó még ugyancsak messze van. Nyilván nem lett volna könnyű Magyarországról meg­szervezni, hogy a szlovák ol­dalon egy olyan emberrel be­szélgessek, aki az erőmű ter­vezésénél, az előkészítő mun­káknál is ott volt. A vélet­len azonban segít. A község­be érkezőt ünnepélyesen üd­vözlő szlovák és magyar fel­irat alatt áthaladva, kiszáll­tam a gépkocsiból, s gyalog indultam a faluközpont felé. Az első ember, akit meg­szólítok, a 78 éves Vida Imre bácsi, 1955 és ’77 között, a nemzeti tanács elnöke volt a faluban. —" Emlékszem én a tár­gyalásokra. Harminc méter asztaloszlopra volt kiterítve az a sok-sok térkép. Ottvol- tunk mi, tanácselnökök. Med- y.®“’ Bősig a falvakból és föltettük a kérdést: a Duna vízállása 800 centiméternél már veszélyeztet minket. Mi lesz itt, ha a duzzasztással 16 méteres vízállást idéznek elő? — Kinek (tették fel a kér­dést? — Destyenkó mérnök volt itt a Szovjetunióból, aki ezt az ülést vezette. Nagy fejes volt, nem akárki volt. Erre az válaszolta, hogy mi csak nyugodjunk meg, az ellen- terv minden eshetőséggel számol. — S ezt önök elfogadták. — Hát mit tehettünk vol­na? Itt a lakosság akkor nem nagyon volt semmibe se bekapcsolva, hogy mit szól hozzá. Tervezték, lesz, ható­sági szinten, járási szinten, vízgazdálkodási szinten ... Hiába mondtuk, hogy a ta­pasztalat mit mutat, hogy mi volt Olaszországban, hogy a természeti erő miként szakí­tott ... — De meggyőzték magukat. — Aztán megkezdődött az építkezés, és a fél falu on­nan épült. Mert azok árusí­tottak cementet, betonkeve­réket. Bős sok-sok munkale­hetőséget kapott, a hasznát élvezte ennek az építkezés­nek. — S mit szól az ökológu­sokhoz, a környezetvédőkhöz, a tüntetőkhöz? Akik ma ak­cióznak itt a térségben. — Azt mondom, késő. Ha évtizedek során a nagy oko­sok között nem akadt itt ember azon a fórumon, aki mondita volna: állj meg pá­ter a kereszttel, nem jó ez, amit csinálunk? Akkor, ami­kor már készen van az egész, akkor találják ki, hogy el­pusztulnak az erdőink, meg­változnak az éghajlati viszo­nyok, mi lesz az ivóvízzel... későn van már, azt mondom. S tulajdonképpen ugyanezt mondja a következő megszó­lított, égj' kék munkaruhás férfi. — Elvettek ötszáz hektár termőföldünket. Ezt már visszacsinálni nem lehet. Nem tud érdekelni ez az egész, be kell fejezni, és kész! A könyvesboltos fiatalasz- szony, Gróf Szonja szerint sincs már itt mát tenni. — Amikor kezdték tervez­ni, akkor kellett volna meg­kérdezni az embereket! Most már mi értelme ennek az egésznek. Nem hiszem, hogy segítene. A fiatalok i,tt tilta­koznak, pedig nem is tud­ják, hogy mi volt itt régen, ők csak most ébredtek fel? Vagy most ébresztette őket valaki? — ön örül az erőműnek? — Nekem se tetszik, hogy a vizet leengedik, hogy meg­indítják. De mit lehet kez­deni ezzel a töméntelen sok betonnal. Mit lehet kezde­ni? ... Pedig nekem még emlékeim is vannak. A nagy­szüleim háza ott áll a régi Duna partján ... — S a nagyszülei, ők ho­gyan fogadták? — Mit mondjak? Abba nem lehetett beletörődni... Hirtelen csend támad. Azt gondolom, hogy a tört ma­gyarsággal beszélő szlovák hőig}', talán a magyar sza­vakon gondolkodik. Aztán észreveszem: könny szökött a szemébe. Még annyit mond: — Már nem élnek a nagy- szüleim, őket már nem za­varja az építkezés. — Tragédia volt ez szá­mukra? — Mindenkinek az volt, aki ott élt a gátnál. A gátnál két asszony áll a kertkapuban. Egyikük csak annyit mond, hogy ő Juhos- né, másikuk az teljesen be­mutatkozik: Kozmér Júlia. — Mink már ezt a prob­lémát keresztüléltük, A hid- rocentrál miatt, azt hiszem, mi szenvedtünk a legtöbbet. Nézze ezt a területet! Mi minden rultymaságot össze- hordtak ide. Kimaradt be­tont, deszkát, szemetet. Ezt az évek hosszú során mi csak szenvedtük. Most már fel van töltve. Mink már ezen túl va­gyunk. Most már minket sem­mi nem érdekel. Megindíj- ják, vagy nem indíjják — engem az már nem érdekel! — Hallott arról, hogy so­kan tüntetnek ellene? — Hadd tüntessenek! Mi buták voltunk ehhez. Jöttek a teherautók, én meg egye­dül eléjbéjük álltam. De csak egymagám voltam a lapát­tal. Gondoltam, odahúzok an­nak az autónak, de az csak jött, jött nekem. Jártam én a csendőrségen is aztán, de persze, nem volt értelme. A „hidrocentrál” feletti hí­don rövid időre megállók az autóval. Két férfi szemlélő­dik ott, hosszasan elmereng­nek a betonsemmibe. — Kettévágták nekünk a Csallóközt — mondja egyi­kük. — Mit tart meg ez a va­cak gát, *ha. majd jön a víz? Szocialista munkában készült! Még mi is veszélyben leszünk ott lent, Szerdahely környé­kén — így a másik. — Maguk a tiltakozókkal tartanak? — kérdezem tőlük. — Hát persze, igazuk van! — Sokan azt mondják: már késő, nem lehet ezt elbonta­ni. — Nem is kell ezt elbon­tani — mondja a fiatalabbik. —■ S mi célt szolgálna? Mi leime itt? — kérdezem meg­rökönyödve. — Múzeum! — válaszol az idősebb, s ahogy bepattan­nak a Skodájukba, hirtelen már csak a porzó utat lá­tom mögöttük. Dorobrovszky Adám Medve ir, a nyíllak és a Iliét..

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents