Észak-Magyarország, 1991. július (47. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-27 / 175. szám
1991. július 27., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 Szó szólóban Ismerjük, bár még senki se látta, csak festékes keze nyomót hagyja ott az újságpapíron. Mindig akkor, mikor nem is számítunk rá. Mindig az utolsó pillanatban. Ö a NYOMDA ÖRDÖGE! Ez az átkozott kis dzsinn kimeríthetetlen az ötletekben. Az még a legszolidabb viccei közé tartozik, hogy egy szón belül összecseréli a betűket. FEKELEZET - olvashatjuk ilyenkor felekezet he-' lyett. De hát ezen csak mosolyog az olvasó. Az viszont korántsem volt nevetséges, mikor — 1945—46 táján — ez jelent meg az egyik baloldali párt lapjában: ZÖLD KELL A PARASZTNAK! Mindenki nyilas provokációra (Szálasi- ék színe volt a zöld) gyanakodott, pedig csak a NYOMDA ÖRDÖGE változtatta — egyetlen betű kicserélésével - zöldre a földet. Aztán volt rá alkalom, hogy a rossz szellem elcsent egy-egy betűt. Nemzeti klasz- szikusunk intelme imigyen jelent meg: HAS, ALKOSS, GYARAPiTS . . . öreg redaktorok szerint a szemét kis ördög óriási dobása volt hajdan, mikor eltüntetett egy „r" betűt. Az első levonatban ez került a korrektor elé: VÉS EREDJ LÉGY OSZTÁLYHARCOS! Csakhogy résen volt ám a korrektor is, akit - mint éber kádert — nemrég emeltek ki a termelésből. Látta, hogy itt hibádzik valami és azonnal javított. Így: VESS, EREDJ LÉGY OSZTÁLYHARCOS! (Így már volt értelme.) A jelszavakba, idézetekbe különösen szívesen nyúlt bele a szellemkezű kurafi. LÁSZLÓNK PETŐFI - látta megütközve egy megyei potentát’ saját lapjában. Azonnal felhívta a szerkesztőséget: - Tudhatnák az elvtársak, hogy Petőfi Sándor volt, nem pedig László! Aztán voltak a NYOMDA ÖRDÖGÉNEK olyan - hogy úgy mondjam —, öncélú kis játékai is, amire aligha lehet büszke. Olykor ilyeneket produkált: DÖNTSD A SZŰKÉT, NE SIRÁNKOZZ! vagy: ZENGJEN A HALUNK PAJTÁS! Azt meg már mindenki természetesnek tartotta, mikor egy üzemvezető ekként nyilatkozott: VÁLLALATUNKNÁL VANNAK MÉG LIBÁK... Ma már csaknem százesztendős öreg mesterem, ki a tördelőszerkesztés alapjaira oktatott, megesküdött rá, hogy ő látta valahol kiszedve a PÁNIK szót olyan kontaminációban, ami miatt egyaránt tiltakoztak mind az Angol Kisasszonyok, mind Slahta Margit párthívei, mind a zászlót bontó MNDSZ. A gyorshír címét helyesen így kellett volna szedni: HATALMAS PÁNIK A CSARNOKBAN. Könnyen lehet persze, hogy mindez nem is igaz, csak megirigyelte az öregúr a NYOMDA ÖRDÖGÉT, meg aztán benne is mindig volt valami diabolikus. De az sajnos tény és való, hogy az említett ÖRDÖG most sem alszik, sőt engem mintha külön is kipécézett volna. Amíg csak úgy frics- kázott, hogy leharapta szavaimból a toldalékokat (egy- egy jelt, vagy ragot) hagyján. Mikor a szórendbe belenyúlt, még mindig igyekeztem megőrizni nyugalmam. De a keserves Belzebub mindenét annak a szar(vas), patás fajtájának, mégse akarjon lehetetlenné tenni, mikor már megettem kenyerem javát. Most az olvasó elé idézem a gaz fajzatot: tessék ítélni! Két héttel ezelőtt (július 13.) a következő mondatot szántam ezekre a hasábokra: „...sok mindent meg lehet bocsájtani csak azt nem, ha azokat fordítják szembe egymással, akiket vérségi kapcsolatok — természeti törvények — a kölcsönös megbecsülés szálai, a BARÁTSÁG, a szeretett szakma, vagy a fellobbanó szerelem köt össze." Nos a mocskos, ronda ÖRDÖG — hogy hasítaná ketté a kénköves istennyila! — a BARÁTSÁG helyett becsempészte: BUTASÁG.. . Eszerint a butaság ugyanolyan erkölcsi érték, mint a kölcsönös megbecsülés. Hát köszönöm szépen — ki vagyok ütve! De, ha már a „butaság" ily módon exponáltatott, ám legyen: szóljunk róla. Csak hát, ki olyan okos, hogy a butaságról merészeljen beszélni? Ámbár lehet, hogy nem is okosnak kell ehhez lenni, hanem inkább bölcsnek, vagy legalábbis józannak. Márai írja, hogy őt mindig- fárasztották az okos emberek, akik soha nem bölcsek. A magyarázat immár szó szerint: „Az okosság készség, idegrendszerbeli és értelmi fürgeség. A bölcsesség az igazság, a megnyugvás, az elnézés, a tárgyilagosság és a beleegyezés." Talán ennyiből is kitetszik, hogy a butának nem az okos az igazi ellentéte, hanem a bölcs. (Egy okos ember sok hülyeséget csinálhat, a bölcsnek csak ritkán vannak balfogásai.) Ha tehát tudjuk milyen a bölcs, már sok mindent tudunk a butáról is. Egy bizonyos: a buta nem azonos a tompa agyúval, a bugyutáJ val, a balgával, a bávatag- gal. Inkább a (milyen remek nyelvi lelemény ez) a bunkó és a buta közé tehetünk egyenlőségi jelet. Namármost mikor például Beke Kata (Kritika 91/7.) az ország „élbunkósodását” tartja a legnagyobb veszélynek, akkor természetesen nem arra gondol, hogy gyenge felfogóképességű gyerekeket szülnek a magyar anyák — hanem Sokkal inkább arra, hogy erkölcs, arányérzék, alázat, szerénység nélkül elbunkó- sodhatunk. Azaz nemcsak a tárgyi ismeretek megtanulása kívánatos (bár azt is nagyon fontos mindenkinek tudnia, hogy mit nem tud) többre van szükség. Ezt lehet küldetéstudatnak, bölcsességnek, vagy méginkóbb szolgálatnak nevezni. Dehát akar-e szolgálni a hatalomra került ember? Vagy másként: elég bölcs-e ahhoz, hogy vállalja a szolgálatot? Sajnos az a történelmi tapasztalat, hogy a HATALOMMAL a leggyorsabban a bunkók társulnak, s ily módon nagyon veszedelmesek tudnak lenni. Mert nincs meg bennük az elnézés, az alázat, a türelem, a tárgyilagosság. Viszont munkál bennük a’ gőg, a — Veres Péter által annyiszor em- legetett - kivagyiság, önteltek és bizalmatlanok. . . . hogy elkelne már egy példa is? Kortársaim közül, mindenki sok példát tud. Néhány éve benéztem a főhivatalba. Valami nyári műsor ügyében - ha jól emlékszem. Várok, várok, mire kijön az egyik „labdaszedő" (tizenévvel fiatalabb nálam), s a köszönést is mellőzve közli: „Jó, hogy itt vagy, éppen most akarunk berendelni." Sok mindent átéltem, de nem emlékszem, hogy valaha is BERENDELTEK volna. Még a zászlóaljparancsnokom is így szólt ki - ne-, kém a sorkatonának — szobájából: „Ha volna pár perce . . ." A vizitáló orvostábornok pedig egy intéssel elhárítot ta szabályos jelentkezésem, s még azt sem engedte meg, hogy a köpenyét lesegítsem. (Pedig nemcsak a rang, hanem a korkülönbség is elég nagy volt közöttünk.) De a főhivatal hivatalnokéi, most úgy látta jónak, hogy berendeljen. Mindjárt láttam, hogy — famulusjával együtt — valamiféle tetemre- hívásra készülnek. Azóta elfelejtettem, hogy miről volt' szó, mert ilyen az élet, $ ennyire fontos a hivatali harag, meg hatalom. Azt hiszem azt a bizonyos „szolgálati utat” nenf tartottam be valamiben, dehát minden mást is előhoztak. Megleckéztettek na! — Konkrétan azonban csak a következőkre emlékszem. Famulus: Túl sok a színház experimentális bemutatója. Hallgattam. Megkérdezhettem volna ugyan, hogy1 mihez viszonyítva, de a vitának nem láttam értelmét, £ hallgatásom a főnök félreértette. „A kísérleti előadásokra gondoltunk — magyarázta szelíden, mint a hülyegyerekeknek szokás. Hogy én mire és kire gondoltam, azt nem írhatom lej A szivar egyébként valamelyik kisiskola igazgatója vóit korábban, s akkortájt születhetett, mikor velünk — szegedi kisdiákokkal - Sik Sándor, sőt Törnek Vince a piaristák generálisa is, a leereszkedés legkisebb jele nélkül kommunikált. Később aztán rájöttem, hogy fölösleges volt meg- bántódom, hiszen az emlő tett hivatalos ember egyaránt ért a zenéhez, a dramaturgiához, a filmhez, a képzőművészethez, sőt ° számszaki dolgokhoz is. De legfőképpen az oktatáshoz, vagy inkább a kioktatáshoz. Mert akinek az Isten hivatalt adott . . . Világos, hogy ezt az embert a változások kiröpítet- lék a helyéről. Jóval magasabbra röpítették ! Mert a bunkók szövetségénél nincs erősebb Hát ezért kárhoztatom én a NYOMDA ÖRDÖGÉT, aki a barátság szálai helyett a butaság szálait kötötte ösz- sze a minap ezeken a hasábokon. Pedig éppen elegen kötö- getik, szövögetik azt a sajtó berkein kívül is. És ha a butaság tényleg világhatalom - ahogy Beke Kata állítja -, akkor mi máris integrá- •ódtunk. Fotó: Farkas Maya A mind gyakoribb közúti balesetek híre sem riasztja el a gyalogosok egy részét attól, hogy időnként lerövidítsék az utat. . . Mindennapos eset, amit a miskolci Zsolcai kapuban kapott lencsevégre fotó- riporterünk, pár lépésre a zebrától. Baleset ez alkalommal — szerencsére — nem történt. Elefánt a porcelánboltban Fodor Tamás a szabadelvű kulturális koncepcióról Budapest (ISB) — „Elefánt a porcelánboltb'an, avagy az állam szerepe a kultúrában” címmel elkészült a háttéranyag-gyűjtemény a szabad- demokraták kulturális koncepciójához. A vitaanyag összeállításában Rajk Lászjó és Fodor Tamás országgyűlési képviselők vállaltak oroszlánrészt. — Miért látták szükségesnek a koncepció kidolgozását? — kérdeztük Fodor Tamást. — Á kultúráról kialakított vélemények nagyjából kétfelé oszthatók. Az egyiket a könnyebbség és egyszerűség kedvéért némileg önkényesen konzervatív, a másikat pedig liberális álláspontnak nevezném. Előbbi közvetítő szerepre kárhoztatja az egész kulturális intézményrendszert. Az oktatás és a nevelés' vonatkozásában a nevelést teszi az első helyre, tehát valamiféle embereszmény megvalósítására törekszik. Az embereszményt nem kibontani akarja az emberből, hanem bele akar táplálni bizonyos értékeket. A másik, a megengedő álláspont, ami az értékeket az emberből igyekszik kibontani, az emberi önszerveződésekre, a civil társadalom jelenlétére épít. Ezt nevezném szabadelvű megközelítésnek. Ebből a szempontból mérlegeltük, hogy kihez fordulunk segítségért. — A mindig visszatérő alapkérdés: milyen legyen az állam viszonya a kultúrához? — Két úton közelíthetünk, amikor az állam és a kultúra viszonyának kérdését vizsgáljuk. Az egyik, hogy valamiféle ideológiából lebontva keressük meg az elvek érvényesülését. Ez távol áll az SZDSZ gyakorlatától, amely mindenképpen induktív, tehát mi a valóságból indulunk ki, és abból a szakértelemből, amely az évek folyamán felhalmozódott. Csodák csodája, ebből is kicsengeni látszik »lagj-un isüuiierens, nagy an egységes koncepció. Megkértünk egy-egy szakmájában ismert szerzőt^ hog> próbálja összefogni azokat a tapasztalatokat, amelyek egyrészt az eddigi kultúra- tamogatasi rendszer kritikáját jelentik, másrészt pedig egy olyan elképzelt modellt, ami eleg tág ahhoz hogy ebben még kifutási lehető- seg legyen, megfelelő súlyt adjon a helyi, eseti döntéseknek. Ez a gyűjtemény nern lep föl a katekizmus igényévé , nem lép föl egy kultui politikai tézisrendszer egységességével, hanem csak antológia, .ahol ki-ki kedve szerint ajánlatot kap arra hogy miként tájékozódjon ezen a nagyon nehéz terepen. mint amilyen a kultúra es az all am kapcsolata - Miért íhellett ezt ép lágos lett volna, he a i kormánynak, vag\ Iáimon levő ikonmái ciónalk egy elképzelése, amellyel szembe lelhetett volnia állítani a m'i nézet- rendszerünket. A kormányprogram azonban nagyon kevés teret szentel annak a ■kérdésnek, hogy az államnak milyen szerepet kell vállalnia a kultúrában, s azt is a jelszavak szintjén teszi. Eközben naponta gyakorlati kérdésekben kell dönteni a törvényhozásban. Ez volt az együk dilemma, amit fel keltett oldanunk, hogy tudniillik, egy ellenzéki párt mennyiben telhet javaslatot az ország egészét érintő kérdésék •megfogalmazásában. Segíti ezt a hatalom mai szerkezete, azazhogy aki most ellenzék, az a körvetkező alkalommal kormányzópárit tehet. De hogy ez mikor következik be? Mindenesetre fel kell készülni erre a szerepre. Kihívást jelentett az is, hogy az önkormányzatok egy részében szabaddemokrata elkötelezettségű emberek vannak. Nekik napi gondjaik lesznek. Kell, hogy bizonyos kérdésekben megfogalmazzák a válaszaikat. Ennyiben téhát kötelességünk egy olyan stratégiát felvázolni, amelynek alapján a taktikai lépések meg- tébetőik. — Az ön által „konzervatív. eszmeiségű”-nek nevezett kultúrafelfogás lényege sehol sincs megfogalmazva? — Bevallom, nem tudok róla. A kormánykoalíció pártjaiban van egy ideológiai közösség. Ez pedig a nemzeti és a .keresztény értékek tisztelete. Akármelyiket is vesszük, legalábbis a kirekesztés gyanúja forog fenn. Mindazt, ami nem a nemzeti, nem a keresztény értékekhez tartozik, legalábbis a második helyre sorolja, • s ezzel valamilyen módon restaurálja a három „T” rendszerét. Egy olyan korszakiban, amikor a határok lebomlását látják, amikor az egységes Európa meglétét tapasztaljuk, amikor ,a nemzeti kultúrák életben maradását éppen az Európai Közösség jelentheti — a „nemzeti” túlhangsúlyozása időszerűtlen. — ön szerint nincsenek is olyan értékek, amelyekre azonban az államnak mégis rá kell „segítenie”, például az értéktelen tömegkultúrával szemben? — Csak a minőségre szabad rásegíteni. Arra viszont feltétlenül. De úgy kell felfogni, hogy az egységes kulturális rendszer, melynek egyik pontja összefügg a másik ponttal. A kultúra hegycsúcsainak megjelenéséhez szükséges számba venni azt, hogy a kultúra olyan televéjjiy, amelyen az értékes haszonnövényzet, s a szépséget kiszolgáló növényzet éppen úgy megjelenik, mint a gaz. De ezt nem vegyszerezéssel kell megszüntetni, hanem biológiai védekezéssel. Azaz a gyomot nem kivágjuk, hanem az egyik növény hatását felhasználjuk a másik erősítésében. — De milyen szerkezetben lehet dönteni az értékekről, a támogatások odaítéléséről? — Az államtól elkülönített, a kormány folyamatos pénzügyi, takarékossági, jogi ellenőrzése mellett működő kvázi kulturális parlament végezné: a Nemzeti Kulturális Alapítvány. Ez egyesítené magában a szakma szervezeteinek delegátusait és a közönséget valamilyen szempontból megjelenítő testületek képviselőit. Az összeget, mint az állami támogatás kultúrára eső részét így igazságosan el lehetne osztani. — Nyilván, a kultúra támogatására a jelenlegi keret elenyészően kevés. — Igen, de azt hiszem, a megoldás nem pusztán ennek növelése, hanem az, ha az egész struktúrát megpróbáljuk megváltoztatni. Az eddigi támogatási rendszer az intézmények fenntartását tűzte ki célul. Szerintünk célszerűbb a programokat támogatni, és a kulturális fogyasztást ösztönözni, a magánmecenatúrát pedig bátorítani. Ehhez az kell. hogy a kultúra finanszírozási rendszere megfelelő távolságba 'kerüljön az államtól. Egyfelől megállapítunk az állam részére kötelezettségeket, amelyeket törvényileg garantálni kell, hiszen az állam nem vonulhat ki a művelődési területről, mert fennmaradásának feltétele az ország növekvő kulturális színvonala. Másrészt azonban meg kell akadályozni, hogy az állam visszanyerje azt a kultúrirányító és kultúrpa- rancsnoki szerepet, ami az elmúlt évtizedek jellemzője volt. Tehát olyan mechanizmusokat kell kiépíteni, ahol távol kerülnek a döntések a politika szférájától. — Az elmúlt két-három évben ez a távolodás nem történt meg? — Felemásan. A kultúra szereplői eddig is szerepekben működtek, és nem a valóságos mivoltukban. Elég csak arra utalni, hogy a mecénás szerepét a filmgyártásban, a filmigazgató látta el, holott nem a saját pénzét kockáztatta. Az utóbbi években történt némi közeledés az önállóság felé, de ezzel párhuzamosan a kultúrára szánt pénzeket fokozatosan csölcken- tették. Az állam abban érdekelt, hogy egy országnak egyenletes mértékű általános kulturális színvonala legyen. Ehhez olyanfajta működési szerkezetet kellett felvázolni, amely megfelelő távolságot tart az államtól, de természetesen nem hagyja figyelmen kívül az állam felelősségvállalását abban, hogy például mennyi összeget szán a költségvetésből a kultúrára. Innentől az államnak a törvényességre és a takarékosságra kell figyelnie, elkerülve, hogy 5 osszon, a rendszernek az új kezdeményezések felbukkanását, kiteljesedését, illetve a pluralitás, a sokszínűség érvényre jutását kell szolgálni. Dombrovsafcy Ádám
