Észak-Magyarország, 1991. július (47. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-20 / 169. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 12

1991. július 20., szombat

Más hullámhosszon

A rendőrség múltjából III.

Széchenyi és a bécsi bankár

Nem hiszem, hogy lett volna olyan kor, amelyben az ötvenen felüliek és gyerekeik zenei ízlése között akkora szakadék támadhatott, mint napjainkban. Én még apám minden nótáját eltanultam, de azokat is, amelyeket ő már

— csuda tudja, miért? - szájára se vett, a legények „bömbölték" a kocsmában, bálban. Vélekedésem szerint a régi parasztvilágban is kiütközhetett a nemzedékek természetes ellentéte. Elfogadva mindazt, amit apámtól hallottam, „repertoáromba" bekerültek az újsütetű műdalok is, s ebben

— úgymond — az új generációhoz való tartozásomat fejeztem ki. Fülemet nem bántották Karády, Jávor Pál és mások rádióból ellesett nótái — akadt néhány készülék a faluban. De a meghatározó a népdal volt. Tanítónk is ezt szorgalmazta. Bartók és Kodály neve számunkra nem volt ismeretlen; Antonyi tanító úrtól a „Csak tiszta forrásból!” alapelvet is gyakran hallottuk. Ha látta, figyelmünk lankadóban, félbehagyta a leckét, és az egykori kántortanító szépséges hangján felcsendült: „A csitá- ri hegyek alatt...” Az együtt- éneklés magával ragadó öröme elfújta a lelkünkre telepedett tunyaságot, a karének még a botfülűek gyatraságait

'is elleplezte.

Mindezzel oda akarok kilyukadni, hogy aki ilyen zenei nevelést kapott, nemcsak értetlenül, de haragos elutasítással kezeli a „bitet”, a „rockot", legyen az „lágy”, vagy „kemény", a „rock and roll” („ringasd és forgasd”) igen gyors ütemére képtelen táncra perdülni, a dübörgő hangfalak elől „falra mászva”. A vo- nagló, sikítóan lármás énekesek fényjátékokkal is manipulált „dühöngése" riasztólag hat rájuk, amit csak fokoz a hallgatóság — enyhén szólva — rendellenes viselkedése. (Mondják, teheneken is kipróbálták

— nos, „sztrájkba léptek”, nem adták le a tejet.)

Fiaim és haverjaik ezt tartják „korunk zenéjének”. S olyan magas „decibelszinten” hódolnak neki, csoda, hogy még nem hallássérültek. Amikor szóba hozom, nincs joguk rákényszeríteni zenei ízlésüket másokra, főleg a szomszédokra, tehát „diktátorok", azt felelik: ez a muzsika eleve megkívánja a magas hangerőt, „lényegi mondanivalóját” így tudja kifejezni. Hogy mi a mondanivalója? „A tudományos-technikai forradalom hatalmas lendülete — aki a népdalt kedveli, ökrös szekér után kullog a Mercédeszek, Jaguárok korában!”

Érvelésük „hatalmas lendülete” — „lehengerlő”. Az apa, aki megette már kenyere javát, s iskolázottság dolgában „magasan veri" őket, belebukik magyarázkodásába. A zenei ízlésszakadék innenső partján állva, azaz az „ökrösszekeres" múltban, nem képes átkiabálni a „túlpartra", mert nagyon széles. Az ő dallamvilágának már nincsenek örökösei fiaiban. (Bátortalanság, bizonytalanság is gyötri, hiszen

— hírlik — a bitrajongók még Kodályt is „megfogták” - Angliában járva, meghallgattattak szegénnyel egy ilyen koncertet. „Mester, mit szól hozzá?" Mondott valamit dallam- értékeiről, aztán ezt kérdezte: •„Csak azt nem értem, mit jelent a »je-je-je«?” Az ellenérv valóban fején találta a szö- qet: és a magyar népdalokban a „ju-ju-ju”? I)

A fiatalság tömeges elfordulása népe-nemzete „zenei anyanyelvétől” magyarázatot követel. Hogy több évszázados, még egészséges tölgyek derékba törjenek, olyan szélvésznek kellett kerekednie, mely energiájával felülmúlt minden korábbit! A tömeges elforduláshoz is „energiaráfordítás”, hatalmas „beruházás" kellett. Magam se tudok másra „mutogatni”, mint sokan megtették előttem — rádió, televízió.

Rossz alvó vagyok. Gyakran megesik, hogy külföldi adónál kapcsolom ki készülékemet. Ha műsorkezdés előtt felébredek, órámat nézve, fél öt

előtt egy-két perccel végigszaladok a hullámsávon — a Rá- kóczi-induló révén „hazatalálok”. De mi történik, ha elalszom? Szinte pánikba esve keresem a Kossuthot. Tudnom kell, mi újság itthon, milyen időre számíthatok. Megállók egy-egy állomásnál. És meg- hökkenve fedezek fel „valamit". Felismerem az orosz, lengyel, szlovák, román adókat — és a sugárzott zenéről! Még a rock is — mit mondjak? — nemzeti jelleget ölt. Még azt is „megérzem": ez olász, az spanyol, stb. (S ha a beszéd is igazolja találgatásomat, „verem a mellem”: mennyi nyelvet felismerek ...) De a mi rádiónkból árachó zene nem igazít útba.

Vádló „izmus” tolakszik nyelvemre — „kozmopolitizmus”, minden nemzeti jellegtől „kilúgozott” vilógpolgárkodás.

Szinte beleizzadva a keresgélésbe, végre magyar hangot hallok, Megmondja, menynyi a pontos idő, s hogy „hazánk fölött derült az ég, ma eső nem várható”. Kimondottan örülök neki, ugyanis korábban bőséges csapadék hullott. Ám kedélyem menten beborul, mert a bemondó egy lemezlovas felajzottságával jelenti be az új számot: „Most pedig Dalida énekel! Címe: »Az én Olaszországom«..." Elönt a méreg. A jó hangú hölgynek „édes” lehet, bennem viszont felsírnak apám csupavér emlékei: Doberdó, a Piavé, magyar bakák százait viszi a víz. . . Mikor hallom már: „Az én Magyarországom!”? Aztán megint (pontos idő, időjárás ...) zene, zene, s csupa angol, amerikai bitesek, rockosok éneke. Ha már végképp ragaszkodnak „korunk zenéjéhez", miért nem magyar együtteseket vonultatnak fel? Nem, itt szó sem lehet kozmopolitizmusról, mert akkor elfogulatlanul kedveznének orosznak, lengyelnek, csehnek, szlováknak, stb. Fiaimtól tudom, az angolszász rock az — „igazi”. De hát nekem és a koránkelő egymillió- nyi „ingázónak” nem biztos, hogy az — a „tinédzserek” még az igazak ólmát alusszák. (Igaz, egy magyar srác nyafogva panaszolja, még csak fél hét, s neki mór indulni kell munkába — de a falumbéli bejárók 3 órával korábban kelnek ...)

Szöveg - riport — következik. Nyíregyházán az óvodai férőhellyel bajok vannak. A csöppségeket egy iskola éttermében teszik le a szülők hat órakor. 8-kor jön értük az ovibusz, elviszi őket távoli óvodába, ahol van „szabad kapacitás". Ének zárja a „szívderítő” életképet, feltehetőleg óvodás lányka ajkán csendül, csengettyűzve:

Magyarország az én hazám.

Budapest a fővároskám.

Ahol jól érzem magam,

Ahol kitörhetem a nyakam . . .

Remélem, azóta „közszájon forog az óvodások körében (’87. IX. 7.)

Amikor Petrovics Sanyika még ilyen pici volt, dajkája (mert ha hihetünk neki, háztartási alkalmazottjuk is volt) nem verte ki az ágyból negyed 6-kor, különben Petőfiként sosem írja le:

Ha a Föld Isten kalapja,

Úgy hazám a bokréta rajta ...

Ha mór „angolmániásak” a

3,5 órás reggeli adás zenei szerkesztői, sugallják a szenvtelen angolok szűkszavú, de példás hazaszeretetét is: „Jó vagy rossz? A hazám!”

Nem tudom se meg-, se elitélni „korunk zenéjét" (az embernek sok minden nem tetszik, mégis békésen megfér vele), de az arányokat mérlegelni képes vagyok. A jóból is megárt a sok.

Fiadd fogalmazzam meg szerény óhajom: a „zenei terítéken” szorítsanak helyet olyan muzsikának is, amely magyar, hogy a magamféle, zeneileg „más hullámhosszra" hangolt hallgató ráismerjen hazája vezető rádiójára.

Gulyás Mihály

Adalék a Hitel történetéhez

II kegyetlenkedü szökött fegyenc

Felhívás jelent meg 1945. február 11-én a helyi lapokban: kérik a lakosságot, hogy mindazokat, akik a rendőrség nevében lépnek fel, hatósági ténykedést végeznek, Igazoltassák. A rendőrök ugyanis akkortájt már számozott karszalagot viseltek, illetve igazolványnyal is rendelkeztek.

1946. június 22-én egy idegen zörgetett be a Zs-i tanya lakóépületének ajtaján azzal, hogy dr. Zsámbokit keresi, aki az internálótáborból megszökött. Hozzátette: a kapitányságról jött, és mivel ez idő tájt dr. Zsám- boki valóban valamelyik ín- ternálótáborban tengette napjait, a határozottan fellépő idegent minden fenntartás és igazoltatás nélkül beengedték. Ám a jövevény a szobába érve pisztolyt rántott és követelte a családi aranyak átadását. Ezután a házban tartózkodó hölgyek egyikét ütlegelte, majd a melleit tűvel szurkálta, hogy a jelenlévőknek tudomására hozza, csak akkor távozik, ha minden kívánságát teljesítik. Elképzelhető a benn- tartózkodók kétségbeesése, akik azt remélték, hogy az idegen az értékek megszerzése után békésen távozik, ám nem ez történt. A nők kezét, lábát összekötözte, majd azzal kísérletezett, hoev eevikük szemét gyufával kiégeti.

E szörnyűségek után két ruhásbőrönd élelmet, aranyat, és egyéb, a háború utáni időkben különösen értékesnek számító holmikat szedett össze. Aztán mégsem tudott ellenállni aljas ösztöneinek, az egyik asz- szonyt maga alá teperte, majd befogatott a kocsissal és a fogattal elmenekült, köddé lett.

Később sikerült nyomára bukkanni Kanalas János, nyírbátori lakosra, akiről kiderült, azért rendelkezett ilyen nagy helyismerettel a tanyán, mert az internálótáborból dr. Zsámboki mellől szökött meg ...

Ezekben a hónapokban gyakran akadtak a rendőrök csavargó, gyermek-bandákra is, akik bűncselekmények elkövetésével jutottak élelemhez, átmeneti szálláshoz, fegyverekhez. A kóborló kis rablócsapatok tagjait összeszedték és átmenetileg Rudolf-laktanyában találtak helyet a számukra. Még 1947-ben is 875 gyermek- és fiatalkorúak által elkövetett bűnügyben ítélkezett a megyei bíróság. 1947-es keltezésű az a rendőri hír is, amely szerint Tiszadorog- mán három gyermek életét oltotta ki egy felrobbant gránát. Ám nem ez volt az utolsó békében gyilkoló háborús fegyver.

Nagy József

Ez idén van Széchenyi István születésének kétszá. zadik évfordulója, s a bi- ceritenárium alkalmából egész évben tartanak a -megemlékezések. Konferenciákon, egyesületi, akadémiai üléseken elemzik, méltatják „a legnagyobb magyar” történelmi nagyságát, nemzet- gazdasági, írói munkásságát. Tudományos művei kö?ül kétségkívül legismertebb a Hitel, amelynek megírásában — valamelyest — életének egy különös eseménye is közrejátszott.

Tízezer pengő kölcsönre volt ugyanis szüksége az udvari körökben ismert magyar mágnásnak 1928-ban, aki akkor 37 éves volt. Ä bécsi bank azonban nem volt hajlandó hitelt folyósítani Széchenyinek, mert tisztában lévén a magyarországi gazdasági helyzettel, a magyar földesurak elmaradott gazdálkodásával, nem látott biztosítékot a hatalmas összeg visszafizetésére. Mondanunk sem kell, az ifjú gróf ezen igencsak felháborodott, s fedezetül megnevezte — a becsületét. Ezt azonban a bank nem találta megfelelő „zálognak”. Később aztán Széchenyi mégis_‘ csak megkapta az igényelt hitelösszeget, sőt a bankár bocsánatot is kért tőle, de az eset a hazai gazdasági viszonyok miatt gondolkodóba éj tette a grófot.

Ez az eset is egyik indítóoka volt annak, hogy Széchenyi még abban az évben hozzáfogott híres művének, a Hitelnek a megírásához. A modern magyar közgazdaságtudomány kezdetét jelző mű 1830-ban került az érdeklődők kezébe, s olyan nagy feltűnést keltett, hogy ugyanabban az évben két német nyelvű, a következő két évben pedig további négy magyar nyelvű kliadást ért el, ami a 19. század eleji Magyarországon példátlan könyvsikernek számított.

Ennek megfelelő volt a fogadtatása is. A reformkor felvilágosult politikusai és írói kitörő lelkesedéssel írtak, beszéltek róla, a konzervatív mágnáskörök viszont támaadást indítottak Széchenyi és műve ellen. Amikor például Mettemich- nél tisztelegve átnyújtotta neki a Hitel tiszteletpéldányát, a koncellár a következőképpen nyilvánította véleményét: „Ismét meg kell önt leckéztetnem. Ön, tudom, csak jót és nemeset akar. A kormány nem fél a világosságtól, de a fűztől fél”.

A sárosi nemesek a me- gyegyűléssen így foglaltak állást Széchenyivel szemben:

„A grófok írhatnak ugyan elég jól a lovakról, de a po_ litikába ne avatkozzanak, mert ez a táblabírák dolga, akik ebben politikusabbak, mint egy pesti mágnás”. Akadtak, akik a Hitelnek még a szerzőségét is kétségbe vonták. „Nem hihetem — írta egy nagyenyedi tanár — hogy egy gróf tollából ilyen alapos munka kikerülhetne; szegény legény dolgozta ezt helyette”. A dühösek, hitet- lenkedők támadó hangját végül is visszaszorították a haladó liberálisok nyilatkozatai: Bajza, Vörösmarty, Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos elismerő lelkendezései. Véleményüket a kor jeles irodalomtudósa, Toldy Ferenc ekképpen összegezte: „A Hitel nemcsak lángelmű könyv, hanem országos tett, a század egyik legnagyobb eseménye”.

Széchenyi a Hitéit „honunk szebb keblű asszonyainak” ajánlotta. Ezt követi az Előszó, m'ajd a Bevezetés. Már itt merész hangot üt meg. amikor támadja a maradi nemeseket, „kik az elválhatatlan pipával a szájukban minden előmenetelnek eleven gátjai, here gyanánt csak henyélve híznak a haza zsírián”. Még azt az évszázados hivatásukat .sem teljesítik, hogy „háború esetén hadiszolgálatra ki áll janak”, hiszen a jobbágy fizeti az adót s ugyanő katonáskodik.

A több fejezetre osztott mű — címének megfelelően — főképp a hitel, a tőke jelentőségével foglalkozik. „Fin a hitelt gondolom és hiszem azon talpkőnek — írja Széchenyi —, melyen a földművelési és kereskedési gya_ rapodásunk, felemelkedésünk és boldogulásunk alapulhat”. Magyar mágnástól szokatlan bátor hangon támadja az elavult birtokrendszert és a megyei köz- igazgatást. A magyar földesurak és nemesek ugyanolyan elmaradott gazdálkodást folytatnak, mint elődeik a középkorban. Hitel és tőke hiányában „szegényebbek. mint birtokukhoz képest lenniök kellene ...”

A külföldi tanulmányútjai során Franciaországban és Angliában tapasztaltakra hivatkozva, a „bérekesztés- ben” sürgeti: „Minekünk is mozdulnunk kell, akár akarjuk, akár nem, :s nehogy hátrafelé nyomattassunk, lépjünk inkább előre!” Majd az utolsó rövid bekezdésben következik a Széchenyitől oly sokszor idézett szállóige: „Sokan azt gondolják: Magyarország — volt; én azt szeretném hinni — lesz!” Hegyi József

r

ínyenceknek valók

A pénzverészettől a hegybelsőkig

A Miskolci Egyetem központi könyvtára 1987-ben kezöte meg a Bányászat, kohászat és földtant klasszikusai sorozat kiadását. Ebben a három ágazat neves művelőinek a Műemléki Könyvtárban őrzött tudományos műveit tették közkinccsé. Olyan műveket, amelyek nemcsak a szűk szakmai, hanem szélesebb körű érdeklődésre is számot tarthattak. Az elmúlt években eddig már öt kötet jelent meg. Mint a sorozat szerkesztőjétől, dr. Zsámboki Lászlótól megtudtuk, újabb három kötet kiadásra előkészítése már megtörtént.

Rövidesen kiadják Csiba István jezsuita páter 1714-ben megjelent könyvét, amely Magyarország hegyeinek leírását tartalmazza. Ez a mű azonban nem a hegységek 'földrajzi leírása, hanem a hegységek geológiájával, az ott található ásványi kincsekkel, valamint azok hasznosításának lehetőségeivel foglalkozik.

Még a szakmabeliek is keveset tudnak a bányászatot, kohászatot egyképpen felölelő pénzverészetről. Ez külön tárgy volt valámikor az akadémián. Most közreadják Faller Károly Pénzverészet egyetemi jegyzetét. Ez az egy példányban meglevő kézirat a profesz- szor egyetemi előadásait tartalmazza. Hazánkban ebből a témakörből még nem jelent meg átfogó mű ez lesz az első, amely ezt a fontos tárgykört megismerteti.

A harmadik mű, amely kiadás előtt áll, ugyancsak egy jezsuita páter munkája. Nicolaus Poda 1770-ben Selmecbányán a matematika és a géptan professzora volt. Műve akkor németül jelent meg, most pedig kétnyelvű kiadásban lát újra napvilágot. Művében az ő korában világhírű Selmecbányái bányagépeiket ismerteti.

Korviné tnoná

Horváthné utazgató, érdeklődő és újságolvasó asszony. Utóbbit onnan gondolom, hogy olvasta egyik tudósitónk sorait, amely szerint nem helyénvaló, hogy a kassai Ro- dostó-házban egyetlen magyar felirat sem ismerteti nagy fejedelmünk és hűséges íródeákja Mikes Kelemery személyéhez fűződő emlékek, tárgyak ott kiállított darabjait. Horváthné ezzel szemben nem reklamál, hanem elnézően, beletörődőén és engedékenyen közli velünk, hogy szerinte nincsen semmi baj, hiszen egy nagyon kedves szőke hölgy, aki jól beszél magyarul, részletesen ismerteti a magyar látogatókkal az ottani látnivalókat. Sőt, mondja, még kuruc zene is felcsendül a látogatás alatt, amit kedves figyelmességként könyvel el a szlovákok részéről.

Nos, a helyzet valóban ez. Annyit tehetnénk még hozzá, hogy a kedves szőke hölgy nemcsak jól beszél magyarul, hanem feltételezhetően magyar, aki anyanyelvi szinten - sőt kulturáltan és szabatosan tudja mondanivalóját előadni. Történelmi ismeretei lenyűgözően részletesek és pontosak, kis kajánsággal azt is mondhatnánk, hogy sokkal részletesebbek és pontosabbak, mint a miénk - értsd többet tud Rákócziról és koráról, mint az odalátogató átlag magyar ember. Ez az ő érdeme és sajnos, a mi szégyenünk, de még ebben sincs semmi rendkívüli. Megszoktuk már, hogy a mi történelmünket külföldi magyarok és nem magyarok általában ojbban tudják mint mi, itthon. Jól, rosszul, az most mindegy. Mi többnyire sehogy, vagy rosszul tudjuk, és ez már baj. Lóm, Horváthné is rendjén valónak, sőt kegynek tartja, hogy Kassán, a fejedelem leghűségesebb városában ahová hamvai és rodostói háza is hazatértek, magyarul is meg lehet tudni róla valamit. Ha azt vesszük, hogy 1906. október 29-én szállították ide a hamvakat, s hogy a rodostói ház berendezése is ott van mór egy fél év százada becsomagolva, s ez a meglehetősen elkésett megnyitás most mégiscsak megtörtént, akkor valóban eredmény ez. Még olybá is vehetjük, mint a szlovákság végre európai gesztusát a velük együttélő magyarság felé, amellyel érzékeltetni akarják, hogy szlovák nyelvtörvény ide vagy oda, lám mégiscsak használható a magyar nyelv, mi több, még egy Olyan tagadhatatlanul magyar fejedelem, mint Rákóczi is élvez bizonyos tiszteletet a többségi nemzet fiainak körében.

Nos, szeretnénk hinni, hogy ez így is van, s hogy a tisztelet valóban Magyarország fejedelme, II. Rákóczi Ferenc iránt nyilvánul meg ennek a sehol másutt ilyen jogosan meg nem nyitható emlékháznak a megnyitásával. E tekintetben az ő nyelvükön Kosice, a mi nyelvünkön Kassa városatyái — akik az emlékházat megnyitni engedték, el is könyvelhetik kö- szönetünket ezért a gesztusért. Higgyék el, még az sem zavar bennünket, hogy szlovákul írták ki az. emlékház szót, hisz' a rodostói épület mása most valóban Szlovákia területén hirdeti a fejedelem emlékét. Viszont azt, hogy Rákóczit valaha is Frantiseknek hívták volna, azt már azért nem hisszük el.

(gyöngyösi)