Észak-Magyarország, 1991. június (47. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-29 / 151. szám

Pogány Balázs Á szent sziget Írország neved hallatán dobban a szív. Tengerpar­tod, sziklafalaid, völgyeid, időtlen szakadékaid, egymás­hoz közeliteni nem tudó he­gyek: csúcsok, szirtek, kő­templomok, gyönyörű, terme- szetes zöld fű, rajta vadvi- rágok; magányos farmok, keskeny, kis hegyi utak - a Szívfájdalom hangjai vagy­tok. Véráztatta föld ez, a ke­reszt árnyékában. Te magá­nyos, ezer sebből vérző or­szág, érezlek! Elválaszt ben­nünket száz folyó és száz ha­tár de itt érezlek, ereim­ben. Úgyis. Úgyis letérdelek Előtted, és magamhoz szorí­talak. Úgyis. Úgyis megcsó­kolom szótalan ajakammal a Te Szent Földedet. Add át szenvedéstől és nyomorúság­tól megtisztult tájaidat sze­memnek — és én a lelkemet adom! Néma faluk és várak, he­gyek és földek, bércek és ta­vak mesélnek évszázadok vé­res csatáiról'. S hogy a hőn áhított szabadság jegyében es a hit nevében, a túlerő­vel szemben, hány és hány bátor hazafi lett szablyák ál­dozata. Erősen fénylő, vilá- qoszöld fennsikok áhítanak végre békességet. Ó, Uram, add meg végre. Add, hogy e nép könnyektől tiszta egységét ne akadá­lyozhassa többé se határ, se gyűlölet, mert az ír megszen­vedte mór a megszenvedhe- tőt, száz és száz emberöltőn át. Ne tomboljon földjén se normann, se viking, se an­gol', se spanyol. Ne tombol­jon többé fegyverosztogatta halál. Adj Uram e földnek békességet! Bárdok, mondjátok tovább az éneket! Adjátok hírül a világnak, mit tett itt a gyű- (ölet, az elnyomás, a rablás, a fosztogatás. Mondjátok to­vább a dalt, sok ezer hősi halott helyett, kiket kénysze­rű erőszak és roppant túlerő hasított a földre. Szenteknek szigete vagy Te Föld, Krisztus keresztjének darabkája! Az „amatőr" művészetről A Borsodi Amatőr Képzőművész Egyesü egy régebbi kiállítása kapcsán Rapszodikus sorok egy vers margójára (Utassy József: Kálvária) A József Attila Könyvtárban bemutatott változatos anyag bi­zonyította, hogy mennyire ha­szontalan dolog az. amatőr mű­vészet kifejezés még akkor is, ha az egyesület nevében is szerepel az inkriminált szó. Talán felesle­ges is példákat sorolni a régebbi kortárs művészet köréből — jó néhányszor megtették ezt már — hiszen régen bebizonyosodott: műkedvelő (amatőr) művész le­het valaki, de amatőr művészet, amatőr műtárgy nincs. Rossz, gyenge persze lehet, sőt van is bőven, még ha nem is mindig amatőr művészek csinálják. A kiállítottak között számos meglepő, izgalmas művet talál­tunk, s még csak azt sem mond­hatjuk, hogy java részüket fia­talok csinálták volna. Bár az idősebb generáció tagjai közül — talán a képzettségüknél fog­va — többen vonzódnak a kon­vencionálisabb lermészetábrázo- láshoz. tőlük is találunk igen merészen — és nagyszerűen megoldott —- alkotásokat. A technikai jártasság, a különböző technikák profi alkalmazása, a- múgy is jellemző volt az egész, kiállított anyagra. Jól megoldott rézkarcok, akvarellek, olajképek szerepeltek a 'tárlaton, technikai jellegű probléma inkább csak az utóbbinál fordult elő több eset­ben. A kiállított művek tematikai sokszínűsége mellett a különféle stílusok, irányzatok gazdagsága, az egyéni „hangok" meglepő ha­tározottsága igen örvendetes. Egyre kevesebb az. ún. szakkör- ízű munka, majd minden alkotó bátran keres (és talál) olyan ma­gához közel álló témákat, melyek végül is hozzájárulnak egy sa­ját, egyéni stílus kialakításához. A hangsúly persze nem az egyé- nieskedésen, a mindenáron való különbözőségen kell hogy legyen (nincs is így), mert a tiszta, őszinte „szó" — jelen esetben ..vonal" — úgy is mogkülönböz­VASS TIBOR Zor Verseimmel,) fiént múlok el Az utcák g! 'Htom társnak, h. A patrj i faágat. A haj fedését. A' htét. egjyok. ; NeMam. Nyálam a fogtok elé csorog. Szetbújok. Wm. *i|, csepprtlunk él. BÁNYÁSZ ISTVÁN AC Adj, UranAveles ágat, ujjaink kif'rá boldog bogarakat, szélnek fertyú katicákat. Adj langytkézhessünk soká tüzeket, adj mosolfb, ha fáradt; adj végül jelnél ébredést, Uram, s bukó kaA>dj szárnyat. igazság, mondják meg, hol ill az igazság?!? - Mi jót akarunk magának, / hiszen maga beteg! Mondta a fehérköpenyes hölgy. - Nem én vagyok beteg itt, hanem a világ! / Én csak az egyik ál­dozata vagyok, csak az egyik! Ilyen volt hát az annyiszor átélt és megszokott - már-már tipikus - egyéni összeroppanás, s az embe­rinek mondott társadalom fölöttébb nagyvonalú gondoskodása: mentő, idegklinika vagy egyéb hasznos közintézmény. De hogy valaki mi­ért jutott ide, azt nem mérték vagy nem tartották számon. Jó esetben statisztikai adat maradt. Utassy Jó­zsef épp erről beszél, amit elhall­gattak és letagadtak, a tragédiá­ról, a széthullásról, s amivel tele van ez az égtáj: a törvényszerű félelemről s a tapintható kiszolgál­tatottságról. Ahogy a szomszéd Ma­rika óvó tekintetétől elszakadva tollasozás közben elindul az alap­gödör fölötti pallón a munkás után, ahogy eseti i k - boti i k a mély gödrök, árkok, felvonulási épületek között, akár jelképesnek is felfoghatjuk - ahogy a picike hatalommal bíró éjjeliőr szertartásosan vallatja és kutyáival fenyegeti, ahogy a haj­nali derengésben fölfedezett épülő betonrengetegben atombombasilót sejt, a munkásokban besúgókat és béemeseket, ahogy a szalonnasütő­ket a tűz veszélyére figyelmezteti, akik sokáig közömbösen hallgatják okoskodását, majd megunva az egészet, elkergetik; - ahogy a tö­meg itt is, ott is közönyösen nézi a szomorú jeleneteket, mind, mind ennek a kegyetlen volt valóságnak árulkodó bélyege. Felejthetetlen az a jelenet is, amikor a szobájában — árvaságá­ban - vagy a szalonnát sütő mun­kások előtt meztelenre vetkőzik, a költő, a sérülékeny, hogy még job­ban megsebezzék - megint az örök szimbólumoknál vagyunk, a „magadat mindig kitakartad” Jó­zsef Attila-i motívumnál — ahogy szembeköodösi a „tükörképét” a tükör előtt, mert elszámolnivalója van magával, mert nem vitte sem­mire; újból és újból a beszédes valóság legégbekióltóbb logikájá­nál vagyunk: az értékesek szaksze­rű pusztításánál. örök jelkép az is, ahogy a költő Jézusnak mondva magát 33 évesen vállára veszi a helytállás, a fele­lős séa súlyos keresztjét, hogy a rá­zúduló elkendőzött valóság lénye­gét fölfedje és megértse, mivel e nagy konstrukciót csak mérnöki pontossággal szerelték össze, nem figyelve a pusztító fogaskerekekre. Hányszor csuklik el a hangja, mi­kor a keleti fronton hősi halált halt apját keresi, elvesztett gyermekét - ami egyéni sors és fájdalom - üt, a megpróbáltatások tárházá­ban mégis más súlya van. Még annyi mindenről kellene be­szélnem, a vers szerkezetéről az erdes hangütésbe be-beáramló sze­líd dallamokról: - menekülj bará­tom, ' ezek lehallgatják telefona- inkat, stb., a sok-sok hármasság­ról a felejthetetlen barátok idéz- getéséről, de talán ennyi is elég, hogy a kegyetlen emlékekkel gaz­dag olvasó megértse: egy költő pokoljárása sohasem lehet hiába­való. Azon a bizonyos „kálvárián” egyesek belepusztulnak a vállalt feladatokba, mások elmaradnak vagy használhatóvá válnak, de az igazi nagy költő mindig végigmegy rajta, számot ad róla, mint Utassy lózsef a „Csillagok árvája", „Po­kolból jövet" ezt tette. A többi nem rá tartozik. A Kálvária viszont még kétezer év óta mindig Kálvária. Takács József Köszöntőféle Szeberényi Lehelnek „Szeberényi Lehel József Attila-dijas író­nak 70. születésnapja alkalmából irodalmi munkássága elismeréseként a Magyar Köz­társaság elnöke a Magyar Köztársaság arany- koszorúval díszített Csillagrendjét adomá­nyozta.” (Újsághír) Kedves Lehel! Honnan a mersz és a szándék, hogy innen, az északi végekről mi is kö­szöntésedre sietünk a jeles évforduló, s kitüntetés al­kalmából? Aki nem tudta, tudja meg: innen indultál írói pályádra. Hol rezg. mily múlli tá­volban ama esztendő, ami­kor szülővárosodból. Lo­soncról az ismét meghúzott határvonai innenső oldalá­ra, jelesen Bánrévére ke­rültél. Érettségi bizonyít­vánnyal a zsebedben a postamesteri hivatalból in­dultál utadra ... Népi írók-nevelte, mi bölcsebbel cselekedhettél volna: az ózdi és a putnoki járás parasztpárti titkár;-, lettél. De mert a tehetség egeket ostromol, — geográ­fiaiig — lejjebb kerültél, Miskolcra, a helyi Szabad Szó szerkesztőségébe. Itt találkoztunk először. Vagy öt-hat cikkben próbáltam én is pedzeni a dolgokat, a sürgősnél sürgősebb felada­tokat vázolandó, de mily toronymagasan cselekedted ezt te! Emlékszel még '45-ös, karácsonyi írásodra? Nem csupán egy avatott tollú publicista hangja volt a hangod, a Borítsunk fáty­lat című cikkedé, de oly profetikus igazsággal telí­tett, mely — sajnos — má­ig sem vesztett 'időszerűsé­géből. Ezt írtad ugyanis: ..Régen sóvárgott világesz­me érkezett el hozzánk: a demokrácia. S bizony mondjuk meg őszintén, a gyermekcipők ismert bi­zonytalanságával bukdá­csoltunk. tántorogtunk.” Majd: „ . . . megint hango­sabbak voltak nálunk a jelszavak, mint a tettek, s népünk már megcsömörlött a jelszavak zuhatagától. így nem vette komolyan se a szabadságot, se a de­mokráciát." Mondd, nem leírhatnád mindezt ma is? Avagy leír­hatná bárki. Aztán kinőtted, kinőtté­tek Miskolcot. Fekete Gyu­la. Gergely Miska, s még jó pár frissen induló író Pestre vettétek az irányt. Te itt is előbb a Szabad Szó. majd a Nők Lapja, végül a Kortárs izeit kós­tolgattad. s időnként sza­badúszó is voltál. --- Így t udom a lexikonból. A vég­ső állomás csak az írás és Leányfalu lett. Itt már Mó­ricz Zsigmond árnya, s szelleme vigyáz rád. Vigyáz mindvégig. ★ Ügy emlékszem, egyik lá­bad már Pesten volt. a má­sik még Miskolcon, amikor egy szép napon bekopog­tattál hozzám. írni akarsz e nagyfaluról, mert akkor­tájt városi rangra még gon­dolni sem mert Mezőkö­vesd. Csetüettünk-botlottunk a girbegörbe „kisközekben", s bizony helybéli létemre is „toronyiránt", ágaskod­va tájékozódtam magam „s, kidugva fejem a házak kö­zül. Szép kis írás született eme utadból. Illyés Vála­sza 15)47. júliusi számában közötte. Meglepett, hogy vagy tíz-tizenöt év múltán Veres Péter egy kövesdi séta után csaknem úgy sommázta élményeit, mi­ként te. Mintha csak ösz- szebeszéltetek volna ... Ahogy fogytak és nőttek az esztendők, úgy fogytak- ritkultak találkozásaink. Leginkább már csak négy­ötévenként az íróközgyűlé­seken szoríthattunk kezet. „Tettk. múlik az egy em­beröltő". ... — villant át rajtunk, kimondatlanul is. Valami rendezvényre készülődve, nekem osztot­ták ki a szerepet, vennélek rá, gyere le Borsodba író- olvasó találkozóra. 1965. augusztusát mulatta a nap­tár. Levélben a Kortárs szerkesztőségébe kértem tőled talárkát. Nyomban jött meleghangú válaszod. I mi gyen: „Szörnyen lusta levélíró vagvok. de borítékodnak nem tudtam ellenáll rv. Azonkívül a propagandá­tól is viszolygok. kivált, ha magamnak keY csinál­ni. De hát Te oly’ kedves vagy s oly’ angvalian rá­menős. nem beszélve arról nz előkelő heluről, amit Borsod foalal el szűm ben — hogy belemegyek. Ott leszek :10-án in órakor a Kortármál. Csodálkozol majd. hogy megőszültem, s én csodálkozom majd biztosan a Te fiatalsá­godon ..." S amiért e soraidat idéz­tem : hadd biztosítsalak — felhatalmazás nélkül is — nemcsak Te tartottad meg szűdben Borsodót, ő is megtart Téged, s közösen kívánjuk: Éltessen az Isten az emberi kor legvégső határáig! ölel: Kiss Gyula A költésiét olyan kincses­láda, amelyik édesanyanyel­vünket őrzi. A népiélek vi- gyózója, éltetője; bárki bár­mikor szabadon meríthet be­lőle. Hazug költészet nincs, mert az már nem költészet. A költői mesterség nem kü­lönbözik más mesterségektől, talán csak annyiban, hogy közelebb áll a prófétaság- hoz. G. Nagy Ilián A rászedettek fejedelme Búcsú Ratkó Józseftől Mióta halott vagy! A szertartásnak is vége. Szabadcsapatod egyszer összejött: nem harcra, temetésre. A káIlói templom előtt húzták a kesergőt. Jöttek, csak jöttek. 8 Most tudták meg annyian, mennyi bujdosója van ennek a földnek. Gandhi-mosolyú mester! Arcodra egy nép szomorúságát rajzolta a halál. Hiába volt annyi társad, most elárulta magát a magány. Most együtt vagyunk, és alig merünk egymás szemébe nézni. Mennyien szerettek! S. hogy valóban halott vagy, hányán jöttek csak megnézni. Halálhíredet epigrammákban elhadarták. Utolsó utad napját is elhallgatták. De hiába! Hirt hoz a szél, ha meghal egy brigadéros. Jönnek, csak jönnek hozzád keleti hérosz! Voltál Te velünk is árva. Kik kárhoztattak magányra? rószedettek Fejedelme, szegények Írnoka a Rodostó—Debrecenben? És az a sarki kocsma, mint Csokonai szekrénye, tárva-nyitva, Ott tanyázik a hiányod! Elkerülik, elkerülik: azt se tudták, hol van a lakásod! Hogy zúg a szégyen csöndje! Már így marad mindörökre! Atigonét visszaküldték hozzád, hogy magukat meg ne rontsák. Nem Te hallgattál, aqyonhallgattak Téged! Hortobágy újkori poétája itt hálózott be a végzet. Ha mosolyogva, ha fáivá — rójuk hagytad ölelésed. És menekültél volna! Nem a halál elöl, hisz ismertek jól a holtak. Megszólítottak már régen, túlvilágunk teremtője a múlt üzenetével. Csak el innen, el! Tokaiba, a Nyírségbe, Tiszadobra — de Hegyalja kis kreonjai a nevedtől is meavadultak, mintha zendülés közeledne, ellened úgy összefogtak. Csak el innen, el. A honból a hazába! Hát ez sikerült Jóska — a halál ezt jól kitalálta. 1989. szeptember 29. Tokaj Ha nem lobog semmi Utassy Józsefnek Én vagyok a nagy szemlélődő, aki ómul a világon, és unatkozik. Csak csodákra virradó napokra vártam, s a csoda mint kéz a bábuban rejtőzik, rejtőzködik. Egy elzüllött kocsmában az élet egészen valódi, mocskos az asztal. Ám örökzöld minden lehetőség: innen csak fényre törhet az álom! De az utak hová visznek? Merre mozdul vörös zászlók árnyékából a rászedett lélek? Ho nem lobog semmi, tűz hamujába, ifjúságunk porába sóhajt oz Isten. teti az. alkotókat. A kiállít művek legnagyobb-erőssége a I élesség. Az alkotók merik tudják vállalni saját lehetőségi tatárát. Aki naiv festő, az n: cépeke-l fest. aki jól -képű ■ajztanár, az artisztikus ko lozíciókat készít és mégsii i kettő között minőségi külöi ;ég. De csak így nincs, !u mindenki magát képes adni, I viszont a legjobban. Ezzel kapcsolatban felvetői lersze a képzés ügye is: hol i iátíthatjáik el az erre hajlani iágot mutatók a szakma legal* vetöbb sajátosságait, a különb* művészeti ágak, technikák all ait, hogy egyáltalán választ! adjanak, hogy felismerhess jaját .lehetőségeiket? Az edd, szakkörök helyzete, mint tudj — már csak a fenntartó intézni :yek anyagi lehetőségei miatt is, lem a legrózsásabb, és nincs is >ok jóra kilátás. Nagy kár, hi| na már csak könyvekben olvj latunk az egykorvolt szabaq Colákról, az egy-egy művész k •ül kialakuló kisebb műhely1 •ől. melyek pedig „alapintézi lyei" voltak a művészeti o ásnak. Annak idején term'’ es volt, hogy egy-egy név éstőnek tanítványai voltak, magániskolát tartott fenn, . ' :ekben sok-sok későbbi művíj /agy leendő műbarát nevelői el. Lehet ugyan 50 vagy millióért képzőművészeti sz épiskolát építeni, azt < lénzen működtetni, csak liztos, hogy a hatásfoka j>>r esz, mint az ilyen szuverén!, műhelyeké. Meg lehet nézni i. yen egyen-művészpalántákat h relt pl. a budapesti képzöműb zeti szakközépiskola évtizede^ Vagy -kár, hogy a mai művészk >en -nincs efféle késztetés műhelyek kialakítására, vagy , ran, úgy nem áll módjuk^, my ági, vagy más okok mj, megvalósítani. L Kishonthy Zsokt I Aki ma olvasó ember, igazán el- (ondhatja: a számadások és le­plezések korát éljük, az erkölcsi pzságtevését, amire annyira vár- kik. Eltitkolt bűnök, mulasztások, hbertelen gazságok kerülnek fel - jinre, tárgyilagos, csak a tények felvén megszólaló indulattal, amely |y még kegyetlenebb, mint a szen­tély megsemmisítő lobogásában, [írt ránk bízza a kötelező ítélke- ist: — Látod ember, ezt a valósá­ét élted át, ezek a titkos fogaske­kek őröltek és sebeztek napról ipra egyre halálosabbra, ennek a ^modernebb pokolnak voltál hall - itag — vagy olykor nem is éppen illgatag — részese, így hulltál abályos darabokra stb., stb. Sok-sok efféle agyat perzselő ivet olvastam mostanában, de vés zaklatott fel annyira, mint assy József a márciusi Tiszatáj- n megjelent ún. „hosszúverse", a Ivária, amelyre úgy érzem, föl II hívnom a figyelmet, amelyről >lnom kell. Már a címe is Kál- ria, s azonnal Krisztus szenvedé- ckel teli tizennégy stációjára gon- lunk, holott ezen az „égtájon” a Itő, az ember kálváriájára is ndolhatunk - Ady, Nagy László, még annyi más zaklatott profé- jóra, pontosabban látleletére - sorsunkra. Hisz annyi gyulladá- .skizofrén év után - ha ron- - ban is — de élünk, itt vagyunk, zárjuk, mint a költő a megtisz- i álmot, az emberibb jövőt, ilem tudok szabályos kritikát ir- ' rröl a versről — erre most nincs Vöd - csak érzékelni akarom az iszonyatos látomást, amit a rektek és egészségesek már tör- elemnek mondanak, tárgyilagos, ltoc példatárnak, még ha a hó­ér lapokon át is üt olykor a mo­ll meg a vér. művében a költő összeomlásá- drasztikus képeit löki, szórja nk — itt-ott az okokra is utalva Imikor hosszú bolyongása végén ^jelenik a mentőautó, s őt erő­kkel vinni akarják: — Miért i azokért mennek, akik enge- idejuttattak?!!? / Hol itt az maíA-yiírw.'h M.->r■ t y,V?*Vij/. JfA iy.ff,V •.**■ ■ ■: v.'. - , . N-v- -; • ■ ■iá' I ..............

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents