Észak-Magyarország, 1991. május (47. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-25 / 121. szám

I Györgyei Géza II i 1949-ben születtem Miskolcon, késői gyermekként. Azóta ebben a „rossz mu­tatókkal szégyenkező” városban élek. Csak napokra, hetekre vagyok képes el­hagyni, pedig tettem már jó néhány hosz- szú utazást Oslótól Barcelonán át Ra- vennáig. A kötelesség fogalmával gyermekko­romban ismerkedtem össze. Az életre apám, hitre és emberségre a mamám ne­velt. Az irodalom lélekre ható mélységei­vel Takács Márta tanárnő ismertetett meg. Az írás egyszerű mutatványnak indul, egészen addig, amíg befűzöm az üres pa­pírt, hogy aztán az emlékek végül is fel­forgassanak mindent. Gyakran nyakate- kert álmaim vannak. Talán ezek hátteré­ben is egyik-másik élményem moccan­hat. Ezeket a mindennapi apró tüskéket próbálom illatozó csokrokká alakítani, ám életre keltett alakjaim gyakran vá­lasztják a sziromhullató szomorúságot, de ebben • a változásban ártatlannak érzem magam. Györgyei Géza Csodaszép kísértet Valahányszor munkahe­lyet változtatok, előtte le­iszom magam. Egy boron- gós péntek délután is csöndben figyeltem a Pi­tyergő gyér forgalmát, Mariska pult fölé helye­zett dús idomait, és ma-* gamban szidtam főnökö­met. Tudtam, hogy már akkor szálka voltam a szemében, amikor a tél közepén ap­ró hóembert építettem íróasztalára. Miután a na­pokban elvitettem magam igazgatói Volgáján a pa­tyolatba, miközben ő le­késte a berlini repülőjá­ratot, a békesség kedvéért felmondtam. —'Ez a negyedik — tet­te elém Mariska a rumot, hogy oldja bennem a fe­szültséget, amikor az ajtó­ban feltűnt Dezső, aki sze­reti őrnagynak szólíttatni magát, noha közismert munkakerülő. Meglepő volt, hogy vidáman, fütyörészve tartott felém. Ö az egyet­len a környéken, aki tő­lem is szomorúbb, bánato­sabb tud lenni, ha akar. — Ha meghívsz, meghá­lálom — ajánlotta, és már ott könyökölt asztalom túl­só oldalán. Sandán mére­gettem, hát közelebb ha­jolt. — Olyan történet, ami­ért a kopasz Anti bátyád egy hétig itatna — dicse­kedett előlegbe, sokatmon­dó ábrázattal. !Űgy tettem, mintha gondolkoznék, pe­dig mióta belépett, tud­tam, mesélni fog. Nekem mindig mesél. Az öreg Thúryt, aki hajdanán fő­ispán volt, ma a környék legbátrabb portása, a napi fél liter pálinka után De­zső a vállán viszi haza. Beletörődve intettem Ma­riskának, aki jól ismeri Dezső igényeit. — Katonatörténet — tö­rölte meg száját az első fröccs után, miközben ni­kotintól sárga, ritkás fog­sorával rám mosolygott, alaposan elcsúfítva így magát. — Ott kezdem, amikor az újonc már át­esett az eskün és az alaki kiképzésen, tehát már al­kalmas volt. a haza védel­mére, mégis, ha éjszaka kellett őrséget állnia, félt. A félelem ellen nem ka­pott kiképzést. Éppen har­madszor állt őrségben, ami­kor hallja, hogy valami huhog a sötét éjszakában. Hegyezte városi zajokhoz szokott fülét, de nem tud­ta elképzelni, miért hu­hogna a város közepén egy bagoly? Az ilyesmi jobban előfordulhat az er­dő mélyén, ami ide mesz- szire esik, okoskodott ma­gában. Pedig valami éles, félelmetes hangon ' huhog, állapította meg, és azonnal, be is rezeit. Megtapogat­ta vállán a géppisztolyt, ám az sem nyugtatta meg, és a huhogás sem maradt abba tőle. Meresztette a szemét, de a sötétben nem látott semmit. A környé­ken egyébként sem volt semmi látnivaló még nap­pal sem, kivéve azt a szemközti, régi épületet, ami vagy száz méterre om­ladozott a laktanya kapu­jától. Két hatalmas oszlop állt a bejárata előtt. Az el­ső menetgyakorlaton, ami­kor a hivatásos állomány feladata abból állt, figyel­je, tud-e mindenki járni, néhány újonc nehezen múl ló bánatában megszámolta, hogy tizenöt lépcsőfok ve­zet a bedeszkázott bejára­tig. Senki sem tudta, mi­re használják az épületet, ám a laktanyához semmi köze sem lehetett. Az újonc megdörzsölte hirtelen a szemét, mert nem hitte, amit lát. A régi, omlado­zó épület előtt, a két ha­talmas kőoszlop között egy kísértet járkált. Bő, fehér lepelben libbent ide-oda és huhogott. Gondolhatod, mit érzett ekkor? — Megint berezelt. — Pontosan, hiszen so­ha életében nem látott kí­sérteiét. Azt mondták ne­ki, hogy fontos dolga lesz, a hazát kell védenie, és nem azt, hogy huhogó kí­sértetekkel fogják ijeszt­getni. Becsukta a szemét. Gondolta, ez helyesebb, mintha felverné a lakta­nyát. Egy idő után a kí­sértet visszavonult, az éj­szakára csend borult. Az újonc jelentette az őrpa­rancsnoknak a rendkívüli eseményt, de a tizedes át­siklott fölötte. Másnap, éj­fél után Tóni, egy bátor alföldi gyerek állt őrséget a kapunál, majd ő is re­megve jelentette a huhogó kísértetet. Ettől már az őr­parancsnok is gondolkodó­ba esett, ami nála szintén A legmélyebb remekeimben bújt meg sokáig, talán ma­gam sem tudtam róla. Esz- méléseimkor tört felszínre mozdulataimban, szavaimban, tetteimben. Nem tolakodóan, csöndben. Mert a lélek nem hallható, nem látható. Vala­ki mégis tudott róla, a leg­érzékenyebb ember, az anya. ő volt az, aki leghamarabb „meglátta” bennem a lelket — és az enyémben talán a saját magáét is. A gyerekek felnőttek lesz­nek, és előbb-utóbb anyává, vagy apává válnak. Én úgy érzem, ez az a pillanat az ember életében, amikor elő­ször szembesül a leikével. Nem tudatosan, hiszen vala­hol még akkor is ott bujkál legmélyebb sejtjeiben, de később egyre inkább testet ölt. 'A lelkem áprilisban múlt kétéves, majd’ egy méter ma­Lelkem gas és tizenhárom kiló. De ha még pontosabb képet sze­retnék róla festeni, nyugod­tan hozzátehetem: roppant kedves, aranyos, bájos és szép. Persze van, amikor az én lelkem kicsit morcos, irigy, verekedés és hisztis. De ez nem számit! Még az sem, hogy a játszótéren néha po­fonra lendül a kiskeze a hin­táért, a libikókáért és a ho­mokvárért. Harcias kislány az enyém, odahaza is szívesen oszt igazságot a szomszéd gyerekek közt. De az én lel­kem ilyenkor is roppant ara­nyos Szabina, mert így hív­ják, nem rosszindulatú. Csu­pa jóság. Rengeteg ölelés­sel, puszival tud kedvesked­ni. Igaz, előtte vagy utána elszántan harcol pici kezei­vel vélt, vagy valós igazáért. Harcias viselkedését nem tudom be másnak, mint hogy most ismerkedik a vi­lággal, amelyben még kép­telen eligazodni — akárcsak sok felnőtt — és a rosszból, az agresszióból is jutott már neki egy-két morékkal. Le­het, hogy éppen a vibráló tévéképernyőn keresztül, ame­lyet minden tiltásunk ellené­re oly előszeretettel nézeget, sózták rá. Ahogy nő, úgy ta­pad rá majd egyre több a- rosszból, talán kicsit el is fog távolodni tőlünk, de mi ak­kor is csak a jót látjuk meg benne. Szabinát addig is öröm­mel ölelgetem, simogatom, puszilgatom, mert jólesik a lelkemnek. Temesi László rendkívüli eseménynek mi­nősíthető. Mivel már nem lehetett elkenni az ügyet, tovább jelentette felettes helyekre a kísértetet. Nem, telt bele egy hét, és a hu­hogás egészen az ezredesig jutott, aki parancsba adta, hogy nincsenek kísértetek. Ennek ellentmondott, hogy egy ott sétált rendszereseni a laktanya kapuja előtt, és már nem lehetett őrt állí­tani elé. Ettől az ezredes csak emésztette magát, mi­vel nem jutott eszébe el­fogadható megoldás. ■— Először fordult ez elő? — kérdeztem, mintha ka­tonai ügyekben járatlan lennék. Dezső elengedte füle mellett a célzást. — Attól az ezredes sem tartott, hogy épp abban az órában sétál majd be az ellenség az őrizetlenül ha­gyott kapun, ám jelentő^ beosztásán és tekintélyén egy időben esett csorbának vélte, ha tartósan őrizetle­nül marad laktanyája. Tudta, végső esetben az állásába is kerülhet, ezért feletteséhez fordult taná­csért, hogyan tehetne pon­tot a kísérteire? „Lője le!” — utasította a meg­beszélés után helyettesét az ezredes. Az őrnagy, en­gedelmeskedve a parancs­nak, még aznap éjjel át­sétált közeli tiszti lakásá­ból a laktanyába, és olda­lán az őrparancsnokkal, meg egy színültig töltött géppisztollyal kiállt a ka­puba és várt. Néhány perc telt csak el feszült vára­kozással, amikor megje­lent bő, fehér leplében ^ kísértet. Az őrnagy a ka­pu kőoszlopának támasztot­ta fegyverét, és addig húz­ta a ravaszt, amíg ki nem lőtte az utolsó töltényt is. „Az ezredes parancsa” __ h ajtogatta közben. Már hajnal .felé járt, amikor megtudta az őrnagy, hogy a saját lányára lőtt, aki szeretett mindenből viccet csinálni. C-sodaszép lány volt... — merengett el Dezső. Talán az italtól, ta­lán a füstös kocsmai leve­gőtől szeme fátyolossá vált, tekintete a távolba révedt. Arcán hirtelen széles vi- gyor jelent meg, és úgy villogtatta- narancssárga fogait, hogy hirtelen én is azt hittem, egy kísértet ül velem szemben. — Az ezredes parancsa — mondta befejezésül De­zső, és lehajtotta fejét, meg a maradék fröccsöt. Ffcira ' érzésem támadt, ahogy el­néztem Dezső fátyolos te­kintetét, és a mai napig nem tudom eldönteni, higgyek Dezsőnek, vagy sem ? ... Karosi Imre: Sólvomsipkában Már csak néhanap jár körbe a kalap hisz úgy unom a mutatványom Se a mind fakuló fillér se Sikerasszonnyal a nagy téboly-tánc nem érdekel Árultam elárultam magam ezer alakban remélem . már vége van Sólyomsipkában — lefüggönyözött szobában Isten kézfején ülök és hallgatok Tőletek meg is halhatok „Az ember sohasem magáéit gyarapszik . Beszélqetés Banyai Katalinnal ■ ■ ■ A rendszerváltást megelőző évek forró hangulatú, változáso­kat sürgető értelmiségi összejö­vetelein a Sárospataki Képtár­ban két gyermekével oldalán, lel­kes, okosan érvelő szavaival von­ta magára a figyelmet. Akikor ismertem meg és akkor szereztem tudomást a szellemi vállalásáról: Béniké György, a Tiszán i nneni Református Egy­házkerület Tudományos Gyűjte­ményének akikori főigazgatójának megbízása alapján, majd Űjszá- szy Kálmán és Pomogáfs Béla ajánlásával, a Soros Alapítvány támogatását élnyerve, Cs. Szabó László 1986-tban Sárospatakra ke­rült páratlan értékű londoni könyvtárának feldolgozását kezd­hette el. Baranyai Katalin Abaújban született, a Kossuth Lajos Tudo­mányegyetem magyar—orosz sza­kán végzett. Először a veszpré­mi, majd a sárospataki gimnázi­umban tamított. 1087-itől a Co- menius Tanítóképző Faiskola Nyelvi-Irodalmi Tanszékének ta­nára. — Beszélgetésünk elején arról érdeklődöm, hogyan kerül az iz­galmas feladat közelébe? — Cs. Szabó nevével akikor ta­lálkoztam először, amikor Halász Géza és az úgynevezett „esszé­író” nemzedék irodalomtörténeti portréit olvasgattam a Nyugat­ban, még diákiként. Sárospatakra visszakerülve közelebbi élmény is ért: Cs. Szabó temetésének tu­dathasadásos visszhangja ráirá­nyította figyelmemet az íróra. Később egyszerre lapozgattam a könyvtárát, az emigrációból ha­zahozott és Patákra hagyott, kö­rülbelül 11 000 kötet könyvet, és kezdtem Olvasni a háború előtt megjelent itthoni írásait. A könyvtár bemutatását is ilyen szemmel, az irodalomtörté­neti tudatzavar okait keresve ír­tam meg, s akkor már egészen messzire követtem a sokoldalú írót: a közgazdaság, a politika és a képzőművészetek irányába. Esszéírói disszertáoiómat a nyá­ron védbetem meg. — Cs. Szabó nincs igazán mél­tó helyén a magyar irodalmi köztudatban. Hogyan látod , Te, áki most az általa tere® értékek 'közelében, szellemi? sugárzó könyvei, iratai K® dolgozol ? — Az eltelt évék alatt í tekintélyes mennyiségű kéz® dolgoztam fel első alkotói > szálkából: Igaz, feszengek c• a Cs. Szalbó-íkutatói szeró? mert érzem, „Csé” szórni® bizonyára vtilllog arra a hogy gazdája örökkévalói megindult a munka. Ehhez > kifinomult humora volt. D® szükség van rá valóban, hoß fogultságdktól mentesen nw zoljuk végre az itthon SZÜ*1 meretlen író alkotói ember n réját. Miily.en könnyen lehetett volna egy Németh ló—iHHyés—Cs. Szabó névS® jellemezni a nemzedéket: ju!k képest könnyen a tablón leszfchető lett volna Szerb ” és Veres Péter. S valóban, tudja-e a köt­bér, milyen nagyszerű ere®, nyéket ért el Cs. Szabó a vonalas irodalmi műsorszel*] tésével a rádióban 1935—44-1 zött? Igazi irodalmi műhely, és szellemi, erkölcsi méned# ha .kellett. Ez a műfaj nélküli író P®j volt a szó legjobb érteimé ahogyan szász őseitől látta- j gyományőrző és bátran szi®; záló, liberális szellemű és ^ zervatív abban, ami minőség®. Hitt a kultúra és műveltség jében. Egyik legjobb 1945-ös, taki írásában (őszi napok kon) arról is állást foglak y gyan lehetne lelki sérülés y kül felhozni a társadalom lyéiböl a .tehetségeiket. Nekem Cs. Szábó nem (ó®’: bár mindannyian valakire ( lábnyomában járunk, harre®1, zán alikaflom végiggondolni J kérdést, ami a huszadik sZy ra, az emberre, a művésze^ nézve fontos, és nekünk v kell kérdezni az alapokig , — " Kutatás, otetatás-me’jl Ezek pillérei munkádnak- i veltség, példamuteitás: k3“ vak a -tanításban. Ahogy figyelem a hallga- iéto’ egyre inkább igazolódik a a kül1 túra szélesebb be- i'ümf°ttság nélkül darabokra venl igenis nem árt a mű- Süí -& mert még viszonylag ké- életkorban is segíthet azér­j keresésben. Gyermekeink haj- ’hosa'k arra, hogy se a han- óikhoz ne hajoljanak le, sem a 'Magokra az égen ne nézzenek a" szabad prédái lehetnek min- ^ kordivaitnák, azt hiszem. . *^k a „gyalogos racionalizmus” jgyében nőttek fel, nem politizál­ok, keveset olvasnak, gátlásai- durva szavakban vezetik le, 0 Minden kreatív feladat buk- „ számukra. De hát csoda ez? (j kaptak olyan hitelek és a0Ztlólhortó gondolatrendszert, e y kijelölte volna a szellemi rdínátáikat! helyzetemben, a kisváros jj,. ^^metszetéiben, és persze az hits’ sz*nrtek ismeretében ezt $r 4805311 fájdalmasan értem és ^ i'dár a serdülőknél elmu- ^ uk azt a lehetőséget, hogy gy heavassuk őket na­6|j, h összefüggéseikbe, miközben r 8en-ite<tt, nehéz tananyaggal meg az életüket. Biz- kol n lgy van irodalomból ez, s az a sok kisugárzó ta­náregyéniség, aki mindezt önnön jelenlétével feledtetné? Aki tu­dásával és az életével tanít. Pél­daember — mondaná Németh László. Közvetítő alkat — tenné hozzá Cs. Szabó —, aki beval­lom, tiszteletbeli és jelenlevő „családtag” és szellemi tanács­adó számomra, amióta közelebb­ről megismertem a könyveit, az írásait, a tárgyi, emberi emléke­it. ötéves fiam és kilencéves lá­nyom Csé Laci bácsinak hívják, és a legnagyobb tisztelettel nyug­tázzák, ha az anyjuk fontos le­velet kap, valami szellemi cse­megét olvas ki a sorokból, vagy az írógépben hagyja a kéziratát. — Vagyis a magán- és közélet elválaszthatatlanul összefonódik életedben? — Korunk szereposztása az ér­telmiségi nőket terheli meg leg- igazságtalanabbul. Elviseléséhez sem a tapasztalatlan, vagy fi­gyelmetlen család, sem a társa­dalom nem ad segítséget, legfel­jebb áthárít szerepeket: odébbtol feladatokat. Ebben a kisvárosban engem csak száguldani láttak: gyerekkel az ölemben, orvoshoz, labdával a sportpályára, hang­versenyen és fórumokon, kiállí­tásokon vagy a templomban. Két gyerekkel, mindig két gond kö­zött. De ha csak azzal adtam példát, hogy bátran, s mindig le­het hozzám jönni, és amikor be­zárul a tanterem ajtaja, vagy fél­revonulunk egy dolgozattal, nem számít az idő — már volt ér­telme. Egy azonban ,b*zt°s: osztani csak abból lehet, amit újra meg újra megtöltöttünk. Ha nem len­ne olyan nyitott az életem kife­lé __ talán precízebb — de biz­t osan kevésbé hiteles, halová- nyabb tanár lennék. Nekem élet­formám a munkám így: a taní­tás nappal, a többi éjjel —ezért nem panaszkodom. Mindig ma­gam választottam a nehezebb utat. „Az ember sohasem önma­gáért gyarapszik...” Dobrlk István rét Jel volna, mindenre emlékeztünk, ami csak valaha a Kedves­neml°ríéní- Szegény kedves, akkortól fogva a mi számunkra már k0f ■ v°lós élőlény volt, hanem emlékkép csupán, amely fölmerül oly- htnitt múltból, a feneketlen idő mélyéről. Eltelt néhány hónap. Az nia. ° továbbra is üresen állt, csak a nyulak futkároztak a jászol Nekem a szomszéd faluba kellett mennem orvosságért, a mi kban ugyanis nem volt gyógyszertár. Biciklire pattantam s ..‘"-áztam Sz.-ra. A gyógyszertár zárva volt. A közeli híd korlat- *c»n . esörögve várakoztam, hogy ebédje végeztével az őszhajú patikus Bq(q,Sso1*. Hogy addig is ne hiába teljen az idő, a köveken botladozó iién-skát bámultam, meg a viz fölött bogarászó fecskéket, amikor k0hnSZekér Oördült a hidra. Elállt a lélegzetem! Az egyik tehénben <e»n nis a mi régen látott Kedvesünkre ismertem. S amíg eldonthet- k(j( y°lna, hogy odarohanjak-e hozzá, hogy megsimogassam homlo- *>eie?s Megkérdezzem: „Kedves, Kedves, hát hogy vagy hogy bánitc ui gazdád?” — addig ő keservesen, hosszan bódult egyet, fejet tkdr^11 fordítva a szűk járomban, mintha még egyszer jól szemugyre ka venni. Ügy tűnt, mintha egy kicsit lesoványodott volna mint- *0»*, hat» kiütköznének a csontjai, de ezt nem állíthatom teljes bi- röi V°ssá00al, mert az a hang, ahogy visszaverődött a közeli hegyek- q ’ Sz°morúsággal és keserűséggel volt teli, s abban a pillanatban s°ntjaimat is átjáró gyermeki szomorúság végképp elfogulttá tett. i, ‘Megismert, ó szegény!” — ez járt a fejemben egész nap. s azóta ie^eme0vszer eszembe jut eltűnődvén Kedves későbbi, számomra tel- en ismeretlen sorsán. Fecske Csaba Kedves az utolsó tehenünk volt. Zsemleszínű jószág, fehér frttJif a homlokán, és hosszú, fehér szempillákkal nagyra nőtt, szü.tf szemei fölött. Jámborsággal áldotta meg a teremtő, még az t»‘ igen szelíd tehenek közül is kitűnt eme tulajdonságával. Kl. M megmondani, hány kisborjúnak adott életet, s hány csuporral j habos és meleg, frissen szűrt tejéből? S hányszor vontatta ’ megadással a szekeret, valamely társával együtt járomba f°üva',J pehupás, zötykölős úton. Erdőről, mezőről, hol krumplival, r*F(| szénával megrakodva, hol kővel, fával, hol meg csak lekvárto szatos, zsivajgó gyerekekkel. Mióta az eszemet tudtam, Kedn®s j dig ott volt az istállóban ezüstös színű, vékony lánccal a ja kötve, csöndesen kérődzőit, miközben nyulak futkároztak a . alatt elcsípve egy-egy szénaszálat. Gyenge fényű viharlámpa ‘jj költ estente az istállóban, s ha felhő nem takarta, arrajártaoa kukucskált a hold is a kicsiny ablakon. Egy szegen lógott aZ J amit csak akkor vettem kézbe, amikor a legyeket meg a bög° űztem el róla. Amikor apám a szilasi vásáron eladta, este ültünk a bátV^ az üressé lett istálló küszöbén, s a Kedvesről beszélgettünk. $ f rúan csillogó szemekkel kérdezgettük: — Emlékszel? — HogV11* t Az Észak-Magyarország irodalmi melléklete Szerkeszti: Cseh Károly

Next

/
Thumbnails
Contents