Észak-Magyarország, 1990. október (46. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-06 / 235. szám
1990. október 6., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 9 Reformpolitikusok a történelemben Vay Miklós koronaőr A reformkorban, s az 1848/49-es forradalom és szabadságharc dicső időszakában főúri, nemesi családok ifjai is hitet tettek a magyar függetlenség, a szabadságharc ügye mellett. Ilyen volt — több generáción keresztül — az alsózsol- cai Vay család is. A család tagjai közül főispánok, hadmérnökök, tábornokok, királyi biztosok kerültek ki. Életükkel, munkásságukkal bizonyították, hogy szerették a hazájukat, s tevékenységükkel a magyar nemzet felemelkedését szolgálták. A család egyik legjelentősebb tagja Vay Miklós báró volt, aki 1801. szeptember 5-én született Alsózsolcán. Apja Vay Ábrahám, a Magyar Tudományos Akadámia egyik alapítója és igazgató- sági tagja, 1825-től pedig Borsod vármegye első alispánja volt. Az 1825. évi országgyűlésen, Pozsonyban az Akadémia alapításához, Széchenyi István példáját követve, 0000 forinttal járult hozzá. Fiát hasonló hazafias szellemben nevelte. Miklós a jogi tanulmányai elvégzése után visszakerült Alsózsol- cára, a család birtokát kezelte. Már ekkor bekapcsolódott a politikai közélet tevékenységébe. Egészen fiatalon, huszonnégy éves korában, 1825-től Zemplén vármegye aljegyzője, két év múlva pedig alispánja. 1830-ban megválasztották a vármegye országgyűlési követének. Az emlékezetes és gyászos 1831-ben kitört koleralázadás idején teljhatalmú kormánybiztosként teljesít szolgálatot a zempléni területen. Egyéniségére jellemző, hogy a lázadás idején. amikor az indulatok a végsőkig kiéleződtek, határozott intézkedéseivel viszonylagos nyugalmat tudott biztosítani a környéken. Az kifejtett eredményes munkássága következtében politikai, közéleti karrierje gyorsan ívelt felfelé: 1831 végétől Borsod vármegye főispá- ni helytartója, 1841-től koronaőr, egy évvel később pedig helytartótanácsos. Magánéletében azonban nem volt ilyen szerencsés. Fiatal éveinek nagy szerelme, Bendeffy Kornélia hűtlenül elhagyta, s csak a férfikor delén, 37 éves korában találkozott ismét a szerelem érzésével. 1838-ban kötött házasságot Tarnóczy Gizellával, egy lovassági tábornok özvegyével, akivel élete végéig boldog házasságban élt. Kiegyensúlyozott családi élete jótékony hatással volt a közéleti tevékenységére is. A példásan vezetett mintagazdaság biztos anyagi hátteret nyújtott ahhoz, hogy minden szellemi energiáját a politikai ügynek szentelje. Noha a reformkori törekvéseknek lelkes híve és támogatója volt, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc kitörésekor óvakodott nyíltan színt vallani a magyar függetlenség eszméje mellett. A Bátthyány-kormány- tól még elfogadja kinevezését erdélyi királyi biztosnak, de az egy hónappal később felajánlott miniszteri széket már nem volt hajlandó betölteni. A szabadságharc további eseményeinek ideje alatt alsózsolcai birtokára vonult vissza. A világosi fegyverletétel után mégis perbe fogták, s koholt vádak alapján először halálra, majd az ítéletét „az uralkodó kegyelméből” négy évi fegyházbüntetésre változtatták. Kiszabadulása után ismét visszatért a birtokára, minden idejét a gazdálkodásnak szentelte. 1860-ban lépett újra a közélet porondjára, a protestánsoknak az úgynevezett „pá- tens”-ellenes harcában. Még ebben az éúben udvari kancellárrá nevezték ki, azonban erről a tisztségről rövid idő múltán lemondott. Az 1867-es kiegyezés után ismét megválasztják koronaőrnek, 1888-tól a főrendi ház elnöke, titkos tanácsos, a magyarhoni református kon- vent elnöke. Vay Miklós báró közéleti munkája, politikai tevékenysége szinte az egész XIX. századot átöleli. Aktív résztvevője volt a század első felében zajló reformkori mozgalmaknak, szenvedő alanya a szabadságharc bukásának, az utána következő önkény- uralomnak, s tisztségénél fogva a kiegyezés utáni dualista Magyarországnak. Politikai munkássága mellett jelentős a mezőgazdaságban végzett tevékenysége is. Az 1850-es években az adott kor lehetőségeit figyelembe véve gépesítette birtokát, korszerű gépeket, vető- és aratógépeket alkalmazott. ö terjesztette el ezen a vidéken a burgonya termesztését. Magas kort ért meg, 93 éves korában, 1894. május 14-én halt meg Budapesten. Haláláról több korabeli lapban megemlékeztek, méltatva küzdelmekkel teli, hosszú életútját. Molnár István Számla Bizony, bizony, én idejében tudtam, én már a bölcsőben megmondtam, hogy nem jól van ez így, hogy ez a világ, amelybe úgy kerültem bele mint Pilátus a Credóba, ahová a biztonságot nyújtó, a felhőtlen boldogság tökéletes illúziójával kecsegtető anyaméhből úgy csöppentem, hogy véleményemet egyáltalán ki se kérték, sőt határozott szándékom ellenére — ó, micsoda antidemokrácia! —bába segedelmével erőszakoltak, szóval ez a társadalmi rend eleve halálra van ítélve. Igen. én már akkor messzehangzó, félreérthetetlen szavakkal megmondtam, hogy: oá, oá! Ami ugye mit is jelenthetne mást a csecsemők nyelvén, mint azt, hogy: nem! Nem és nem! S mi másra üvölthettem volna torkom szakadtából nemet, ha nem a fennálló rendre, az erőszakra, a diktatúrára, amely vizelettől bűzlő pelenkákat terített kipállott, piros popsim alá. Elementáris erejű tiltakozás volt ez részemről a Rákosi-éra ellen. Szüleim pánikba estek, folyton attól rettegtek hogy letartóztat az ÁVÓ. hogy faarcú emberei elhurcolnak engem, féltett csecsemőjüket. a csecsszopó lázadót és lázítót, aki az első perctől fogva tudta merről fúj a szél, aki a széllel szemben is mert és tudott — no, nem azt, amire esetleg gondolsz kedves olvasó! —, hanem... bömbölni. Ez a konok ellenállás, aktív rezisztencia, harc végigkísérte egész eddigi életemet. Óvodás koromban csak azért sem jártam óvodába, — az, hogy szülőfalumban óvoda sem volt, most elhanyagolható mellékkörülmény —, tudván, milyen szellemben nevelik ott az éretlen gyermekeket. Így óvtam meg magam mindenféle szellemi és lelki fertőzéstől. Igaz. a náthát és a himlőt nem kerülhettem el, de a bacilu- sok még nem nyertek felvételt a kommunista pártba, ezért nem is voltak veszélyesek. Űttörő koromban — mert az úttöpőség kötelező volt — folyton borsot törtem a rendszer orra alá (főleg disznóöléskor: na ja, a májas hurka az májas hurka!) Hittanra jártam, a Szabad Népben Rákosinak bajuszt meg szakállt rajzoltam, rizsporos parókát, sőt egyszer ennél is tovább merészkedtem: a párttitkárnak Dicsér- Fecske Csaba tessék a Jézus Krisztus-t köszöntem, akit ez a merénylet úgy összezavart, hogy majdnem azt bökte rá: Éljen Szálasi!, de végül csak azt dünnyögte pipát szorító fogai közül: Szabadság! A beszolgáltatásokat rendre szabotáltam: a beadásra vitt libáink tollából mindig kitéptem kettőt-hármat, ezzel is megrövidítvén a kommunistákat. Rakjanak csak követ a fejük alá, ne a mi elorozott lúdjaink pelyhével tömött vánkost! ötvenhatban egy pillanatig sem haboztam, azonnal a felkelők oldalára álltam, Éreztem, tudtam: végre eljött az én időm. a mi időnk. Az olvasókönyvből Kitéptem Lenin, Sztálin és Rákosi apánk képét, majd felkötöttem oldalamra nagyapám berozsdásodott huszárkardját és kiálltam a kapuba. Majd én megmutatom az ellenségnek, ki vagyok én. mi fán terem az igazi magyar! Ötvenhat után forradalmi múltam miatt örökös üldöztetés jutott osztályrészemül. Üldözött Vince mester, a tsz. csősze amikor friss lucernát szedtem a nyulaim- nak. kiűzött a barackosából Józsi bácsi, noha akkora barackjai termettek, akár a fejem. és üldöztek a kóbor kutvák, akiket, tudom, a kommunisták bőszítettek fel és uszítottak rám. Elveszett ember lettem, elnyomtak, visszanvomtak. prés alá gyűrtek. százhatvannvolc centiméter fölé máig nem sikerült nőnöm. Nincs házam. telkem, kocsim, betétkönyvem. ellenben van migrénem. skizofréniám, szkle- rózisom. amit mind-mind a régi rendszernek köszönhetek. Éveken keresztül elfojtották a tehetségemet, elvágták előlem az érvénvesülés útjait, nem kaptam meg az Állami-díiat. a Kossuth-dí- jat. amiket uevan lehet, hogv meg sem érdemeltem de a zárt mégis* TTevanakkor megkantam a báránvhimlőt. a mimkaknnvvemet és az OTP.tői a felszólítást, hogv nvolc nannn belül fizessek ... egyszóval nan mint nap tapasztalnom kellett a diktatúra gáncsait. íme az életem dióhéjban, íme a számla, amit most tisztelettel benyújtok. Kérem, hogy akit illet, egyenlítse ki! Mert én aztán megszenvedtem múltat, jövendőt. Sapienti sat. Sí# ' :X; AKÁC ISTVÁN: Katalinnak üzenem Ar arcod könnyel bekeretezve fölötte sióit egy búcsúzó fecske kék ég emeli tenyerére mosolyod: harmatos béke BÖSZÖRMÉNYI SÁNDOR: Éok egy ponton... Most végleg elmégy... voltál napsugárzás, tavaszi virágzás, éltető remény. Állok egy ponton, üvöiteném: még maradj! Együtt ezen az úton honnoá mór túl messze vagy. ' Felordít bennem egy nop csők emlékként láthassalak, olykor még megrezdüt ar ágy mikor már túl messze vagy. 1** I®? Pataki nagyasszonyok Árpád-házi Szent Erzsébet A középkortól máig egész Európában ismert ez a különös sorsú pataki nagyasszony, aki 24 éves korában már eltávozott az élők sorából. De ez a rövid élet telve volt eseményekkel. A tatárjárás előtt mintegy három és fél évtizeddel 1207-ben látta meg a napvilágot a magyar királyok sárospataki udvarházában. (Tudjuk, hogy ekkor a mai vár még nem létezett.) Bizonyára az alapjaiban ma is látható királyi körkápolnában keresztelték meg. Életének első négy esztendejét töltötte ebben a hazai környezetben. Édesanyja a magyar királyné, a Bánk bán-ból jól ismert merániai Gertrudis és édesapja II. Endre magyar király királylányhoz illő neveltetést biztosított leánya számára. A későbbi irodalmi feldolgozások vidám, játékos, gondtalan pataki gyermekkorról, ugyanakkor mély vallásos érzésről és ebből fakadó, a szegények, az elesettek iránti szánalomról beszélnek már ezekkel az első évekkel kapcsolatban is. A kor szokása szerint — a politikai érdekeket figyelembe véve — négyéves korában eljegyezték a tü- ringiai őrgróf fiával, Lajossal. A kislány Erzsébet a távoli Wartburg várának ilakója lett. Vajon eszébe jutott-e később a pataki királyi udvarház és környékének hegyes-völgyes vidéke? Wartburg várából kitekintve ugyanolyan természeti tájat látott maga körül. Gazdag hozománnyal érkezett. „Soha rriég Türin- giában nem láttak annyi szép és drága holmit, amit a királyné küldött leányával hozományba” — írta róla a krónikás. 1221-ben Erzsébet az ifjú türingiai fejedelem felesé- • ge lett. 14 éves volt ekkor. Azt is leírják az egykori iratok, hogy őszinte szerelem fűzte össze az ifjú házasokat. 1222 októberében együtt érkeztek Magyarországra, Erzsébet édesapja meglátogatására. A legenda szerint a hosszú utat mindketten lóháton tették meg. Megérkezésüket ábrázolja Varga Imre szép szobra Patak főterén. Rövidesen megszülettek gyermekei: egy fiú és két lány. A Wartburg! fejedelmi család azonban gyanakodva figyelte a messze keletről jött ifjú fejedelemnőt. Különösen, amikor bőséges és nagyvonalú jótékonyságáról tudomást szereztek. Nem ment el üres kézzel egyetlen kéregető koldus a várkapujából, s a vár alatt levő Eisenach város szegényeit, betegeit is sokféleképpen segítette. De húszéves korára már özveggyé lett. Igen szeretett férje 1227-ben, mint keresztes lovag, útban a Szentföld felé, meghalt. Helyzete Wartburgban megnehezedett. Férjének családja most már teljesen idegenül tekintett rá. Gyermekeivel ezért elhagyta a várat és Eisenachban, majd Marburgban telepedett le. És itt életét már teljesen a szegénygondozásnak szentelte. Sógorai gondoskodtak gyermekei neveltetéséről, a neki kiutalt 2000 márka végkielégítést pedig a margburgi szegényházzal egybekötött kórház felépítésére és fenntartását fordította. Már életében széles körben szentnek tisztelték, s amikor 1231-ben meghalt, igen rövid idő múlva, 1235 pünkösdjén a pápa szentté avatta. A szent magyar királylány tisztelete Magyarországon is korán elterjedt, s számos adatunk van arra, hogy ebben elöljárt Szent Erzsébet szülőhelye, Sárospatak és környéke. Bizonyára már a mai vártemplom elődjében megülték november 1.9-i ünnepét, de az kétségtelen, hogy a 15. század második felében, annak helyén kialakított mai gótikus plébániatemplomban már hagyománya volt ennek. Ezt bizonyítja az 1489-ben, 1490-ben Sárospatakon készült Szálkái kódex, amelynek kalendáriumában — bár a magyar szenteket nem tartalmazza — Erzsébet napja piros betűs ünnepként szerepel. Az sem lehet véletlen, hogy a közeli Kassa főtemplomát Szent Erzsébet tiszteletére szentelték és gyönyörű főoltárán örökítették meg életét. A Patak környéki Laskó faluból származott Laskai Osvát ferencesbarát (1450— 1511). Nagy népszerűségre szert tett beszédgyűjteményében, amely „Biga salu- tis” címmel jelent meg nyomtatásban 1497-ben, két prédikációban ismerteti Szent Erzsébet életét. Ezekben határozottan állítja, hogy „Erzsébet, András magyar király leánya, Sárospatak városában született. Értesülését bizonyára az ekkor igen híres és népes sárospataki Ferenceskolostorból szerezte. Laskai Osvát egy gyermekkori epizódot is elmesél: amikor a kis Erzsébet megtudta, hogy apja eljegyezte a türingiai tartományi gróffal, nagyon szomorú lett és a fején levő virágkoszorút a közeli erdőben levő forrásnak a vizébe dobta, amelynél imádkozni és játszani szokott: így ajánlotta magát Isten oltalmába. (Elgondolkodtató: a királylány — nyilván nevelőinek és szüleinek tudtával — egy forrásnál szokott imádkozni. Tudjuk, ősi pogány magyar szokás ez, amelyet már Szent István és Szent László törvényei tiltottak!) Azt is tudjuk, a király erdeje — máig őrzi a név — a Királyhegyen volt. Vajon melyik forrása láthatta egykor a játékos kedvű, de ekkor szomorú szívű királylányt? D. Fehér Erzsébet ;'í I