Észak-Magyarország, 1990. október (46. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-13 / 241. szám
1990. október 13., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZaG 7 Szó szólóban J. A. meglátta és megszerette A tévé tízszer visszajátssza az inkriminált országgyűlési közbeszólást: „hordót a ... ” De technikai bizonyítás ide, vagy oda, ezt a mondatot kicsiny országunkban mégsem egyformán hallják, értik az emberek. Mindenki reflexének engedelmeskedik. S a beidegzett- ségek régiek, nagyon régiek. Mindannyian egyszerre vagyunk sértők és sértettek. Csák ne lennénk annyira sértődékenyek. Hiszen, — hogy egy régi szólásból merítsek ihletet — egy faluban zsidóskodunk mindannyian. Es bizony zsidószagúak vagyunk, ami — a népi bölcsesség szerint — annyit tesz, hogy sok az adósságunk. Mit szólsz te ehhez Pufi? És mit szólsz hozzá, hogy harmincnégy év után megszólítalak? Azt szeretném bizonyítani, hogy mi is voltunk fiatalok, de elfogultak és gyűlölködők soha. Bárhol is vagy — mert ’56-ban úgy felszívódtál, hogy nyomod vesztettem — engedd meg, hogy meséljek rólad, azaz régi önmagunkról. Tán romantikus hangütéssel kéne kezdeni. Valahogy | így: a helyszín egy vidéki garnizon. Ott feküdt a zászlóalj (áthevült sátrakban) a békeharc szép éveiben ... Ne röhögj, Pufi, látod, kizökkentettél. Vagy nem is jól kezdtem? Persze, veled kell kezdeni. A hős színre lép. Egy kövér malac-állat egyenruhában. Na jó, ad- jusztált egyenruhában, mert éppen vasárnap van. Kimenő. De hová menjünk ki egy fillér nélkül? (Hogy az n... -i lányos házaknál ingyen is ihatunk, s végső esetben egy-egy kincstári portékát is el lehet adni a civil sofőröknek, arra csak később jöttünk rá.) Szóval, ott lebzseltünk a barakkban. Az irodaként funkcionáló faépületben —, hogy pontosabb legyek. Mert mi irodisták voltunk. Igazából csak én (katonai okmányom szakképzettség rovatában ma is ez áll: gépíró), de magam mellé vettelek statisztikusnak, s H. Pistát, már együttesen alkalmaztuk rajzolónak. Ha figyelembe vesszük, hogy tulajdonképpen nekem is csak amolyan félállásom volt, a polgári alkalmazottak mellett, akkor az iroda ily módon való önkényes bővítése nem kis bátorságra vallott. Vagy nevezzük inkább szemtelenségnek? De mit ad Isten, működni kezdtek Parkinson törvényei. Pedig a nevét sem Szokásmondás: hallottuk még akkor a professzornak. A törvények objektive hatottak, hogy úgy mondjam. Terjeszkedtünk a barakkban, egyre nagyobb méretű tervtáblázatokat, grafikonokat készítve. Az egész kóoerájt elborították a diagrammok. Annyira akartuk bizonyítani, hogy nélkülözhetetlenek vagyunk, hogy már-már a saját csapdánkba estünk; előfordult, hogy éjt nappallá téve dolgoznunk kellett. De a gyakorlótérre soha nem jártunk — legfeljebb adatfelvételre. Mert szüntelenül gyűjtöttük az adatokat, készítettük a reprezentatív felméréseket. Mindez egy magasabb formája volt a lógásnak, amit a zjpk. (zászlóaljparancsnok) észlelt ugyan, de komolyan nem tett szóvá. Legfeljebb így: „Nem kellenének ezekhez a jelmagyarázatokhoz is jelmagyarázatok?” S hosz- szan, áthatóan nézett ránk Volt annyi eszünk, hogy nem szólaltunk meg. Az alacsonyabb beosztású tisztekkel szemben viszont egyre jobban elszemtelened- tünk. A beavatottat játszottuk, ahogyan ezt ma is megteszik, a portások, orvosírnokok és rendezőasszisztensek. Fene nagy fegyelem egyébként sem volt; többé-kevés- bé mindenki únta a szolgálatot. Leginkább talán egy fiatal hadnagy. Egyedül élt, nem volt hová hazamennie. A pénzét hamar elköltötte, így hát sokszor volt a társaságunkban. Azt nem mondanám, hogy haverkodott (olykor nagyon is vigyázott a tekintélyére), de hát mégiscsak kellett valakivel kommunikálnia. Ha nem szólította el a parancs, s nem volt láthatáron a felcsernő sem, akkor rendszerint bejött hozzánk. ■Jaj, Istenem, a felcsernő! Hát őt mindannyian ismertük. Na, nem bibliai értelemben — úgy csak a hadnagy. De ő aztán mindent elmesélt, a legapróbb részletekig. Pufi — akinek a családi neve azonos volt a kuplé- beli úréval, akiben olyan nagy a lőinger — már előre úgy röhögött, hogy rengett a pocakja. Löwinek tudniillik kitűnő képi fantáziája volt. Előtte mintegy filmként pergett le a felcsernő és a hadnagy intim együttléte. ízelítőül annyit, hogy a madam nagyon magas és nagyon csontos csaj „Zsidó is szereti Máriát, körmöd aranyon." volt, míg a hadnagy ennek az ellenkezője. Világos hát, hogy a kis tiszt hősnek képzelte magát. Dugovics Titusznak, Tököli Imrének, de legalább Farikas Mihálynak. Apropó: a rettegett honvédelmi miniszter mostanra kivetkőzött, sőt — pár héttel korábban — Rákosit is menesztették, Raj kot és társait már korábban rehabilitálták. A Szabad Népben az ártatlanul kivégzett tábornokok arcképét nézegettük. De mi — ott a vidéki garnizonban — mindentől távol éltünk. Később az volt számunkra a forradalom első jelle, hogy nem érkezett meg az ebéd. Ezen a vasárnapon is a hadnagy bugyuta vicceit hallgattuk. Viszonzásul mi is hasonlókat mondhattunk. És kötelességszerűen nevettünk. Egyszer aztán elöljárónk valami hihetetlen obszceni- tásba kezdett a Szűz Máriáról. Csak ketten hallgattuk Pufival, azaz nem hallgattuk meg, mert társam hatalmas testével bellemozdult a szövegbe. — Mi az, nem tetszik maguknak? — Nem! — mondta keményen, ellenségesen Lő- winger. A hadnagy rám nézett, s viszolygást láthatott az én arcomon, mert így szólalt meg: — Magát még csak megértem, de Löwi izé ... izraelita! A Löwi hangja kicsit remegett: — Igen, ón zsidó vagyok, de nekem is van ■anyám, ugyebár. És a Szűz Mária is egy anya volt — ha jól tudom — akinek a fiát... Mert már akkor is voltak koncepciós perek A hadnagy kivágta magát: — Megyek a felcsernőhöz1 És ment. Mi ott maradtunk és hallgattunk. Erkölcsről hitről, valllásról soha — később sem — ejtettünk szót De értettük egymást. ■Ha most leforgatnák nekünk azt az inkriminált országgyűlési közbeszólást, bizonyára mindketten jól értenénk. S kölcsönösen tudnánk mondani egymásnak, az írás szavaival: „...hibáztam, az egyenest meggörbítettem, s még az se volt elég nekem.” Pufi, te kövés malac-állat, ugye, élsz még valahol? n Hóhér és a Madár Könnyes szemű édesanyákkal öntötték tele e Hazát. Sírnak karácsonykor az édesanyák. Sírnak húsvétkor az édesanyák. Sírnak az utcákon az édesanyák. Sírnak az ország udvarára kilökött árvák is, akiket örökre elhagyott az anyaszeretet. Bizony, nincs ki a sírástól a szemünk ... Tegnap én is könnyeztem eleget, amikor szemétkiöntés közben mozgolódást éreztem a kukában. Első gondolatom azt súgta: madarak civakodnak a kivetett kenyérdarabokon. De olyat tévedtem, hogy ez a tévedés egész életemre kitart. Állok a kukánál, kezemben egy vödör szeméttel. A viharos mozgolódás nem akar szűnni... Már arra gondoltam: nézek egy másik kukát, hogy kiönthessem a szemetet. De hogy induljak el egy vödör szeméttel az előttem vitézkedő domb- fa... Nézzenek hülyének a szomszédaim, hiszen a házam előtt áll a kuka. Lesz, I ami lesz, én felnyitom a kuka tetejét, megzavarom a madarakat evés közben, szánjanak csak el.., Ha igazán éhesek: majd visszajönnek, s akkor ehetnek tovább ... Szépen, lassan kezdtem el felnyitni a kuka tetejét. Nyitom ... Nyitom ... Hát, csodák csodája, mit látok: egy kisgyerek szorgalmasan tömi táskájába a kukába kivetett, de még használható ruhákat, göncöket. A hirtelen zavarba jött kisgyerek kiugrott a kukából. Szinte olyan gyorsan szállt, mint a madár ... Ng- rás közben lesántult, és kiejtette kezéből a talált kincset, de lesántulva is vissza- sántikált érte. Gondolom: nagyon fontos lehetett neki ... Én csak álltam, csak álltam, kezemben a szemetes vödörrel, amiről már teljesen elfeledkeztem. Csak álltam, mozdulatlanná tett ez a fagyasztóláda-helyzet. Az emberszabású madár pedig: hihetetlen gyorsasággal, lesántult lábbal tűnt el a dombtetőn. Örökre elfutott a szemem elől. De a képzeletemben pontosan megmaradt. Ha akartam, ha nem: matatásra indultak kezeim a kukában, azok közt a ruhák közt, amit ő már nem érkezett elvinni. Egy cipőcske akadt a kezem alá, ami talán jó lett volna a lesántult kislányka lábára. Meg pulóverecskék, meg zoknik akadtak még a kezem közé, de már homályosan láttam a rám maradt göncöket, mert a szememből zuhogott a könny... — Fejezd már be a sírást, olyan vagy mint egy tak- nyos gyerek! — szóltam magamra gondolatban. Elkezdtem kiszedni a kukából a ruhákat, amikor Mónika a lépcsőházi ajtóból türelmetlenül, de meglepődve rám szólt... — Mit csinálsz, Gyuszi? Kukázol? — kérdezte. — Igen — feleltem. — De nekünk nem kell, Gyuszi! — tiltakozott Mónika. — Nem is adnám magunknak — fejeztem be végül. Csak néztünk egymás szemébe ... Könnyes szemű édesanyákkal öntötték tele e Hazát. Sírnak karácsonykor az édesanyák. Sírnak húsvétkor az édesanyák. Sírnak az utcákon az édesanyák. Sírnak az ország udvarára kilökött árvák is, akiket örökre elhagyott az anyaszeretet. Horváth Gyula Ki volt az Óda múzsája? Szépasszonyról, rajongó férfiról, szerelemről lesz szó ebben az írásban, de ki kell ábrándítanom a pikáns történetre éhes olvasót. A költő, József Attila titkos múzsájáról esik szó, akinek az Óda köszönhető. A nagy költők: Vililon, Goethe, Petőfi, Ady, Paul Géraldy közlékenyebbek voltak nőügyeikkel, vagy ha úgy tetszik, múzsáikkal kapcsolatban. J. A. szemérmes, és sokáig és indokolatlanul kishitű volt. Ám a hév egyszer mégis elragadta. így vall az ódáról: „... a vers, amit írtam, a legnagyobb szerelmes vers, amit valaha is írtak.” A gyönyörű költeményt ismerjük, a keletkezés körülményeiről, a hely szelleméről is tudunk, ám az ihlető múzsa sokáig titokban maradt. Hat évvel ezelőtt jelent meg a borsodi származású M. Pásztor József karcsú kötete, amelyben korabeli dokumentumokra és visszaemlékezésekre alapítva lebbentette föl a fátylat e soha be nem teljesült, de verset ihlető szerelemről. „A lillafüredi íróhét emlékének fennmaradását az Óda biztosította. Hosszú évekig, évtizedekig homály fedte a múzsa kilétét, ami az életrajzírókat és az irodalom- történészeket találgatásokra és vitákra ösztönözték, míg Rajk András tisztázta kilétét”. A múlt felidézésében segít a „Szerelem” című szexlap ez évi harmadik száma, amelyben Illés György adja közre a titokzatos hölgy nacionáléját. Kiderült, hogy az Óda múzsája nem egy sokáig svédnek vélt asszony volt, hanem dr. SzöliősHen- rikné Marton Márta, egy neves sebész — akkor már válófélben levő — felesége. Mint a lap írja, az asszony művészettörténésznek tanult, s zenei folyóiratokban írogatott. Pátzay Pál mondta róla: „Szebb nőt képzőművész létemre keveset láttam”. A szemtanúk szerint József Attilát az 1933-as írótalálkozón többször látták a Szinva mentén, a Hámori-tó partján, a szálloda halijában a karcsú, barna hajú, éjfekete szemű fiatalasszony társaságában. A vers megszületett, ám a szép hölgy nem viszonozta J. A. érzelmeit. A már idézett lap cikkében olvasható: „A szép, tudtán kívül vétkes, akaratlan múzsa levélben kapta meg a verset, két nap múlva a költő személyesen is meglátogatta. Az élet győzött az irodalmon ekkor is, az asszony nem ismerte föl a vers nagyszerű, de a harmincas évek elején még valóban merész szépségét, a trubadurkodás kora elmúlt. Vagy talán észJózsef Attila, az 1933-as tróhéten, Lillafüreden, középen, sötét ruhában. Az idén hatvan éves, akkor is puccos Palotaszállóról sok feljegyzés, fotó és rajz maradt fenn. Bálint György' írta: „Nyolcvan magyar író jött el a lillafüredi íróhétre, ingyen van itt, mint az írók Gazdasági Egyesületének vendége... Luxusban élnek tehát egy hétig a magyar írók. Élvezik a gyönyörű környezetet, üldögélnek a hatalmas parkban, kirándulnak a zöld Há- mori-tó árnyas partmenti útjain.” Szántó György az első nap estéjének hangulatáról tudósítva közli, hogy lementek a faluba, ott a kocsmában nótáztak, veszett csárdásokat roptak, ittak és beszélgettek. Lehet, hogy József Attila itt látta meg az Óda múzsáját... A többit már tudjuk. Az Óda sorait márványtábla őrzi a Palotaszálló eilőtt, a vízesés fölött: „Nézem a hegyek sörényét — ■Homlokod fényét / Villantja minden levél. Az úton senki, senki, / Látom, hogy meglebbenti / Szoknyád a szél.” Brackó István revette, a vers biológizmusa mögött feltűnő szexualitást? Ki tudná? Néhány érdekteMarton Márta ai ihlető, de szerelmet nem viszonzó múzsa. len mondaton kívül, mást nem beszélgettek, és nem is tadálkoztak többé.” < FCTTttVj ,7-v^: Korabeli rajz... A tájat így látta i. A. is.
