Észak-Magyarország, 1990. szeptember (46. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-08 / 211. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1990. szeptember 8., szombat Reformpolitikusok a történelemben Lévay József, a költő és politikus Mezey István: Bajor vázlat Vannak a történelemben olyan személyek, aikiknék a tevékenysége, életútja ikitö- rölhetetlenül nyomot hagy a köztudatban, munkásságukkal példát mutattak és mutatnak a későbbi generáció számára. Ilyen ember volt Lévay József is, akinek a neve majd mindenki fülében ismerősen cseng. De ki is volt valójában Lévay József? 1825. november 18-án — 165 éve —, Sajószentpéteren látta meg a napvilágot egyszerű földművelő, de valójában nemesi családban. Tanulmányait 1836—46 között a református líceumban Miskolcon, majd Késmárkon végezte kiváló előmenetellel. Késmárkot a német nyelv tökéletes elsajátítása végett kereste fel, s ugyanitt jogi tanulmányokat is folytatott a kor neves tudósánál, Hun- falvy Jánosnál. Tanulmányait befejezve 1847. júniusától Vladimir Paszternák Miskolcon Hókuszpókusz vagy csodálatos gyógymód? Tömeghipnózis az Ady Endre Művelődési Házban. A tömeg együtt van, jöhet a hipnotizőr. De előbb csak a tolmács köszönti a közönséget. Szokásos üdvözlő szavak, még egy viccet is elsüt, hogy oldja a feszültséget, és megjelenik a színen Vladimir Paszternák. Jól megtermett szemüveges férfi, a kezében tartott fényes tárgyon kívül semmi sem árulná el róla, hogy ő a nagy mágus. Kezdődhet a tömeghipnózis. Pattognak a vezényszavak: „A talpuk a földet éri, tegyenek le mindent a kezükből, kulcsolják össze az ujjaikat, a tenyér és az ujjak összeragadnak, nyújtsák ki a karjukat. összeszorulnak, összetapadnak az ujjak, tizenötig számolok összeragadnak az ujjak. Addig ne próbálja szétnyitni, amíg én meg nem parancsolom. Fgv. kettő, három ...” Fev ideig még bírom a statikus terhelést, de aztán lazítok egy kicsit, végül a parancs ellenére leengedem a karomat. Paszternák kiválasztja azokat, akiknek valóban összetapadt a két kezük, és felvi- «zi a színpadra őket. Mindenki láthatja, nem tud- iák mozdítani az ujjaikat, csak a hipnotizőr parancsára sikerül. A következő gyakorlatnál. már erősen elhatározom, hogy mindent pontosan végigcsinálok. „Aludni fogunk, aludni, mély hipnotikus álomba merülünk. Helyezkedjenek el kényelmesen, támasszák meg a fejüket, csukják be a szemüket. Lecsukódnak a szempillák. Akkor is elaludnának. ha nem értenék a szavaimat. Szpaty! Sznatv, Szpatv ... Hiába, csak meglesem, hogv a szomszédom al- szik-e. ,jA nézőtéren álljanak fel. akik elaludtak!’’ És tessék! Szép lassan alvó emberek emelkednek fel a helyükről. A szomszédom is állva szundikál. Amikor a színpadra vezetik az alvókat, már igazán örülök, hogy ébren maradtam. Úgy tűnik, Paszternák parancsára mindenre képesek a színpadon ülők. Virágot szednek, horgásznak, rákot fognak, vacognak a hidegtől, aztán melegük van, többen vetkőzni kezdenek... Most azt kell elképzelniük, hogy egy gazdag házban sok-sok kincs van, mindenki választhat magának valamilyen ajándékot. Az egyik fiatalember autót álmodott magának. A hipnotizőr parancsára beindítja a kocsit, vezet, száguld, még brűg is hozzá. De ez mind ' semmi! Ugyanez a fiatalember azt -az utasítást kapja, hogv menjen a he- lvére, néhány másodperc múlva forduljon jobbra, és meglát egv tigrist, de ekkor amilven gvorsan csak tud. meneküljön vissza a színpadra. S ahogvan a parancs szól. minden úev történik. Sőt még arra is rá tudia venni a fiatalembert hogv heszéleessen az állattal. Felsorolni is sok lenne a ..mutatványokat”. A dadogós férfit folvama- to«an beszélteti, a derék- fáiós nénit a földig haiol- tat.ia... Az előadás után még sokan ottmaradunk, hogy tanácsot kérjünk, beszélgessünk. Paszternák kezelésbe veszi a dadogós gyerekeket. a halálfélelemtől szenvedőket. Az egyik hölgy arra kéri, hogv gyógyítsa meg pigmenthiányos bőrét. „Már megtettem — mondja a mester —, az előadás alatt észrevettem, és megkapta a szükséges kezelést.” Aztán kiderül, hogy van körünkben egy halottlátó is, de Paszternák csak az élőkkel társalog. Rajta kívül még több embert is kénytelen visszautasítani: „Hosszabb kezelésre lenne szükség.” „Nem ismerem a teljes diagnózist.” „Túl fiatal a beteg.” „Hja, kérem, nem én vagyok a Jóisten.” És végre leülhetünk beszélgetni. Paszternák mesél: „Kicsi gyerek voltam, amikor észrevettem ezt a képességemet. Nagyon szerettem volna moziba menni, de nem volt pénzem, csak ' néztem a jegyszedő nénit, és ő azt mondta, menj be, kisfiam. Később elszemtelenedtem, és vittem a barátaimat is. Papírdarabokat adtam a néni kezébe, mintha jegyek lennének. A katonaságnál történt meg az az eset, hogy amikor gödröt kellett volna ásnom, én ültem a gödör szélén és irányítottam a parancsnok munkáját. Egyébként a szüleim is orvosok, édesapám pszichiáter.” Az a hír járja, hogy Paszternák évekig Leonyid Brezsnyev szolgálatában állt. Hiába is erőltetem erről nem hajlandó nyilatkozni. Arra a kérdésemre, hogy miért vállalkozik ilyen színpadi attrakcióra a következőket válaszolja: „Be kell, hogy mutassam az Ember lehetőségeit, hogy felkeltsem az érdeklődésüket önmagukhoz”. Végül megpróbálom rávenni, hogy altasson el engem is, vagy mutasson valami egyszerű trükköt. Előbb szabódik: „Nem volt elég meggyőző az előadás?” De aztán csak kötélnek áll: „Forduljon el, az egyik kezén mutasson egy számot a tolmácsnak.” Gondolkodás nélkül nyitom ki a három ujjam. „Nézzen a szemembe, gondoljon a számra!” De csak az jár a fejemben, hogy olyan ez, amint amikor azt kérik, mondjunk egy színt, és rávágjuk: piros, vagy mondjunk egy evőeszközt, és gondolkodás nélkül mondjuk: kanál. Épp csak ránézek, már mondja is: tri. (filíp) novemberig Miskolcon Vad- nay Lajos ügyvédnél volt gyakornok, majd ugyanez év vége felé Szemere Bertalannal, mint borsodi kiskövet, a pozsonyi ország- gyűlésen vett részt. 1848- ban belügyminisztériumi fogalmazó, közben a Közlöny című hivatalos lap szerkesztője. A jogászi pálya mellett az irodalom, a költészet is vonzotta. 1843-tól folytatott irodalmi munkálatokat. Főleg hazafias és forradalmi jellegű verseket írt ebben az időszakban, melyeket a korabeli kritika így jellemzett: „A függetlenségi harcz nemzeti lázában fiatalos hévvel osztozik, minnélfogva verseiben ebből az időből fölvetődik a lobogó láng.” A szabadságharc lelkes híveként 1849. augusztus 11- én vált el Szemere Bertalantól Aradon és az orosz táboron keresztül szüleihez sietett haza Sajószentpéter- re. Itt 1849 augusztusától 1850 februárjáig rejtőzködött. Barátai, különösen Székely József biztatására ekkor Pestre utazott, ahol a Császár Ferenc által alapított és szerkesztett Pesti Naplónál nyert alkalmazást. Pesten csak rövid időt töltött. 1852-től ismét Miskolcon tartózkodott, a helyi református gimnáziumban a magyar nyelv és irodalom tanára volt 1861-ig. 1861-től rövid ideig aljegyző a vármegyeháznál. majd visszatér tanítani. Pedagógusmunkáját nagy szakértelemmel, lelkesedéssel végezte. Kiváló tevékenységére mi sem jellemzőbb, hogy későbbi időben róla nevezték el az iskolát (1936-ban). A pedagóguspályát 1865- ben hagyta el végleg, amikor is előbb Borsod vármegye főjegyzője, majd 1894- ben alispánja lett. Politikai pályája kezdetén a kiegyezés híveként lépett fel a közéletben. Gazdag politikai, közéleti pályájától 1895-ben vált meg, ekkor vonult nyugalomba. Kiváló és eredményes munkálkodása elismeréséül 1894-ben a király III. osztályú Vaskorona renddel tüntette ki. A kitüntetéssel egyidőben a vármegye vezető tisztségviselői nagyszabású estélyt adtak a tiszteletére. A közéleti tevékenysége mellett a költészethez sem maradt teljesen hűtlen. 1862- ben a Kisfaludy Társaság tagja lett. Szoros barátság fűzte Tompa Mihályhoz, Arany Jánoshoz és Gyulai Pálhoz. Ebben az időben szorgalmasan írja szebbnél szebb verseit. 1883-ban ösz- szes Költeményei címmel két vaskos kötetben adja közre az elmúlt időszak termékeit, egy évtizedes költői pályájának fényes eredményeként. „Lévay gyűjteménye — írta róla egyik bírálója — egyéniségének és életének igaz kifejezése, egyszersmind a magyar lírának nemes termése. Nemhiába ragaszkodik szülőföldjéhez, erdős bérczeihez, virágos völgyeihez: innen örökölte, népei eredetével ezt a szép és erőteljes magyarságot, melynek minden hangja, minden szava, minden fordulata tiszta és zamatos.” Sok versében dicsérte a szűkebb pátriáját, kiemelve természeti szépségeit. Költészetét csendes néha mélabús hang, egyszerű, köny- nyed verselés jellemezte. Melankolikus nyugalommal szemlélte az elmúló világ nyomait, csendes beletörődéssel nézte a lassan kibontakozó változásokat. Mint a kiegyezés híve, az idősebb kori lírájából hiányzik a korábbi évek lelkesedése az újért, a változásért. Megbékélt a korával, amit a közéletben betöltött tisztsége is bizonyított. 1883-ban a Magyar Tudományos Akadémia irodalmi munkásságának elismeréséül rendes taggá, majd 13 év múlva tiszteletbeli taggá választotta. Még idős korában is szellemileg teljesen friss maradt. Egyik legszebb verse, az Aratás, 1911-ben született. A következő évben a Borsod- Miskolczi Közművelődési és Múzeumi-Egylet tiszteletére Lévay Emlékkönyvet adott ki. Az Emlékkönyv megörökítette azt a nagyszerű ünnepélyt, amelyet a társaság Miskolcon tartott az agg költő tiszteletére Beöthy Zsolt vezetésével. Életútjáról idős korában így vall: „Feldobott kő voltam, mely végre is oda esett vissza, ahonnan régen feldobták.” A borsodi tájat is ő emelte az irodalmi közéletbe, irodalmi tudatba: „Szülőföldem szerelmében a hazámat szeretem.” — vallja egyik levelében. Műfordítóként is tevékenykedett. A Shakespeare- tárba ő fordította le IV. és V. Henriket, a Vízkeresztet, s talán a legsikerültebb alkotását a Makrancos hölgyet. De Moliére- és Bruns- műveket is fordított magyar nyelvre. Magas kort ért meg, 93 éves korában, 1918. július 4- én halt meg Miskolcon, a Hunyadi utca 4. szám alatti lakásán. Kívánsága szerint Sajószentpéteren temették el, sírja a község temetőjében található. A népies-nemzeti költői irányzat utolsó művelőjének temetése után egy héttel így emlékezik meg róla Hatvány Lajos: „... a Hámori-tó és a parti fák, a tó hulláma és a fák levele, ott kéklik, ott zöldéi, ott ragyog és susog Lévay verseiben. A Sajó és a Szinva is rajtuk keresztül folynak. Országra szóló gyászos temetés az ő temetése, mert Lévay személyében a köztünk élő Vörös- martyt, Petőfit és Aranyt is temetjük.” Molnár István Gergely Mihály Lassan fölengedő szorongásom szaporodó jelekkel üzeni, még nem hagyott el, itt van a közelben. Egy frissiben elhangzó, sértő szó, a manapság is válasz nélkül maradó levelek, indokolhatatlan mellőzés, egy új szereplő arcán, gesztusaiban fellobbanó indulat figyelmeztet: az egyes ember sem könnyen tud változtatni stílusán, szépen szóló, új jelszavaihoz méltó nemességgel viselkedni, ráosztott vagy önként vállalt munkáját hibátlanul végezni, hát még a kisebb- nagyobb közösségek, hát még egy társadalom stílusa fai- lyen nehezen képes megújulni! Pedig ha a most szerveződő demokratikus struktúra nem tud új stílusban szólam, cselekedni, a megbán- tások nyomán bennünk fölfakadó keserűségek nem lesznek édesebbek a réginél. A tudatlanság és előítélet mindenféle diktatúra legfőbb szövetségese. Ha vitában kiabálva, ordi- bálva adod elő érveidet, biztosan eljátszod a rokonszenv, a meggyőzés esélyeit. A száz decibeles hangerő önmagában is kellemetlen, (percek múltán fájdalmat okoz), ezért hallgatóid már csak azt várják, bár mielőbb elnémulnál, s ha késve teszed, némelyek azt kívánják: üssön meg a guta. * Néhány éve történt, hogy az igazán tehetséges kolléga a Tokaji írótábor tanácskozásának csak a harmadik napján jelent meg. Vita közben ült le mellém, a leghátsó sorba. Egy-két perc után halkan megszólaltam, hogy a segítségére legyek, miről is van szó. — Ez engem nem érdekel! — vetette oda félvállról. Kis idő után még mondtam valamit az első két napról, erre ő: — Ez sem érdekel! Megdöbbentem. '— Hát mi érdekel téged? — X-szel (a félórája Budapestről érkezett Magas Vendéggel) akarok beszélni, hogy intézze már el az... ügyemet! — Ettől elhallgattam. Bár voltak szavaim, láttam, minden további fölösleges lenne. * Egy ember megöléséért legtöbb országban a törvény által kiszabandó bűnhődés helye a börtön vagy bitó, sok ezer és millió legyilkol- tatásáért a tébolyodottak számára fenntartott elmegyógyintézet, a dühöngök osztálya lenne talán a ve- zeklésre késztető, legcélravezetőbb gyehenna-pokol, halálig tartóan. Művészeti életünkben a tehetségek igazságosabb megmérésének egyik akadálya a régtől uralkodó zsenicentrikus szemlélet. Ez jellemzi a napi kritika gyakorlatát is. Vak és korlátolt, szűkkeblű az ilyen ars poetica. Ugyanis e szemlélet hangoztatói lepődnének meg legjobban, milyen szerény társaságban találnák magukat, ha például a kortársi képzőművészetből csupán a máris bizonyosnak látszóan halhatatlannak tekinthető néhány Mester mustrálná végig az asztaluk körül tolongó hangoskodókat. Vajon akik olyan vaksi szemellenzőséggel utasítottak, vertek el a zsenik féltve őrzött szentélyétől mindenki mást, tiszteletünkre, érdeklődésünkre méltó, jó kvalitású középszerűeket meg kisebbeket kivétel nélkül, igen elámulnának, hogy az általuk kizárólagosan magasztalt zsenik bizony (nem hozzájuk hasonló könyörtelenséggel, nem érzéketlen kér- lelhetetlenséggel, de) szigorú mércéjükkel mérnék meg
