Észak-Magyarország, 1990. szeptember (46. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-08 / 211. szám
1990. szeptember 8., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Megmenthetö-e a Digép? Beszélgetés Tóth József kandidátussal Néhány héttel ezelőtt kormánydöntés született hét vállalat, közöttük a Diósgyőri Gépgyár felszámolására, mert gazdasági tapraállásukra nincs remény. Lapunkban több közleménynek és egyéni véleménynek adtunk helyt ezzel kapcsolatban. Dr. Tóth József, a műszaki tudományok kandidátusa megemlítette például, hogy a Digép válságból való kivezetésére vonatkozó elképzeléseit ismertette az Ipari és Kereskedelmi Minisztériummal. Erről kérdeztük Tóth Urat. Tokajiak Oestrich Winkeiben L Dr. Szikszay Tamás (a kép bal oldalán) átadta a a tokaji Bacchus-szobor kicsinyített mását Heinz Dieter Mielke polgármesternek (kezében a szoborral). — A dolgok megértéséhez pontosítanam kell. Jómagam több mint másfél esztendeje fordultam Berecz Frigyes akkori ipari miniszterhez és kezdeményeztem a Digép válságmenedzselését. A minisztérium azonban erre nem volt fogékony. Azt állították, hogy a Digép nincs válságban. Az élet azonban sajnos engem igazolt. A válságból azóta csőd lett, •amelynek felszámolásában a jelenlegi minisztérium rendkívül aktívnak bizonyult. Ezt szerettem volna a csőd- menedzselésre vonatkozó konkrét tanulmány előterjesztésével elősegíteni. — iMi lett a tanulmány sorsa? — Ügy látom, hogy a minisztérium lendületét — személyes okok közrejátszása is — időközben megtörte. Remélem azonban, hogy nem teszik félre a tanulmányt, amely meglehetősen terjedelmes, ezért tanulmányozásához idő kell. Ide kívánkozik, hogy a tanulmány ellentétes a minisztériumi vizsgálat megállapításaival, így természetesen a kormányhatározattal is. — Mennyiben? — A kormányhatározat szerint a vállalatot fel kell számolni, mivel gazdasági talpraállítására nincs remény. Szerintem a vállalatnál uralkodó csődállapotokat kell felszámolni, és akkor a Digép talpraáll. — Mire alapozza ezt az állítását? — Nem szorítkozom csupán a jelen puszta fényére, amely szerint kétmilliárd forint vállalati vagyonnal szemben 3,2 milliárd forint tartozás áll. Ha csak ezt a két számot vesszük, nyilvánvaló, hogy fel kell számolni a vállalatot. Bemutatva a Digép múltját, megvilágítom, hogy miért jutott mélypontra, s hogy erről a mélypontról hogyan tud kiemelkedni a Digép oly módon, hogy két-három éven belül új termékeivel megjelenjen az európai piacon és gazdasági eredményei alapján az ország legjobb vállalatai közé tartozzon. — A múltban is volt hasonló hullámvölgyben a Digép? — Volt, mégpedig nem is egyszer. Legutóbb 1977-ben, Dojcsák János vezérigazgatása idején, két év alatt juA bányászati törvény és a koncessziós törvény várhatóan a jövő év elején kerül az Országgyűlés napirendjére, s ezután Magyar- ország nemzetközi versenytárgyalást ír majd ki a szénhidrogén-kincs kutatására és termelésére — tájékoztatta az MTI munkatársát Szabó György, az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt bányászati vezérigazgató-helyettese. A szakember elmondta, hogy szinte valamennyi nagy amerikai céggel (többeik között az Occidental Petróleummal, az Amocóval, a Mobillal, az tott mélypontra a vállalat. Az akkori 378 milliós veszteség országos rekordnak számított. Dr. Énekes Sándor kinevezése után fél éven belül már nyereséges lett a cég. Nem mintha Énekes különösebben értett volna a Digép termékeihez. De egyet tudott. Azt, hogy a vezetőnek követelnie kell. Nem szabad megengednie, hogy az orránál fogva vezessék. — ön most is hasonlóan gyors gazdasági javulást remél? — Biztos vagyok abban, hogy koncepciózus és következetes vezetéssel egyetlen év alatt nyereségessé tehető. — És mi lesz a 3,2 milliárd forint tartozással? — Szerintem egyik hitelezőnek sem érdeke, hogy elveszítse pénzét egy kétes értékű felszámolási eljárás során. Inkább érdekük, hogyha nem is a jelenben, és nem is magas kamattal, de végül hozzájussanak a pénzükhöz. Ezért egy reális kibontakozási programmal rendelkező vállalatot a felszámolás követelése helyett inkább megsegítik kiegészítő hitelekkel. A kis- és középüzemek mellett szükség van a jól működő nagyvállalatok gyors fejlődésére is, tehát megfelelő kibontakozási program esetén a kormány célja nem lehet a Digép felszámolása. — A minisztérium vizs- gálta-e a vállalat kibontakozási programját? — Lényegében nem volt mit vizsgálni. A vezérigazgató és helyettesei, csakúgy mint a szakigazgatók meghallgatása, még a körvonalait sem bizonyította az előremutató kibontakozási program meglétének. Ezt a hiányt kívántam a programom kidolgozásával és a minisztériumhoz való terjesztésével pótolni. Jómagam csaknem húsz éve foglalkozom a Digép termékeinek kidolgozásával, tehát a program gerincét e termékek gyártása és a piacra való bevezetése képezi. —; És honnan szerezne pénzt a program megvalósításához? — Versenyképes, új termékek kifejlesztésére nyugati hitel áll az ország rendelkezésére. A szerkezetátExxonnal) folyamatos kapcsolatban vannak, ugyanis rendkívül nagy az érdeklődés a magyar olaj- és gázkészlettel kapcsolatos koncessziós jogok megszerzése iránt. Felmérések szerint a Magyarország területe alatt lévő szénhidrogén 70 százalékát tárták fel eddig (a tévedés lehetősége plusz—mínusz 10 százalék), s a még nem „megkutatott” menynyi ség értéke 15 milliárd dollárra tehető. Ez már elég jelentős tétel áhhoz, hogy felkeltse a nyugati cégek alakítási program részeként egy-egy exportfejlesztési témára 10 millió dollárig terjedő hitel igényelhető. A törlesztést három év múlva kell elkezdeni, és 12 év alatt kell befejezni. Innovatív jellegű műszaki fejlesztés esetén a kedvező kamat- feltételeket az OJVDFB 50 százalékos kamatátvállalással még tovább javíthatja. — Rendelkezik-e a Digép iyen termékek terveivel? — Nagyszámú ilyen terv létezik, elutasított újítások és találmányok formájában. Több tucat ilyenről tudok, de itt csak kettőt említek. Egyik: a kőolajbányászati fúrórudak nagyszilárdságú, olcsó, önkemény edő acélból való gyártása. Az USA- ban szabványosított rudak- tól nagyobb szilárdságú rudakat a Digépben jóval olcsóbban lehetne előállítani. Az ország kőolajimportját ezzel a termékkel ellentételezve az ország a világpiaci ár feléért, harmadáért juthatna kőolajhoz. Másik terv: az önvezérlő pneumatikus finomkovácsoló gép gyártása. Az iLKjM 10—15 éve szeretett volna ilyen gépet nyugatról beszerezni, de a már akkor is hárommil- liárd (!) forint beszerzési árat nem tudták megfizetni. A iDigépben ellenütős kalapácsokhoz kifejlesztett önvezérlő pneumatikával működtetve, ezek a gépek a nyugati megoldásoktól olcsóbban és jobb minőségben gyárthatók. Egy ilyen géppel a vállalat a Dimag Rt. számláján jegyzett tartozását is kiegyenlítheti, és kitűnő referenciaüzemet is nyerne a külföldi gépexporthoz. Az ilyen és hasonló új termékeivel a termékváltásban élen járó vállalat lehet a Digép. — A program szerint hogyan változna a vállalat létszáma? — Ez az offenzív vállalati stratégia a régió számos, kis- és középüzemének tudna munkát biztosítani. A vállalati törzslétszám ebben a programban nem meghatározó. Hosszabb távon 4000 főtől több, de 10 ezer főtől kevesebb létszám tűnik célszerűnek. A Digépben tehát mindenkire szükség van, aki vállalja az innovatív munkát. — Mire lenne önnek a legnagyobb szüksége a program megvalósításához? — A legfontosabb a megértés. Megértés a minisztérium részéről a Digép gondjai iránt, és megértés a Digép dolgozói részéről a termékváltási program iránt. Megértést kellene tanúsítani egymás iránt is ebben a nagy múltú gyárban. Jobb minőségi munkát végezni és teljesítményt felmutatni ugyanis csak kölcsönös megértés esetén lehetséges. érdeklődését. (Az OKGT-nél elsősorban arra alapozzák az optimista becsléseket, hogy a magyar kutatás technikai színvonala az elmúlt évtizedekben nagymértékben elmaradt a nemzetközitől, így a korábban COCQM-lis- tán szerepelt számítógépek alkalmazásával végzendő kutatások talán a vártnál is jobb eredményt hoznak majd.) Az sem elhanyagolható szempont, hogy a magyarországi gazdasági háttér jóval stabilabb, mint például a szovjet. Ugyanakkor a szakemberek sürgetik a törvényalkotóikat, hogy mielőbb készítsék elő a szükséges szabályozást, ugyanis a nyugati cégék régiókban gondolkodnak, s már most érezhető, hogy megindult a verseny a kelet-európai országok között a külföldi vállalkozók fogadásáért. (MTI) A tokajiak — ahogy a szólás-mondás találóan kifejezi — keresve sem találhattak volna megfelelőbb testvér- várost a német Oestrich Winkelnél. A négy településből szerveződött, 11 ezer lakosú kisváros ugyanolyan márkás központja a rhein- gaui szőlővidéknek, mint Tokaj Hegyaljának. A lakosság meghatározó hányada szőlész-, borászgazdálkodó, és a más irányultságú vállalkozónak is van egy-két hektár szőlője. Gerard Hartl úr — egy sikeres helyi vállalkozó, főleg mezőgazdasági gépek és alkatrészek felújításával és eladásával foglalkozik, egyik motorja a partnerkapcsolatok ápolásának — megjegyezte, hogy ő csak hobbiból művel két hektár szőlőt. Testvérvárosi, megyei kapcsolatok a korábbi években is voltak különböző országok viszonylatában. Többnyire azonban meglehetősen protokolláris keretek között zajlottak a találkozások, így nem vált társadalmi-lakossági üggyé. Nos, bátran mondhatjuk, hogy szerencsére, ez a kapcsolat messze maga mögött hagyta az előzmények formalizmusát. Egbert Schneider úr, a két város baráti társaságának elnöke, iskolaigazgató, találóan mondotta a negyvennégy tagú tokaji küldöttség — amely augusztus 31. és szeptember 2. között három napot vendégeskedett a német testvér- városban — tiszteletére, természetesen egy borpince előterében, rendezett fogadáson, hogy no, ez aztán nem egy tanácsházi találkozás. Ezt jól tükrözte a delegáció összetétele is, hiszen tagjai sorában volt fiatal és nyugdíjas, pedagógus, orvos, kisiparos, intézményvezető és beosztott egyaránt. Dr. Szikszay Tamás vb-titkár, a küldöttség vezetője igencsak számolhatott létszámellenőrzéskor, mert hogy többször meg kellett állnia az autóbusznak, hiszen az 1370 kilométeres távolságot körülbelül huszonhárom óra alatt tettük meg. A találkozás baráti jellegét mutatta az is, hogy a vendégeket családok fogadták be, ők biztosították a szállást és a közös együtt- lét alkalmait leszámítva, a kosztot. Ilyenkor persze nagy hátrány, hogy kevesen és keveset tudunk például németül. Ezúttal is bebizonyosodott: milyen kincs a kommunikáció, az információátadás készsége —, de végül is a vendégszeretet átsegített valamennyiünket e nehézségen. Külön méltatást érdemel az igen figyelmesen összeállított program. Mindkét kisváros a szőlő és a bor városa, ezért előtérben a Rajna menti szőlő- és borkultúra megismerése állt. A táj eme kultúrájának fejlődését jól mutatták azok a kiállítások, amelyeket Kloster Eberbach-ban a cisztercita szerzetesek rendházaiban mutattak nekünk, stílusosan „borpróbával” a végén házigazdánk jóvoltából. E rend- ház volt a kheingaui szőlőkultúra bölcsője, amely 800 éves múltra tekint vissza, magyarázta a vacsoránál kedves háziasszonyunk frau Schönléber. A tokaji vendégeknek ott volt a helyük minden, ezekben a napokban szervezett helyi rendezvényen. Mittelheimben — egyik település a négy közül — például zenés táncestét szerveztek a helyi önkéntes tűzoltóság fennállásának 60. évfordulóján. E táncest előtti rövid ünnepségen adta át dr. Szikszay Tamás a tokajiak ajándékát, a hegyaljai városban nemrég felállított Bacchus-szobor kicsinyített mását. A szobor többszörös szimbólum. Közismert. hogy az antik világban a rómaiak a bor, a vidámság, a szőlőművelés isteneként tisztelték Bacchust. Ugyanakkor a most Tokajban felállított alkotás jelképezi a magyar és a német szőlő- és borváros partnerségét, együvé tartozását is. (Értékét külön növeli, hogy az oestrich winkeli polgárok adományaiból készült.) Kellemes élményt adott a hallgarteni — ugyancsak egy városrész — zenei ünnepélyen való részvétel. A tokaji vendégeket természetesen minden eseményen külön üdvözölték. Figyelmességüket bizonyította, hogy elsőként Liszt számot játszott a zenekar. Nekünk szokatlan volt térzene programban a szovjet himnuszt hallani. Vendéglátóink szerint máskor is eljátszanak egy-egy himnuszt térzenei programban. Az ilyen zenei ünnepély errefelé hagyomány, minden városrész az év meghatározott vasárnapján rendezi meg. Ilyenkor nagy sátrat állítanak, olyan ötszáznyi közönség számára, és a zene- hallgatás közben a polgárok megbeszélik ügyes-bajos dolgaikat. A sátor mellett mérik a bort, a sört, sütik a húst, a kolbászt, a gyerekeknek pedig a mézeskalácsos kínálja a portékáját. Vendéglátóink megismertettek a város környékével is. A Rajna-mellék' itt, a rheingaui részen különösen gyönyörű. A folyó mellett sorakozó kisvárosoknak sajátos történelmi légköre van a hagyományőrző építkezés folytán. Assmannshau- sen-ban egy számunkra szokatlan múzeumban, a régi autók múzeumában jártunk. Rüdesheim fölött megcsodáltuk az 1870—71-es győzelem, a birodalom egyesülésének tiszteletére emelt niederwaldi Germánia emlékművet. A turistabevásárlásra Mainz-ban biztosítottak lehetőséget. A magyar vendég ezúttal is tapasztalhatta az árubőséget éppen úgy, mint a magas jövedelmekhez méretezett, számunkra viszont igen magas árakat. Mindeme látványosság és maradandó élmény mellett a program legtartalmasabb része a családoknál töltött órák voltak. Leginkább ezek adtak lehetőséget az emberi kontaktusok építéséhez, és bepillantást biztosítottak egy- egy német család életébe, gazdálkodásába. (Erről később még külön is szólunk.) Ezek a kedves családi vendéglátások, a tapasztalatok számunkra egyértelműen bizonyították: itt valóban a Fotó: Földesi István polgárok szabad akaratából született a döntés a testvérváros-választásról, és a polgárok leleményessége tette bensőségessé, nagyon emberivé ezeket a találkozásokat. Már az első alkalommal a fogadáson kitűnt: itt ismeretlen a nálunk honos (remélhetőleg volt), merev hierarchia. A vendéglátó családok fogadtak és köszöntöttek bennünket, jóllehet jelen volt a polgármester és a baráti kör német elnöke is. Bizony jó volna követni, átvenni ezeknek a szabad polgároknak a magabiztosságát. Csak hát ez nem csupán mentalitás dolga, az anyagi megalapozottság is teszi. A hallgarteni zenei esemény után házigazdánk javasolta, látogassuk meg a közelben lakó nagynénjét. Öh, Magyarország? ... Budapest, Balaton, Tokaj — így az idős hölgy, akit tanárnőnek néztünk, kiderült, nyugdíjasként borkereskedő, mint sokan mások e tájon. Nemcsak udvariasságból meséltem az epizódot már hazafelé tokaji barátaimnak. Regős Géza egy saját élményével erősített rá a gondolatra. Egy ismert magyar művész keresett szállást Tokajban. Géza bácsi kérdezte: mi járatban, hogyan került ide? Mert egyik külföldi barátjával beszélgetvén, megkérdezte: jártál-e már Tokajban? A külföldi művész elhűlve hallgatta, a nemleges választ. Hát ezért jött el művészünk Tokajba. Egy ilyen úton sok idő adódik, a kötetlen beszélgetésre. Több diskurzusból vonom le a következtetést: a tokajiak büszkék rá, de nagymértékben nyomasztja is őket: Tokaj városnak külföldön nagyobb a híre, presztízse, mint itthon. Igazuk van: világhírű történelmi városunk elhanyagoltsága, pozíciója meggyengülésének tudomásul vétele nemcsak hiba volt, hanem bűn. A külföldi kapcsolatok építése ebből adódóan túlmutat az ismerkedés, a barát- kozás igényén. Remélhetőleg ezekből belátható időn belül jó gazdasági, üzleti együttműködés is kifejlődik. Az oestrich winkeli, a rheingaui emberek nagyon jól értenek mind a szőlőtermeléshez, mind a borkereskedelemhez. Kiváló a propagandájuk. Kitűnő minőségű rizlingjüket jó áron tudják értékesíteni. Jó volna, ha ehhez „felzárkózhatna” a tokaji szamorodni is. Nagy Zoltán Koncesszió a magyar szénhidrogén-készlet kutatására?
