Észak-Magyarország, 1990. szeptember (46. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-20 / 221. szám
1990. szeptember 20., csütörtök ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Répáshutai barangolás Répáshutára is lassan leereszkedik az ősz, a kis bükki falut körülölelő hegyekből. A szél félgőzzel tépázza, pörgeti a fákat, de ez csak dlyan főpróbaszerű lehet, mert még vissza van a vénasszonyok nyara. A környékbeli erdők szénégető boksái békésen pöfékelik a füstfelhőket. Békesség, nyugalom van a faluban is. A kép hétköznapi, megszokott. Lovas kocsik, autók kerülgetik egymást, az iskolából gyermekzsivaj hallatszik, a postás kézbesíti a leveleket, hordja az újságokat. Először a tanácsházára térek be. Udvariasan fogadtak, de sem elnökkel, ,sem titkárral nem szolgálhatnak. Mátrai Károly elnök a tévéátjátszónál, Korózs Erzsébet vb-titkár a pénzpataki erdészház műszaki átadásán van, mondják. Elindulok a tévétoronyhoz. Kemény, meredek, nyaktörő út, de megéri a kaptatást, már csak a látvány miatt is. Erre mondják, hogy festői táj. A tévéátjátszó műszaki épületén három ember szorgoskodik, új tetőt szabnak, fúrnak, faragnak, cserepeznek, köztük ács és tetőfedő minőségben a tanácselnök. Amikor sze- kercével a kezében bemutatkozik, egy közmondás jut az eszembe: „Magad uram, ha szolgád nincs”. — Szegények vagyunk — mondja —, itt minden ösz- szefogással készül, saját kezűleg. Ez az átjátszótorony is így épült meg, hét-nyolcmillió helyett (mert ennyiért vállalták volna) alig nyolcvanezer forintért. De így vagyunk mással is, az idén megnyílt kempinggel, ami 70—80 férőhelyesre sikeredett, az iskola rendbehozásával, szóval mindennel, ami épült és szépült. Áldozatos munka volt a vezetékes egészséges ivóvíz megteremtése is, ami ebben a vízhiányos faluban a szó szoros értelmében, életet jelent. — Mit vár a választástól? — Rendet, nyugalmat és természetesen saját magam megméretését is. — Tehát, mint tanácselnök indul, vállalja a polgár- mesteri megmérettetést? — Miért ne!? Eddig is mindenben egyek voltunk, miért ne lehetnénk ezután is azok. — A helyi pártok hogyan viszonyulnak az önkormányzati választásokhoz — együttműködnek, egyezkednek, acsarkodnak? — Nálunk nincsenek pártok. — Egy sem? — Egy sem. Minden, ami történik, közösségi, alulról jövő állampolgári önszerveződésből indul el. A választás is így zajlik le. — Vannak már terveik a helyi választások utáni időszakra? — Igen. Vannak, nekünk mindig is voltak. Néha nagyon sok is. De ehhez időnként kevés a falu akarata, összefogása, egységesebb, átfogóbb központi gazdasági programra lenne szükség. Szeretnénk önállóbban gazdálkodni is, például majd az önkormányzat tulajdonába, vagy kezelésébe kerülő értékekkel. Jó lenne, ha az itt termelt és forgalmazott értékek és javak nyereségéből többet élvezhetne a helyi lakosság. Az idő sürget, az épületet még ma tető alá kell hozni. Nem tartom fel tovább munkájában. Még egyszer körülnézek ezen a szép tájon. Érdekes ez a hegycsúcs: a modern tévétoronynak két csodálatos. történelmi értékű és múltú szomszédja van. Egy közel hetvenéves fakereszt, nem ácsolva, egyetlen tölgyfatömbből faragva. Állíttatott a mohácsi vész 400. évfordulójára. És eg}' ősrégi harangtorony: múlt és jelen békességben ... A faluban tovább barangolok, a már közben megérkezett vb-titkárnő kíséretében. Az új kempingben egyetlen sátor idézi a nyarat. Két stuttgarti egyetemista dacol a szezonvéggel. Gyalog járják a világot, itt két napot töltenek, pedig csak véletlenül kerültek ide. Tetszik nekik a táj, a csend. Az iskolában nemcsak új tanév, új élet is kezdődött. Erről váltunk pár szót Or- liczki Károly igazgatóval, a frissen tatarozott iskola picinyke kis szobájában. Üjra egységes, egész az iskolánk — mondja. Több mint tizenöt év után végre hazakerültek a száműzött felsőtagozatosaink is. Az erőszakos, parancsszóra történt és létrehozott körzetesítést, azt, hogy napi harminc kilométert utazzanak a gyerekek más faluba azért, amit itt is megkaphatnak azonos színvonalon, nem tudta lenyelni a falu közössége. Sok-sok éves harc és a mostani fordulat kellett ahhoz, hogy ismét együtt legyen a nyolc osztály. Volt, amikor 45—50 gyermek járt Bükkszentkeresztre. Ki érti ezt? •— Hogy oldják meg a szakszerű oktatást? — Kilencven százalékban képzett, főiskolát végzett szakos tanáraink vannak. Van matematikusunk, fizikusunk, kémikusunk, magvar, történelem, rajz és szlovák szakos pedagógusunk. Tehát minden megvan ahhoz, hogy zökkenőmentesen. megfelelő színvonalon folyjon a tanítás. Nálunk nemcsak az iskolában, már az óvodában elkezdiük a szlovák nvelv oktatását. A falu túlnvomó többsége szlovák anvanvelvű. de a magvar anvanvelvűek is szívesen tanulják a szlovák nyelvet. A tanári utánpótlástól sem kell tartanunk: több répáshutai fiatal tanul különböző egyetemeken, főiskolákon. akik szívesen térnek majd haza. A táiházban olvan rózsafüzérrel találkoztam, ami a múlt századból való. Fabetétes kereszttel vigasztalta a tizedeket morzsolgató, Isten tudja, mikor elhunyt gazdáját. Sok-sok egyéb mellett magyar nyelvű csatos ima- és énekeskönyv, szlovák nyelvű stációs füzet idézi a múltat. Pár óra egy kis faluban még látleletre is kevés. De arra mégis elég, hogy megfejtsük a „nyugalom titkát”. Ami a répáshutaiak szerint nem más, minthogy mindenki teszi a saját dolgát. Wirth Lajos „Köszönöm, hogy elolvasott" Mert felgyülemlett bennem sok-sok gondolat. Negatívumok. Ügy érzem, el kell mondanom. Nos, van egy Ids község a Sajó völgyében, szép fekvésű, rendezett település. Történt egyszer — nem is oly’ rég — a „Település- fejlesztés”. Elvitték az általános iskola felső tagozatát odébb, egy-két községgel. Maradt az alsó tagozat. A szülők nem „aludtak”. Volt indíttatás? Nem tudom. Kérték vissza a felső tagozatot is. Most már ide a kis községünkbe. A tanácsi vezetés egyetértett. Támogatták a szülők kérését. Intézkedtek. Megszervezték. A tagiskolában és óvodában dolgozó pedagógusok megkérdezése nélkül szerették volna megoldani a problémát. Elképzelésük megegyezett a körzeti iskolaigazgató véleményével. Hiszen átmeneti állapotról van szó. Igazgatni itt is, ott is. Nem jött ösz- sze. Jogalap zéró. Nincs. Másodállásban igazgatni nem lehet. Nyomtatványokat beszerezni igen. Az első érv ez volt. A második a személyi feltételek biztosítása. Ilyen személytelenül. Nem értettem. Általában gondtalan tanítási évkezdés nem volt, pont ezen a téren. így maradt a „rossz” megoldás. Megbízták, nagy nehezen az akkori iskolavezetőt. Egy évre. Lássa el az igazgatói teendőket. Volt, aki kételkedett, ő erre nem alkalmas. Bizonyított. Mégis. Aztán helyhatósági választások következnek. Megszervezték ezt is. A maguk módjára. Pontosan. Az előírásoknak megfelelően. Van, akinek nem tetszik. No és? A tanácsülésen mindent közzétettek. Felszólaltak, felszólaltam. Kétségek merültek fel a választás tisztaságával kapcsolatban. No, de ilyet! Méghogy nem bíznak meg azokban az emberekben, akik majd az egész választást lebonyolítják! Felháborító! Hívattak a tanácsházára. Megszoktam. Életemben nem most fordult elő először ilyesmi. Bevezetés — óvatos! Az információ pontatlan^ amit a tanácsülésen közöltek velem. Aztán. Jött a szemrehányás. Ezt mégsem gondolták volna rólam. Hitetlen vagyok. Az ördög nem alszik. Hiszen létezik a községünk-- ben Idősek napközi otthona is. Melynek vezetője van. Ő gyűjti! Mit? Az ajánló cédulákat. Csak úgy. Üresen. Kitöltetlenül. Az öregektől. Kinek? Az ő dolga. Ami visszatetsző. Tagja. Minek? A választási bizottságnak! Rágalmazás? Nem. Tény! Az információ megbízható. Személyes tapasztalatom. Én is gyűjtöttem. Tapintatosan. Szerettem volna az ajánlást én is megnyerni magamnak. Elkéstem vele. Ha korábban szólok, szerencsém van. Nem oszt, nem szoroz. Csak felháborít a módszer. Mi még? Itt járt nálunk az országgyűlési képviselő. Bizony. Nagy megtiszteltetés. Érkezésének oka az önkormányzati választás. Amolyan jelölési nagygyűlés. Értesítették a falu lakosságát. Minden érdeklődőt vártak. Engem nem. Mivel érdeklődő vagyok, nem hagytam ki ezt a .nagy lehetőséget. Személyesen találkozni a honatyával. Gondoltam, most elmondom neki, ami nem tetszik nekem. Legyőzött. Előadási stílusa sokkal magasabb színvonalú, mint az enyém. Meg kell adni! Belém fojtotta a szót. Ehhez is érÉn még ennyi beszédhibás nyilatkozót, politikust, minisztert és országgyűlési képviselőt nem hallottam, mint az utóbbi időben, főleg a parlamenti választások után! Mi annak idején a magyartanárunktól azt tanultuk, hogy ez alapkövetelmény minden magyar számára, a szónokok részére pedig elengedhetetlen. Ma mégis mindenütt hadaró, selypítő, dadogó, betűvagy szókihagyó két-há- rom diplomával is rendelkező állítólagos magyarok szónokolnak, akiknek nem lehet érteni a beszédjüket, különben meg teljesen mindegy, hogy mit mondanak, mert már régen nem figyelem őket, számomra ugyanis nincs semmi mondanivalójuk. Egyiknek sem. Most sem, meg régebben; sem volt. Nekem személy szerint, nagyon elegem van és volt is a szónokokból, akik a „nép nevében” senki által nem kívántán, de megvá- lasztatlanul ültek a különböző székekben. Most „megválasztott” képviselő urak szónokolnak, vagy inkább dadognak, hadarnak, selypítenek, sziszegnek, szavakat, szótagokat, betűket nyelnek le. s azt hiszik, hogy értjük őket. Javaslom az ország .népének, a választópolgároknak, nekünk magunknak: 1. Mielőtt bárki a kerületben, a körzetben, vagy bármely nyilvános fórumon felszólal, beszél, nyilatkozik, szónokol: először azt kell tekintetbe venni: helyesen beszél-e magyarul. 2. Senkinek ne adassék bizalom, sem egyetlen szavazat sem, ha bármilyen beszédhibás az illető, és erről a választókörzete egyetlen polgára is meggyőződött. 3. A jelenlegi honatyának nevezett bárkit is hívjunk vissza, szavazzunk le, hogy ne legyen módja nevünkben, helyettünk „eldadogni, elhadarni, elnyelni” azt a sok keserűséget, amely bennem felhalmozódott 65 éves koromra, negyven évi aktív közre- és együttműködés minden hazugságával, szónoklatával és a tehetetlen dühéteni kell. Neki. Számomra az ésszerű érvek sokkal meggyőzőbbek, mint a le- kezelési stílus. Nekem az előbbit kell megtanulnom. Nehéz lesz. Bizonyára. De megéri. Esélyeim? Kilátástalanok. Ajánlom mindenkinek jóindulatilag: aki az ön- kormányzati választáson indul, mind polgármester, mind képviselő gyanánt. Aki erre nem alkalmas, még visszaléphet. Nem késő. Szeptember 30-ig van ideje. Elolvasták? Lehet. Hívatnak? Meglehet. Felelősségre vonnak? Kibírom. Csak ön kedves Olvasó együttérezzen velem. vei az emlékeimben, a zsigereimben, az idegeimben. Nekem elegem volt mindebből, de legjobban utálni való az a magát „magyarnak” és „hazafinak” kinyilvánító ember, aki nekem beszélne, rólam beszélne, engem vezetne állítólag Európába, engem és sorstársaimat akar bemutatni a nagyvilágnak, a maffiának, a sógoroknak, aki az én pénzemet veszi el tőlem nyugdíj járulék (minthogy még aktívan dolgozom ma is) és adóelőleg címén — és nem értem azt, amit mond! Hát nem szörnyű ez így ahogy van? Ki meri azt állítani, hogy nono, kedves bátyám, maga felett már eljárt az ifjúság és az idő, manapság pedig már vagy nem illik, vágj' nem tudunk magyarul — Magyarországon a magyar parlamentben, a nyilvános gyűléseken, a nemzetközi porondon, a világkiállításon, az üzleti tárgyalásokon és sehol értelmesen, világosan és szabatosan magyarul beszélni. Ráadásul író a köztársaság elnöke! Meg az MDF-ben is meg az SZDSZ-ben is ülnek magyar írók, és sajnos szónokolnak is. Annak idején Rákosi, Rajk, Révai, Gerő, Mün- nich, és főleg Marosán tudott magyarul beszélni, még lelkesíteni is. Mindannyian hittünk is a népkerti pályán, a karcagi, vagy a túrkevei nagygyűlésen mondottaknak. Nekilendültünk akkor 20 éves fiatalok, is korgó gyomorral, de annál lelkesebben felépítettük a rombadön- tött országot. S hogy miként éltek vissza szép magyar beszédjeikkel a nevezett urak és elvtársak, nos erről nem is akarok beszélni. De így az élet vége felé annyit mindenesetre elvárhatnánk mi régi magyarok, akik megharcoltuk harcunkat, hogy legalább értsük is, amit nekünk mondanak rólunk, de továbbra is nélkülünk. Tisztelettel: Bernát. László nyugd. állomásfőnök Miskolc Fejlesztésért telket Az Észak-Magyarország 1990. augusztus 22-i számának Szólástér rovatában megjelent „Tanács kontra MDF” illetve „Üdülni valóban jó itt” című olvasói levelek megállapításaihoz — melyek részben a távközlési igazgatóságot is érintik — az alábbiakat kívánom hozzáfűzni a korrekt tájékoztatás érdekében. Az elmúlt 5—10 év távközlésfejlesztése során általános gyakorlatként alakult ki, hogy a saját pénzügyi források szűkössége miatt, annak kiegészítésére helyi erőforrásokat — tanácsi, vállalati — vettünk igénybe. A Bükkszentkereszten 1985-ben megkezdődött automatizálás beruházási költsége 9 millió forint volt, s e fejlesztés megvalósításához mintegy 1 millió forint helyi erőforrás biztosítását kértük a Bükk- szentkereszti Községi Tanácstól. A tanács a pénzügyi keretátadás helyett a hozzájárulást természetben nyújtotta, s egy telket bocsátott az igazgatóság rendelkezésére. Az elmúlt 5 évben crossbar-rendszerű központot telepítettünk a községbe, melynek elhelyezésére két vendégszobánkat áldoztuk fel. Ezen időszak alatt lényeges hálózatbővítés, ká- , belfektetés, továbbá két nyilvános távbeszélő-állomás létesítése is megvalósult. Mindezek alapján úgy érzem, hogy igazgatóságunk Bükkszentkereszten az elmúlt években jelentős fejlesztést valósított meg. így a tanács és az igazgatóság között létrejött csere csak előnyt jelenthetett a község lakosságának. A vállalati üdülő gondnokának személyében kapcsolatos pejoratív kicsengésű megjegyzésre mindössze annyi észrevételt kívánok tenni — mivel úgy érzem, hogy a munkaerő kiválasztása a legteljesebb mértékben a vállalat belső ügye —, hogy több jelentkező közül került a gondnoki állásba a mind végzettségét, mind személyiségét és modorát tekintve — véleményünk szerint — legalkalmasabb személy. A kiválasztásnál sem előnyére, sem hátrányára nem szolgált az a körülmény, hogy a helyi vb-titkár felesége. Döntésünk helyességét pedig legpregnánsab- ban az üdülővendégek általános megelégedettsége igazolja, ami úgy hiszem egy gondnok munkájának megítélésénél nem utolsó szempont. Végezetül annyit, hogy a bükkszentkereszti munka- lehetőségek megteremtése végképp nem a távközlési vállalat feladata. Tisztelettel: Sztahura László igazgató „V. 7.” Beszélni nehéz
